Tóth Imre volt az ügyészünk, felolvasta a vádiratot, éppen elég volt végighallgatni

Kérdezte Kuhnyár László, a bíró, hogy kinek mi a véleménye a vádiratról. Elsőrendű vádlott, másodrendű vádlott... Én megmondtam: „Tisztelt bíróság, aki ezt a vádiratot írta, az laikus a kohászati üzemek problémájához, azt félrevezették, mert ha csak annyira, mint a körmöm feketéje, ismerné a kohászat problémáját, ilyen vádiratot nem írt volna." M. Tóth felugrott: „vegye tudomásul, én írtam." „Hát akkor Ön laikus a kohászati üzemekhez." A többiek meg: „jaj, mi lesz?" Volt egy tanúm, Pongrácz János, nagymotoros, így hívták nálunk azt a munkást, aki a henger meghajtásához szükséges motort irányította. Egy borzalmas részeges tag volt. November közepén egy este lementem ellenőrizni az üzemekbe. Az egyik gépházban több millió forint értékű gép volt, őrök őrizték. Hát ez az ember ott feküdt részegen. Hazazavartam. Megmondtam durván: takarodjon haza, mert ilyen részeg disznóra nincs szüksége az üzemnek. Őt is elhívták tanúnak, és azt mondta, hogy hazazavartam, mert ilyen emberekre nincs szükség a kohászatban. A bíró felállított, hogy „Na Rimán, mi a véleménye?" „Igaza van a tanúnak. Nagyon igaza van, csak azt elfelejtette mondani a tanú, hogy részeg volt, hogy úgy be volt rúgva, mint a disznó. Több millió forint értékű vagyon megőr-zésére volt odaállítva, és ilyen állapotban találtam. Ön, bíró úr, mit csinált volna abban az esetben, ha így találja, és maga lett volna felelős a gyárért?" Erre kiküldte. Volt egy másik tanú, az is valamit mondott, a bíró megkért, hogy szóljak hozzá. Azt mondtam a bírónak: „Bíró úr kérem, olyan felesleges nekünk ide bejárni, ezt a sok hazugságot végighallgatni. Nincs nekem a tanútól mit kérdeznem." Azt mondta a bíró: „Kérem, Rimán, nem fogom felhozatni magát a tárgyalásra, vegye tudomásul." „Hála Istennek, legalább ezt a sok hazugságot nem fogom végighallgatni. Úgyis ott van a bíró úrnak a fiókjában leírva az ítéletünk. Olvassa fel, és le lesz tudva." Rám kiáltott, hogy ne beszéljek így, honnan veszem én ezt? A tárgyaláson mindkét helyettesemről kide-rült, hogy mindent leadtak az ávósoknak, ami a munkástanács ülésen zajlott.

Mondta is az egyiknek a bíró: „Solymári kérem, magának nem ezek között volna a helye, én a maga helyében nagyon szégyellném magam." Még a bírónak is feltűnt a sok besúgása.

Február 13-tól május 27-ig szombat-vasárnap kivételével mindennap tartott a tárgyalás. Dr. Vértesi György, egy végtelen aranyos, rendes ember volt a védőügyvé-dem. A védőbeszédében azt mondta: „Tisztelt Bíróság! Határozottan merem állítani, hogy ha a védencem, Rimán János bűnös, akkor a kormány is bűnös, mert a kormány hozta azt a határozatot, aminek alapján Rimán János működött." Ritka volt az ilyen ügyvéd Magyarországon, fel is függesztették az állásából. Zárt tárgyalás volt, a kohá-szatból csak egy ember, az akkori személyzetiosztály-vezető voltjelen, aki a szünetek-ben kiment a tanúkhoz, és megbeszélte velük, hogy mit valljanak, és azok úgy is vallottak. Valkó is ott volt, ő mellettem vallott, voltak mások is, akik nem mondtak ellenem semmit, de minden felesleges volt, mert azt az ítéletet meg kellett hozni.

