„...azt ajánlottam Kádárnak, a párt lépjen be a forradalomba"
1930-ban születtem Ankarában. Az apám a kommün után menekült Törökországba.
Előtte a magyar királyi hadsereg tisztje volt. Az első világháborúban az olasz fronton harcolt, ő volt az egyik első hidroplános repülőtiszt, de a kommün alatt átállt. Észak-Magyarországra vezényelték, a Tanácsköztársaság bukása után azonban elmenekült Magyarországról. Nem tudom, hogy kényszerült-e erre vagy sem, de talán üdvösebb volt nem ott maradnia. Eredetileg Ausztráliába akart menni, de az az érzésem, hogy Törökországban elfogyott a pénze, ezért ott maradt. Az első feleségével talán egy napig tartott a házassága, úgyhogy egyedül ment el. Törökországban ismerkedett meg aztán anyámmal, aki egy német vagy egy cseh-osztrák tánccsoport tagja volt, az apám pedig éppen egy mulatóhely igazgatója. így találkoztak. Előbb egy lányuk született, a nővé-rem, Ingeborg, aki jelenleg is Pesten él. A második gyerek meg én voltam. A harmadik gyerek Péter öcsém, a negyedik meg Tomi, aki Kecskeméten a konzervgyár igazgatója.
A két kisöcsém már Pesten született, mert 1939-ben visszajöttünk Magyarországra.
Akkor a zsidótörvények már érvényben voltak, és apám zsidó származása miatt nehezen kapott munkát, előbb a hatvani cukorgyárban helyezkedett el, aztán átkerült a konzervgyárba, valószínűleg segédmunkásnak.
Van bennem svéd vér is, anyai nagyapám emlékére neveztek el Per Olafnak.
Kilencéves koromban tanultam meg magyarul, addig csak németül és törökül beszél-tem.
Törökországban forradalmi változások zajlottak, de én mint gyerek, ezeket nem érzékeltem. Törökországban kezdtem az iskolát, aztán amikor 1939-ben hazajöttünk, először Pesten a Cukor utcai elemi iskolába jártam, majd Hatvanban folytattam a tanulást. Közben Szentgotthárdra a tüdőszanatóriumba kerültem, és ott kezdtem el a polgárit. A negyedik polgáriból különbözetivel átmentem a hatvani gimnáziumba, és ott fejeztem be a gimnáziumot, 1949-ben érettségiztem le.
Az apám, miután hazaérkeztünk, továbbra is baloldali beállítottságú maradt, az anyámat viszont nem érdekelte a politika. Az apám 1945-ben lépett be újra a kommu-nista pártba, én pedig 1949-ben, az érettségim évében lettem párttag.
A második világháborúban az apámnak sárga csillagot kellett hordania, és elvitték munkaszolgálatra. Amikor Horthy kiugrott a háborúból, apám kiugrott a munkatá-borból. Akik nem vállalták a szökést, azokat halomra lőtték a német SS-ek. De mégis fogolyként érkezett Hatvanba, mert összeszedték őket a magyar hatóságok, és akit nem végeztek ki, azt betették egy gyűjtőtáborba a hatvani cukorgyárban. Én akkor állig föl voltam szerelve mindenféle fegyverrel, mert amit csak tudtam, azt elloptam a
néme-tektől. Volt pisztolyom, géppisztolyom, puskám, sőt géppuskám is. Bementem a gyárba, és szépen kihoztam onnan az apámat több munkaszolgálatossal együtt.
1944-ben többször jöttem föl Pestre schutzpassokért, hamis iratokért. Volt egy katonai hálózat, ami ezt szervezte. Mindig tele voltam hamis iratokkal, schutzpassok-kal, vittem a zsidóknak. Több százan megmenekültek ezekkel a hamis papírokkal.
Egyszer azonban elfogtak a Hunyadi páncélosok. Körülvettek és betereltek egy transz-portba. Mentem a többiekkel a sorban, amikor a hunyadisok között észrevettem egy ismerős hatvani srácot. Hátulról odaléptem mellé. Nem vette észre, hogy a sorból léptem ki, megkérdeztem, „hova viszitek ezeket?". Dicsekedett, hogy „este a Dunába lőjük őket". Az egyik utcasarkon azt mondtam neki, szervusz apafej, hátára csaptam, és szépen leléptem. így aztán megúsztam. A többieket viszont elvitték. Fogalmam sincs, mi lett a sorsuk, de elképzelhető!
