Volt aki aludt már - fotelban, székeken. Meghökkentem, mert nekünk az volt a döntésünk - és ezt minden munkástanács elfogadta -, hogy a gyár területére fegyverrel belépni nem szabad. Féltettük a gyárat. Ha valami összecsapás van, tönkremegy a gyár.
Felfedeztem ebben a fegyveres csoportban - ami később a kádárista hivatalos iroda-lomban a csepeli ellenálló csoportként szerepelt - Kiss Dezsőt, a későbbi csepeli párttitkárt. Jöttek ellenőrizni, hogy mit csinálunk.
- Ez azért meglepő, mert ők még nem tudhatták azt, hogy másnap bármi fog történni...
- A peranyagomban benne van, hogy 3-án ők már bennünket le is akartak tartóztatni. A leghatározottabban emlékszem rá, hogy november 3-án éjfél tájban, ez a hat-nyolc fős géppisztolyos csoport bejött az irodába, Kiss Dezső, Gyárfás Kálmán, Kordé Lajos, Benczekovics Lajos, akik csepeli dolgozók voltak. Általában mind párt-funkcionárius volt 56 előtt. Ezeket az embereket nem lehetett látni az események alatt, nem jöttek be, ekkor kerültek csak elő. Az egésznek nem tulajdonítottam semmi jelentőséget. Azzal tisztában voltam, hogy ha én tudom a szovjet gyűrű összezáródását,
akkor ők is tudhatják. A bírósági anyagok között vannak olyan vallomások, amelyek egyértelműen arra vallanak, hogy ők már akkor megcsinálták az első kísérleteket, hogy felszámolják a munkástanácsokat. Valahogy így van a peranyagomban: azért, mert a munkástanács egy fasiszta, korrupt szerv.
- Teljesen kizárható, hogy néhány csepeli pártfunkcionárius éjfél előtt - kvázi azokban az órákban, amikor Maiétert Tökölön éppen letartóztatják - tudta volna, hogy néhány óra múlva megindul a szovjet támadás.
- Hallgattuk a rádióból Nagy Imrét a hajnali órákban. A közleményt Budapest megtámadásáról. A munkástanácstagok közül néhányan kimentek Csepelre, megnéz-ni, hogy mi történik.
Van valami, amiről még nem beszéltem. November l-jén vagy 2-án egy magyar légvédelmi osztály, 85ös lövegekkel, egy őrnagy vagy alezredes vezetésével -jelentkezett nálunk, a munkástanácsnál. Közölte, hogy Csepel védelmére rendelte ki őket a Honvédelmi Minisztérium, és szeretné megbeszélni a gyár és Csepel védelmét.
Hivatalosan jött, és azt mondta, hogy tizenkét 85-ös légvédelmi lövege van. A gyár területére nem engedünk be katonát, így aztán az Imre téren, a Kossuth Lajos utcában, és még több helyen lerakták és tüzelőállásba helyezték ezeket a légvédelmi lövegeket.
Azt nem tudom, hogy a kiskatonák, a lövegek gazdái mikor oldottak kereket. Talán november 4-én. De Csepelen nagyon sok fiatal dolgozott, és ezek nagyszerű katonai kiképzést kaptak a Rákosi-rendszerben. És mintha sihtára jártak volna, úgy mentek tizenkét órás műszakba a lövegek mellé. Volt köztük irányzó is, műszeres is. És azon tűnődtünk, hogy itt jönnek-mennek a csapatok, és ha az oroszok tüzet nyitnak, abból baj lesz. De nem nyitottak tüzet! November 4-én reggel 9 óráig nem tudom hány kötelék ment át Csepelen, Tökölről Pest felé. Nagyszerűen lehetett hallani mindent, de Csepe-len csend volt, ott csak átvonultak a szovjet csapatok, nem maradt ott egy katona sem.
A gyárhoz közel sem jöttek. Úgy tudom, ezek csak gépesített alakulatok, páncélozott járművek voltak. Ha jól emlékszem, még tehergépjárművek sem voltak, de meglepően komoly erők. És még az is nagyon furcsa volt nekem, hogy felségjel nélküli harckocsi-kat is láttam.
