virradó éjszaka a csepeli fiatalok megostromolták az Erzsébet utca és a mai tanácsháza, akkor községháza sarkán levő Katonai Kiegészítő

Parancsnoksá-got. Fegyvert és lőszert akartak szerezni. Rengeteg fegyverest láttam, szabályos tüze-lőállásban rohamoztak. Egy százados többedmagával védte az épületet. Később meg-jelent egy szovjet páncélautó. Azzal is felvették a harcot a felkelők. Ott láttam életemben először használni a benzinesüvegeket*. Bedobták a kocsiba, az lángra lobbant, és a szerencsétlen fiatal, kopaszra nyírt kiskatonák ugráltak ki, és akkor ezek a csepeli srácok bizony lőttek rájuk. Igazi fegyveres harc folyt. Végül a katonák - a harckocsi védelme alatt - kimenekültek az épületből. Az esemény hatása igen nagy volt Csepelen, sokat beszéltek róla.

24-én délelőtt a szovjet tankok bevonultak a gyárba, és felálltak az erőmű térségé-ben. Nem csináltak semmit, ez csak erődemonstráció volt. Az ideiglenes munkástanács megalakulása után azonnal felvette a kapcsolatot az akkori helyi szovjet parancsnok-kal, Abramov ezredessel. Egy nagyon jó szándékú, rendes ember volt, több munkás-tanácsülésre is meghívtuk. Huszonötödikén délután kérésünkre a szovjet páncélosok elhagyták a gyár területét.

24-én, amikor hazafelé mentem, a Rákóczi tér hemzsegett a piros pártkönyvektől, mindegyikből kitépték a neveket. Éppen akkor szedték le a tűzoltóság épületéről az ötágú csillagot. Ledobták, össze is tört darabokra.

25-én délután ott voltam édesapámmal a csepeli pártház előtti tüntetésen. Hatal-mas tömeg gyűlt össze. Kidobálták a bútorokat meg a könyveket, és halomba rakva elégették. Ezek nagyrészt a pártiskolák számára kiadott marxista könyvek voltak.

26-án reggel azzal fogadtak a gyárban, hogy munkástanácsot kell választani. A munkástanács-alakítás gondolata Beck Antaltól, egy régi szociáldemokrata mozgalmi embertől eredt. Nagyon jól képzett, kiváló esztergályos volt, művésze a szakmájának, a Szerszámgépgyárban dolgozott. Részt vett a '45 utáni ún. vadsztrájkok** szervezésé-ben, így el kellett menekülnie az országból. Jugoszláviába ment, majd amikor a helyzet rendeződött, hazajött.

A csepeliek túlnyomó része benn volt már a nemesacélüzemben, a vidékiek közül viszont sokan hiányoztak. Az üzemvezetőnk szónokolt, hogy tartsuk be a rendet, menjünk az ebédlőbe, és ott üljünk le. Egy ifjúsági vezető - talán Vas Lajosnak hívták -, aki részt vett az előző napi tüntetéseken, rövid beszédet tartott arról, hogy győzött a forradalom, és meg kell választani a munkástanácsokat. Kiosztották a fehér lapokat, és hogy, hogy nem, engem is, az öreg Keresztes bácsit, a lakatosműhely vezetőjét, Vas Lajost és még néhány régi embert beválasztottak a nemesacélüzem munkástanácsába.

Ezek után rögtön ki is jelentették, hogy én leszek ennek az üzemi munkástanácsnak a vezetője. Ezt követően delegáltak az Acélmű munkástanácsába is. A népszerűségem miatt választottak meg, akkor is eléggé szabadszájú voltam, nemigen rejtettem véka alá a véleményemet.

* A köznyelv szerint Molotov-koktél.

*'•* 1945 végétől a fokozódó infláció következtében a munkások elégedetlensége számos üzemrészben nem a szakszervezet által szervezett sztrájkok kirobbanásához vezetett.

Egy-két napra rá összegyűltünk a kultúrteremben, hogy megválasszuk az Acélmű munkástanácsát. Rengeteg ismerősöm volt ott. Mátyásit, egy régi öreg munkást, aki édesapámat is személyesen ismerte, választottuk meg az Acélmű munkástanácselnö-kének. Ő rögtön felhívta rám a többiek figyelmét, így a kiosztott lapokra ismét felkerült a nevem, és tagja lettem az Acélmű munkástanácsának is. Majd a vezetőség mint az Acélmű küldöttét engem delegált a később megalakuló Csepel Vas- és Fémművek Központi Munkástanácsába.

A Csepel Vas- és Fémművek Ideiglenes Munkástanácsának megalakítása a vezér-igazgatóság tanácstermében valamikor október utolsó napjaiban zajlott le. Az elnökség 24-25 főből állt, mivel a nagyobb gyáregységek több küldöttel is képviseltették magu-kat. A Gépgyárból például Nagy Eleket meg Beck Antalt delegálták. A pártvezetők nem jelentek meg, egyszerűen eltűntek, elbújtak. Tehát az MDP-nek a munkástanácsok megalakulásához semmi köze nem volt. Azok spontán jöttek létre, illetve a jugoszláv munkástanácsokat tartottuk követendő példának.