Még aznap éjszaka visszaindultam Hatvanba. Az Andrássy úton mentem, és az Andrássy út 60. előtt elém lépett egy pali. Azt mondja, állj vagy lövök! Nem tudtam, hogy ott van a nyilasház. Kérte a papírjaimat. Nálam kétféle igazolvány volt, egy leventeigazolvány és egy születési bizonyítvány. A két papíron persze a dátum nem volt ugyanaz. Erre azt mondta az ürge, hogy nézd, ha ki akarnék szúrni veled, akkor most itt tartanálak reggelig, de lásd, hogy kivel van dolgod, menj a francba - és elengedett. A hónom alatt tele voltam hamis iratokkal, szóval nem volt mindegy.
Többször kerültem veszélyes helyzetbe, de a jószerencsém soha nem hagyott el, és mindig megúsztam.
Az érettségi után a Színház- és Filmművészeti Főiskolára kerültem. Eredetileg ugyan orvos akartam lenni, de nem vettek föl. A főiskolai felvételi vizsgán megfeleltem, és oda fölvettek. A Horváth Árpád színészkollégiumba kerültem mint filmrendező szakos hallgató. A kollégium erősen hatott rám, de egy év után, 1951-ben elvittek katonának. Két évig katonáskodtam, mert nem adták meg a fölmentést, amit most sem értek, hogy miért. Valami stikli lehetett a dologban. A hadsereg nem volt túlságosan szigorú. Tizedesi ranggal szereltem le. Ott kaptam a katonai kiképzésem alapját, amit később a forradalomban jól fel tudtam használni.
A háború után először kisgazda-szimpatizáns voltam. Nagyon tiszteltem például az ismert kisgazda politikust, Kovács Bélát. Részben magyartanárom, Széles Jenő hatására, részben pedig a saját olvasmányélményeim alapján, gondolkodásom és ismereteim folytán csúsztam egyre inkább balra.
Amíg katona nem lettem, nem is nagyon tudtam, mi van körülöttem. Tulajdon-képpen a katonaidő alatt ismerkedtem meg valóban a nép helyzetével, akkor szembe-sültem először a valósággal, és az bizony nagyon nem tetszett. Az emberek nagyon elégedetlenek voltak, és ez az elégedetlenség rám is átragadt. Láttam a mezőgazdaság erőszakos kollektivizálását, láttam a társadalom életének, anyagi létének és erkölcsi színvonalának egyre súlyosabb romlását, és ezek mélyen hatottak rám.
Nagy Imre első, '53-as miniszterelnöksége óriási változásokat hozott. Az emberek újra bizakodni kezdtek, és hittek a jövőben. Nekem akkor nyílt ki a csipám, akkor fogtam föl, hogy mi is történt itt valójában. 1953-ban vettem el Káldor Pannit, akinek
* Menlevél (német). A menleveleket a semleges országok (Svédország, Svájc a Vatikán stb.) követségei adták ki az üldözött zsidóknak.
az apja* börtönben volt a Rákosi-korszak alatt. Rettenetes hatással volt rám, amikor megtudtam, hogy ezek az emberek mind ártatlanul börtönbe kerülhettek!
A feleségemen keresztül ismerkedtem össze Gáli Jóskával, Jóskán keresztül pedig Eörsi Pistával, s aztán Angyal Pistával. Ők voltak a legjobb barátaim. Gondolkodásunk, világlátásunk nagyon hasonlított. Rendszeresen összejártunk azzal az ürüggyel, hogy ultizunk egymással. Éjszakákon keresztül ultiztunk és persze dumáltunk a Szemere utcában Eörsi Pistánál. Ha például valamelyikünk írt valamit, azt mindig megvitattuk.
Eörsitől nagyon sokat lehetett tanulni, mert Lukács Györgyön keresztül ő volt a legjobban informálva közöttünk.
A Petőfi Körben szervezték a különböző vitákat. A sajtóvitán én is ott voltam, emlékszem Losonczy Géza felszólalására. Időközben nagyon jóba lettem Kardos Lász-lóval is, aki nagy hatással volt rám.
