Sebestyén Máriaként születtem Budapesten 1935. február 28-án. Szüleim evangéliku-sok voltak. Édesapám 25 évig volt újonckiképző, tehát katonacsaládból származom.
Édesanyám pedig a háztartást vezette. Ő nem dolgozott soha, mivel volt két bátyám is, és a három gyerek sok munkát adott neki.
Édesapám tizenöt éves legényke volt a Tanácsköztársaság idején, de borzalmas dolgokat mesélt. Lehet, hogy azért, mert a nagyapám gazdatiszt volt egy Vas megyei nagy uradalomban, és a vörösök bizony rekviráltak. Zabot, lovat, mindent elvittek az égadta világon, ami csak a Magyar Tanácsköztársaság vöröskatonáinak kellett. Nem fizettek érte már akkor sem.
Apám eléggé irredenta beállítottságú nagymagyar volt. Nagyon, de nagyon fájt neki a trianoni békeszerződés, hogy az ország nagy részét elvették. Gyerekkoromban mi is nagyban énekeltük, hogy „Szabadka, Zombor, Újvidék, honvédsereg ott lázban ég", és nekem is nagyon tetszett, hogy bevonultunk Erdélybe, visszakaptuk a Bácska és a Felvidék egy részét, és hogy visszakapjuk majd a többit is, és újra Nagy-Magyar-ország lesz. Abban az időben az járta, hogy „Csonka-MagyarNagy-Magyar-ország nem Nagy-Magyar-ország, egész Magyarország mennyország" - ezt nevelték belénk az iskolában.
A legidősebb bátyám evangélikus papnak készült. Az 1944/45-ös tanévben érett-ségizett volna, de 1945. február 10-én összegyűjtötték a házban az összes férfit, s őt is elvitték. Gödöllőről, az ottani gimnáziumból került szovjet hadifogságba, Brjanszkba, a Szovjetunióba hurcolták. Szerencsénk volt, mert a kommunista párt egyik első programjaként Rákosi meghirdette, hogy hazahozatja az összes hadifoglyot. Másfél év múlva az első transzporttal sikerült hazajönnie, mivel félig-meddig még fiatal-korú volt.
A másik bátyám szabómesternek készült, de sajnos '45-ben neki kellett átvennie a család fenntartását, mivel édesapámat 1945. június 17-én letartóztatták, és az Andrássy út 60.-ba, onnan pedig a Fő utcába vitték. Megjárta a Markó utcát és a Gyűjtőfogházat is. Tizennyolc hónapot töltött börtönben. Először mint háborús bűnöst ítélték el öt évre, de aztán később, a fellebbviteli tárgyalás után kiszabadult. Azok a tanúk, akik az első tárgyaláson ellene vallottak, a másodfokú tárgyaláson visszavonták a vallomásukat, mert ez egy személyes bosszú volt tulajdonképpen, amit a házbeli szomszédok tervel-tek ki ellene. Úgyhogy több mint két évig a kisebbik bátyám volt a családfő. Az öttagú családból hárman maradtunk otthon. A legidősebb bátyám 1946 decemberében, édes-apám pedig 1947 januárjában jött haza, ezért a gyerekkorom éppenséggel nem volt felhőtlen.
Bácska visszafoglalása, Erdély visszaadása után, amikor jöttek a bombázások és hadat üzentünk az oroszoknak, és jött a front, többet voltunk a pincében, mint a szabad levegőn, úgyhogy a gyerekkorom egy része a pincébe való lemenéssel, a bombázások-tól és a háborúbombázások-tól való félelemben telt el.
Az oroszokat azért sem szíveltük, mert a bátyámat is ők vitték el. Bár ahogy visszaemlékezem Horthy beszédeire és az akkori légkörre, mi nem az oroszok ellen mentünk, nem az oroszok ellen léptünk be a háborúba, hanem a bolsevizmus ellen, a kommunizmus ellen. Azt sem mondom, hogy a németek csodálatos dolgokat műveltek volna, mert én ugyanúgy utáltam a németeket is, mikor bejöttek és megszálltak bennünket. Láttam, ahogy viszik el a zsidókat, mivel a gettó mellett laktunk a Hársfa utca és a Dohány utca sarkán. A legnagyobb fokú embertelenség volt, ahogy gyereke-ket, fiatalokat, öregeket egyaránt elhajtottak a vágóhídra.
