1940. március 23-án születtem Székesfehérváron. Apám a MÁV Járműjavítóban dol-gozott lakatosként, édesanyám háztartásbeli volt. Apám 1943. február 2-án szívbajban meghalt. Egy évre rá anyám férjhez ment egy Rozner Antal nevezetű emberhez.
Anyám tüdőbajban halt meg 1948-ban, amit a háború alatt szedett össze menekülés közben. Menekültünk a front elől, de Devecserben utolért bennünket. Anyám fiatal volt, bujkálnia kellett az oroszok miatt. Közben kapott egy tüdőgyulladást, lebetege-dett, és soha többé nem jött rendbe. Ketten maradtunk a nővéremmel. 1948-tól a nevelőapám nevelt bennünket, de a rokonaink azt mondták, hogy neki már semmi köze sincs hozzánk, magukhoz vettek, hogy majd ők nevelnek fel minket.
A nővérem az apai nagyszülőkhöz került, én meg az apai nagyanyám testvéréhez, akinek nem volt gyereke. Ekkor az anyai nagyszüleim bejelentették rám az igényüket, hogy majd ők fölnevelnek, mivel közelebbi rokonaim. Kénytelenek voltak odaadni, de náluk olyan sanyarú volt a sorsom, hogy bementem az árvaszékhez, hogy inkább tegyenek árvaházba, csak ne kelljen ottmaradnom. A nagyanyám úgy kiporciózta az ételt, hogy tán még a macska is többet kapott, mint én. Nem volt se ruhám, se cipőm, és szinte állandóan vertek. Az anyám testvére ráadásul ki-kivett az iskolából, mert tehenei voltak, és gyakran kiküldött vigyázni a jószágokra. Nem csak az övéit, hanem még egy csomó más ember tehenét is őriznem kellett, volt olyan, hogy még október végén is mezítláb. Mindig azt néztem, hogy melyik tehén mikor szarik, hogy belelépjek, mert az legalább meleg volt.
1950-ben Székesfehérvárra kerültem az árvaházba. Amikor itt megszűnt az árva-ház, áthelyeztek Martonvásárra. Itt voltam 1951-52-ben, majd felső tagozatra Tisza-dobra kerültem. Itt nagyon rendes igazgatónk volt, Kelemen Lajos, aki 1956 után is igyekezett segíteni nekem. 1954-ben jelentkeztem géplakatosnak. Felvettek Pestre a Rákosi Mátyás Ifjúmunkás Városba. így hívták az ország első iparitanuló-mintatanin-tézetét, amely a IX. kerület Timót utca 3. szám alatt volt. A névsorolvasásnál azonban kiderült, hogy esztergályosok közé kerültem, én viszont az apám emléke miatt laka-tosnak jelentkeztem. Tizennégy éves voltam, szülők nélkül nevelkedtem, és nem volt senki, aki rávezetett volna, hogy ennek vagy annak a szakmának mi a szépsége, jósága, vagy hogy lehet vele keresni. Bennem csak az volt, hogy ha az apám géplakatos volt, akkor én is az leszek, mert az biztos, hogy jó.
1956. augusztus végéig éltem az Ifjúmunkás Városban. Az első évben egy hónapban harminc forint ösztöndíjat kaptunk. Ebből kellett fizetni a kötelező biztosítást, a DISZ-tagdíjat és a sporttagságit. írd és mondd, maradt 24 forint, ebből
kellett megvenni a tisztálkodási szereket, szappant, fogkefét, cipőpasztát, ezt-azt.
Ruházkodni nem nagyon kellett, mert abban az időben még inasegyenruhában jártunk.
Fekete nadrág, télen zubbony, tányérsapka és barna félcipő; nyáron pedig világos khakiszínű nadrág, gimnasztyorka és pilotkasapka. A gombjainkon, meg a sapka emblémáján volt egy fogaskerék, benne könyvvel, mellette meg egy franciakulcs és kalapács.