November 4-én Csepelen egyetlen puska sem durrant el, a mieink átengedték az oroszokat, ők pedig nem lőttek ránk. Novepiber 4-én reggel 9-10 óráig tartott az oroszok átvonulása. Utána több szovjet csapat nem jött. Akkor még nem tudtunk, nem is tudhattunk Maléterék letartóztatásáról. Azt tudtuk, hogy a küldöttség kiment Tö-kölre tárgyalni. November 4-én 10-11 óra tájban már az volt a vélemény, hogy ide többé orosz katona nem teszi be a lábát, ha jön, lövünk. De nem jöttek. Sziget maradt Csepel!
Budapestről hallottuk a lövöldözéseket, de nem tudom, mikor zajlott le Budapest elfoglalása. Utólag láttam, hogy a Nagykörúton minden házba belőttek, csak úgy, találomra, a második emeletre, mind ki volt lyuggatva, nekem mint katonának megvan a magam elképzelése ezekről, a politikát félretéve. Nemigen hiszem, hogy a Nagykörút mindegyik házában géppuskafészek lett volna.
Ezután kezdte el Csepel védeni magát. A Nagyvásártelepnél felálltak a szovjet nehéztüzérek, a Gellérthegyről 120-as aknavetőkkel, nehézvetőkkel lőtték Pestet, illet-ve Csepelt. Utána már orosz nem jöhetett be, mert mi lőttünk rájuk. Körülbelül 5-re alakult ki a front. Az erzsébeti Neményi papírgyár melletti Kis-Duna-híd túlsó feléről, a Nagyvásártelepről és a Gellért-hegyről próbálták Csepelt tűz alatt tartani a szovjet csapatok.
- Csepelt tehát azokkal a légelhárító lövegekkel védték a munkások, amelyeket a magyar honvédség hagyott ott?
- Igen! És egyszer lőttek repülőgépre is, mégpedig olyan sikeresen, hogy a gép darabokra esett. Pont kint álltam az úton - és mintha gólt rúgott volna egy nemzetközi meccsen a magyar válogatott, olyan taps volt Csepelen. Nem kell szépíteni, ez így volt.
Én még olyan háborút nem láttam, lőttek, lőttek, aknák jöttek, és a népek meg sorban álltak kenyérért, a lövedékek elől meg beálltak az eresz alá. Szóval ezt normális ésszel már felfogni sem lehetett. Nem félt ott senki. Az Imre tértől a Szabadkikötő felé legközelebb eső házakat szétlőtték. Aki életben maradt, jött, gyerekkocsin tolta a kis motyóját, fogta a gyereket. Mit tudtam csinálni? Beköltöztettem a csepeli kibombázot-takat a gyár légvédelmi bunkereibe. Ötödikén már a Szabadkikötőből kitolták az olajszállító tartályvagonokat, volt vagy tizenkettő, bele a foszforos lövedékkel, láng-tenger, égett. Az oroszok meg felgyújtották a Szabadkikötőben az olajtárolót. Ez egy betonmedence. Égig ért a füst, sétálni lehetett volna rajta.
így ment ez éjjel-nappal. Nem voltak üzletbetörések, fosztogatások. Frontállapot volt, a lakosság legteljesebb mérvű hozzájárulásával. Ez így történt, ennek szemtanúja voltam. Megbeszéltem a munkástanács tagjaival, hogy innen jó lesz minél hamarabb eltűnni, mert ha bejönnek az oroszok, nem lehet Csepelt megvédeni.
- Te mint volt katonatiszt, a katonai akcióban egyáltalán nem vettél részt?
- Nem, egyetlenegyszer nem volt fegyver a kezemben.
- Hogyan esett el Csepel, és ti a munkástanácsban mit csináltatok?
- Akkor nem volt munkástanács, akkor front volt! A gyárat őriztük, hogy idegen ne menjen be, ne lopjanak. A kórházba bejártam, láttam összeégett orosz katonákat, bőr se volt rajtuk, szólni sem tudtam hozzájuk. Láttam sebesült magyarokat. Egy generátort működtettünk, hogy a kórháznak, illetve a rendelőnek legyen árama. Ennyi volt Csepelen a tevékenység, és rettenetesen el voltunk keseredve.
- Mennyire becsülöd a halottak és sebesültek számát Csepelen?