A legnagyobb hatása Rajk László rehabilitációjának volt. Ez volt az az erkölcsi törés, aminek következtében aztán végleg szakítottam az akkori rendszerrel. A teme-tésre természetesen kimentünk. Úgy emlékszem, Angyal Pistával és Gáli Jóskával voltam együtt. Utána este elmentünk Jóska színdarabjának bemutatójára. Az volt a címe, hogy Szabadsághegy. Az október 6-i temetés tehát fordulópont volt az életünkben.
A kiábrándulás már teljes volt, nem hiányzott sok, hogy a temetésen kitörjön a forradalom. Tudtuk ugyan a tényeket korábban is, érzelmileg azonban ott volt az igazi kiborulás. Emlékszem Rajknéra, Nagy Imrére, de emlékszem azokra a vezetőkre is, akik cinikusan ott még meg mertek jelenni. Sőt, Apró Antal még beszédet is tartott és esküdözött, hogy soha többet - de már egy szavát se hittük el neki. Október 6-a, az újratemetés napja és október 23-a között már elég nyugtalan volt a hangulat Pesten.
Október 22-én érkeztem vissza Bécsből, ahová úgynevezett művészhajón vittek ki bennünket kirándulásra. Akkor már a filmgyárban dolgoztam. 1955-ben befejeztem a főiskolát, és odakerültem. Nagyon szerettem a szakmát. Éppen Darvas József Szakadék című regényét filmesítettük meg. Nagyon jóban voltam Makk Karcsival és Jancsó Miklóssal. Akkor már sokat vitatkoztunk. De nemcsak a filmgyárban, mindenütt állandó viták voltak a valóságról.
Október 23-án elindult a tüntetés. Én a Rákóczi úton, valahol a főiskola környékén csatlakoztam hozzájuk. Angyal Pistával és Gáli Jóskával voltunk együtt hárman. A fő-iskoláról ott voltak a tanáraink, meg a Herskó Jancsi, Kovács András. Úgy emlékszem, hogy Déry Tibor is ott jött köztünk, ugyanabban a sorban menetelt, mint mi.
Amikor kiértünk a Sztálin útra, megláttuk a falon a Sztálin névtáblát. Akkor Pistával és Jóskával úgy döntöttünk, hogy leszedjük. Többen azt állítják, hogy bemen-tünk egy lakásba és onnan szakítottuk le a táblát. Én viszont úgy emlékszem, hogy egymás hátára álltunk és úgy szedtem le. A tömeg őrjöngött a gyönyörűségtől. Ez nekünk nagyon tetszett, és nagyon fellelkesített bennünket.
* Káldor György (1900-1958) újságíró, közgazdász, műfordító. A Tanácsköztársaság alatti tevékenysége miatt 1920-ban emigrált, Heidelbergben szerzett közgazdász doktorátust. A második világháborúban mun-kaszolgálatosként szovjet fogságba esett (1943), ahonnan 1945-ben hazatért. Belépett a Szociáldemokrata Pártba. A Rádió külügyi osztályvezetője lett, majd 1950-ben koholt vádak alapján (hűtlenség) 20 év börtönre ítélték. 1955-ben szabadult. Haláláig műfordító volt. Mindkét veje (Gáli József és Csongovai Per Olaf) aktívan részt vett a forradalomban, Gálit első fokon halálra ítélték.
** A Petőfi Kör sajtóvitája (Vita a sajtó és tájékoztatás kérdéseiről) 1956. június 27-én volt a Központi Tisztiházban.
Este Angyal Pistával és Gáli Jóskával elmentünk a Parlamenthez, onnan pedig a Rádióhoz.
A Rádió előtt akkor már lövöldöztek. Pistával és Jóskával azért csak mentünk előre, és azt kiabáltuk az ávósoknak, akik a a Rádió épületét őrizték, hogy ide lőjetek, csibészek - és mutattuk a mellünket. Nagy pofánk volt. Emlékszem a visszavágásukra, azt mondták: tessék nézni, dobálnak minket. A Nemzeti Múzeum kertjéből valóban dobálták őket az emberek mindennel, ami csak a kezük ügyébe került. Kövek, sőt egy bili is repült ott az ávósokra. Sajnos, a Rádió Bródy Sándor utcai épülete előtt akkor már súlyos sebesültek is voltak.