A vezetőség szinte kivétel nélkül olyan munkásokból állt, akik mögött már leg-alább egy évtizedes tapasztalat állt, akik igen megfontolt, széles látókörű emberek voltak, és tisztában voltak azzal, hogy az ország legnagyobb gyárában történő esemé-nyekre odafigyelnek.

Az ideiglenes munkástanács elnöke Illés Béla, a Csőgyár akkori igazgatója lett.

Rendkívül nagy tudású fiatal gépészmérnök volt. Amikor megválasztottuk, majdnem rosszul lett az ijedtségtől. Ez valószínűleg azért történt, mert magasabb képzettségénél és beosztásánál fogva ő jobban ismerte az akkori politikai hierarchia összefüggéseit, Lehetőségeit, és megrettent attól az óriási felelősségtől, ami ezzel a nyakába szakadt.

Nem is bírta sokáig idegekkel. Hamarosan úgy döntöttünk, hogy felmentjük az ideig-lenes munkástanács elnöksége alól.

Nagy Imre miniszterelnökké választásától nem voltunk elragadtatva. Nem vol-tunk megelégedve a stábjával sem, de a kibontakozás érdekében elfogadtuk őket.

Fenntartásunk oka az volt, hogy a Nagy Imre-kormányban olyan személyek vettek részt, akik előzőleg már kompromittálták magukat. Első nyilatkozatunkban is azt emeltük ki, hogy időt kell adni a Nagy Imre-kormánynak a kibontakozásra, és majd meglátjuk, mi lesz.

Bennünk már az első napokban megfogalmazódott, hogy olyan politikai rend-szernek kell az országban létrejönni, amelyben a Nagy Imre-kormány támogatására munkástanácsokat hozunk létre, amelyek később parlamentté alakulhatnak át. Kéthá-zas parlamentet képzeltünk el, ahol a munkástanács hozzájárulása nélkül nem lehet törvényt hozni.

A munkástanács elkezdte a ténykedését. Először is állást foglaltunk abban, hogy azonnal meg kell indítani a munkát. Később, a végleges Csepeli Központi Munkásta-nács egész ténykedése is szinte e körül a probléma körül forgott. Az volt a vélemé-nyünk, hogy a Nagy Imre-kormányt támogatni kell, lehetőséget kell teremteni a kibontakozásához, és ennek elengedhetetlen feltétele a munka azonnali megindítása.

Itt rögtön konfliktusba kerültünk a többi budapesti munkástanács küldötteivel, mivel ők sztrájkolni akartak.

Döntés született arról, hogy felül kell vizsgálni a gyárban működő MDP-párt-szervezeteket. Született egy ideiglenes elképzelés, miszerint a pártszervezetek lét-rejöttét nem szabad ugyan akadályozni, de minden erőt igénybe kell venni, hogy az oda nem való elemeket maga a párt zárja ki a soraiból, illetve a pártszervezeteket

el kell távolítani a gyárból. A gyárban dolgozni kell, a pártoknak nincs ott helyük, ne ott működjenek.

Az ideiglenes munkástanácsnak az első pillanattól kezdve az volt a véleménye, hogy többpártrendszerre van szükség; az MDP azonnal hagyja el a gyárat, mivel a termelőüzemen belül semmiféle pártoskodásnak nincs helye. A szovjet csapatok kivo-nását, az ország semlegességét követeltük. Azt akartuk, hogy ENSZ-megfigyelőket hozzanak be az országba. Ezek a követelések abban a helyzetben a világ legtermésze-tesebb dolgának tűntek, és komoly biztosítékot jelentettek volna a helyzet normális megoldásához.

A vezetőség megbízta Nagy Eleket, hogy vegye fel a kapcsolatot a többi budapesti és vidéki munkástanáccsal. A külső kapcsolatok intézése lett a feladata, úgy is mond-hatnám, hogy a külügyek intézésére orientáltuk őt. Nagy Elek tartotta a kapcsolatot a sajtóval is. En a belső, gyáron belüli ügyek intézését végeztem. Időm túlnyomó részét a gyárban töltöttem.