Az apám és a bátyám hazajövetele után eléggé meg volt bélyegezve a családunk.
Nagy nehezen sikerült csak elintézni, hogy fölvegyenek a Dobó Katica közgazdasági gimnáziumba. Akkoriban, hogyha valaki jól tanult, kapott pénzt az államtól. Én semmit sem kaptam, pedig én is jó tanuló voltam. Nagy nehezen tudtam csak leérett-ségizni.
A Rákosi-időben borzalmas volt az életünk. Apámat hosszú ideig nem vették vissza az állásába a honvédséghez, ahonnan 1943-ban egészségügyi állapotára való tekintettel leszerelték, ezért a postánál helyezkedett el. A 62-es postahivatalban, a Nyugatiban volt levélátjegyzékelő, úgyhogy elég rossz életünk volt. Rengeteget éhez-tem, ruházkodásra pedig gimnazista koromban semmi sem jutott. Akkor kezdtem el sportolni. Kerékpárversenyző voltam, bajnokságot is nyertem, de abba kellett hagy-nom a sportolást, mert utánanéztek a szüleimnek, és amikor a káderezés befejeződött, el kellett mennem a Dózsából, a belügyi egyesületből.
Ettől függetlenül, már ami a családi légkört illeti, nem volt rossz a gyerekkorom.
Soha sem hallottam a szüleimet veszekedni. Apám annyit nem mondott édesanyám-nak, hogy álljál odébb. Igaz, hogy katonás rend volt nálunk. A másnapi programunkat el kellett előző este mondani. Mindig megbeszéltük, kinek mi a feladata. Teljesen természetesnek vettük, hogy ugyanúgy kiadta a feladatokat, mintha egy munkahelyen lennénk. A legnagyobb szeretetben éltem a két bátyámmal is. Az idősebb testvérem mindig kikérdezett. Együtt megcsináltuk a leckét, utána pedig játszottunk.
Édesapám vágya az volt, hogy vagy a honvédséghez menjek a térképészethez, vagy orvos legyek, de ha nem is orvos, legalábbis egészségügyi vonalon helyezkedjek el. Én viszont nagyon szerettem volna a Vendéglátóipari Főiskolára menni, de oda nem vettek föl. Hiába jelentkeztem, a 4,2-es átlagom kevésnek bizonyult. A tanulás mellett otthon is nagyon sokat kellett dolgoznom, mert édesanyám 1945 óta szívbeteg volt, és 1949 után már nekem kellett a családra főznöm, ezenkívül mostam és vasaltam is rájuk.
Miután nem vettek fel a főiskolára, elmentem a vendéglátóiparba. Elvégeztem egy kávéfőző-tanfolyamot, és utána a VII. kerületi Vendéglátóipari Vállalatnál helyezked-tem el. Később elvégezhelyezked-tem egy pénztárostanfolyamot is, utána pedig felszolgáló let-tem. Fregoliként a szabadnaposokat helyettesítetlet-tem. A forradalom előtt a Tulipán presszóban dolgoztam körülbelül másfél évig.
Aztán jött 1956. október 23. Éppen az őszi nagytakarítást csináltuk odahaza.
Közben szólt a rádió, és hallottuk, hogy hol engedélyezték, hol nem engedélyezték a
* Landler Jenő (korábban és ma István utca) utcában, közel a Városligethez,
felvonulást. Én ki akartam menni, de édesanyám lebeszélt róla. Két órakor indultam volna, mert a kerületből az Állatorvosi Főiskoláról is mentek, és sok egyetemistát ismertem onnan. Már korábban tudtam tőlük, hogy felvonulás lesz a Bem-szoborhoz, és három órakor indulnak a műegyetem elől. Az anyám azt mondta, hogy a takarítás előbbre való, mint hogy kivonuljak. Könyörögtem anyámnak, ha lehet, ha egy mód van rá, akkor én sietek, megcsinálom a dolgomat, csak hadd mehessek ki. Akkor apám is beleszólt és azt mondta, hogy neki nagyon rossz érzése van ezzel kapcsolatban.
Délben, mikor meghallottuk a rádióban, hogy betiltották a felvonulást, akkor azt mondta, hogy jobb a békesség, és maradjak otthon. Nem lenne jó, hogy most nekem is legyen valami rendőrségi afférom. Lehet, hogy apámnak volt egy hetedik érzéke velem kapcsolatban.
