1937. június 14-én születtem egy Földes nevű Hajdú-Bihar megyei községben. Édes-anyám háztartásbeli volt. A nyolc gyerek és a házimunka mellett nem nagyon tudott más hivatást betölteni. Édesapám kettős megélhetési forrásból tartotta el a családot. Az egyik egy kis birtok volt, ami egy hét és fél meg egy háromholdas területből állt. Apai részről a családunkban szinte minden generációból valaki a hazáért veszett el. Nagy-apám az első világháborúban esett el. A neve szerepel Földesen a hősi emlékművön.
Minden március 15-én, de sokszor máskor is, ha korán mentem iskolába, előresiettem a többiektől, és magamba zárt büszkeséggel el-elolvastam azt, hogy az én nagyapám meghalt a hazáért. Az édesanyámtól tudom, hogy '33-tól, amikor apámmal megesküd-tek, apám tizenháromszor volt távol a családtól. Valami kiképzőosztagnál szolgált, és ezért időnként behívták bizonyos időre. Ez volt a család másik pénzforrása.
A háború után 1947-ben a szüleim mindent eladtak, és a Duna-Tisza közére költöztünk. Albertirsa határában vettek egy 20 holdas birtokot. Persze a 20 hold nem ért annyit, mint Földesen 3-4 hold, mert ez a vidék homokos volt, és gyenge termést adott. A vége az lett, hogy a család szétesett. Mi, gyerekek nem is szerettünk ott lakni.
Mindenképpen vissza akartunk menni Földesre. A szülők között is ellentétek alakultak ki, amit mi, gyermekek pontosan nem értettünk, de az lett a vége, hogy '51-ben anyám a gyerekekkel visszaköltözött Földesre, az apám viszont ott maradt a birtokon. Ekkor kezdődött el számunkra a Rákosi-rendszer és a bolsevizmus keserű kenyerének az ízlelése.
Először rokonokhoz költöztünk, de nemsokára vettünk egy öreg házacskát. Ami-kor visszaköltöztünk, a nővérem már Pesten dolgozott egy gyárban. A nagyobb fiúk akkor már nem jártak iskolába, dolgoztak. Szegényesen, de megéltünk.
Az iskolai tanulmányok mellett Földesen megszereztem a harmadfokú vöröske-resztes igazolványt, és nyáron állást vállalhattam vele a Berettyóújfalui Állami Gazda-ságban mint vöröskeresztes szanitéc.
Amikor ezt a vöröskeresztes szolgálati nyaram töltöttem, akkor volt alkalmam tapasztalatot szerezni arról, hogy a Rákosi-féle gazdálkodásnak mik voltak a korai tévedései és baklövései. Az egyik volt a len és a gyapot erőszakos telepítése az alföldi drága búza-, kukorica- és répaföld helyére, ami persze abszolút kudarcba fulladt.
Mennyi búza vagy kukorica termett volna ott! A vége az lett, hogy a gyapotot elfújta a szél. Már majdnem megérett, amikor jött egypár nap viharos, esős idő, és elázott minden. Az eső után még jobban feltámadt a szél. Először elküldték az embereket, hogy nincs munka, aztán azok nem siettek vissza, mikor kellett volna. A szél meg széthordta
a kihasadt és csonttá száradt gyapotot az egész határban. Mire jöttek volna, nem volt mit aratni. Pedig az ottaniak hozzáértő, jó parasztemberek voltak, akik értettek a földhöz. Láttam olyan embert, aki fölvette a földet, ez a földosztás utáni időben volt, megszagolta és meg is kóstolta. Akkör megmondta, hogy abból a földből mit lehet csinálni. Mégis elvették tőlük, így egy részük szabályosan földönfutóvá vált. Esetleg valahol másutt adtak neki helyette/de olyat, hogy nem érte meg művelni.