Telente éjszakánként kiszöktünk az intézetből, és eljártunk havat lapátolni. Este tíztől reggel hatig kellett lapátolni. Szégyen ide, szégyen oda, volt, amikor hajnali négykor megléptünk, otthagytuk a keresetet, mert már nem bírtuk a hideget, azt hittük, megfagyunk. Hiába tettünk mi a bakancsba három Szabad Népet is. Abba csomagoltuk a lábunkat, de nem sokat ért. Egy éjszakára 28 forintot kaptunk. Máskor elmentem vagont kirakni. Igaz, hogy itt több pénz volt, de időre kellett dolgozni. A hólapátolásnál lehetett lazsálni, de ha a vagont nem raktuk ki a meghatározott idő alatt, elzavartak, és egy fillért se fizettek.
Nagyon meg kellett húznom a derékszíjat, mert nekem nem volt kitől kapjak.
Ezekből a pénzekből vettem aztán magamnak egy öltöny ruhát és egy pár cipőt, inget és alsónadrágot. A második évben 60 forintra emelték az ösztöndíjat, így egy kicsit könnyebb lett a helyzetem.
Akkoriban egyébként erősen baloldali beállítottságú voltam, az állami nevelteté-sem folytán nem is lehettem más. Tagja voltam a DISZ-nek, és felnéztem arra, akire fel kellett nézni, és követtem azt, akit követni kellett. Természetesnek vettem a párt elsőbbségét mindenekelőtt. Igen, a párt! Ma már ez negyven év után nevetségesnek hat, de mi akkor komolyan vettük, hogy Rákosi az apánk, mert ezt nevelték belénk. Az én korosztályom, de azt hiszem, a nálam esetleg egy-két évvel idősebb korosztály sem tudta, hogy ez mennyire nem jó. Abban az időben elfogadott álláspont volt, hogy az, ami az országban megy, az jó. Azzal az ésszel annyit azért tudtunk, hogy sport-eseményeknél a Szovjetunió ellen mi nem győzhetünk, mert ő a mi jó nagybácsink, mi meg az ő szegény rokonai vagyunk, tehát hogy ebben politika van. De ezenkívül semmit, semmit. Kritika nem volt. Eleve nem is lehetett, mert a neveltetésünk során mindig azt magyarázták nekünk, hogy ami van, az jó. Belenevelték az emberbe, hogy a dolgozó nép erős, a kapitalisták rosszak, és el akarnak nyomni bennünket, a volt gyártulajdonos egy tróger, mert kizsákmányolta a népet. Abban az időben az ország nagy része is elfogadta ezeket. Voltak emberek, akik kilógtak a sorból, de az biztos, hogy a május elsejei tömegfelvonulásokon nevető embereket lehetett látni, és nem zúgolódókat. Hogy aztán mi járt a fejükben, az más kérdés, de nevetve vonult fel mindenki. A környezetemben nem volt senki, aki más irányba terelte volna a politikai beállítottságomat. ízig-vérig Rákosi-gyerek voltam - így hívták a környéken a gyerek-otthonban lakó állami gondozott gyerekeket.
1955. november 7-ére azonban egyszer csak megváltoztatták az intézet nevét, és átkeresztelték „November 7." Ipari Tanintézetté. Ebben az időben kezdődött Rákosi leépítése, akkor már nem volt annyira az apánk. A mi volt évfolyamunk volt az első, amelyiknek az iparitanuló-idejét két évről három évre emelték, de a harmadik évben már a Munkaerő Tartalékok Hivatala VH-es intézetébejártam. A tanintézet Kőbányán volt, a kollégium pedig a IX. kerület Bokréta utca 3. szám alatt. Dolgozni a Villamosgép-és Kábelgyárba, a valamikori Siemens Művekhez jártam Kőbányára. 1956. október elején egy átszervezés miatt páran átkerültünk a Váci útra, a Könnyűipari Gépgyárba.
Itt ért 1956-ban a forradalom.
Október 23-án délután mentünk hazafelé a villamoson, amikor a Körúton nagy tömeggel találkoztunk szembe, a Rákóczi út és a Nyugati közötti részen. Nem volt kiabálás, üvöltözés, csendben ment a felvonulás. A villamosról láttuk, hogy transzpa-renseket visznek, de senki se éljenezte a pártot. Nem is igen értettem, mert nem volt semmilyen ünnep, ami a felvonulást indokolttá tette volna. Hazamentünk a kollégi-umba, és egész este pingpongoztunk. Számunkra semmi jele nem volt annak, hogy itt bármi felfordulás is lenne. Később hallottam arról, hogy az egyetemisták felvonultak a 16 pontot követelve, meg hogy a békés tüntetés mellett népellenes kijelentések is elhangzottak. Késő este, a délutánosok mondták, hogy valami nagy zavargás van a városban.
