„Volt értelme"
Az az igazság, hogy én egy egyszerű, szegény prolicsaládból származom. Nem volt az őseim közt se gróf, se báró, se földesúr. Ennek ellenére a tárgyaláson a pofámba vágták, hogy nekem még a pólyámon is horogkereszt volt, de hát meg lehet érteni, mert nagyon utáltak azok engem... ahogyan én is utáltam őket...
Egy Mária Valéria-telepi szoba-konyhába születtem bele hatodik gyerekként 1937-ben. Engem még egy fiú és két lány követett, így voltunk összesen kilencen, hat fiú, három lány. A hat fiútestvérből négyen benne voltunk a balhéban. Egyedül Lajos bátyám hiányzik közülünk, akit '56-ban agyonlőttek a Ráday utcában, a többi testvé-rem hál' istennek mind él. Rudolf bátyám, a legidősebb testvétestvé-rem, a forradalom után Kanadába disszidált.
Azt mondják, a Kabelács név délszláv eredetű, az anyám családja, a Kairátok pedig állítólag olaszok. Az én szüleim azonban már mindketten Magyarországon születtek.
Hát, összejöttek az emberek a határon keresztül, és Magyarországon telepedtek le.
Nyugodtan lehet mondani, nagyon kevés magyar van, aki tényleg magyar. Már persze attól függ, ki hogyan érez. Aki magyarnak érzi magát, az szerintem magyar, mert nem az számít, hogy az ember honnan származik, hanem hogy milyen érzelmekkel viselte-tik Magyarország iránt. Lehetett látni a '48-as szabadságharcban is, ott sem volt mindenki magyar, nagy százalékban harcoltak benne lengyelek és horvátok is.
Az anyám egy iskolai konyhán dolgozott mint szakácsnő, az apám szobafestő és mázoló volt, de értett a templomfestéshez is. Azt mondták a háború előtt, hogy havi kétszáz pengő fixszel az ember könnyen viccel. Nos, az én szüleim elég jól kerestek, három-, négy-, öt-, hatszáz pengőt is hazahoztak havonta. Meg aztán az anyám sok mindent el tudott hozni a konyháról. De azért kilenc éhes szájat betömni, kilenc gyereket ruházni, taníttatni nem volt kis dolog! Én nem panaszkodom a gyerekkorom-ra, mindig volt mit enni, és ami a legfontosabb, nálunk mindig jó hangulat volt. Mi testvérek a mai napig nagyon szeretjük egymást, de sajnos a szüleink már nem élnek.
A háborúban apám bokalövést kapott. Ennek köszönhette, hogy túlélte a Don-ka-nyart. Valahogy 1944-re nagy nehezen hazakecmergett, amikor is leszerelték. Légópa-rancsnok volt idehaza, amíg be nem jöttek az oroszok. Sokan tapsoltak akkor nekik, ahogy én visszaemlékszem. Óriási dolog volt azért, hogy ideértek. Az emberek újat, változást vártak. Ez az új be is jött, csak sajnos nem azt hozta, amit az emberek vártak.
Az oroszok hozzánk nagyon rendesek voltak, kaját adtak. Ruszki Laci, ahogy mi hívtuk a hozzánk beszállásolt orosz katonatisztet, védett bennünket, no meg a fiatal lányokat, asszonyokat, mert a közlegények loptak, raboltak és erőszakoskodtak a nőkkel.
Egy-szer elkapott két kis bakát. Hátravitte őket a sufnihoz, miközben a puskatussal ütötte, majd a sufnik mögött aztán ott helyben agyonlőtte mindkettőt. A saját szememmel láttam. Végeredményben nem is nagyon utálhattak bennünket az oroszok, mert mi is onnan származunk, az Urál aljából. És akárhogy vesszük, 1917-ben rengeteg magyar harcolt az ő forradalmukban, azok, akik még a '14-es háborúból maradtak kinn... Hát, mondjuk azért olyat is láttam, hogy szedték össze az embereket. A két bátyámat is elvitték, de azok nem hagyták magukat, és Gödöllőnél beugrottak valami lövészárok-szerűségbe, és megszöktek.