Ebben az időben történt Bordás András meggyilkolása. Ő egy sztahanovista esztergályos volt a Gépgyárban. Épp jöttem haza a gyárból, és a vonuló szovjet tankok a rendőrséget keresték. Ez a szerencsétlen Bordás odarohant a szovjetekhez, és felmá-szott a tankra, hogy megmutassa, hol van a rendőrség. Erre a tömeg feldühödött, ás elkezdte dobálni Bordást. A tank elindult, mire ő kénytelen volt leugrani. Beszaladt a lakásukba, a tömeg meg utána. Először nem találták meg, ezért elkezdték figyelni a házat. Amikor meglátták a feleségét, amint viszi ki az ételt a disznóólba, utánamentek, és lelőtték a szerencsétlent.*

Még Kalamár József, a kerületi tanácselnök meggyilkolásáról tudok. Állítólag a Szent István út 170. szám alatti iskola pincéjéből egy rövidhullámú adóvevővel infor-mációkat adott a szovjet csapatoknak. A forradalmárok rájöttek erre, elfogták, majd az iskola melletti üres telken agyonlőtték.**

A gyár kommunista vezetői meg a központi légópincébe menekültek le, senki nem bántotta őket. Később - a perünkben - ezt úgy állították be, mintha mi gyűjtöttük volna össze őket.

November 2-án határozatot hoztunk a munka azonnali felvételéről, illetve eljut-tattuk követeléseinket a Nagy Imre-kormányhoz. Minden demokratikus párt szabad szerveződési jogát, az ország semlegességét, a Varsói Szerződés felbontását és a szovjet csapatok kivonását követeltük.

November 4-én hajnalban rettenetes ágyúdörgésre ébredtem fel. Egész Pest zen-gett, de úgy, hogy azt hittem, kitört a háború. Hallgattam Nagy Imre rádiónyilatkoza-tát, amiben azt mondta el, hogy a Szovjetunió hitszegő módon megtámadta hazánkat, és csapataink felvették a harcot, a kormány a helyén van, de további szovjet csapatok beözönlését jelentették a szovjet határ térségéből.

A Kádár-kormányról akkor még semmit sem tudtunk, tulajdonképpen csak a harcok megszűnte után volt időnk velük foglalkozni. Kádár személye rendkívül heves vitákat váltott ki. A munkástanácsok nem akarták elismerni őt, és ebben mi is

egyetér-* Bordás Andrást 1956. október 26-án gyilkolták meg. Vö. Nagy József és társainak pere 1991/57, Fővárosi Bíróság; Drucker Tibor: Az ellenforradalom Csepelen. In: Csepel története. [Budapest], 1965. Kossuth Kiadó.

473-474. o.

** Kalamár Józsefet 1956. október 26-án gyilkolták meg. Vö. Drucker Tibor: Az ellenforradalom Csepelen. In:

Csepel története. [Budapest], 1965. Kossuth Kiadó. 476. o.

tettünk. Úgy foglaltunk állást, hogy a Nagy Imre-kormányt idegen fegyverek segítsé-gével döntötték meg. Viszont november második felében, amikor Kádárék kinyomtat-ták a Kossuth-címeres plakátokat, hogy „Éljen a Munkás-Paraszt Forradalmi Kor-mány!", bizonyos szimpátia alakult ki velük szemben. Úgy gondoltuk, hogy ezzel a plakáttal ők is elismerték a forradalmat, tehát tárgyalni kell velük.

Ha jól tudom, Csepelen tartott legtovább az ellenállás/ Hogy volt ez lehetséges?

Egyrészt rengeteg lőszert halmoztak fel az ellenálló kiskatonák. Másrészt meggyőző-désem, hogy Csepellel szemben a szovjet vezetés egyfajta tartózkodó álláspontra helyezkedett. Nem is erőltették a páncélosok beözönlését, hanem hatalmas messzehor-dó ágyúkkal lőtték Csepelt. Tanúja voltam annak, amikor légelhárító löveggel a csepeli ellenállóknak sikerült telibe találniuk egy szovjet repülőt. Csepel felső része sokat szenvedett. Rengeteg rom volt, a vezetékek leszakadtak, a villamossínek is tönkremen-tek. A harcok miatt az emberek elég nehezen tudtak bejönni, mivel Csepelen szinte mindent szétlőttek. A romok helyreállításához a gyár is adott segítséget, és próbáltuk összeszedni a dolgozókat, tehát munkaszervezéssel voltunk elfoglalva. November 15-e után nagyrészt beindult a munka, bár komoly energiagondjaink voltak.

November 11-e után a munkástanácsot sajnos nagyon lekötötte, hogy a különböző üzemek különböző álláspontokra helyezkedtek. Voltak, akik ragaszkodtak volna ah-hoz, hogy addig sztrájkoljunk, amíg a munkástanács elképzelését el nem fogadják. A harcosabb álláspontra főleg a Gépgyár, az Acélmű, a Motorkerékpárgyár és a Fémmű egy része helyezkedett. Ezek az üzemek sok dolgozót foglalkoztattak, illetve '56 előtt az ottani pártbizottságok nagyon kemény normákat dolgoztak ki, és többek között ennek hatására az ottani emberek rettenetesen elégedetlenek voltak. Máshol, ahol nem teljesítményben dolgoztak, nyugodtabb volt a hangulat. Később, a január 11-i tüntetés kirobbanásában is ezek a radikális üzemek domináltak.

November 25-e táján az ideiglenes munkástanácsból megalakult a végleges