- Szerintem meghaladta a néhány százat. Huszonhét orosz feküdt ott, és egy se gyógyult meg, de nem az orvosi kezelés hiánya miatt, hanem mert összeégtek a harckocsiban. Nem tudom, hány harckocsit lőttek ki. Amikor a mieink nem tudtak lőni, mert az egyik ágyú megsérült, amíg áthozták a másik ágyút, azt csinálták, hogy lajtkocsiból olajjal fellocsolták az utat, arra ráment a harckocsi, pörgött, aztán bumm-bumm, már égett is. Voltam itt is, ott is, járkáltam, beszélgettünk, munkásokhoz mentem. Értelmetlennek tartottam, tragikusnak tartottam az egészet, teljesen el voltam keseredve, és a magam életéért is aggódtam, mert tudtam, ha bejönnek az oroszok, itt olyan felelősségre vonás lesz, hogy nincs annyi villanyoszlop...
- Ezeket a lövegeket kezelő, civilbe öltözött katonákat vagy valódi civileket végül is felelősségre vonták-e, volt-e nekik perük?
-Nem. Akik a lövegeket kezelték, azok közül kb. tíz-tizenkét főt ismertem, és mind disszidáltak. Ez nem a Szabó bácsi csoportja volt, nem Corvin köz volt, sokkal nagyobb kárt okozott az oroszoknak is, a kormánynak is...
- Anyagi kárt?
- Anyagit is, de főleg erkölcsit. Csepel november 11-ig tartotta magát. November 11-ig nem tudtak bejönni az oroszok. Hozzáteszem, hogy annyira talán nem is próbál-koztak. Mert ha az orosz hadvezetőség úgy gondolkodik, akkor összevonja az erőit és lerohanja. Mikor levették a repülőjüket, utána már nem mertek a repülők sem jönni*.
- Csepel eleste, november 11. ...
- November 9-10-én rendkívül intenzív támadás indult Csepel ellen/Megjelentek újra a repülőgépek, hullámokban mélyrepüléssel géppuskázták végig a Kossuth utcát.
Nagyon sok mélytámadás volt, és akkor már lehetett látni, hogy az orosz hadvezetőség elszánta magát Csepel felszámolására. Nagy össztüzek voltak. Beszéltem azokkal a munkástanácstagokkal, akikkel találkoztam - mert szervezetileg nem jöttünk össze hogy elmegyek, itthagyom Csepelt, mert ha az oroszok bejönnek, hiába van nekem passzív szerepem ebben az egész háborúsdiban, engem is fel fognak kötni vagy fejbe lőnek. Azt hiszem, ez jogos feltételezés volt. Nem gondoltam akkor, hogy Csepel mint a munkásság fellegvára, a Munkás-Paraszt Forradalmi Kormány és a Szovjetunió részéről egy olyan ügy, hogy akármi történt is, agyon kell hallgatni. Most már tudom.
Ez is válasz egyben arra, hogy volt-e per a harcosok ügyében? Nem volt.
Akkor elhatároztam, hogy átjövök a fronton. Sok választásom nem volt, ezért úgy döntöttem, hogy a bolgár-kertészetek, a Szabadkikötő felé jövök. A Szabadkikötőbe még ki lehetett jutni, és ott aludtam. 11-én hajnalban kis tűzszünet volt. Elindultam a töltés mellett, a gyorsvasútnak azon az oldalán, amely ellentétes a Dunával. Elindultam szépen, bátran, ballagó délceg léptekkel az oroszok felé. Bíztam abban, hogy jól beszélem a nyelvüket, majd mondok valamit. Egyébként is nagyon izgatott a család, gyerek, feleség. Fogalmam sem volt, hogy lenn maradtak-e Győrben, illetve Ménfőn, vagy feljöttek. Kétszáz méterre lehettem a csepeli ellenállók lövészárkától, amikor gyönyörűen elment mellettem egy sorozat. Először azt hittem, hogy gyík fut a töltésol-dalon, aztán rájöttem, hogy nem gyík. Olimpiai bajnokot meghazudtoló fürgeséggel vágódtam hasra, és ahogy azt tanultam, úgy küzdöttem le a jó magas töltésoldalt, és ugrottam át a másik felére, hogy ne lőjenek le a mieink.
Ahogy megyek, egyszer csak észreveszek egy rohamsisakot a földből kinőni, és látom, hogy orosz katona. Láttam a másikat is. Persze nem nagyon mertem tekintgetni, de azért körülnéztem, mint aki a legnagyobb rendben végzi a dolgát. A hídtól száz méterre már közrefognak: „sztoj!" Megállok. „Hova mész?" „Haza." „Hol voltál?