Ha jól emlékszem, az 1950-51-es évek gazdaságilag elég tragikusak voltak, mert a termés gyenge volt, és ezekben az években nem termett meg Magyarországon a betevő falatot biztosító gabona sem. Akkor jöttek ezek az őrült dolgok, a beszolgáltatás meg a padláslesöprés. Az én véleményem szerint „56" igazából ezekben az években kezdődött. Ekkor mondott csődöt az ötéves terv is, gyakorlatilag csődbe jutott a szocialista tervgazdálkodás, mert attól az évtől kezdve minden évben egyre visszább esett a magyar életszínvonal. Ezzel párosult az emberek elégedetlensége, a hatalom részéről pedig az erőszakos és fokozott ellenőrzés, korlátozás és az azzal járó büntetések.
1952 őszén elhatároztam, hogy felmegyek Pestre, mert vidéken semmi jövőm nincs. Elektroműszerész akartam lenni, de abban az évben lemaradtam, ezért a Kőbá-nyai Zománcárugyárba mentem zománcozó ipari tanulónak. Ez nem olyan szakma, amit az élet más területén is fel lehetne használni, ez egy bizonyos gyárhoz kötődik.
Nem is volt szándékomban sokáig ottmaradni, de erről hallgattam. Vártam a követke-ző évet, hogy akkor a nevem talán a lista tetejére kerül, és el tudok jutni az óhajtott szakma tanulásához, de másodszorra sem sikerült. Addigra már voltak magasabb iskolázottságú jelentkezők, akik ezeket a nagyobb presztízsű szakmákat elfoglalták az iparitanuló-iskolákban. Végül is esztergályostanulónak mentem el a Precíziós Kézi-szerszám Gyárba, ahol egészen a felkelésig dolgoztam.
A gyárnak megállapodása volt a Népszínház utcai technikummal/úgyhogy én dolgoztam is, és tanultam is egy időben. Inas voltam, de engem úgy dolgoztattak, mintha felszabadult szakember vagy nagykorú lettem volna. Dolgoztattak három műszakban is, amit még az akkori munkaügyi előírások sem engedtek meg. A tanuló-időszak alatt még sztahanovista is lettem. Igyekeztem, és szerettek is a műhelyben az emberek. Természetesen bizonyos szemináriumokat sem kerülhettem el, mint ahogy más fiatal sem. Be kellett lépni a Magyar-Szovjet Baráti Társaságba és a DISZ-be.
Amikor a 18. évemet betöltöttem, párttagjelöltnek akartak. Igyekeztek mindig olyan embereket megszerezni, akikről úgy gondolták, elég érett ahhoz, hogy a soraikba berántsák vagy bekényszerítsék - mert lényegében kényszerítés volt a legtöbb esetben.
Felelőtlenül azt kérdeztem a művezetőmtől - aki párttag volt az esztergaműhelyben -, hogy mi előnyöm származna nekem abból, hogyha tagjelölt lennék? Erre behívattak az üzemi háromszög elé, hogy magyarázzam meg azt, hogy hogy tudtam én egy ilyen kérdést feltenni. Azt válaszoltam, hogy már az időm annyira igénybe van véve, lényegében mindenben benne vagyok, semmiből se húzom ]d magamat, még a gyári futballcsapatnak az intézőségét is elvállaltam. De valójában nem akartam párttag lenni.
A sok szemináriumon állandóan az ígéret földjéről, a szocializmusról mint a „paradi-csomi" időszak megvalósulásáról próbáltak nekünk beszélni. Az életben viszont lát-tuk, hogy ez nem így van. Természetesen minél több szemináriumra járattak, minél jobban tanítottak, minél dogmatikusabban akartak bizonyos dolgokat elhitetni velünk, annál erősebben alakult ki bennünk a sok kérdés, többek közt az is, hogy mikor jön már el a jólét? De nem mertük kérdezni, mert az provokációnak számíthatott. Közben sportrepülő is voltam a repülőszövetségnél, ez a hétvégéimet vitte el.
Ekkor már olyan kérdések kezdtek el foglalkoztatni, hogy például nekünk is annyit kell-e várni ahhoz, hogy jobb legyen, mint a Szovjetuniónak? Hol marad már a beígért paradicsom? Meg hol van emberi egyenlőség? Mert az egyenlőség csak abban állt, hogy minden embernek egyformán kellett húzni az igát, kivéve azoknak, akik közel kerülhettek a kosárhoz, a bőség kosarához, amely vörös színekkel volt körülsza-lagozva!