Angyal Pista azonnal intézkedni kezdett, mások elmentek teherautókat szerezni és mondták, hogy hol lehet lőszert, fegyvereket találni. Az első fegyvereket az ávósok-tól szedtük el, és megbeszéltük, hogy bemegyünk a Rádió épületébe és követelni fogjuk, hogy olvassák be a 16 pontot, mert itt csak egyféleképpen lehet lecsillapítani a hangulatot, hogyha ez megtörténik. Rögtön megválasztottak küldöttnek, hogy én menjek be a Rádió épületébe tárgyalni. Volt ott egy rádiós újságíró is, Földes Péter, aki nekem tanárom is volt a főiskolán. Együtt mentünk be Benke Valériához, a Rádió elnökéhez, aki ott ült az irodában az asztal alatt, és kétségbeesetten telefonált. Azt mondta, a saját felelősségére nem tudja beolvastatni a 16 pontot, és ezért fölhívja a pártközpontot. Ott azt mondták neki, szó sem lehet róla. Amikor mentem kifelé, eldördült egy puska, és egy ávós tiszt meghalt, de már azelőtt is lőttek, hogy mi Földessel bementünk volna. Láttam - miközben egyedül jöttem kifelé, mert Földes Péter bent maradt Benke Valériánál -, hogy egy ávós tiszt ott fekszik holtan az udvaron.
Két ávós között kellett elmennem, hát nem gondoltam, hogy élve kikerülök onnan.
Hajmeresztő volt. Köpködtek, szidtak, nyúltak felém, hogy szétszaggassanak. Pedig akkor nem csináltam semmit, csak követeltem, hogy olvassák be a 16 pontot.
Miközben én benn voltam, kinn folyt a sebesültek ellátása. Azonnal ráakadtam Angyalra, és együtt segítettük mentőkocsiba a sebesülteket. Ma sem tudom, hogy a tömegben hogy találtam meg őt. Mi a forradalom alatt állandóan elveszítettük és állandóan megtaláltuk egymást.
Akkor a Rádiótól nem messze, a Városház utcában laktam. Aznap éjjel Pista is ott aludt nálunk. Hajnal felé lövöldözéseket hallottunk, jöttek az orosz tankok. Nem tudtunk otthon ülni, összevissza jártunk-keltünk a városban. Másnap, 24-én reggel kihirdették a statáriumot. Bár nálunk nem volt fegyver, de kokárda volt rajtunk, ezért bennünket is elkaptak az ávósok, és bevittek egy kapualjba igazoltatni. A véletlen és a jó sorsom megint egy ismerőssel hozott össze, aki nagyon rendes volt velünk, mert nem csinált semmit, hanem elengedett.
A városban akkor már több helyen vonultak az orosz tankok és láttuk, hogy az emberek dobálják a benzines palackokat rájuk. Mi meg azon vitatkoztunk Pistával, hogy miért most avatkoznak be a szovjetek, miért nem 1919-ben jöttek segíteni, amikor a rendszer tényleg veszélyben volt. Itt nincs veszélyben a rendszer, itt csak reformkö-vetelésekvannak. Ebben teljesen egyetértettünk. Éppen a Nemzeti Színházzal szemben álltunk, amikor odahozták a Sztálin-szobrot. A tömeg törte-zúzta. Közben egy pincéből valaki rálőtt az emberekre. A tömeg lerohant és összeverte a palit, mert ávós volt. Utána bevitték a patikába, bekötözték, és a tömeg elindult vele a laktanyája felé.