A felvonulásra nem engedtek el, hiába siettem, pedig végül is bemondta a rádió, hogy megengedik. Még el kellett vinnem valami csomagot is a bátyáméknak, akik abban az időben a Nemzeti Színháznál laktak a Rákóczi úton. Körülbelül öt-hat körül szabadultam el otthonról.
Akkor már tele volt a Rákóczi út, tele volt az egész Körút, és mire visszaértem a Peterdy utcába, ahol akkor laktunk, addigra már azt kiabálták az emberek, hogy gyerünk a Sztálin-szoborhoz, az pedig ott volt, nem messze tőlünk. Hazarohantam és mondtam anyáméknak, hogy nagy tüntetés van, mindenki az utcán van, kiabálják, hogy le a kommunistákkal és szabad, független Magyarországot, meg hogy rengetegen mennek a Sztálin-szobor felé. Akkor apám is eljött velem, és kimentünk a Sztálin-szo-borhoz. Akkor már rajta voltak az acélkötelek, és teherautóval próbálták húzogatni, de hát nem jött le. Emlékszem, akkor lángvágókat hoztak, és kezdték a csizmájánál vágni.
Közben jött egy hír, hogy menjünk a Rádióhoz, mert ott könnyfakasztókkal meg nagynyomású vízzel oszlatják a népet, és nem engedik, hogy a pontokat beolvassák a rádióba. Teherautóval átmentem a Rádióhoz. Akkor még nem voltak lövések, de nem sokkal azután, hogy odaértünk, elkezdődött a lövöldözés. Úgyhogy én már a Rádiónál elkezdtem a vöröskeresztes szolgálatot, mert valamikor tanultam elsősegélynyújtást, mert az kötelező tanfolyam volt a gimnáziumban.
1956-ban a Rádiónál dördült el az első lövés. Akkor még nem volt beépítve teljesen a múzeummal szembeni terület. A régi spanyol lovasiskola és a Rádió között egy betonkerítéssel és vasráccsal elzárt üres, bokros beugró rész volt, az ávósok onnan tüzeltek. Nagyon sokan megsebesültek, és akkor én segítettem a sebesülteket behor-dani a Trefort utcai rendelőbe. Már jól benn jártunk az estében, amikor megérkeztek a páncélosok. Valahonnan Tatabánya vagy Bicske felől jöttek, nemzetiszínű zászlókkal és tele emberekkel. A páncélosokról a parancsnokuk beszélt szócsővel, hogy „ne lőjetek, testvérek, itt magyarok vannak, nem tudhatjátok, hogy itt van-e a testvéretek, vagy az apátok. Ne lőjetek!" De hiába, mert folytatódott a sortűz ezután is. Amikor elfogták az egyik mentőkocsit, ami tele volt ávóssal, és fegyvereket akart beszállítani hátulról a Rádió épületébe, még ott voltam, de utána eljöttem onnan, mert már nagyon fáradt voltam. De haza akkor már nem tudtunk menni. Lehetett úgy éjjel egy óra, két óra. Beszorultunk a Bródy Sándor utcával szemben lévő házba a Múzeum körúton.
Másnap körülbelül tíz óra felé mertem csak elindulni, de akkor már láttam, hogy a Rákóczi úton halottak vannak. Mire hazaértem, már várt egy papír, egy üzenő ember hozta, hogy a Péterfy Sándor utcában és az Alsó erdősori Korányi Kórházban rengeteg a sebesült, és mivel nyilvántartott vöröskeresztes voltam, kértek, hogy menjek be a
Péterfybe segíteni. Végül azután a Korányiban kezdtem el a sebesültszállítást, mert a Péterfyből átküldték oda.
25-e délelőttjén, még mielőtt a Parlamentnél eldördült a sortűz, le kellett mennünk Tatabányára. Volt ott egy nagy vöröskeresztes raktár, ahol egészségügyi dolgokat tároltak. Onnan kellett felhozni egy csomó kötszert, vattát, gézt, mert nagyon fogyóban volt a kórház készlete.
Már vége volt mindennek, mire a Parlamenthez értem. A sebesülteket akkorra már elszállították, de a halottakat csak akkor kezdték teherautóra rakni és elhordani. Mivel én itt nem tudtam segíteni, visszamentem a kórházba, és 26-án egész nap itt voltam.