Másnap reggel indultunk volna a gyárba, de a nevelők azt mondták, hogy nem kell dolgozni mennünk, mert valami zűr van.
Október 25-e volt már, amikor kimentünk a városba cigit venni, és a Mester utcán kijöttünk a Nagykörútra, mert azt hallottuk útközben, hogy orosz páncélautók vonul-nak a Nyugati pályaudvar felé. Emberek álltak az út szélén, és köpdösték az oroszokat.
Ez annyira meglepett, hogy csak csodálkoztam, és nem értettem semmit. Egy darabig egyetlen lövés sem dördült el, csak mentek az oroszok a nyitott páncélautókban, a tömeg meg köpdöste őket. Közben valahonnan a Kilián laktanya felől rájuk lőttek. Erre elkezdett kerepelni a ruszkik fegyvere is, de nem a tömegre. Lövés lövést követett, és a Kiliánból egy páncélautót kilőttek. Azt, hogy kinek a kezébe került ott a fegyver, kinek nem, abban az időben még nem lehetett tudni. A lényeg az, hogy egy páncélautót kilőttek, valaki pedig benzinespalackot dobott rá. A többi páncélautó azonban a lövöldözés ellenére is csak ment tovább. Az út szélén homokkal teli faládák sorakoztak.
Ezek azt a célt szolgálták, hogy télen, amikor lefagyott a sínpálya és megcsúszott a villamos kereke, onnan vettek homokot, hogy leszórják a sínt. Az asszonyok felhúzták a szoknyájukat, abba lapátolták, dobálták a homokot, avval próbálták eloltani az égő páncélautót, amit a palackkal felgyújtottak.
Egyszer csak valaki kiugrott a páncélautóból. Egy szovjet katonatiszt volt. Elkez-dett szaladni a Körúton az Üllői út irányába. Valahol a saroknál érte a találat a csuklóján. A tömeg nem esett neki, nem ütötte, nem verte, hanem valaki fogta, és elvitte a kórházba. Mikor eloltották a páncélautót, két katonát találtak benne holtan. Megég-tek, de tán lövés is érte őket, mert az egyik az kúszó helyzetben volt, mintha mászni akart volna kifelé.
Másnap reggel megint csak nem engedtek bennünket dolgozni, mert akkoriban már erősen dörögtek a fegyverek, mindenünnen lövések hallatszottak. 26-án, miköz-ben a Bokréta utcán az Üllői út felé igyekeztem, a Tűzoltó utca sarkán találkoztam először fegyveresekkel. Volt köztük egy illető, aki mély benyomást tett rám. Ez a fekete hajú, zilált külsejű hadonászó-kiabáló, de nem parancsokat osztogató, hanem inkább hangadó férfi Angyal István volt. Több fegyveressel együít a Páva utca felé tartott, de nála nem volt fegyver. Hozzájuk csapódtam. Nem tudom ma sem megmagyarázni, hogy miért fordultam meg, miért nem mentem haza a Bokréta utcába. Nem volt akkor még bennem olyan szándék, hogy beálljak közéjük, fegyvert fogjak és harcoljak.
A Tűzoltó utcában volt egy garázs, ott valamiért megálltunk. Akkor én nem maradtam ott, hanem valahogy a Berzenczey utca felé keveredtem. Itt pedig a Gön-dörbe és fegyveres társaiba botlottam. Wagner Istvánnak hívták, de én az igazi nevét akkor se tudtam, amikor letartóztattak. A Nagykörút felé tartottak. Valaki a kezembe nyomott egy mausert. Mikor megjelentek az Üllői út felől a szovjet harckocsik, Göndör
azt mondta, hogy aki magyar, lőjön! Göndör felszólítására tüzet nyitottunk a páncé-losokra. Ez lehet, hogy olyan volt, mint amikor az elefántot megcsípi egy szúnyog, mert csupán annyi hatása volt, hogy az oroszok gyorsabban mentek el.