A következő nap 25-e volt, a parlamenti véres tüntetés napja. Ez tiltakozás volt amiatt, hogy a szovjetek beavatkoztak. A tüntetésen Angyal Pistával mind a ketten fekete zászlót vittünk, gyászlobogót, és közöttünk ment egy asszony, kezében egy
piros-fehér-zöld összevérzett zászlóval. A tömeg az amerikai követséghez akart vonul-ni, de mi eltereltük a menetet. Rábeszéltük a felvonulókat, hogy a jugoszláv követség elé menjünk. Ott tartottam egy szónoklatot. Két másik fiú is volt ott velünk. Az egyik, azt hiszem, egy slágerszerző-költő volt, a másik meg egy gimnáziumi tanár. Mi hárman voltunk a hangadók a tömegben. S akkor ott helyben megválasztottak mindhármunkat egy forradalmi ifjúsági bizottság tagjainak. A követség elől elmentünk, és elfoglaltuk a Vörös Csillag Nyomdát, ahol kinyomtattuk a kiegészített követeléseinket. A 16 ponthoz ugyanis hozzátettünk még ötöt, többek között az AVH feloszlatását és az oroszok kivonását. A nyomdából egyikünk elment Nagy Imréhez tárgyalni, minket meg, akik ottmaradtunk, letartóztattak. Jött egy katonai egység, lefogott, és bevitt a Honvédelmi Minisztérium pincéjébe, ahol október 28-áig tartottak fogva. A pince már tele volt civil letartóztatottakkal. Főleg volt tisztiiskolásokból összeszedett fickók, katonatisztek és ÁVH-sok hallgattak ki bennünket. De nem volt kínvallatás, inkább vitatkozások voltak ezek, mint vallatások. Próbáltak bennünket meggyőzni, hogy ez ellenforradalom, mi meg őket, hogy nem ellenforradalom, és hogy nem avatkozhat be idegen hatalom a mi belső problémáink megoldásába.
Ahogy teltek a napok és Nagy Imre fegyverszünetet hirdetett, a HM-ben is megváltozott a helyzet. Azt kérték tőlem, hogy a fegyverszünettel kapcsolatban fog-laljak állást, s ezt a rádióba is bemondatták velem. Úgy emlékszem, azt kértem, hogy menjenek ki az oroszok. Míg bent voltam, a kihallgatóim állandóan azt kérdezték tőlem, „mondja, maga kit képvisel, mit képvisel egyáltalán?" Az volt a véleményem, hogy a felkelőcsoportokat össze kellene fogni, és akkor az ő képviseletükben tárgyal-hatnánk. Ezt felajánlottam, mire egy kocsiba ültettek és elvittek a HM-ből az Üllői út és Ferenc körút sarkára a Kilián laktanyához, és ott kitettek.
Már késő este volt, amikor a Tűzoltó utcába értem, ahol újra találkoztam Angyal Pistával. Mondtam a Pistának: „Ide figyelj, kapcsolatba kellene lépni az összes felkelő-csoporttal, és közös vezetést kell létrehozni, hogy tárgyalóképessé váljunk, és képvi-selhessük őket." Ezután Pistával együtt átmentünk az Iván Kovácshoz a Corvin közösökkel tárgyalni. Azt ajánlottam nekik, hogy menjünk közös platformmal a Hon-védelmi Minisztériumba és majd a Nagy Imrével való tárgyalásra. Még aznap éjszaka be is mentünk a Honvédelmi Minisztériumba, de ott csak Hídvégi Ferenccel, egy sztálinista főtiszttel tudtunk beszélni. O azt mondta, hogy nincs ott a honvédelmi miniszter, se egyéb más olyan személy, akinek kompetenciája lenne egy ilyen tárgya-láshoz, ezért azt javasolta, hogy jöjjünk vissza később.
Másnap reggel, 29-én ismét bementünk egy furgonnal a HM-be, fogtuk Janza Károly minisztert, és elvittük magunkkal a Parlamentbe, mert az oroszok nem tartották be a fegyverszünetet, a lövöldözések tovább folytak. A felkelők részéről ekkor már több csoport képviselői is jelen voltak. Bementünk Nagy Imréhez tárgyalni. Úgy emlékszem ott volt még Erdei Ferenc és Keresztury Dezső is. Akkor Nagy Imre azt mondta nekünk, hogy van ő olyan magyar hazafi, mint mi vagyunk. Erre azt vágtam vissza neki: „Lehet, hogy van olyan hazafi, mint mi, de jelenleg forradalmi helyzet van, forradalom van kinn az utcán, és ez fontosabb, mint az, hogy melyikünk a jobb hazafi, mert a
forrada-* Zrínyi Nyomda a Bajcsy-Zsilinszky út 78. szám alatt.
