táján az ideiglenes munkástanácsból megalakult a végleges mun- mun-kástanács/* A választás eredményeként Nagy Elek, a Szerszámgépgyár

horizontálesz-tergályosa lett az elnök, elnökhelyettesek: Bácsi József, a nemesacélüzem eszhorizontálesz-tergályosa, valamint Kléger István technikus, titkár: Kulcsár László öntödei formakészítő. Mivel Zsofinyecz Mihály***, a gyár korábbi vezérigazgatója nem méltóztatott bejönni a gyár-ba, új igazgatóra volt szükség. Illés Bélát találtuk erre a legalkalmasabbnak.

Nagy Eleket óriási többséggel választották meg, engem pedig közfelkiáltással szavaztak meg elnökhelyettesnek. Annyira ismertek, hogy amikor ki akarták osztani a lapokat, mindenki azt mondta, hogy nem kell, a kis Bácsi legyen a munkástanács elnökhelyettese. Nagy Eleket én csak akkor ismertem meg. Kiderült, hogy már öt éve ott dolgozott a gyárban. Saját elbeszélése szerint régi párttag volt, a Szovjetunióban végzett katonai akadémiát, őrnagyként szerelték le, dolgozott egy ideig a Honvédelmi Minisztériumban, és utána jött Csepelre.

* Csepel 1956. november 11-én esett el.

** 1956. november 29-én alakult meg a végleges csepeli munkástanács Csepel Vas- és Fémművek Központi Munkástanácsa néven.

*** Zsofinyecz Mihály 1954-től a Csepel Vas- és Fémművek (akkor Rákosi Mátyás Művek) igazgatója.

1949-1954 között nehézipari, illetve kohó- és gépipari miniszter, majd 1957-1962 között kohó- és gépipari miniszterhelyettes.

A november 30-i munkástanácsülésen - többek között - a gyár fegyveres őrségé-nek felállításáról döntöttünk. Enőrségé-nek kizárólag a gyár gazdasági berendezéseiőrségé-nek vé-delme volt a feladata.

Próbáltuk a törvényes kereteket fenntartani. Mindvégig hangsúlyoztuk a munkás-tanácsok jogait a kinevezések területén. Illés Béla kinevezését hivatalosan is közöltük Csergő Jánossal, a kohó- és gépipari miniszterrel. Csergő szobájában találkoztunk Zsofinyeczcel is, aki kijelentette, hogy nem tart igényt a csepeli gyár vezérigazgatói székére, elege van már az egész ügyből. Itt egy nagyon édes történetet szeretnék elmondani arról, hogy ezek az emberek még akkor is micsoda manipulációs eszközök-höz próbáltak folyamodni. Köztudott volt, hogy egy munkásdelegáció érkezik, és Csergő a helyzethez illően fogadott is bennünket. Azzal kezdte, hogy elvtársak, el se tudják képzelni, hogy mit kínlódok, akkora kelés van a valagamon, hogy még ülni is alig tudok. Próbált ilyen proletárallűrrel egy kis anekdotát bevágni, hogy így oldja a hangulatot, és hogy jelezze, ő is munkásember. Állandóan elvtársazott bennünket, mi meg folyton miniszter urat mondtunk neki. Beck Anti ki is kérte magának: „ Ne haragudjon - mondta -, de maga nekem nem elvtársam, miniszter úr, maradjunk inkább az egyszerű úrázásnál."

Megalakult a Nagybudapesti Központi Munkástanács*. Egy önmagát megszerve-ző társaságnak tartottuk a KMT-t, ezért nem is néztük jó szemmel őket. Azt elismertük, hogy a cél jó, de a megválasztásával kapcsolatban kétségeink voltak. Hiába láttuk, hogy Rácz Sándor egy nagyszerű, talpraesett ember, mégis csak 23 éves volt. Mit tudhat egy ilyen fiatal ember a munkásokról, hogy lehet ő egy országos szervezet vezetője? A KMT figyelmen kívül hagyta az ország legnagyobb gyárának, a Csepel Vas- és Fémművek munkástanácsának az igen ésszerű, a helyzetnek megfelelő, a kibontakozás lehetőségét mérlegelő döntéseit, és így kerülhetett sor arra, hogy többször szembekerültünk egy-mással.