Lőttél bennünket?" „Nem. Én fütő vagyok Csepelen." Hogy miért mondtam fűtőt, nem tudom. Mutatom neki az igazolványomat, hogy én Budapesten lakom a VII. kerület-ben. „Itt dolgozom Csepelen. Látod? Csepel. Megyek haza. Zsena." Magyarázom neki, hogy nem tudtam hazajönni, de most már nem bírom tovább, hazamegyek, nem érdekelnek ezek. „Miért dolgoztál?" „ Az erőműben villany kell. Az orosz katonák, sebesültek a kórházban vannak, kell nekik meleg." Mondtam, amit tudtam, dadogtam.
Megmotoztak tetőtől talpig, alaposan. „Menj!" „Sztoj!" Ötször motoztak, míg a hídig értem. Emberről emberre adtak. A másik oldalról érkezett két fiatal, ugyanez a cirkusz,
* 1956. november 10-én 9 órakor kelt Zsukov jelentése a magyarországi helyzetről. Ebben ez áll: „Makacs ellenállást fejtett ki egy felkelő csoport Budapest külvárosában, Csepel északi részén. Ebben a körzetben három harckocsinkat lőtték ki és gyújtották fel." A Jelcin-dosszié Szovjet dokumentumok 1956-ról. Budapest, 1993. Századvég Kiadó és 1956-os Intézet közös kiadása. 102. o.
motozás, egyszer csak mindkettőt ott a szemem láttára lelőtték. Pisztolyt találtak náluk.
Minden további nélkül agyonlőtték, rám meg ordítottak, hogy menjek. Futólépésben mentem keresztül a hídon. Míg kiértem a hídtól a Soroksári útig, legalább tízszer motoztak meg. A város kihalt volt, a romok látványa miatt végigsírtam az Üllői útig terjedő részt. Tényleg emberi belek is voltak ott a romok között. Istenem, elvesztettük ezt az egészet!
Nagy keservesen hazaértem a Csengery utca 61-be, de nem volt otthon senki. A házmesternő sírt: „Nagy úr, azt hittük, meghalt." Elhatároztam, hogy hazamegyek Győrbe.
Elég kalandosan, de hazaértem Ménfőre, a feleségem odahaza volt a szüleinél, örültünk egymásnak, persze. Másnap bementem Győrbe. Megkerestem a vagongyári munkástanácsot. Feketének hívták a munkástanács elnökét, vele beszéltem, mondta, hogy normálisan funkcionálnak, a munkástanács él, nem bántják őket. Mondtam, hogy Csepel elesett, mert ezt már megtudtam útközben. Győrben csodálatos dolgokat lehetett látni. A volt országzászló helyén a Vörös Csillag Szálloda előtt kiírva fehér papírra: Győr, Tanácsház, országhatár. Mentek a disszidensek. Hazamegyek, megbe-szélem a feleségemmel, hogy én lepattanok, elhagyom az országot. A feleségem összecsomagolt, elmentünk Petőházára a tsz gépkocsiján, négy ménfői gyerek, én, a feleségem és a kisfiam. Ez november tizenvalahányadikán volt. Odaértünk, engem elvittek a határig, a feleségem sírt. Hát lesz egy kis kellemetlenségem, átvészeljük, ne menjünk ki. Jó, nem megyek ki. Ez a négy fiú, aki a tsz-től jött, hogy megrakják cukorral a kocsit, azok mind átmentek. Mindegyik kint él, külföldre szakadt hazánkfiai. Visz-szaértünk, mondtam apámnak, nem disszidálok. Az országból az menjen, aki nem idevaló. Azonnal találtam elméletet, és másnap Győrből elindutam családostól haza, Pestre.
November 15-én reggel kimentem Csepelre. Az Imre tér tele volt orosz harcko-csikkal. A gyár közelében is voltak harckocsik, az egyes kapunál kettő-kettő állt, a hármas kapunál is, a Posztógyár felőli utcában is álltak. Bementem a gyárba, a Szer-számgépgyár munkástanácsának jelen lévő tagjaival és Morvay Lajos főmérnökkel elkezdtünk beszélgetni, hogy most mi legyen. Fölvegyük-e a munkát, vagy ne vegyük?