A Tűzoltó utcában két garázs volt. Egyik belügyi, de az le volt zárva, onnan nem lehetett kocsikat elvinni. A másik a Garázsipari Vállalaté volt. Göndör odaküldött néhányunkat, hogy vigyázzunk az autókra, hogy ne hordják széjjel. Ebben a garázsban alakult meg a Tűzoltó utcai csoport.
Itt ismerkedtem meg Balogh Tibivel, aki haza akart menni a Reiter Ferenc utcába, mert a szülei semmit se tudtak róla, és már 27-ét vagy 28-át írtunk. Egy teherautó elvitt bennünket, de aztán elfelejtett értünk jönni, pedig megígérte. Az 58. számú ház előtt állt egy MÁV-teherautó. Elkezdtünk az oldalán dörömbölni, mire az egyik emeletről leszólt valaki, hogy mit akarunk. Megmondtuk neki, hogy jó lenne, ha bevinne a Tűzoltó utcába. Felhívott a lakásba, és azt mondta, hogy a lövöldözések miatt ő nem megy sehova, de ha tudunk vezetni, akkor itt a slusszkulcs, menjünk. A társam vezetett.
A Tűzoltó utcai garázsban aztán leraktuk a kocsit, és az isten tudja, aztán hova lett.
A tárgyaláson - tán mert az illető félt, hogy ennek következménye lesz azt vallotta ellenünk, hogy felmentünk, felzörgettük a lakásában, géppisztolyt fogtunk rá, megfenyegettük, és kényszerítettük a kocsi átadására. A felesége is ellenünk vallott, hogy amikor ő felénk lépett, hogy „az elvtársak hogy tehetnek ilyet", akkor Sziget-vári - mármint én - azt mondta, „hogyhogy elvtárs, te kurva?!" Tehát lekurváztam, hogy megszűntek az elvtársak, itt nincsenek már elvtársak. Ez egyáltalán nem volt igaz. Annál is inkább nem, mert annyira belénk volt rögződve az elvtárs szó, hogy nem is tudtunk mást modani, és 1956-ban is nagyon sok ember használta ezt a megszólítást.
És 1956-ban a forradalom idején senki, de senki az égadta világon olyan kijelenté-seket nem tett, hogy vissza a gyárat, vissza a földet, vissza a házakat, vissza a magán-tulajdont. Ami ellen ez a felkelés kitört, az kimondottan az orosz megszállás, az AVH és a diktatúra volt. Nem is a párt ellen irányult! Azért, mert valaki kommunista volt, párttag volt, azért az általam belátható körzeten belül senkit sem üldöztek, senkit sem bántalmaztak. Azt láttam, hogy volt, aki elégette a pártkönyvét, de nem kényszerre tette, hanem önkéntesen. Angyal István is kommunista volt. Szirmai Ottó pedig, a Tűzoltó utca másik parancsnoka, 1955-ig a Rádió párttitkára volt, rokonságában sok régi illegális kommunistával, tehát azokkal, akik nem '45 után lettek kommunisták vagy párttagok.
Sokan szeretnék elhitetni most, hogy a párt, a párttagság vagy a párttagsági könyv a mi szemünkben vörös posztó volt. Ez azonban nem igaz. Nagyon sok ávós is jött hozzánk védelemért. Hogy nem tudják, hova menjenek, mert hallják, hogy üldözik az ávósokat. Angyal Pista pedig menedéket adott nekik, annak ellenére, hogy mind-annyian tudtuk, kik is ők. Angyal Istvánnal együtt nekünk is az volt a véleményünk, hogy azokért a dolgokért, amik október 23-a előtt történtek, bíróság előtt feleljenek, és a bírósági felelősségre vonásnál állapítsák majd meg, hogy bűnös-e, követett-e el emberellenes vagy népellenes bűncselekményeket. Minket csak az érdekelt, hogy október 23-a után mit csináltak. Tehát az lett volna nekünk a vörös posztó, hogyha véletlenül valakiről megtudtuk volna, hogy a Köztársaság téri pártházat lőtte, vagy a Kossuth téren a Földművelésügyi Minisztérium tetejéről belelőtt a tömegbe.