A december 11-i tüntetéssel kapcsolatban szintén komoly vita alakult ki. Újpestről jött egy delegáció, akik a KMT-vel karöltve egy kétnapos sztrájkot hirdettek meg.

Összehívtuk a vezetést, és Nagy Elek tartott beszédet. Azt mondta, hogy elvileg elismeri, hogy a KMT felhívása politikai szempontból indokolt, de nekünk az a véleményünk, hogy a munkát muszáj megindítani. Mivel az emberek bejártak a gyárba, de nem dolgoztak, az a veszély fenyegetett bennünket, hogy nem tudunk majd fizetni nekik. Tudtuk, ha nincs termelés, a Nemzeti Bank előbb-utóbb nem adja ki a fizetéseket. Másrészt a sztrájk azt is jelentette volna, hogy leáll a martinkemence, aminek a beindítása egy hetet vesz igénybe, és közben tönkremennek a samott-téglák.

Sikerült a dolgozókat meggyőznünk, úgyhogy Csepel nem csatlakozott ehhez a 11-12-i, 48 órás sztrájkhoz.**

December vége felé mivel akkor már Ráczékat kivonták a forgalomból*** -számos külső tennivalónk volt. Jöttek hozzánk Győrből, a MOM-ból és Újpestről is.

Mivel az ország legnagyobb gyára voltunk, igyekeztek felvenni velünk a kapcsolatot.

* A Nagybudapesti Központi Munkástanács 1956. november 14-én alakult meg.

** Bácsi József jól emlékszik arra, hogy a Csepel Vas- és Fémművek Központi Munkástanácsa előzetesen a sztrájk ellen foglalt állást, de végül is a gyár gyakorlatilag teljesen leállt.

*** December 11-én Bali Sándort és Rácz Sándort, a KMT két vezetőjét a Parlamentbe kérették a Kádárral folyó tárgyalás ürügyén, de a kapuban letartóztatták őket. Bálit másnap átmenetileg elengedték.

Én továbbra is főként a belső ügyekkel foglalkoztam. A munkám abban merült ki, hogy az üzemeket jártam, és próbáltam instrukciókat adni. Sok dolgom volt a vidékről érkező élelmiszerek elosztásával is. Sőt, volt egy másik fontos reszortom: a munkásta-nács hozott egy olyan rendelkezést, hogy a gyárban gyártott különböző termékeket, például motorkerékpárt, kerékpárt a gyári dolgozók soron kívül, önköltségi áron, részletre megvehetik. Rengeteget ilyen kiutalást írtam alá. Ez később a vádpontjaim közé is bekerült, úgy, hogy én a Csepel Vas- és Fémművek vagyonát szétosztottam, elherdáltam.

Papp Károlyt, a kinevezett kormánybiztost Csergő hozta ki a gyárba bemutatni.

Hírükre pillanatok alatt több ezer ember gyűlt össze. Komoly erőfeszítésünkbe került a tömeget lecsitítani. Hajszálon múlott, hogy Csergőt nem lincselték meg.

Nagy Eleknek az volt a vezéreszméje - és ebben én is egyetértettem vele -, hogy semmi olyat nem szabad csinálni, ami a kormány részéről fegyveres beavatkozást válthat ki. Nagyon féltünk, és minden erőnket arra összpontosítottunk, hogy a mun-kástanács maradjon meg egy demokratikus szervezetnek, és ne következhessen be semmiféle végzetes baj. Ebből az álláspontunkból kifolyólag újabb konfliktus alakult ki az újpestiekkel. Szemünkre hányták, hogy nem vagyunk elég harciasak. Nem értették meg, hogy Csepelen mégiscsak huszonötezer ember dolgozik, és ha fegyveres konfliktusra kerülne sor, az nagyon komoly polgárháborús veszélyt jelenthetne.

Némi nézeteltérésem is volt Nagy Elekkel. O jóval reálisabb politikus volt nálam.

Ez abból adódott, hogy ő jobban ismerte a politikai viszonyokat, hiszen már keresztül-ment egy politikai iskolán, és a realitásérzéke a gyakorlatból táplálkozott, én meg korábban soha sem foglalkoztam politikával. Beck Antal és Kléger István viszont még nálam is radikálisabb, forradalmibb volt. Ők sztrájkpártiak voltak. Én egy klasszissal forradalmibb voltam, mint Nagy Elek, a másik véglet pedig Kléger István és Beck Antal volt.