A mai elképzelésem persze már más azokról az időkről. Azért kezdtem a múlttal foglalkozni, mert jobb, ha az ember tisztába jön a dolgokkal, ne úgy próbáljon ítélni, hogy semmit se tud. Rengeteget olvastam azóta, és ma már fel tudom mérni, hogy mi is történt akkor valójában.
1948-ban anyám elvált az apámtól, és ettől fogva egyedül nevelt bennünket.
A legidősebb bátyám és a nővérem akkorra már saját családot alapított, anyám meg a maradék gyerekeivel elköltözött a Vágóhíd utca 40.-be. Az öcsém Szobra került, engem pedig bevágtak Budára a nyolcadik osztályra egy nevelőotthonba. Csak egy fél osztályt jártam ott ki, mert nem bírtam a bezártságot, és megszöktem. Engem ha ütöttek, ha vertek, nem fájt annyira, mint a bezártság. Engem a veréssel nem tudtak lelkileg megtörni, mert kaptam én '56-ban is olyan verést, hogy kék-zöld színben játszott a testem. Csak a térdemen meg a könyökömön tudtam feküdni, úgy elvertek. De a bezártságot azt nagyon rosszul bírtam.
Miután a szüleim elváltak, az apám nem támogatta többé a családot, nekem azonban valahogy jó kapcsolatom maradt vele. Ő adott be 1952-ben kőművesnek a Wesselényi utcába, mert abban az évben szobafestőnek nem volt felvétel. Azt gondol-tuk, hogy egy ideig itt tanulok, és majd később kivesz, mert mindenáron festő akartam lenni! Megéreztem egyszer a friss fal illatát, és beleszerettem. Aztán mégse lettem az, de annak ellenére, hogy kőművesszakmát tanultam, kitűnően festek, mázolok, tapétázok.
1950-ben nagy megrázkódtatás érte a családot, Lali bátyámat kémkedésért és hazaárulásért lecsukták. Jugoszláviába akart disszidálni, vagy tán kint is volt, és visszafele kapták el, nem tudom. Igaz volt, nem volt igaz? Lényeg az, hogy elítélték Márianosztrára. Hét és fél évet kapott, de 1955-ben kedvezménnyel szabadult. Akkor elmesélte, mit csináltak vele a Jászai Mari téren. Ha valakit elkezdtek vallatni és nem azt mondta, amit kívántak tőle, mert nem csinálta, vagy gőze se volt, hogy mit akarnak kiszedni belőle, akkor addig ütötték, amíg csak bírta. Nálam ugyanez volt, nagyon keményen vertek. Ezt csináltad?... Nem csináltam... Csináltad?... Nem csináltam... és ütöttek. A kurva anyádat, agyonverlek... Nem csináltam. Még tovább ütöttek. Addig téptek, rúgtak, pofoztak, amíg az ember kinyögte, jól van, csináltam... Belőlem a bátyám elvitele különösen nagy elkeseredést váltott ki, mert valósággal imádtam őt.
Abban az időben tizenhárom-tizennégy-tizenöt évesen már kezdett bennem valami gyűlöletféle kialakulni.
Akárhova mentünk, mindenhol megjelent az ÁVO. Akárhova néztünk, ott volt.
Úgy tevékenykedett az országban, ahogyan akart. Ott volt, amikor lesöpörték a pad-lásokat, amikor kierőszakolták a téeszeket, és ha valakinek nem tetszett a pofája, vagy volt egy ellensége és az feljelentette, akkor már vitték is. Jogosan, jogtalanul, nem
* Az ÁVH központja.
érdekelte őket. Az volt a lényeg, hogy minél többet pusztítsanak maguk körül, hogy minél több ellenséget találjanak. Mert a kommunistáknak mindenki ellenség volt.
Pedig az az igazság, hogy nem bántotta őket senki. Istenem, ki volt itt az ellenség!? Az '56-os balhéban is ki volt az ellenség? Mi, a dolgozók? Mi, a magyar nép fiai? A leg-prolibb, a legszegényebb munkásréteg? Azt mondják, a külföldi behatás... Hol? Nem láttam én egy negyed külföldit se a forradalom alatt, pedig bejártam egész Budapestet.
Ugyan kérem! Megmondtam a bíróságon is, talán ezért is ítéltek halálra. Ha én külföldit láttam volna, becsületszavamra, annak is odapörköltem volna, mert semmi köze a mi forradalmunkhoz. Azt el tudjuk mi magunk is intézni. Ha megbukik, hát megbukik.