Először értékeltük a helyzetet. Egyféleképpen lehetett értékelni, hogy itt most olyasmit kell csinálni, hogy minél többet elérjünk, minél kisebb veszteségek árán. Ez volt a stratégiánk. Dolgozzunk vagy ne dolgozzunk?
Megpróbáltunk bejutni a szovjet parancsnokságra. Azzal a céllal mentünk, hogy megpróbálom megtudni, mi a szovjet ideiglenes parancsnokság véleménye a munkás-tanácsokról. Eszem ágában nem volt, hogy én egy megtűrt, de el nem ismert szervezet tagjaként bármilyen tevékenységet folytassak. Bevezettek bennünket egy tábornokhoz.
Arra hivatkoztunk, hogy csepeli munkások vagyunk, az ő képviseletükben jöttünk. De ez teljesen magánjellegű kísérlet volt. És még az is az agyamban volt, ha olyan lesz a válasz, akkor én mégis disszidálok. Nagyon sok huzavona után kerültem a tábornok-hoz, azt hiszem, altábornagy volt. Illő bemutatkozás után mondtam, hogy „magánjel-legű" vagyok, megmondtam, hogy Csepelen voltam munkástanács-elnök, nem tu-dunk semmit. Hozzáteszem, azért ennek az érdeklődésnek olyan volt a hangneme, mintha én teljesen az ő pártjukon állnék. Ez nem úgy volt, hogy levertetek bennünket.
Mit várnak a munkástanácsoktól? Érdemes-e vele foglalkozni, vagy mi az elkép-zelés? Ez a tábornok - azt hiszem politikai megbízott lehetett - a következőt mondta, amit később a megszállók főparancsnoka is megfogalmazott, már nem személyesen
nekem, hanem a nemsokára sorra kerülő csepeli parancsnoknak, aki továbbította hozzánk. Annyit mondott: Magyarország előtt három út áll, az első út a kipróbált moszkvai út. A szovjet hadsereg, a szovjet nép szeretné, ha Magyarország ezen az úton járna tovább, de az a meggyőződése, hogy Magyarországon a Rákosi-féle túlkapások és egyebek annyira népszerűtlenné tették ezt az utat, hogy ez nem realizálható.
Igyekszem szó szerint mondani, amit mondott. A második út a jugoszláv útnak nevezhető munkástanácsok útja, ami rettentő sok kérdőjelet tartalmaz, sok dologban bizonytalan, és a szovjet álláspont ezzel kapcsolatban az, hogy ezt az utat nem támo-gatja, de nem is ellenzi. A harmadik út pedig a tőkés restauráció. Ezt a Szovjetunió tűzzel-vassal megakadályozza. Azt hiszem, hogy eddig tartott a kihallgatás.
Amikor visszamentem a gyárba, már késő délután volt. Akik még ott voltak, azoknak elmondtam, hogy mit sikerült megtudni. Úgy döntöttünk, hogy felvesszük a munkát. A munkástanácstagokat próbáltuk összeszedni, és megállapodtunk abban, hogy akármi van, akárhogy van, dolgozni kell. Nekem a következő álláspontom volt, és a munkástanács tagjai is egyetértettek ezzel: a szovjet csapatok lerohanták Budapes-tet, 1956-nak vége. Segítséget sehonnan nem remélhetünk. Tehát azt a döntést hoztuk, hogy fölvesszük a munkát. Eléggé hangtalanul csináltuk, bár minden gyárat igyekez-tünk megagitálni ennek szükségességéről. A munka megindult úgy-ahogy, tessék-lás-sék. Ezt a Magyar Rádiónak már közölnie kellett, mert volt annyira sorsdöntő a jelentősége, hogy a rádió összefoglaló jelentésében szerepelni kell, hogy a magyarok
dolgoznak. Nem mi adtunk nyilatkozatot, de ezt az újságokból, a Népakaratból, a Népszabadságból már olvashattuk.
Közben megalakult az ideiglenes csepeli Központi Munkástanács, összehívta a küldötteket. Ez valamikor november végén volt*. Az ideiglenes Központi Munkásta-nács elnöke Illés Béla, a Csőgyár igazgatója volt. Rendkívül értelmes, jó koncepciójú, nem hebehurgya, nem izgága ember, ezért is javasoltuk a Csepel Vas- és Fémművek igazgatójának. A Központi Munkástanácsba a kisebb gyárak két, a nagyobb gyárak három tagot delegáltak, és döntési joggal hatalmaztuk fel a Központi Munkástanácsot.