Az elsőrendű vádlott, Keller János ellen az volt a vád, hogy vezetőket mozdított el az állásukból, tehát kommunistákat üldözött. Aztán meg, hogy az ENSZ-szel „K"

vonalon beszélt, hogy jöjjenek segíteni. „K" vonalunk volt nekünk? Egy frászt, hát ilyesmi csak Pesttel összeköttetésben volt. Tizenkét évet kapott, másodfokon tízet. Én meg tizennégyet első fokon, és másodfokon tizenkét évet. Meglepett az ítélet. Számí-tottam arra, hogy esetleg két-három évet a nyakamba sóznak, mert meg kell büntetni, példát kell statuálni, de arra nem gondoltam, hogy ilyen borzalmas ítéletet fogok kapni.

Nagyon meglepett, nem is tudtam akkor felfogni. A harmadrendű vádlott Viskolcz

István volt, akit elsőfokon életfogytiglanra, másodfokon halálra ítéltek/ Viskolczot csak hozzánk csatolták, mert bár vasgyári volt ő is, de nem volt munkástanácstag.

Fegyverrel járkált, minden ávóst agyon akart lőni, ez volt a rögeszméje. Előzőleg elítélték a Fiala-ügyben, '56-ban szabadult/* azt akarta megbosszulni. Viszont semmit sem csinált, egy ujjal nem nyúlt senkihez, csak a szája járt, csak hőzöngött. Jól jött nekik, hogy egy fegyveres is volt közöttünk, hogy minél nagyobb legyen a felhajtás.

Az ítélethirdetés után visszamentem a zárkába, és csak arra szerettem volna magyarázatot kapni, hogy miért adták ezt az ítéletet, amikor én csak jót tettem min-denkivel, a gyárral is és az emberekkel is. Végre azt mondtam, felesleges ezen gondol-kozni, mert belebolondulok, és úgysem változik semmi. Aztán eszembe jutott, hogy úgysem fogom én ezt leülni, más sem ülte le, mást is elengedtek, hátha valamikor engem is elengednek, ez ringatta bennem a reményt. Fogtam magam, a fene egye meg, nem teszem magam tönkre, és lélekben annyira megerősítettem önmagamat, hogy hetekig nem foglalkoztam már az üggyel, minden mással foglalkoztam, csak azzal nem, hogy tizennégy évet kaptam. Itt voltunk még Miskolcon az elítélés után vagy két hónapig, és azután vittek el bennünket Vácra. Miskolcon a szemünk mindig kopogott az éhségtől, Vácon éppen paprikás krumplit kaptunk, amikor megérkeztünk. Minden-ki duplát kért, kérdezték, hogy honnan hoztak bennünket. Miskolcról. „Akkor nem duplát, még háromszorosát is adjuk, mert tudjuk, a miskolci börtönben éheznek az elítéltek/'

A másodfokú tárgyalás 1958. október 16-án volt, Mecsér József vezette. Elmondták nagyjából az elsőfokú ítéletet, és azt, hogy a tizennégy évet tizenkettőre csökkentik.

Belenyugszik az ítéletbe? Mit tehetett az ember, bele kellett nyugodni. Akkor már nem Vértesi, hanem Demeter volt az ügyvédem, ő azt mondta: „Na, védje magát." Ott is megvolt már az ítélet előre, mert fél óra alatt nem lehetett volna legépelni. Ennyi volt az egész.

Visszakerültem Vácra, és három hónap múlva a gombüzemben dolgoztam. Ott már jobb volt, mert elfoglaltságunk volt, meg nagy zárkában voltunk hatan-nyolcan, és jobban telt az idő. Műanyag gombokat meg csatokat gyártottunk, és különböző

„maszek munkákat", szipkától kezdve mindent. Meglátták a kézügyességemet, és mindenféle reprezentatív dolgot csináltattak velem, körömtisztítót, csontszipkát, eze-ket adták ajándékba, ha jött valaki a központból. Volt, amikor Akác Sanyival együtt egész éjszakára külön levittek dolgozni. Gábriel volt a művezető, egy idős, nagyon rendes ember, ő fedezte fel a kézügyességemet. Kicifráztam a csontszipkákat meg a különböző tárgyakat. Tiszteletben tartottak ott, tényleg szeretett a művezető. Ki volt szabva a munka, ugyanúgy százalékra termeltünk, mint itthon. Én annyira benne voltam, hogy öt óra alatt elvégeztem a nyolcórás munkámat, aztán nem törődtek azzal, hogy mit csinálok, csak az egyik műhelyből a másikba nem lehetett átmenni. Spájzol-tunk, főztünk, nem dohányoztam, jól kijöttem a pénzemből. Aztán csoportvezető lettem a gombüzemben, speciális késeket csináltam, gépeket javítottam.