Szóval amikor ez a nő ezt a kijelentést tette a tárgyaláson, én felugrottam, hogy ez szemenszedett hazugság. Akkor Tutsek odavágott egyet az asztalra, és azt mondta,
hogy „Szigetvári üljön le és jegyezze meg, ezért még külön sózok a nyakába". Tutsek Gusztáv volt a bírónk...
Ráadásul ennek a MÁV-os teherautónak nyoma veszett. A bíróság akkori megál-lapítása szerint a kár 90 000 forint volt, és ezért a nyakamba sóztak még egy fegyveres rablást is. Mivel engem fogtak el és nem Balogh Tibort, mert az idejében disszidált, és attól függetlenül, hogy a teherautót nem is én vezettem, rám kenték az egészet.
Egyébként az '56 utáni pereknél tendencia volt, hogy mindenkinek varrjanak a nyaká-ba valamilyen köztörvényes bűncselekményt is. Eredetileg civil ruhányaká-ban voltunk;
mindenki abban, amiben éppen a csoporthoz került.
Angyal Pista a katonai parancsnokságtól vagy a Nemzetőrségtől hozott fegyver-és ruhakiutalást, ezért ki kellett menni Újpestre egy volt ÁVH-laktanyába. Angyal Pista - nem tudom, miért - engem küldött ki, nekem szólt. Akkor nem bátorság kellett ahhoz, hogy egy szál géppisztollyal a nyakában bemenjen valaki az ávós laktanyába, hanem felelőtlenség.
A Tűzoltó utcában sokan átöltöztünk katonaruhába. így ebből a perben lopás lett.
Hogy én eltulajdonítottam azt a katonai egyenruhát! Amikor már széjjellőttek ott majdnem mindent, amikor már menekülni kellett, akkor mit csináltam volna? Vetkőz-tem volna le, akasztottam volna fel oda a katonai egyenruhát, hogy nehogy azt mondják rám véletlenül, hogy én ellopom azt az egyenruhát?
28-a után mi leginkább őrséget adtunk, és a környező boltokra vigyáztunk, nehogy kirabolják. Ha élelemosztás volt, akkor a tejért vagy kenyérért sorban állókra felügyel-tünk, a rendet fenntartottuk. Fegyveres harcban nem vettünk részt, de nem is nagyon volt már akkor fegyveres harc, mert 29-én jött a fegyverszünet.
Közben Angyal Pistáék mindenfelé jártak, különtárgyalásokra a Parlamentbe, meg a különböző csoportokhoz. Mert amilyen széthúzást csak el lehet képzelni, az mind megvolt a csoportok között. Ott volt a Corvin köz Iván Kováccsal, majd később a Pongrátz testvérekkel, a Baross téren Nickelsburg Laciék, akkor volt a Széna téren a Szabó bácsi-féle csoport. A Tompa utcában a Bárányéké volt a jelentősebb csoport.
Bizony nem vet jó fényt ránk, de olyan vélemények is elhangzottak a felkelők között, hogy egyes csoportokat le kell fegyverezni. Ebben a felkelőcsoportok némelyike meg is állapodott egymással. Ez az egymás közötti rivalizáláson, és nem Nagy Imre fegy-verletételi felszólításán alapult, amit egyébként 27-28-áig állandóan bömbölt a rádió.
Sajnos voltak túlkapások, de az az igazság, hogy egy népmegmozdulásnál olyan nincs, hogy valamennyi salak ne kerüljön a felszínre. A történelemben nem volt még olyan forradalom, ahol ilyesmi ne fordult volna elő. Különösen nagy ellentét volt a Corvin köz és közöttünk. Ez félig-meddig hatalmi villongás volt, de az ávósok begyűj-tésében sem voltunk egy véleményen. Mi azt mondtuk, nekünk csak azokat kell felelősségre vonnunk, akik 23-a után csináltak valamit. A Corvin közben nem volt ilyen különbségtétel.
A felkelőcsoportok vezetői között szinte alig lehetett megbeszélést létrehozni. Egy közös koncepció kialakítása, hogy megpróbáljuk egy vezetés alatt összefogni és koor-dinálni a csoportokat, az sem sikerült. Nem volt közös főparancsnokság. Angyal Pistát mindenütt elismerték, de azért inkább mindegyik csoport önálló akart maradni.