Nagy Elek, Beck Antal és én karácsony előtt pár nappal bementünk a SZOT-szék-házba. Gáspár Sándor* hivatalosan fogadott bennünket. Érdekes módon teljes oda-adással helyeselte a munkástanácsok létrehozását, csak az volt a kérése, hogy a gyári szakszervezetekkel is vegyük fel a kapcsolatot, és próbáljunk meg jó viszonyban lenni velük.

A széngondjaink mellett nem tudtuk a gépkocsikat sem üzemeltetni, mert a raktárból kifogytak az autógumik. Ebben az ügyben bementünk a Parlamentbe, ahol Apró Antallal** tárgyaltunk. Amikor ecseteltük a problémánkat, Apró felhívta a kelet-berlini magyar nagykövetet, és intézkedett, hogy amilyen gyorsan csak lehet, hozzanak be az NDK-ból külső autógumikat. Csodálatos szép irodája és csodálatos szép titkár-nője volt. Ezek az emberek már akkor tudták, hogy hogyan kell élni.

Az MSZMP-t Csepelen Benczekovics Lajos, Kiss Dezső és még néhány ember szervezte meg. December második felében felvették velünk a kapcsolatot, tárgyalást javasoltak. Azt akarták, hogy közös platformmal jöjjünk ki. Ezt mi elutasítottuk. Ettől kezdve Kiss Dezső mindent elkövetett, hogy keresztbe tegyen nekünk. Egyre erőseb-bek lettek, egyre inkább elképzelhetetlenné vált, hogy bármit is közösen csináljunk.

* Gáspár Sándor 1956-tól 1959-ig a SZOT főtitkára volt.

** Apró Antal 1956. november 7-től 1957. május 9-ig iparügyi miniszter volt.

Pont azokkal az emberekkel szervezkedtek, akiket mi korábban igyekeztünk eltávolí-tani.

December 22-én szombaton az elnökség megkísérelte felvenni a kapcsolatot a kormánnyal. Kádárral akartunk tárgyalni, de ő - állítólag - nem ért rá, ezért Apró Antalhoz irányítottak bennünket. Ezt mi nem fogadtuk el, így dolgunk végezetlenül hazamentünk. Végül december 27-én hívtak be bennünket Kádárék. Épp János-nap volt. A küldöttség tagjai közül Nagy Elekre, Beck Antalra, Kléger Pistára emlékszem.

A kormány részéről Kádár János, Marosán György* és Sándor József, a Kádár-titkárság vezetője maradt meg bennem. Részletesen kifejtettük, hogy nem vagyunk az egypárt-rendszer hívei, sőt azt sem helyeseljük, hogy a gyárakban pártbizottságok működjenek, és a továbbiakban is mindent elkövetünk, hogy ne is működhessenek, de - annak ellenére, hogy Kádár korábban hivatalosan azt nyilatkozta, hogy többpártrendszer lesz - készek vagyunk átmeneti állapotként elfogadni az egypártrendszert, viszont a de-mokratikus hatalomgyakorlás alapfeltételének tartjuk a munkástanácsok elismerését.

Osszák meg úgy a hatalmat, hogy kétházas parlament legyen: a munkástanácsok parlamentje legyen az alsóház, és a pártszervezet, az államirányítás legyen a felsőház.