Ott voltam egészen addig, amíg el nem hoztak a Gyorskocsi utcára a sztrájk miatt.

A sztrájk azért kezdődött, mert igazságtalanság volt, hogy elengedtek olyanokat,

* Utóbb kegyelemből életfogytiglanra változtatták az ítéletét.

** Viskolcz Istvánt 1951-ben szervezkedés vádjával 12 év börtönbüntetésre ítélték, 1956. október 31-én szabadult.

akiknek 6 éve meg 10-15 éve volt, és a kisebb idős, egyszerűbb embereket nem. Jöttek az egyik műhelyből meg a másikból, hogy mit szóltok hozzá, ezt nem lehet megenged-ni. Kialakult, hogy sztrájkolunk. Odabent az üzemben főztünk, jól bekajáltunk. Felvit-tek a zárkába, borsófőzelék volt ebédre. Én azelőtt sem ettem a borsófőzeléket soha, és akkor is, ugyanúgy, mint azelőtt, kiöntöttem a borsófőzeléket a WC-be. Valaki bejelen-tette, hogy én is éhségsztrájkot folytatok. Mondtam, hogy én akkor is kiöntöttem volna, ha nem lett volna sztrájk. Nem akartam benne részt venni, mert nem hittem, hogy eredményes lehet egy ilyen akció. Aztán a társaság egy részét visszavitték a Gyűjtőbe, bennünket, vagy hatvanunkat a Fő utcára vittek. Ott-tartottak vagy másfél-két hóna-pig, és mindent megvontak: se beszélő, se levélírás, se semmi. Többször kihallgattak, azt akarták hallani, ki volt a kezdeményezője a sztrájknak. Én még nem láttam olyan egységet emberek között, mint amilyen hatvanhármunk között volt, kihallgatás után morzéval adtuk le egymásnak, hogy mit kérdeztek tőlünk. Ez a legnagyobb élményem, korábban sohasem éreztem ilyet. Másfél-két hónap után átvittek a Gyűjtőbe. Az asztalosüzembe kerültem, a Pacsirta rádió és a Kékes tévé káváját csináltuk, ott is 110-120 százalékot teljesítettem, meg voltak elégedve a munkámmal. Először Stingel József, egy nyíregyházi újságíró volt a csoportvezető, amikor őt elengedték, engem neveztek ki, egészen eljövetelemig csoportvezető voltam.

A börtönben a családom hiányzott a legjobban. Napközben elfoglaltsága volt az embernek, de este, amikor lefeküdt, akkor állandóan a család volt az eszében. Ugyan van-e mit enniük, ugyan most mit csinálnak, ugyan most hogy vannak? Ezt nehéz volt elviselni. Az élet nehéz a börtönben, de mindent elviseltem, csak az esték...

Bibó Pistával háromszor voltam együtt egy zárkában. Volt, hogy egy hónapig, volt, hogy két hónapig. Utána vagy két hétig. Ha nem voltunk együtt, akkor sétán vagy az üzemből feljövet lehetőleg úgy csináltuk, hogy találkozzunk. Nagyon szeretett a Pista, bár élne, akkor talán másképpen volna sok minden. Megtárgyaltuk a dolgokat, hogy hogyan lett volna 56-ban, ha az oroszok nem törnek ránk, ha az oroszok nem vernek le bennünket. A földreformról, a földosztásról, a föld visszaadásról, mindenről beszélgettünk. Olyan egy volt a nézetünk, mondhatom, 90 százalékban egyeztünk.