Ha nem, nem. Hát megbukott! Nem lehetett több húszezer, mit húszezer, tízezer embernél a fegyveres felkelő, ha ugyan volt annyi. Ennyi ember ellen jött egy egész hadsereg.
Szóval, egy ideig apámmal együtt jártam maszekolni, de kellett egy biztos mun-kahely. Abban az időben gyorsan megkérdezték az embert, hogy munkahelye nincs?
KMK? Akkor aztán már vitték is! No, ez nem hiányzott. Jöttek egymás után a munkahelyek. Az ingatlankezelőnél karbantartó voltam, majd elmentem a Gazdasági Vasutak Vasútépítési Főnökségéhez sínt fektetni, meg krampácsolni. 1955 nyarán eljöttem onnan, mert túl messze laktunk, és minden két hétben lehetett csak hazamenni.
Én meg szerettem otthon, a testvéreim között lenni. Azután kerültem a TÜSPED-hez szenet hordani. Jó nehéz munka volt, háton hordtuk le a pincébe a tüzelőt, kosarakban.
Azt mondták, nem fogom bírni, de hát olyan nincs, hogy ha az ember akarja, nem bír valamit. Meg aztán jó pénz is volt, mert elég sok volt a jatt. Naponta mindig megvolt a 3-400 forintom.
Hétvégeken táncolni, szórakozni, moziba meg bicikliversenyekre jártunk, futbal-loztunk, mindig együtt a testvéreimmel. Szóval összetartás volt a családban. Egymás nélkül nem is jártunk sehova. Ami a politikát illeti, inkább csak a családtagokkal beszélgettünk. Otthon sok mindent megtárgyaltunk egymás közt, de kifelé, mint mindenki akkor, bizalmatlanok voltunk. Ne szólj szám, nem fáj fejem... Nem is beszélve arról, hogy anyám párttag is volt. A tanácsnál dolgozott akkoriban, egy időben a lakásbizottság elnöke is volt. Ötvenhatban, amikor engem elítéltek, akkor odavágta a párttagkönyvét. Annak ellenére azonban, hogy benn volt a pártban, bődü-letesen nagy hívő volt. Állandóan egy nagy kereszt lógott a nyakában, nem is nagyon szerették ott benn a tanácsnál. Mondtam is neki sokszor, miért nem inkább csillagot hord? Én magam nem tudom elképzelni, hogy valaminek is behódoljak, ami csak egy elképzelés. Hogy van-e isten vagy nincs, azt döntse el az, aki hisz benne. Én nem hiszek benne, csak az a baj, hogy az olyan kommunistaízű valami, hogy anyagelvű vagyok.
Tehát csak azt tudom elképzelni, amit látok és érzékelek, amit meg tudok fogni. Ezen aztán sokat vitatkoztam a börtönben azokkal a papokkal, akikkel együtt ültem.
Az az igazság, hogy a természetünkben az apánkra ütöttünk, lélekben meg az anyánkra. Apám nagyon bohém ember volt. Nem tudom, hogy ő hívő volt-e vagy sem, nem derült ki róla, meg soha nem is kérdeztem, de nem úgy nézett ki. Mi, gyerekek, túl érzékeny lelkületűek vagyunk, de ugyanakkor kellőképpen bohémok is. Egyébként a tizenöt évet nem éltem volna túl, meg a halálra ítélést sem, ha nem vagyok olyan bohém. Úgy hívtak bent a börtönben is, hogy énekes pacsirta. Mit csináltam volna?
Kaptam tizenhét évet, azt le kellett ülni. Nem volt mese, le kellett ülni. Nálam nem volt
* A közveszélyes munkakerülés rövidítése.
az, hogy majd féllel vagy negyeddel elmegyek. Ahhoz úgy kellett volna viselkedni!
Tizenöt évig voltam benn, rengeteg fegyelmim volt, dicséret meg egy se. Az én természetemmel miért is adták volna meg a negyedet?