Ezt sem az ujjunkból szoptuk, mert tudtuk, hogy Jugoszláviában ilyen rendszer mű-ködik. Nagy Elek volt a vezérszónok, de mi is hozzászóltunk. Kádár azt válaszolta, hogy jó-jó, nagyon demokratikus dolog a munkástanács, de azt tudomásul kell ven-nünk, hogy a pártnak vezető szerepe van, és ezt a párt semmiféleképpen sem adja ki a kezéből. Megpróbált bennünket rávenni, hogy fogadjunk el egy olyan státust, mint amilyen a szakszervezeteknek van, és akkor a párt méltányolni fogja az észrevételein-ket. Tisztán emlékszem, hogy azt mondta, abban az esetben „méltányolnánk észrevé-teleiket", és a párt a legmesszebbmenőkig támogatná a munkástanács működését, de a kétházas parlament illuzórikus, azzal ne is foglalkozzunk, mert nem fér bele a proletárdiktatúra kereteibe. Körülbelül 15-20 perce tartott a megbeszélés, amikor Ma-rosán hirtelen felugrott az asztaltól, és elkezdett ordítozni. „Vegyék tudomásul, hogy itt a párt kezében van a hatalom, és semmiféle olyan megoldás nem jöhet számításba, amely megkérdőjelezné a párt egyeduralmát. Miközben egyfolytában forradalomról beszélnek, tudni kell, hogy itt ellenforradalom volt." Fel-alá rohangált, és annyira belelovalta magát ebbe, hogy a végén, csattanóként azt üvöltötte, hogy ha tudni akarjuk, hogy az oroszokat ki hívta be az országba, akkor majd ő megmondja, hogy az az ember személyesen ő volt. Akkor Kádár határozottan rászólt, hogy Gyuri, légy szíves, azonnal hallgass el, és ülj le. Szerintem egyrészt a kétházas parlament borította ki Marosánt, másrészt az, hogy hangsúlyoztuk, hogy a műszaki értelmiség felé kell nyitni. Marosán rendkívül értelmiségellenes ember hírében állt. Miután Marosánt lecsendesítették, még szó volt arról, hogy próbáljuk mégis megfontolni a dolgot, megmagyarázni a dolgozóknak, hogy itt csak a párt vezetésével lehet a kibontakozást megkezdeni, és majd később, amikor a rend helyreáll, akkor lehet beszélni az esetleges többpártrendszerről. A legmesszebbmenőkig elismerték a munkástanácsot, Kádár külön megdicsérte Nagy Eleket a december 11-i állásfoglalásáért. A munkástanács és a termelés zavartalan működésének egyik alapfeltételeként kértük a kormányt, hogy nagyon sürgősen intézkedjen, hogy a Nagybudapesti Központi Munkástanács letar-tóztatott vezetőit helyezzék szabadlábra, mert ha nem, abból komoly bajok lehetnek.

* Marosán György 1956 novemberétől 1962-ig az MSZMP IKB és IIB, ill. KB és PB tagja volt.

Ők viszont egyszerűen elsiklottak a kérés felett, mintha el se hangzott volna. Tulajdon-képpen eredménytelenül végződött ez a tárgyalás.

Jöttek az ünnepek, karácsony volt, semmi sem történt a gyárban. Újév után a munkástanács megint összeült. Cotton asszony, a Békevilágtanács titkára látogatott el a gyárba. Ez volt az egyetlenegy hivatalos megnyilatkozás, amin én játszottam a főszerepet: tudniillik én vezettem körbe a gyár területén. Cotton asszony személyesen akart meggyőződni, hogy milyen a forradalom hatása. Az emberek körülállták, ő meg kérdezgette őket. Nem voltak vele túl barátságosak. Elmondták neki, hogyan tört ki a forradalom, mit akarnak az emberek. Rettenetesen ledöbbent. Kiderült, hogy alaposan félretájékoztatták.

Akkor már olyan erős volt az MSZMP szervezkedése, hogy semmiféle komoly intézkedést nem tudott a munkástanács végrehajtani, keresztbe-kasul gátolták a mun-kánkat. Folyton felelősségre vontak bennünket. Teljes konfrontáció alakult ki a kor-mányzat és a munkástanács között. Rájöttünk, hogy az égvilágon semmit sem tudunk már tenni. Annyira elmérgesedett a helyzet, hogy végül az egész társaság begurult, és elhatároztuk, hogy lemondunk. Be is jelentettük, hogy a Csepel Vas- és Fémművek Központi Munkástanácsa lemond, a megbízatását visszaadja a dolgozók kezébe.* Nagy Elek azzal indokolta döntésünket, hogy a jelenlegi helyzetben a munkástanács nem tudja azokat a feladatokat végrehajtani, amikkel a munkások megbízták, a kormány politikáját pedig nem kívánjuk támogatni és végrehajtani, tehát egy olyan lehetetlen helyzet alakult ki, ahol már nem látunk más megoldást.

Ez egy teljes kapituláció volt, de abban a helyzetben nem lehetett mást tenni. Ha engedtünk volna a munkások követelésének, az teljes konfrontációt jelentett volna az alakuló párttal és a fegyveres erővel, és abból nagyon nagy baj lett volna. Viszont a kormánnyal sem tudtunk mit kezdeni, nem voltunk hajlandóak az MSZMP-vel közös platformra.