Volt, hogy vitatkoztunk, aztán megegyeztünk. Egymást biztattuk azzal, hogy eljön még a mi időnk is. „Majd meg fogod látni, Janikám" - ezzel biztatott. Ő szélesebb látókörrel rendelkezett, mint én, más emberek között forgott azelőtt is. Kölcsönös szimpátia alakult ki közöttünk, jó volt, ha találkoztunk, és egypár szót tudtunk váltani egymással. Egy napon szabadultunk, 1963. április 27-én. Akkor láttam utoljára. A börtönben nagyon sokat tanultam az emberektől. Főleg Zajgóvárytól, Bibótól, Stingel-től, Akác Sándortól, Véninger Ernőtől. Felvilágosítottak sok mindenről. Többszörös doktorátusa volt ott nem egynek, nem kettőnek. Mindenből tanultam. Mondhatom azt, hogy politikai szakképzettséget, politikai érettségit szereztem a hat év alatt.

A nevelőtisztek többször tettek ajánlatot a besúgásra, de azt mondtam, magyar ember vagyok, becsületes ember vagyok, én a rabtársamat el nem árulnám, én elítélt vagyok, nekem a nevelőtiszt ellenségem, én pedig nem tárgyalok az ellenségemmel.

Aki ezt vállalta, annak talán a beszélője öt vagy tíz perccel tovább tartott, de más előnye nem volt, mert a végén ők is megutálták az ilyen embereket.

A börtönőrökkel nem volt különösebb problémám, mert nem adtam rá alkalmat.

Ha azt mondták, hogy ezt kell csinálni, akkor csináltam. Olyan emberek mennek börtönőrnek, akik máshol nem kellenek, vagy nem akaródzik nekik dolgozni. Ha azt mondták nekik, hogy ma ordítani kell, akkor ordítottak, ahogy a torkukon csak kijött,

na pedig azt mondták, hogy ma szépen kell beszélni az elítéltekkel, akkor szépen beszéltek. A politikai helyzet változását rajtuk keresztül tudtuk lemérni, mert ha az rosszabbodott, akkor ordítottak, mint a sakál, ha pedig sima volt, akkor simulékonyak toltak. Eggyel sem beszélgettem, úgy éreztem, elítélt vagyok, nekem nincs mit tárgyal-nom az őrökkel, ez így is volt rendjén. Ha kiabált, akkor elmosolyodtam magamban, dumálj csak, ez a te feladatod, téged ezért fizetnek, és kész.

Mindenkinek fájt a kivégzések híre, nemcsak a Nagy Imrééké, hanem bárki másé is, de össze kellett szorítani a fogunkat, csak azt tudtuk mondani, hogy eggyel több, mást nem tehettünk. Egymás között suttogtunk, hogy no, hallottad, tudsz róla?!

Önuralomra volt szüksége az embernek, hogy önmagát fönn tudja tartani, mert ha nem ezt csinálta, vagy ideg-összeroppanást kapott, vagy annyira megviselte a börtön, hogy idegroncsként jött ki. Azt mondtam magamnak, hogy elítéltnek kell lenni, Jani, nem szabad gondolkozni, mert baj lesz belőle. Ebben nekem a vallás segített. Nem mond-hatom, hogy annyira vallásos ember vagyok, ritkán járok templomba, de istenhívő vagyok. Imádkoztam minden este. Egyszer mondtam a Miatyánkot, egy pontnál megálltam, kikapcsolt az agyam, nem tudtam folytatni, csak ültem. Elkezdtem megint elölről, háromszor vagy négyszer, de mindig kikapcsolt az agyam egy pontnál. A negyediknél mondtam: „Drága jó istenem, csak nem zavarodtam meg? Csak nincs valami bajom? Csak nincs valami kihagyásom?" Ültem, nem aludtam, a falra néztem, és egyszer csak egy gyönyörű hegyoldalt láttam egy filagóriával, gyönyörű szőlőtő-kékkel, az olyan volt, mint amilyen a szőlő szokott lenni a Hegyalján. Pál apostol állt a filagóriánál, aztán lassan elment a hátam mögé, kísértem a szememmel. Utána hozzáfogtam, megimádkoztam úgy, ahogy szoktam, nem hagytam abba. Azt mond-tam, hogy a jó Isten olyan látomást adott, hogy meggyőződjek róla, nincs semmi bajom, és ez erőt adott meg nyugalmat. Az utolsó évben volt ez már, a hatodikban.