Előbb sztahanovista lettem, később pedig a Kiváló Dolgozó címet is megkaptam.
Ehhez három hónapig kellett a gyári átlagon felül teljesíteni, és akkor adtak egy láncokon lógó nagy zománcos vörös csillagot. A tetején volt egy kis táblácska, és rá volt írva, hogy Kiváló Dolgozó. A törvény szerint a sztahanovista címért járt volna kétheti fizetésnek megfelelő összeg, és egy egyhetes üdülés, Kiváló Dolgozóval pedig kétheti üdülés és egy hónapi fizetés. Én egyikből sem kaptam semmit. Az oklevél meg a csillagkiosztó ünnepélyen egyszerűen bejelentették, hogy én „fölajánlottam" a jutal-makat a gyár szociális alapja számára. Ők eldöntötték, hogy én fölajánlom! Engem meg sem kérdeztek. Másoktól is hallottam ilyet. A második alkalommal nagylelkűen adtak két könyvet, a „Rózsa Sándor összevonja szemöldökét", és „Rózsa Sándor a lovát ugratja" című Móricz-köteteket. Ennyit kaptam azért, hogy sokszor éjjel két órakor is fölkeltettek, hogy menjek be, mert teljesíteni kellett valamilyen tervet. Elég rendes, jó munkás voltam, sikerült nekik belém nevelni, hogy a szívemen viseltem az ország ügyét, a népünk felemelkedését. Megpróbáltam mindig példásan élni, illetve viselked-ni. Tudtam, hogy nekem muszáj mindig jól lépni, és soha rosszat nem csinálni, mert nincsen, aki megvédene.
Ezek a dolgok egyre jobban kinyitották a szememet. Akkor már nemcsak én, hanem mások is látták, hogy mi nem jó irányban haladunk. Az ígéreteket duplázták, de ugyanakkor duplázták az árakat is. A normákat meg egyre srófolták fölfelé. 1952-ben Magyarországon a '49-es évhez viszonyítva háromszor annyit kellett dolgozni, az árak meg körülbelül négy-ötszörösek lettek addigra.
Amikor a Petőfi Kör kezdett alakulni, én nem sokat tudtam róla, csak annyit, amennyit a kommunista ifjúsági lapból, a Szabad Ifjúságból tudni lehetett. Akkor már mélyebben kezdett érdekelni a dolog, hogy mi is folyik körülöttem. Amikor a Petőfi Kör megalakult, a lakótársaim közül a munkásszálláson legalább még hárman meg-rendelték az újságot, mert mindenki el akarta olvasni, hogy megtárgyalhassuk vagy beszélgethessünk róla. Valahogy érződött, hogy itt nemsokára valaminek történnie kell. Az én véleményem szerint 1955 vége felé, '56 elején már a gyárakban is jelentkez-tek a csőd és az összeomlás jelei. A gyárak sorozatosan nem teljesítették a terveket.
Bizonyos gyárak megrovásban részesültek, a munkások kezdtek elégedetlenek lenni, még annak ellenére is otthagyták a munkahelyüket, hogy a munkakönyvbe bepecsé-telték, hogy „önkényesen kilépett".
A munkahely szinte olyan volt, mint egy börtön, ha egyszer valaki valahol elhelyezkedett, ott kellett maradnia. Szabotálásnak, kardinális véteknek számított az, ha valaki munkahelyet akart változtatni. Ha valakinek bepecsételték, hogy „önkénye-sen kilépett", akkor annak mindenféle retorzióban volt része. Nem kaphatott jutalmat, elvettek a szabadságából azért, mert önkényesen, szabad akaratából otthagyta a mun-kahelyét. Ez volt annak a drága, jó, ígért paradicsomi rendszernek az egyik módszere.
Törvény szerint nem állíthatták meg az embereket, hát csináltak olyan melléktörvé-nyeket, amivel az embereket szinte röghöz kötötték, még akkor is, ha ott boldogtalan volt, mert valamilyen okból nem felelt meg neki a munkaköre. Azt hiszem, hogy a
gazdasági csődhöz hozzájárult az is, hogy az emberek elvesztették a munkakedvüket.