Ekkor keresett fel Illés Béla, hogy ő azt javasolná, én legyek a csepeli Központi Munkástanács elnöke. Valamikor november 20-a táján megjelent egy elnöki tanácsi rendelet**, amely kimondja a munkástanácsok legalitását, és fölszólítja az üzemek dolgozóit, hogy titkos szavazással válasszák meg a munkástanácstagokat.
A képességeim nem akkorák, hogy egy ilyen óriási monstrumot átfogjak, még akkor sem, ha nagyszerű munkatársaim lesznek. Abban a hitben voltunk, hogy a gazdasági életet a munkástanács fogja majd irányítani. Erre biztosítékot is kaptunk ez időben, a lapok, kormánykijelentések, elnöki tanácsi rendelet, törvényerejű rendelet, minden ezt a reményt táplálta. A végleges választásokon aztán a Szerszámgépgyárban, azt hiszem, egyöntetű szavazatot kaptam, a Központi Munkástanácsban pedig egy ellenszavazattal, az enyémmel, megválasztottak a Központi Munkástanács elnökévé.
Ez ilyen gyorsan ment.
* 1956. november 29-én alakult meg a Csepel Vas- és Fémművek [végleges] Központi Munkástanácsa, s ekkor Nagy Eleket választották meg elnöknek. Az ezt megelőző mintegy tíz napban még az ideiglenes munkástanács működött.
** Az Elnöki Tanács törvényerejű rendelete a munkástanácsokról (1956. évi 25. tvr.) 1956. november 24-én jelent meg a Magyar Közlönyben
A székfoglalómra is emlékszem. Ott volt a szovjet képviselő, a kormány képvise-lője, és nem tudom még kik. Megmondtam, hogy ez az út a börtönbe vezet, és majd később a szememre is vetette a népbíróság ezt a kijelentésemet. Akkoriban volt az, hogy fölvettük a munkát, és elvittek a karhatalmisták egy-két embert. Akkor telefonok tömkelege, és két óra múlva hazahoztuk. Nem kellett utánuk menni, a telefon is elég volt. Kiengedték, és folyt tovább a munka. A kormányzatnak is rendkívül fontos volt, hogy a munka folyjék. Nem hiszem, hogy a gazdasági eredményt mérték, hanem maga az a tény, hogy dolgozunk, az azért minden kormányzat számára a konszolidációt jelenti. Amit nem tudtunk elérni Nagy Imrééknél, hogy konszolidálódjék a helyzete, mert nem adták meg a lehetőséget, hogy fölvegyük hétfőn a munkát - gondolom, kilencvenkilenc százalékban fölvettük volna -, azt most megadta a történelem, hogy Kádárék konszolidálódtak. A csepeliek dolgoztak! Ennek meghatározó jelentősége volt, nem azért, mert Csepel annyira tehetséges, annyira élenjáró, hanem azért, mert nagy, azért, mert példa. Holtbiztos, hogy voltak olyan kisvállalatok, ahol a munkásta-nácselnök koncepciója tízszeresen jobb volt, mint az enyém. Vezérigazgatónk nem volt, mert Zsofinyecz nem jött vissza. Felvetődött, hogy kell egy új szellemű vezérigazgató.
Világos volt, hogy kívülről nem fogunk embert hozni, olyan kell, akit ez a cipő szorított eddig is. Alkalmasabbat nem láttunk, mint Illés Bélát. Párttag volt, de a Központi Munkástanács tagságának negyvenöt-ötven százaléka is MDP-tag volt korábban.
- A munkástanács és az MSZMP között milyen kapcsolat volt?
- Kiss Dezső valamikor decemberben keresett fel bennünket. Úgy jött be a gyár területére, mint az MSZMP képviselője. Korbély volt még ott, meg Gyárfás Kálmán, a többire nem emlékszem. Ők jöttek, hogy beszélni akarnak a munkástanács elnökével.
Kiss Dezső ekkor kérte az elnöktől, hogy találkozzon vele. Az elnök, vagyis én, azt
Kiss Dezső ekkor kérte az elnöktől, hogy találkozzon vele. Az elnök, vagyis én, azt