** Iván Kovács László raktáros (szül. Debrecen, 1930. augusztus 18.) volt a Corvin köz parancsnoka október 28-áig. 1957. december 27-én a MNLB Népbírósági Tanácsa (tanácsvezető: Vida Ferenc) halálra ítélte. Az ítéletet 1957. december 30-án hajtották végre. Forrás: Pest Megyei Bíróság B.1139/57.
lom kimenetelétől függ a nemzet további sorsa." A tárgyaláson végül is arra a megál-lapodásra jutottunk, hogy feltétlenül feloszlatják az AVH-t, mert amíg létezik, addig nincs béke. A fegyvereket pedig nem tesszük le a szovjetek előtt, csak a magyar hadsereg előtt. A szovjet csapatokat kivonják, helyette magyar csapatok jönnek, mi pedig azoknak letesszük a fegyvert. Nagy Imre eléri a szovjet hadsereg kivonását, mert határozott ígéretet kapott a Szovjetuniótól, és feloszlatja az ÁVH-t, és mindezt be is jelentik a rádióban. Kölcsönösen megígértük egymásnak, hogy ez így történik majd.
Ez 29-én délelőtt volt.
Amikor visszamentünk, persze senkinek esze ágában sem volt letenni a fegyvert.
Az egységek nem akartak eleget tenni a felszólításnak.
A Tűzoltó utca sem volt hajlandó letenni a fegyvert, mert ott látni lehetett, hogy a szovjet csapatok elvonulnak ugyan előlünk az Üllői úton a Nagyvárad tér felé, de ott megállnak. Tehát a Honvédelmi Minisztérium és a szovjet csapatok között ott voltunk mi, és bármikor lerohanhattak volna. Ebben a helyzetben jelentette ki a csoport, hogy nem hajlandó letenni a fegyvert. De mi, Angyal Pista vagy én nem dirigáltunk a csoportnak. Pistával képviseltünk egy álláspontot, s ezáltal voltunk mi úgymond vezetők, de sosem volt nálunk vezetőségválasztás, így formális vezető sem lehetett egyikünk sem. Olyan egység volt a Tűzoltó utca, amiben nem volt hierarchikus rendszer, parancsnoki rendszer, annak ellenére, hogy Pista sokat foglalkozott a cso-porttal.
A mi csoportunk két részre oszlott. Az egyik a Tűzoltó utcai csoport volt az ÁVH-s garázsban, a másik a Berzenczey utcában, Göndör vezetésével, de a két csoport összetartozott. Én Pista mellett a belső ügyekkel kevésbé foglalkoztam, inkább azon tevékenykedtem, hogy a többi csoporttal fölvegyük a kapcsolatokat. így aztán többször voltam a Corvin közben, ahol Iván Kovács László volt a partnerünk, erősen baloldali, szocialista beállítottságú fiú, szemben a Pongrátz fivérekkel, akik elég vad antikom-munisták és antiszocialisták voltak.
Pistával még aznap este a Budapesti Rendőr-főkapitányságra is bementünk. Na-gyon lelkesen beszélt Kopácsiról, s hívott, hogy menjek én is vele, de voltak velünk még mások is a srácok közül. Kopácsinál már ekkor szó volt arról, hog^létrehozunk egy közös karhatalmi egységet. Itt találkoztam először Fazekas György újságíróval, aki Kopácsi Sándor politikai tanácsadója és a Tűzoltó utca felé az összekötője volt.
Nagyon értelmes, tehetséges, rendes fickó volt, nagyon szerettem. Kopácsi egyébként próbált minket befűzni, meghódítani. Azt mondta, hogy kapott egy parancsot, hogy a Nemzeti Színház körül fel kell számolnia egy ellenállási csoportot, de nem akar engedelmeskedni, viszont a parancsot meg sem tagadhatja. Megkért, hogy támadjuk meg őket, lőjünk a levegőbe, hogy azt mondhassa, vissza kellett vonulnia, mert túlerőben voltunk. Nekem ez nem nagyon tetszett, de belementem azzal a feltétellel, hogy jóindulatának bizonyításaképpen adjon nekünk fegyvereket, hogy aztán azzal támadhassuk meg. Kopácsi adott is nekünk fegyvereket, pisztolyt, lőszert és több géppisztolyt is. Az én pisztolyom is innen származik. Ezután egy megbeszélt helyen
* A Berzenczey utcai csoport parancsnokának beceneve. Eredeti neve Wágner István. További sorsa ismeretlen.
** Fazekas György újságíró (1913-1984) 1953-tól a Nagy Imre körül kialakult pártellenzék tagja volt, a
** Fazekas György újságíró (1913-1984) 1953-tól a Nagy Imre körül kialakult pártellenzék tagja volt, a