Az amnesztiáról '63-ban a háziakon keresztül értesültünk, a szabadulásomat pedig a művezetőmtől tudtam meg. „Rimán kérem, holnap maga is szabadul, már nem találkozunk, én vagyok az az ember, aki ezt az örömet magával közölhetem." Kezet fogott velem, sok szerencsét, erőt és egészséget kívánt. Valóban, másnap délután szabadultam Bibó Pistával és Rácz Sanyival együtt. Elváltunk a börtönkapuban, ki ment jobbra, ki ment balra, én egy másik taggal a kőbányai állomásra mentem. Egy gyorsvonat jött, ami ott nem állt meg menetrend szerint. Megváltottam a jegyet, és bementem az állomásfőnökhöz, elsoroltam neki, hogy honnan jöttem, hogy szeretnék minél hamarabb hazamenni. „Jaj - azt mondta - ez a gyors nem áll meg, sajnos, de tessék a közelben lenni, megpróbálom egy pillanatra megállítani a vonatot, ha fel tud szállni, szerencséje van." Valóban úgy volt, megállt a vonat, amikor meglátta, hogy felszálltam, már engedte is tovább. Akkor éreztem, hogy az az ember szolidaritást vállalt. Ez volt az első élményem.

A szomszédokkal jóba voltunk, aki meglátott, ölelt-csókolt, no hála Istennek, megjött a kedves szomszéd. Amíg távol voltam, a lakásunkkal szemben épült egy belügyi bérház, abban rendőrök laktak, akik ismerték a feleségemet és a gyerekeimet. Másnap kellett menni jelentkezni. Illedelmesen fogadott a rendőr, ezek szerint már úgy is vett, mint szomszédot.

Azt mondta, ha bárki megsértene emberimivoltomban, nyugodtan forduljak hozzá, mert ő megteszi a szükséges intézkedést, úgy látja, tudom, hogyan kell viselkedni, sokat tud már rólam, nem ad semmiféle utasítást. Ismeri a családomat, ismeri a gyerekeket, bátran ki mer engedni a közéletbe. Megköszöntem, kezet fogtunk és eljöttem.

A munkaviszonyom úgy alakult, hogy a feleségem tartotta a kapcsolatot Valkóval aki feljárt az országgyűlésre, mindig érdeklődött, hogy hátha egyszer valami jó hírl hozhat. Valkó mondta neki, ha megjövök, hívjam fel telefonon. Ugy is volt. Amikoi bementünk hozzá, éppen értekezletet tartott, nagy élmény volt, hogy megszakította a2 értekezletet, bevezetett az irodájába, cigarettával kínált, ez nagyon szép volt tőle Később meg is jegyezte az üzemvezetőm: „jó, hogy Rimán alá selyempárnát nem tesznek." Valkó lényegében azt adta vissza, amit én adtam neki előzőleg. Beszélget-tünk, elmondtam, hogy min mentem keresztül, ő meg ismertette a gyár dolgait, a hibákat is, mintha az előző héten váltunk volna el. Azt mondta, hogy mást nem tud tenni, visszavesz hengerésznek, dolgozzak ugyanúgy becsülettel, mint ahogy addig dolgoztam, akkor nem lesz semmi baj, semmi probléma. Másnap megcsináltam a felvételt, harmadnap elmentem dolgozni. Valkó akkor a legmagasabb órabért adta a2 igazgatói alapból, nem terhelte ezzel a gyárrészleget. Tízforintos órabérrel kezdtem újra, 1963 áprilisában.