26-áról 27-ére virradóra Bécsújhelyre mentünk egy vöröskeresztes kocsival vér-plazmáért, mert máshonnan nem jutottunk hozzá. Innen hoztunk egyéb egészségügyi dolgokat is, kötszereket meg injekciós tűket. 28-án egész nap a kórházban voltam, ahol rengeteg sebesültet kellett ellátnunk.
29-én félig-meddig pihenőnapom volt. Este azt mondták a kórházban, hogy üljek be a kocsiba és rakjak be valamit abból, amit hoztunk Bécsújhelyről, és vigyem át a Corvin közbe, mert ott kevés a kötszer, és nagyon nagy szükség van rá. Akkor láttam először a Corvin közieket, de személy szerint akkor még senkit se ismertem közülük.
Csak a Bajuszra emlékszem, a Pongrátzra, mert ahogy rakodtunk ki, odaszólt, „jó, hogy hoztatok kötszert".
30-án este, amikor nagyjából konszolidálódott a helyzet, eljöttem a Korányiból.
Egy ismerősöm a Tűzoltó utcában meg a Tompa utca 10.-ben volt és azt mondta, hogy menjek át hozzájuk, mert velük nincsen vöröskeresztes. Ezzel a fiúval együtt jártam iskolába, a nevére sajnos nem emlékszem, pedig osztálytársam volt a Hernád utcai általánosban. Véletlenül összeakadtunk, és ő mondta, „na gyere, Szöszi, mert ott nincsen vöröskeresztes". Szöszi volt a becenevem.
Először a Ráday utcába mentünk. Volt ott egy mozihelyiség, ahol a Ráday utcaiak egyik csoportja gyülekezett. Elsején mentem át a Tompa utca 10.-be, ahol aztán az oroszok bejöveteléig végig voltam. Közben, elsején vagy másodikán délelőtt, mivel semmi dolgom nem volt, mondtam az Angyal Pista sofőrjének, aki a Tompában is megfordult, hogy elmegyek vele a Parlamentig, mert neki oda kellett valamiért menni.
Már tűzszünet volt, és az emberek sétáltak az utcán. Felszabadultak voltak, hogy na végre, szabadok vagyunk, mert akkor már folytak a tárgyalások az oroszok kimenete-léről. Félig-meddig ilyen kábulatban éltünk akkor, hogy nahát sikerült, győztünk!
Nekünk, IX. kerületieknek az volt a szerencsénk, hogy közel volt a Bakáts téri klinika, és az el volt látva kötszerekkel. Ott tankoltunk mindig. A sebesültszállítás vagy a mentés, a sebesültek behozatala általában úgy történt, hogy lekiabáltak vagy lesza-ladtak értem a Tompa utca 10. pincéjébe, hogy jöjjek gyorsan, mert most találtak el valakit. Akkor én rohantam. Olyan is volt, főleg a harcok idején, hogy fenn voltam valamelyik kapu alatt. Mentem egyik kapu alól a másikba, és figyeltem, hogy aki most átszaladt, az át tudott-e érni az utca túlsó oldalára egy másik kapu alá. Figyeltem, ahogy mentek a fiúk a ház fala mellett, hpgy a mesterlövészek - mert nagyon sokan voltak a IX. kerületben - nem találnak-e el valakit. Az utcán nem lehetett tudni, hogy ki, mikor és honnan lő. Az volt a legrosszabb, hogy nagyon sok házban el voltak bújva az ávósok, és egymás után lőtték agyon a felkelőket. Az úgynevezett tűzszünet alatt, amikor csend volt az utcában, elszórt lövöldözések mindig voltak. Az ávósok vagy katonatisztek, akiknek nem tetszett az, hogy az utcán mennek a mi fegyvereseink, a felkelő gyerekek, nagyon sokat leszedtek közülük. Erről úgy szereztem tudomást, hogy én is kint voltam
velük az utcán, és az egyik kapu alól mentem utánuk a másikba. Ha meghallottunk valahonnan egy sorozatot, akkor rohantunk a hang irányába, hogy ha van sebesült, azt behozzuk.