Az emberek úgy éltek ebben az országban, mint egy kényszermunkatáborban, úgy kellett dolgozni, mint a munkaszolgálatosoknak.
Mire elérkezett 1956, az én kedvem is elment a munkától, de annyira, hogy még fegyelmim is lett miatta. A dicsőségtábláról áttették a nevemet a megrovó táblára.
Elérkezett az az időszak, amikor a fiatalság követelőzni kezdett. Az idősebbek nem mertek, azoknak talán túl nagy volt a tét. Féltették a családjukat, elfásultak, és közöm-bösek is voltak már. Mindehhez '53-ban hozzájárult Nagy Imre rövid miniszterelnök-sége is, amikor a szemináriumokon is szinte csak derűt láttunk. Ekkor úgy láttuk, egy új korszak következik be Magyarországon. Egy kicsi félszt azért éreztünk, hogy mit szól majd a nagybácsi, Moszkva, a Szovjetunió, ha Magyarországon reformok lesznek.
Nagy Imre leváltása megerősítette a csüggedést, az '56-os eseményeket a közvetlenül ezt megelőző évek szülték.
Hozzájárult ehhez még az is, hogy a Rákosi-rendszerben nem volt ajánlatos magyarnak lenni. Fájó pont volt, hogy mindenütt csak a szovjet hősöket állították elénk példaképül. A repülősöknél Mereszjev főhadnagy volt a mi nagy példaképünk, meg Zója, a hős partizánnő! Én most sem ellenkezem ezzel, mert ha ő abban hitt, és hite szerint cselekedett, akkor az tisztelendő. De a magyar történelemnek nem voltak nagyjai?! A szovjet emlékművek, a szovjet katonák sírjai mindig gyönyörűen gondo-zottak voltak. Erre megint nincs ellenvetésem önmagában, de arra van, hogy a magyar hősi emlékművek az enyészetnek lettek átadva.
A baráti körömben beszélgettünk ilyen dolgokról, a múltról, a világmindenségről, az emberi tisztességről, mert valamiről kellett beszélni még akkor is, ha a vörös szemináriumokon másról oktattak bennünket. Szinte úgy éreztük, mintha konzerves dobozba lennénk zárva, azzal a kevéssel kellett beérni, amennyit megengedtek. Ez szellemi és lelki nyomort, illetve rabságot jelentett. Tiltották a Nyugatot, volt a vasfüg-göny, a csonka országhatáron túli dolgok, Trianon tragédiái, a sajtótermékek behoza-talának és az érintkezések tilalma, a levelek cenzúrázása. S miközben egyeseket azzal vádoltak, hogy árucikkeket halmoznak fel és feketéznek, olyan intézkedéseket hoztak, ami az életminőséget még határozottabban a hullámvölgy felé taszította. Úgyhogy nem volt véletlen és nem volt váratlan az, hogy a tüntetés végül is 23-án bekövetkezett.
A kérdés csak az volt, hogy ennek az általános népi elégedetlenségnek lassú fuvallata szerint fog-e kibontakozni, vagy pedig lesz-e egy olyan csoport, amely ezt esetleg fölgyorsítja. Nagyon sokan reméltük, hogy „habár fölül a gálya, alul a víznek árja, azért a víz az úr". És azt is, hogy szurony okkal nem lehet egy népet, egy rendszert vagy egy világrészt örökké sakkban tartani.
23-án reggel a munkahelyemen már voltak olyan hírek, hogy a városban mozgo-lódás van, és lesz valami ünnepség vagy felvonulás. Nem volt meghirdetve semmi.
Máskor, korábban mindig előre megszervezték és előkészítették az ilyen diadalmene-teket. Előre tudtuk, hogy menni kell, és tudtuk azt is, hogy fognak adni majd egy zsemlét vagy egy üdítőitalt, és akkor a Hősök terén vastapssal kell éltetni Rákosit és Sztálint. Délben kimentem a szállásomra, ahol a délutános fiúk mondták, hogy „a rádió mondott valamit, hogy a barátaid tüntetni fognak". Két órakor megtudtam, hogy tüntetés lesz. Eljöttem a gyárból, és a 36-os villamossal bementem a városba. Nekem ekkor kezdődött '56. Senki nem jött velem, se a munkásszállóról, se a gyári barátok, se
* Az ötvenes években Magyarországon is megjelent szovjet regények főszereplőinek neve.
azok közül a fiatal technikusok közül, akikkel összejártunk. A villamos végállomásán hallottam, hogy tüntetés lesz. A tüntetéshez három, fél négy körül csatlakoztam.