Amikor leváltották Rákosit és jött helyette Nagy Imre, mi úgy láttuk, hogy semmi nem mutat arra, hogy itt enyhülés jönne. Inkább azt lehetett érezni, hogy itt nagy problémák lesznek, nagyon nagy problémák. Valahogy azt lehetett érezni, hogy most a nép egy pillanatra el fog szabadulni... Negyvenöttől ötvenhatig annyit szenvedett ez a nép, hogy most ki fog törni. És így is lett.
Közben én már hallottam a Petőfi Körről, hogy mozgolódás van, a fiatalok, az egyetemisták írogatnak, az újságokban megjelentek bizonyos cikkek. Anyám is, apám is olvasta ezeket, és a bátyáim is mondták, nézd meg te is, miket írnak. Akkor elolvastam. Hát igen, ez nem hülyeség, ezek komoly dolgok, de őszintén szólva még nem nagyon érdekelt. Az az igazság, hogy engem október 23. és az októberi forradalom rázott föl a kábultságomból és álmaimból.
Október 23-án otthon voltam. Késő délután jöttek a haverjaim és hozták a hírt, hogy bent a városban lövöldöznek. Hagyjatok már, ne hülyéskedjetek! De bizony, lőnek. Na, később már hallottam, a mentőautók szirénáznak, de nem gondoltam semmire. A szürkületben úgy tűnt, mintha villámlana benn a városban. Azt mondták a haverok, hogy menjünk be. Dehogy megyek, nem akarom agyonlövetni magam!
Aztán csak elindultunk. Előrementünk a telep elejére, onnan tisztán lehetett hallani a lövöldözést, a géppisztolyropogást. A jóistenit neki! Hát ezt mégiscsak meg kéne nézni!
Elindultam a város felé, de akkor a haverok már nem voltak sehol. Végigmentem az Üllői úton. A Kilián laktanyánál már nagy tömeg volt. Az emberek be akartak menni az épületbe fegyverekért. Kóvályogtam ott egy darabig, hátha én is hozzájutok valami fegyverhez. Egyszer csak jött Kispestről egy tehergépkocsi, voltak rajta nyolcan vagy tízen. Kinek kell fegyver? - kérdezték. Hát odarohantam. Szerencsém volt, gyors vagyok, elkaptam egy dobtáras géppisztolyt. Kérdeztem, van-e lőszer? Tele van, mondták. Két üres teherautó is állt ott. Valaki egyszer csak azt mondta, megyünk a Rádióhoz! Menjünk! Útközben még egy csomóan fölszálltak. Mentünk a stúdió felé a Körúton, de már akkor lőttek ránk. Hogy ki, azt persze nem tudtuk és nem is figyeltük, mert már sötét volt. A Rákóczi térnél befordultunk. Valamelyik mellékutcában volt egy fegyverlerakat egy üzletszerű helyiségben, amit a sofőrök biztos ismertek, mert nem tétováztak, egyenesen odamentünk. Felhúzták a rolót, feltörték a zárat és kipakoltuk a lerakatot. A fegyvereket föltettük a kocsira, és mentünk tovább a stúdióhoz, mert útközben már hallottuk, hogy lövik az ávósok az embereket. Ahogy mentünk a stúdió felé, a tömeg megállított bennünket. Fegyvert akartak. Akkor kiosztottuk az összeset, ami még volt, végül nem maradt egy se. A stúdió az Uránia mozi mögött volt, onnan lőttek az ávósok kifelé. Az utcán nagy tömeg volt, alig lehetett menni. Fegyver volt nálam, hát szóltam nekik, engedjenek. De még így is alig tudtam előrehaladni, mert olyan nagy tumultus volt. Nagy nehezen bejutottam a szemközti házba. Egyenesen felmentem a padlásra. A padlásablak mellett kinyomtam két cserepet, de akkor már voltak a padláson nyolcan vagy tízen... Odajött hozzám egy harminc év körüli gyerek.
Kérdi, „milyen fegyver?" Mondom, „dobtáras géppisztoly". „Tudod kezelni?" „Hát hogyne tudnám... Nem ördöngösség ez, ne kérdezz ilyet, akkor nem tartom a kezem-ben..." Azt mondja, „van nekem itt egy mauser puskám, ismered?" „Hogyne ismer-ném. A puska - puska. Hogy mauser vagy karabély, ugyanaz, engem nem zavar."