Én még ma se tudom eldönteni, mi lett volna helyesebb. Ha a ma alakuló esemé-nyeket nézem és értékelem, talán azt kell mondanom, hogy nagy hibát követtünk el, be kellett volna lépnünk az MSZMP-be, vagy legalábbis támogatni az MSZMP politi-káját, és akkor a most induló kibontakozás sokkal hamarabb megtörténhetett volna.

Ezt gondolom, de lehet, hogy nem helyes. Ezzel lehet vitatkozni.

És még egyet kell mondanom: a letartóztatásokkal bennünket is megfélemlítettek.

Tudtunk arról, hogy embereket vittek ki a Szovjetunióba. Mondjuk meg kerek perec, ez emberi gyengeség volt. Akkor már kezdtünk a magunk sorsával is törődni, és bizony gyáván meg kellett alkudni magunkkal. Itt már arról volt szó, hogy ha tovább csináljuk, bennünket is letartóztatnak. Mi egy józan, középutas politikának estünk áldozatául.

Túl sok kompromisszumot fogadtunk el, hogy elkerüljük a teljes ütközést az akkori politikai rendszerrel.

Az utolsó napokban engem is megkerestek a barátaim, felajánlották, hogy segíte-nek abban, hogy elhagyjam az országot, de elutasítottam. Meg voltam győződve, a munkástanács egy törvényerejű rendelet alapján működő szerv, tehát legális, amit teszünk, akkor meg miért tartóztatnának le, hiszen még szervezkedéssel se vádolhat-nak.

* 1957. január 8-án mondott le a Csepel Vas- és Fémművek Központi Munkástanácsa.

Január 11-én reggel 8 óra körül mentembe a gyárba. Körülbelül 10 órára hatalmas tömeg gyűlt össze a vezérigazgatósági épület köré a lemondásunk miatt. Mindenk:

borzasztó elégedetlen volt. Elszabadult a pokol, követelték, hogy szóljon valaki. Nagj Elek mondott pár szót, de az egész nem tartott öt percig, mert lehurrogták, és a tömeg elkezdett az épületbe nyomulni. A rendőrt, aki az ajtóban állt, benyomták a folyosóra és a dulakodás hevében a géppisztoly, amely a nyakába volt akasztva, elsült. Egy lövéí volt csak, de a visszapattanó golyó egy motorkerékpárgyári fiatalembert tarkón talált Szerencsétlen rögtön elvérzett, nem lehetett segíteni rajta. A rendőrt megfogták, végig-húzták a folyosón, a géppisztolyát elvették tőle, kettétörték, és a kettétört fegyvert a2 épület előtt lévő hirdetőtáblára akasztották. Ezt követően a munkások felborítotl vagonnal, dömperekkel elbarikádozták az l-es kaput. Közben teherautón megérkeztei a pufajkások, rengetegen voltak, elözönlötték a gyárat. Láttam köztük Horváthot Korponayt és Hegyi Ferencet is. Akit értek, lőttek, öregeket, nőket egyaránt. Fél óra alatt szétverték a Fő utcát és a Templom teret, azután a gyárat is. Reménytelen volt a2 ellenállás. Mindenki menekült, amerre látott.

Ezekben a napokban kaptam lakást Csillagtelepen. Amikor megnősültem, átköl-töztem a feleségem szüleihez - a két család egymás szomszédja volt ám bejelentve még a szüleim lakásán voltam. Tudtam, ha a rendőrség le akar tartóztatni, először a szüleimnél fog keresni. Ezért megkértem a nagyobbik öcsémet, hogy mondja azt £ rendőröknek, hogy kaptam már lakást, ott lakom, miközben én az anyósomékna voltam.