Gyalog indultam a Népszínház utcától a Nyugati felé. A műegyetem feliratát láttam két boton tartott szalagon. Utána jött az Eötvös Loránd Tudományegyetem és sorban más feliratok. A Körúton nagy tömeg csatlakozott a menethez, és elindult a Rádióhoz.
Egy bizonyos követeléstervezetről beszéltek, hogy kinyomtatják, és utána a Rá-dióhoz viszik, ahol követelni fogják a márciusi ifjakhoz méltón a közzétételét. A másik tüntetés a Szabad Nép-székháznál volt. Az újságban is azt követelték, hogy nyomják ki a 16 pontot. De persze szóba se akartak állni velük. És akkor a Szabad Nép székházától a nép a Rádió felé indult. Délután négy óra felé a Körúton már csak a villamosok jártak, mert az úttesten óriási embertömeg hömpölygött.
Egész délután vártuk, hogy mi történik a Szabad Nép-székháznál, mert a tömeg nem fogadta el, hogy az újság nem hajlandó lehozni a követeléseket. A helyzet hat óra tájban vált tragikussá, amikor megjelentek a szirénázó autók, jöttek a riadókocsik, hozták az ávósokat. Katonák nem jöttek, de egyre több lett a rendőr. A kocsikból általában nem az utcán szálltak ki az emberek, hanem mindig valami udvarba vagy kapu alá mentek be. Mi úgy mondtuk, hogy „mennek a süllyesztőbe". Világossá vált, hogy itt komoly balhé lesz. 23-án háromnegyed hatkor dördültek el az első lövések, bár erre ma már nem esküszöm meg. Csak azért gondolom, mert néztem az órámat, hogy hazamenjek, ugyanis nyolc órára mennem kellett volna valahová. Persze senki nem ment sehova, én se mozdultam.
Úgy tűnt, mintha föntről jöttek volna a lövések a Népszínház utca és a Körút sarka felől. De valószínű, hogy ezek csak riasztólövések voltak. Nyolc óra felé már éles lövéseket is leadtak, és jött is hamarosan a hír, hogy lőnek a tömegre. A Nemzeti Színház mellett, a lépcsőn egy 18-20 év körüli fiatalember feküdt elterülve. Kissé borotválatlan volt, hasított bőr felsőkabát volt rajta, amíg élek emlékszek, mert a vére kifolyt a járdára. Ő volt az első áldozat, legalábbis akit én láttam. De már akkor hozták a híreket, hogy a Rádiónál is lövik a tüntetőket. Akkor mindenki odasietett. Merem állítani, hogy addig nem volt forradalom, amíg nem folyt vér az utcán. Amikor már vér folyt és emberek látták az áldozatokat, akkor feltartóztathatatlanul kiömlött belő-lük minden keserűség, minden fék kiengedett, a tömegharag a tizenegy éves vörös rendszer, a szocialista és bolsevista dogmák ellen fordult.
Az éjszaka nagyobb részét a Rádió és a Szabad Nép-székház között ide-oda járva töltöttem, de elmentem a Kossuth térre is. Mire visszaértem, már nagy balhé volt a Rádiónál. A rend fölbomlott, kivezényelték a rendőrséget, és az úgynevezett kék ávós alakulatokat. Ezek az egyenruhások nyitott teherautókon jöttek. A civilruhások viszont mindig valamilyen zárt kocsiban, amiknek általában nem lehetett az ablakán belátni.