Annyi volt a különbség, hogy az nagyot ütött. Kaptam tőle nem mondok sokat, de
-olyan harminc-negyven darab lőszert is. Kicseréltük a két fegyvert. Nekem mindegy, mivel lövök, ha már lőni kell. Nem tudom, hány óra lehetett, kilenc, fél tíz, tíz... az ember nem figyelt oda, hogy most éppen mennyi az idő. A lényeg az, hogy elkezdtünk lövöldözni. Nekem azt mondta ez a gyerek, hogy oda lőjek, ahol fényt látok. A fegyver villanását este már jól lehet látni. Jól van, lőjünk oda! Én aztán kifigyeltem egy helyet, mert láttam, hogy állandóan onnan jön a lövés. A mauser puskával - nem tudtam még, hogy mekkora lökete van, mert addig csak karabéllyal lőttem - odapörköltem. Ipari tanuló koromban rendesen jártunk lövészetre, tantárgy volt, és az az igazság, hogy nagyon jól lőttem. Én ezeket a dolgokat a bíróságon is mind elmondtam, semmit nem tagadtam le. Mert egyszerűen nem voltam képes letagadni, miért is tettem volna? Amit csináltam - megcsináltam, és vállaltam is. Mást, amit még rám akartak verni, azt úgyse vittem el. Ha agyonvertek, akkor se! Azt mondták, akkor ott biztos megöltem valakit.
Mondom, „álljon meg a menet, egy pillanatra. Hát honnan tudjam én azt, hogy megöltem-e, vagy se? Az az illető egyén, aki onnan lőtt, az meg honnan tudta volna, hogy ő nem talált-e el valakit, például engem? Mert ahogy én odalőttem, azonnal jött rá a válasz. Ugyanúgy. Tökéletesen. Az se volt hülye, az biztos. Hogy nem talált el, az az én szerencsém volt. Ha meg én nem találtam el őt, az az övé. Ha eltaláltam, szerencsétlen volt." Sötétben semmi mást nem lát az ember, csak a villanást. Villan -akkor oda lövök... Lényeg az, hogy ez egész éjszaka így ment. Aztán egyszer csak kaptunk egy olyan sorozatot, hogyjó egy órára be is szüntettük a dolgot. Mert tényleg - nem sok hiányzott, hogy meghalják. Néha hallottam, hogy a fülem mellett elmegy valami. Magam részéről elég veszélyesnek tartottam, hogy ott legyek, ezért amikor abbahagytuk, elindultam a tetőről lefelé az utcára.
Az utcán már hordták be a sebesülteket a kapu alá, mert a stúdióból a tömeg közé is lőttek, nemcsak ránk. Egy piros parolinos katonatiszt - tüzér volt, ha jól emlékszem -, két csillaggal a váll-lapján, rendes katonai egyenruhában irányította ott a dolgokat.
Mikor meglátott, engem hátralökött, hogy „na öcsi, menjél innen, mert eltalálnak".
Pedig a vállamon volt a mauser. Hát, mondom, „én át akarok menni a stúdióba!"
„Hogy mennél te oda, mikor ott ávósok vannak? Agyonlőnek!" „Hogy lőnének már agyon! Mit félt maga engem?" Akkor már kezdett hajnalodni. Ez a katonatiszt azt mondta a tömegnek, „emberek, menjenek hátrább, mert most már egyre világosabb lesz, könnyebben fognak célozni". Úgyhogy kicsit odébb húzódtak, de széjjel azért nem oszlottak. Egy kis baka is előkerült valahonnan. Azt mondja a tiszt ennek a kis bakának,
„átmegyünk, de óvatosan, nehogy meglőjenek. Be kell hatolni a stúdióba, s ki kell füstölni az ávósokat, mert a stúdióra szükség van." Mondom neki, hogy én is megyek.
„Sehova - mondja -, vissza, hátra!" Mondom, „én megyek". „Azt mondtam, hogy nem jössz, akkor nem jössz!" „Még hogy én nem megyek?!" Utánuk futottam. Alighogy beértek a nagykapu alá, én is ott voltam. Azt mondja ez a tiszt, „miért jöttél át?
Mondtam, hogy ne gyere át." Mondtam, hogy „én is akarok menni". „Na jó, rendben, de nagyon vigyázz magadra." Na, aztán így mentünk tovább.