Ahogy megjósoltam, 12-én, a tüntetés követő hajnalon zörögtek is anyáméi lakásán. Három Volga gépkocsi jött, mindegyikben ült négy-öt civil ruhás, kalapos géppisztolyos egyén. Miután ott nem találtak, és elmentek az új lakásunkra, a kisebbik öcsém átzörgetett hozzánk. Azonnal felöltöztem, elbúcsúztam a feleségemtől, átugrot-tam a kerítésen, és bementem anyámékhoz. Nehezen akartak elengedni, rengeteg idői vesztettem, úgyhogy mire végre kijöttem a lakásból, hallottam, hogy jönnek vissza a2 autókkal. Volt még egy másik épület is a telken, egy fiatal házaspár lakott ott. Neír tudtam már hova menni, bekopogtam hozzájuk, a férfi meg felgyújtotta a villanyt. A kamraszerű konyhába bújtam be. Akkor még nem tudtam, hogy az a férfi egy nagj bolsevik, később munkásőr lett. Természetesen kint meglátták, hogy felgyullad e villany, rögtön tudták, miről van szó. Bejöttek. A fiatalasszony szabadulásom utár mesélte el, hogy mikor bejöttek a rendőrök, a férje rögtön az ajtóra mutatott. Persze, hogy megtaláltak. „Jöjjön ki, föl a kezekkel!" Kérték a személyazonossági igazolványo-mat, de nem engedték, hogy a zsebembe nyúljak, hátha fegyver van nálam. Szerencsére menekülés közben sikerült a kis fekete noteszomat, amelyben a munkástanácsügyek-kel kapcsolatos címek voltak, bedobnom a WC-be. Azt állították, hogy csak védőőri-zetbe vesznek, nehogy a provokátorok eltegyenek láb alól, és azért a kormányt vonják felelősségre.

Beültettek a Volgába, és bevittek a csepeli rendőrkapitányságra. Több csepel:

munkástanácstag volt már ott. Innen a Markóba szállítottak át bennünket, és mit tes2 isten, abba a zárkába löktek be, ahol Nagy Elek, Beck, Tolnai és még néhány munkás-tanácsos volt. Már harmadik hete hallgattak ki bennünket, amikor az egyik kihallga-tásomon a nyomozó a fejéhez kapott: „ Isten bassza meg, Bácsi, maguk összebeszéltek?!

Egyformán mondják a jegyzőkönyvet, maga is, Nagy Elek is meg Beck is!" „E2 természetes, mindenki csak ezt mondhatja, mert ez történt" - válaszoltam. „Különber meg egy zárkában vagyunk." Majdnem lefordult a székről.

Megbeszéltük, hogy csak mi hárman maradhatunk ebben a perben. Azt vallottuk, hogy minden a mi utasításunkra történt, mi írtunk alá mindent. A Markó utcában nem mentek velünk semmire, így február közepén átvittek bennünket a Gyűjtőbe. Majd -mivel ott sem boldogultak velünk - a Fő utcába kerültünk. Ott hat hónapig voltam magánzárkában. Borzasztó volt, mert állandóan hajnalban vittek kihallgatásra.

Közel egy éve voltam már letartóztatva, amikor visszavittek a Markóba, az ügyészségre, a vádirat összeállítására. Rettenetesen meguntam, hogy nem történik semmi az ügyünkben. Begurultam, követeltem, hogy vigyenek az ügyészhez. Minden további nélkül fel is vezettek dr. Egressy Andráshoz. Nagyon ki voltam borulva, elvesztettem a türelmemet, elkezdtem ordibálni: „Mit képzelnek maguk, itt tartanak már egy éve, és sehol semmi!" Félbeszakított, kirántotta az íróasztalfiókját, kivett egy nagy borítékot, odatette elém, hogy olvassam el. Gépelt papír volt a Budapesti Pártbi-zottság titkárságától, amelyben figyelmeztették, hogy minél előbb készítse el a vádira-tot a Csepeli Központi Munkástanács ügyében. Miután elolvastam, ő fakadt ki: „még maga ordibál itt. Nem látja, hogy az egész időhúzás azért folyik, hogy maguk életben maradjanak? Azt hiszi, hogy nem tudtam volna már rég elkészíteni a maguk vádira-tát?" Teljesen igaza volt, nagyon elszégyelltem magam.

1958. január-február táján volt a tárgyalás a Markó utcában. Dr. Mikes Tamás tárgyalta az ügyünket. A Csepeli Központi Munkástanács perében csak hárman vol-tunk: Nagy Elek, Beck Antal és én. Majdnem egy hónapon keresztül folyt a tárgyalás.

Az első ügyvédem egy fiatal, nagyon rámenős ember, dr. Sebestyén Sándor volt, de ő csak három tárgyaláson keresztül védett, mert amikor a védelem álláspontjának

Az első ügyvédem egy fiatal, nagyon rámenős ember, dr. Sebestyén Sándor volt, de ő csak három tárgyaláson keresztül védett, mert amikor a védelem álláspontjának