November 4-én délelőtt is rohantak értem a pincébe, hogy azonnal menjek, mert rengeteg a sebesült mindenütt. A fiúk szereztek valahonnan egy platós teherautót, és beálltak vele a Tűzoltó utcába egy ház elé. A Kilián laktanya egyik tűzfala ennek a háznak az udvarára nézett, és onnan az első emeletről itt engedték le azokat, akik a Kiliánban megsebesültek. Az Üllői út felé már nem lehetett közlekedni, mert ott az orosz tankok elzárták az utat és szünet nélkül lőttek. A Kilián első részét már elfoglalták, így hátulról, a tűzfalról szedtem le a sebesülteket, és hordtam át őket az István Kórházba. Azután a környéken, a Ferenc téren, a Tűzoltó utcában kötöztem az embereket.
A Tűzoltó utcában a járdaszegélynél félig felborulva állt egy dzsip. Ott, a szemem előtt lőtték agyon az egyik vöröskeresztest, és a dzsip azért ment ki, hogy elhozza onnan, amikor valamiért felborult. Akkor én kikúsztam utána, és kihúztam belőle a sofőrt. Katonai egyenruha volt rajta. Nem tudtam, hogy tiszt volt-e vagy se, akkor az ember a váll-lapokat nem nagyon nézegette. Folyt a vér a fejéből. Bevittem a Tűzoltó utcai gyermekkórházba. Most derült ki körülbelül egy éve, amikor Szlama Árpi mu-tatta a fiatalkori képét, hogy ő volt az, akit akkor kimentettem onnan.
Az oroszok belőttek lakásokba, a civilek közé is. Ahol nem mentek le a pincébe, vagy éppen fönn tartózkodott valaki a lakásban, és belövést kapott, az aligha úszta meg sebesülés nélkül. Polgári lakosokat is mentettünk, mert kiabáltak, rohantak értünk, vöröskeresztesekért, hogy gyertek, mert az ötös számú ház harmadik emeletére belőt-tek, éppen fönt tartózkodtak, sebesültek vannak. Hát azokat is elláttuk. A súlyos eseteket bevittük valamelyik kórházba.
November 4-e után az Üllői úti klinikára már nem tudtunk átmenni, mert az oroszok lőtték az Üllői utat. Sebesültszállításra már nem volt lehetőség. Csak a mellék-utcákban lehetett közlekedni, ha éppenséggel nem lőttékbe azt is. Ha láttam, hogy az utca közepén vagy a túloldalon esett össze valaki és át kellett mennem, de tudtam, hogy járóképes, mert nem a lábán sebesült meg, hanem a karján vagy a vállán, akkor odakúsztam és mondtam neki, próbáljon meg odáig eljutni, ahol a személygépkocsi meg a kis teherautónk állt, amivel szállítottuk a sebesülteket. Ha nem tudott járni, de észnél volt, akkor fölvettem a hátamra, és vele együtt kúsztam vissza a teher-autóhoz. Ha egyedül nem bírtam föltenni a hordágyra, jöttek segíteni a fiúk és azok tették fel. Ha nem volt hordágy, az ölünkben vittük. A lőtt sebeknél mindig a vérzést próbáltam elállítani, utána bevitettem a kórházba, mert a golyót műtéttel kellett eltávolítani.
Voltak olyan esetek, hogy például egy belövésnél csak egy repesz vágott meg valakit. Akkor megnéztem, hogy milyen a sebe. Ha szilánkos volt, akkor bekötöztem és a kórházba küldtem. Ha nem volt benne szilánk, akkor bekötöztem és mondtam neki, hogy ha lesz ideje és el tud menni egy kórházig, akkor menjen el kötözésre.
November 4-e után már annyi sebesült volt, hogy nem győztük őket hordani, pedig nemcsak mi, sebesültszállítók és vöröskeresztesek - akik hivatalból voltunk kinn az utcán - mentettünk, hanem a felkelők is. Egyébként is, akármilyen erősek voltunk, azért egy 80-90 kilós emberhez, aki elveszítette az eszméletét, ahhoz két-három ember kellett. Nem mindegyik lány tudta a sebesülteket meg a hordágyakat cipelni, oda erős fiúk kellettek, akik segítettek.