Fölmentünk a lépcsőn, ő ment elöl egy ívtáras géppisztollyal a kezében. De az épületben már nem volt senki. Egyetlen ávós feküdt az egyik szobában a falnak dőlve, de az már halott volt. Azt mondja a tiszt, „na ennek vége, menjünk tovább". Megmon-dom őszintén, elég veszélyes volt. A mai napig sem tuMegmon-dom, hogy tényleg, miért volt ilyen szerencsénk nekünk hármunknak: a tisztnek, a bakának és nekem...
Amikorra végignéztük az emeleteket, jöttek velünk szembe a felkelők. Azt mond-ták, arra nincsenek ávósok, mert ők már megnézték... Azért ők csak elmentek arra,
ahonnan mi jöttünk, s a fene tudja, miért, mi meg arra, amerről ők jöttek. Lementünk az udvarra, ott feküdtek az ávósok kiterítve. Gondolom, fenn, a szobákban lőtték le őket és onnan húzták le a holttesteket az udvarra. Amikor leértünk, akkor ez a tüzértiszt fölállt a lépcső mellvédjére és azt mondta, hogy el kell foglalni az egész épületrészt, át kell nagyon vizsgálni, mert a stúdióra szükség van. Nézzük meg a pincéket! Akkor kaptunk egy sorozatot, valószínűleg a szemben lévő háztetőről. Mindenki eldobta magát.
Hát ahhoz képest, hogy be se akartam jönni a városba, benne voltam a dolgok kellős közepében. Nem is tudom, hogy sikerült ennyire a sűrűjébe kerülnöm. Amikor jöttem végig az Üllői úton a Kilián felé, akkorra már rohantak az emberek végig az Üllői úton és ordították, hogy „gyilkolják a magyarokat, testvérek, gyertek!" Talán ez volt az, ami szíven ütött. Gyilkolnak - hát kit gyilkolnak? Nem tudtam felfogni, hogy a magyarokat gyilkolják. Miért? És ki? Aztán, amikor a Kiliánhoz kerültem, akkor már mondták, hogy a stúdiónál az ávósok lövöldöznek a tömegre, embereket gyilkolnak, meg amikor már a Corvin Áruházhoz értünk a kocsival, ott is feküdt már néhány ártatlan járókelő, akiket lelőttek.
Szóval lementünk a Rádió pincéjébe. A tisztnek igaza volt, ott bújt meg vagy tizenöt ávós. Kis sorkatonák voltak, sapka egyiken sem volt már. A tisztek persze időben eltűntek. A hátsó kijáratnál ott várta őket a kocsi. Jó néhányan megléptek.
A tüzértiszt szólt nekik, hogy jöjjenek ki, kijöttek - feltartották a kezüket. „Tegyétek le", mondta erre a tiszt. Kivittük őket az udvarra, fiatal gyerekek voltak. Odamentem kettőhöz, rágyújtottunk. Mondom, „hova valók vagytok?" Azt mondja az egyik, „X.
kerületi". „És te?" „Én csepeli vagyok." Hát, mondom, „akkor gyertek". Odamentem a tüzértiszthez, hogy én ezt a két fiút elviszem haza, mert ott laknak, ahol én. Megen-gedte. Akkor mondtam nekik, hogy szedjék le a parolit, megyünk. Egészen a Kilián laktanyáig gyalog mentünk. Ott felkéredzkedtünk egy teherautóra, ami Kispest felé ment, így aztán hazavitettem magam a kisávósokkal együtt. Otthon szóltam a have-roknak, hogy jó volna, ha valami ruhát adnának nekik, amiben el tudnak menni, mert
kerületi". „És te?" „Én csepeli vagyok." Hát, mondom, „akkor gyertek". Odamentem a tüzértiszthez, hogy én ezt a két fiút elviszem haza, mert ott laknak, ahol én. Megen-gedte. Akkor mondtam nekik, hogy szedjék le a parolit, megyünk. Egészen a Kilián laktanyáig gyalog mentünk. Ott felkéredzkedtünk egy teherautóra, ami Kispest felé ment, így aztán hazavitettem magam a kisávósokkal együtt. Otthon szóltam a have-roknak, hogy jó volna, ha valami ruhát adnának nekik, amiben el tudnak menni, mert