A Szabad Népnél Dudásékkal sem volt túlságosan jó a viszonyunk, bár összetűzésünk nem volt.
Október 29-én, amikor kezdtek kivonulni az oroszok, mi biztosítottuk a kivonu-lásukat. Ha valaki köpdöste őket, akkor mi rájuk szóltunk. Tehát nem akartuk mi őket
ingerelni, annál is inkább, mert akkor már nem volt miért. Hozzáteszem, hogy balekok voltunk, mert azt hittük, hogy ez egy olyan fegyverszünet, amelyet be is tartanak. Azt hittük, örömmámorban úszva, hogy valóban kimennek az oroszok. Ez azért fordulha-tott elő, mert abban az időben mi nem ismertük a politikai helyzetet, meg nem is nagyon gondolkoztunk a politikán.
Mindenki azt hitte akkor, mindenki bízott benne, hogy Magyarország végre független lesz. Ha nem így lett volna, akkor gondolom, Maléterék sem mentek volna el tárgyalni Tökölre. Bár voltak jelzések, hogy csak helycsere van, tehát azokat az alakulatokat, amelyek már nem megbízhatóak, lecserélik a ferde szemű kirgiz vitézekkel!
Ronda dolog volt, hogy a németek a háborúban lelőtték a szovjet parlamentereket, de semmivel sem volt különb az, hogy egy tárgyalásra menő delegációt olyan körülmények között fogjanak el, ahogy a Maiéteréket. Mert nem akárkit, hanem egy ország hivatalos honvédelmi miniszterét és annak a közvetlen környezetét fogták el! Ez sem volt akármi!
A fegyverszünet utáni időszakban hol Angyal Pistát kísértem, hol őrséget álltam.
Aludni nemigen aludtunk. Az egészségügyisek hoztak koffeintartalmú gyógyszert.
Letörtük az ampulla tetejét, és úgy ittuk ki a tartalmát. Ez egy kicsit enyhített a fáradtságunkon, de kipihentek azért nem voltunk. Egy éjszaka őrségben álltam Balogh-gal egy kilőtt ház előtt, ahova a lakosság szerint állítólag oroszok bújtak el. Egyszer csak látjuk, hogy egy árnyék megmozdul. Az orosz! Hol felemelkedik, hol lebukik.
Felszólítjuk, semmi válasz. Csönd. Utána megint kezdődik a mozgás, hát odapörköl-tünk. Sikerült is egy kutyát agyonlőnünk.
A lakosság eléggé félhetett, meg talán vérszomjas is volt egy kicsit, mert állandóan jöttek a bejelentések, hogy hol laknak ávósok. A szemközti házban is volt egy. Mi azonban csak annyit mondtunk az illetőnek, hogy ne hagyja el a lakását, mert nálunk biztonságban van. De ha már elmegy, és a Corvin köznél vagy a Szabad Népnél elkapják, ott már nincs biztonságban. Erre azt mondta, hogy kérem, nekem gyermeke-im vannak, és élelemért csak el kell mennem. Akkor aztán tőlünk kapott kenyeret, meg tejet. Ezt a férfit mi megidéztettük a tárgyalásra, de Tutsek azt mondta, hiába volt már ez mind jegyzőkönyvbe véve, hogy nem látja indokoltnak ennek az illetőnek a kihall-gatását. Nem is hallgatták ki, nehogy valamit még a védelmünkben elmondhasson!
A tűzszünet alatti időszakban - erre nagyon jól emlékszem - jött Angyal Pista egy csomó rendőregyenruhába öltözött személlyel. Először meg is lepődtünk, mert Pista jött középen, és ezek teljesen körbefogták. Majdnem úgy nézett ki, mintha Pista fogoly lett volna, de nem volt egyiküknél sem fegyver. Ávósokhoz besorozott kiskatonák
A tűzszünet alatti időszakban - erre nagyon jól emlékszem - jött Angyal Pista egy csomó rendőregyenruhába öltözött személlyel. Először meg is lepődtünk, mert Pista jött középen, és ezek teljesen körbefogták. Majdnem úgy nézett ki, mintha Pista fogoly lett volna, de nem volt egyiküknél sem fegyver. Ávósokhoz besorozott kiskatonák