Volt egyszer egy elég félelmetes élményem. A Ferenc körútra mentem ki egy sebesültért. Ez az ember eszméletlenül feküdt az úttesten. Úgy húztam el onnan, hogy aláfeküdtem, magamra húztam, és a hasamon csúszva visszakúsztam. Egyszer csak egy fadarab került a hasam alá. Mondom magamban, hű, dé jó, hogy itt van ez a fadarab, legalább könnyebben tudom vinni, mert guríthatom magamat rajta. Mikor odaértem a Bakáts térre vezető utcához, éppen jöttek a fiúk, és meglátták, hogy hozok egy sebesültet. Gyorsan leszedték a hátamról. Én is ugrottam, mert hallottam, hogy jön a következő sorozat. A Boráros tér felől, a Petőfi hídról lőttek bennünket. Beugrottam az utcasarkon, és akkor néztem csak oda, hogy min is gurigáztam. Abban a pillanatban a „guriga" felrobbant. Kézigránát volt... Lehet, hogy rosszul volt kibiztosítva, és ahogy én gurigáztam rajta, biztos valahogy elmozdult a robbanószerkezet. Hát, hogyha az a hasam alatt fölrobban, valószínűleg még a kisujjam körme sem maradt volna meg. Az ember persze mindig veszélyben volt, de ez különösen az volt.
Volt még egy olyan eset, amikor megint közel volt hozzám a halál. A Tompa utca és a Ferenc körút sarkán az OTP-nek vagy valamilyen banknak volt egy irodája, aminek kilőtték az ablakát. Én éppen abból a házból jöttem az udvaron keresztül, és mondom, hogy most átvágunk ezeken az irodákon, hogy gyorsabban érjünk át. Hirtelen meglát-tam, hogy egy fiatal orosz katona beugrik. Éppen csak annyi idő volt, hogy hasra vágjam magamat. Ez volt a szerencsém, mert rögtön beengedett két sorozatot az irodába, hogy ha esetleg van benn valaki a helyiségben, az ki ne jöhessen! Ahogy beugrott, rögtön rá a ravaszra, és már lőtte is szét a helyiséget. Akkor körülbelül egy másodpercen múlott az életem. Ha szembetalál és én nem vágom magam hasra ott az egyik íróasztal háta mögé, akkor biztos, hogy kaptam volna az egyik sorozatból, és nem maradtam volna életben.
Ha éppenséggel nem lőttek, például a tűzszünet alatt, mert tűzszünet volt, akkor mi lányok krumplit pucoltunk, főztünk, meg teát csináltunk, és ha jöttek a fiúk, hogy éhesek, tálaltunk nekik, meg a sebesülteket átkötöztük. Volt mit csinálni akkor is, ha nem szóltak a fegyverek. A sebesültekhez bementünk a kórházba, akár a Bakáts térre, akár a Tűzoltó utcába is, segítettünk az ottani ápolónőknek. Ott is a kötözés volt a fő feladat. Akkor ennivalót osztottunk, ágytálaztunk. Ha éppen nem volt más dolgom, mindig mentem segíteni valamelyik közeli kórházba, a Tűzoltó utcai gyerekkórházba, vagy a Bakáts térre.
Magyar voltam, és láttam, hogy a magyarok véreznek az utcán. Az volt az álmom, a szüleimnek és nekem is, hogy én egészségügyi vonalra fogok menni dolgozni egyszer. És ha valaki, aki már egyszer végeredményben - még ha csak vöröskeresztes vagy sebesültszállító is - esküt tett, hogy emberek életét menti, az nem tehet mást. Ha ma lenne bármi, akkor ugyanúgy kimennék az utcára és ugyanúgy segítenék. Magya-rok véreztek elsősorban az utcán, de én sebesült orosz katonát is vittem be a Péterfy Sándor utcai kórházba. Volt ott egy külön kórterem a részükre. Aki vérzik, azt a
Magyar voltam, és láttam, hogy a magyarok véreznek az utcán. Az volt az álmom, a szüleimnek és nekem is, hogy én egészségügyi vonalra fogok menni dolgozni egyszer. És ha valaki, aki már egyszer végeredményben - még ha csak vöröskeresztes vagy sebesültszállító is - esküt tett, hogy emberek életét menti, az nem tehet mást. Ha ma lenne bármi, akkor ugyanúgy kimennék az utcára és ugyanúgy segítenék. Magya-rok véreztek elsősorban az utcán, de én sebesült orosz katonát is vittem be a Péterfy Sándor utcai kórházba. Volt ott egy külön kórterem a részükre. Aki vérzik, azt a