Számíthattak arra, hogy valami történni fog. Voltak, akik fölismerték a helyzetet és rájöttek, hogy mi történik, jön az erősítés, és itt a népet lőni fogják. Volt, aki mondta, hogy jobb, ha elmegyünk innen, mert itt vérfürdő lesz. Éjfél után valamikor már láttam az orosz tankokat is jönni az Üllői út felől. Akkor még úgy jöttek, hogy kint voltak a katonák, nyitva volt a csapóajtó, a gépfegyvert is kitették a tank tetejére, és egy katona állt mellette. Nem célra szegezve fogta kezébe a fegyvert, csak állt, és kapaszkodott a
* Az Építőipari és Közlekedési Műszaki Egyetem aulájában, 1956. október 22-éről 23-ára virradó éjszaka rendezett gyűlésen 16 pontban összefoglalt követelések.
** Az Államvédelmi Hatóság tagjai egyenruhájukon kék parolit viseltek.
gépfegyver két fogantyújába. Akkor már az ÁVH erősen lövöldözött, és szerintem az oroszok nem tudták, hogy a lövéseket nem a lázongó nép adta le, hanem az ÁVH.
A nép nem tágított, hiába kérték. A Nagykörút útburkolat-javítás miatt föl volt bontva. Abban az időben még az utca bazaltkővel volt kirakva. Halomban állt a kő az úton. Ahogy jöttek a tankok, egy macskakő beesett egy tank alá. Manővereztek, kerülték a kőrakásokat. Láttuk, ahogy a kövek összemorzsolódnak a lánctalpak alatt, de néhány beakadt a kerekek és a hernyótalp alá. Egy tank megvonaglott és félrebillent.
Ez adta nekünk az ötletet. A nép persze már dobálta a tankokat és kiabált, hogy
„Ruszkik, haza!" Volt olyan nő, aki a kézitáskáját vágta a tankhoz vagy a tankban lévő katonához. Ekkor már a katonák behúzódtak a tankba, becsukták a csapóajtót is. De buta katonai hadműveleti felfogással kint hagyták a gépfegyvereket, és persze a lövegkoszorú is kint lógott. Mikor észrevettük, hogy mit csináltak ezek a macskakövek, négyen-öten a tankok mellé álltunk és elkezdtük rugdalni a köveket a lánctalpra, a kerekek közé. Ez nem tette ártalmatlanná, de úgy gondoltuk, ha többet berúgunk egyszerre, akkor a tank nem fog tudni továbbmenni. Ezt mindjárt utánunk csinálták mások is. Mentünk mellettük zsebre dugott kézzel, tudtuk, hogy bizonyos távolságon belül nem látnak, mi meg rugdaltuk a köveket, egyszerre hármat-négyet is. Akkor az egyik tank megvonaglott, csikorgott, keresztbe állt, az egyik láncos talp leállt, a másik meg forgott tovább. A kövek beakadtak a kerekek és a lánc közé, és volt úgy, hogy a kő fölkerült a fogaskerékhez, és egyszerűen szétszakította a lánctalpat. Eltört lánctalp-pal a tank nem tudott továbbmenni. Volt, amelyik az ágyúcsövét forgatta és közben törte a fákat, mert akkor még nagy fák voltak a járda és az úttest között. Mivel olyan hülyén kint hagyták a gépfegyvert, fölmásztunk a tankra, és leszereltük. Az oroszok nem mertek kijönni. Volt, aki ráállt az ajtóra a tank tetején, hogy ne tudják kinyitni, még ha akarnák is. Akkor már lövöldöztek, de még nem a népre, csak riasztólövéseket adtak le.
Késő éjszaka volt már, amikor leszereltük a gépfegyvereket a tankokról. Ezek voltak az első fegyvereink. De az első nap nem használtunk fegyvert. Vittük a kezünk-ben, meg egymásnak adtuk kézről kézre. Sehol nem állítottuk fel őket, csak leszedtük, hogy ne legyen nekik, hogy ne tudjanak vele esetleg a tömegbe lőni.
Körülbelül éjjel két óra körül, mi, fiúk, akik így összeverődtünk, visszahúzódtunk a sajtóháztól az Üllői út felé. Az a rész már az első éjszakán központtá vált. Az első harc
Körülbelül éjjel két óra körül, mi, fiúk, akik így összeverődtünk, visszahúzódtunk a sajtóháztól az Üllői út felé. Az a rész már az első éjszakán központtá vált. Az első harc