Elkezdtem dolgozni, de majdnem olyan rabságban éltem, mint a börtönben, csal éppen hazajártam a családomhoz. Mindenütt figyeltek, észrevette az ember, meri akarták is, hogy észrevegyük őket. Megmondták még a szabadulásomkor, hogy mihe2 tartsam magam, és tudomásul is vettem, mert három kiskorú gyermekem volt, tudtam hogy elég volt nekik a hat év távollétem. Minden gondolatom az volt, hogy meg-könnyítsem a családom életét, még akkor is, ha összeszorított fogakkal kellett eltűrn:

azokat, amiket rám szórtak. Számtalanszor megkaptam az üzemvezetőtől, hogy „Fogc be a szád, te ellenforradalmár voltál, örülj, hogy megtűrünk magunk között". A művezetőtől nem, mert ő tanuló volt a kezem alatt. Mindenben éreztették velem órabérben is, beosztásban is. Az üzemvezető piroskönyves volt, annak idején, a forra-dalom alatt nagyon tudta mondani, hogy „gyere, rád hallgatnak", nekem kellet lemen-ni az üzembe, mert őket nem nézték már akkor semmibe se, az én szavamra meg felvették a dolgozók a munkát. A szakmámban jó voltam, tudtam, hogy abból nerr tudnak kitenni, politikával meg nem foglalkoztam egyáltalán. Letelt a műszak, lefü-rödtem, átöltöztem, mentem haza, végeztem otthon a munkát, mindig találtam tenni-valót. Társaságot nem kerestem, nagyon sokat csalódtam az emberekben, mert akikké mint munkástanácselnök igen sok jót tettem, azok mind elfelejtették. Észrevettem, hog) többen elhúzódnak tőlem, nem egy, nem kettő, ha szólt is, csak olyan ímmel-ámmal tette mert félt. Kivétel volt Szaniszló Imre - pedig ő termelésifőosztály-vezető volt -, ő nem féli attól, hogy valamibántódása lesz, az ilyenre mondják, hogy jellemes ember. Számtalanszo]

találkoztam Valkóval, nem tudott úgy elmenni mellettem, hogy ne fogott volna kezel velem. Mindig kérdezte: „Mi újság, nincs valami probléma, ha valami probléma van, jöjjör fel, János, én ugyanolyan vagyok, mint voltam!" De hát nem volt olyan problémám azért meg nem akartam menni, hogy csak 10 fillér órabéremelést kaptam, a másik pedig 50 fillért, nem tudtam kalapolni 10 vagy 20 fillérért. Azt mondtam, hogy belenyug-szom, úgy ossza be a keresetemet a feleségem, hogy az jó legyen. Túlóráztam, számta-lanszor tizenhatoztam, vagy salakoltam a kemencét. Volt olyan nap, hogy 300 forintol kerestem, volt, amikor 500-at, volt, amikor 150-et. Attól függött, hogy mennyi idő alatl végeztük el a munkát, de az is jó volt, mert többet tudtam vinni a családomnak.

Ha hívott a brigád, hogy gyere, menjünk be az Árnyasba - a hengerészek is és e kohászok is oda szoktakbemenni egy pohár sört meginni -, soha nem mentem. Bennem mindig az volt, hogy nekem nem szabad társaságba menni, mert figyelnek. A szom-szédok között is volt olyan, aki állandóan rajtam tartotta a szemét, lehet, hogy túlzás,

de észrevette az ember, hogy minden mozdulatát figyelik, és nyilván továbbították is az illetékes helyre. Mint ahogy a telefonomon is rajta voltak, meggyőződtünk róla. Ha egy mód volt rá, soha föl nem vettem a telefont, ez a mai napig is megmaradt, úgy megszoktam már. Nem tettem olyat, amibe bele tudtak volna kötni. Megmondtam magamnak: Jani, ezt lehet, ezt nem lehet. Az üzemben némaság volt, nem mertek kérdezni, mert besúgókkal voltam körülvéve. Még arra is nagyon vigyáztak, hogy ha beszélgetünk, csak az üzemről, a munkamenetről beszélgessünk. A fiatalok sem mer-tek érdeklődni, hogy mi történt, hogyan történt '56-ban, mi volt a börtönben. Soha nem lehetett ilyesmiről beszélni, mert én magam is tudtam, hogy azok előtt nem lehet, és a fiatalok sem akartak kellemetlen helyzetbe hozni engem.

Nem kaptam meg azt, ami a munkám és a szaktudásom után járt volna. Nekem nem előnyújtós hengerésznek, hanem előhengerésznek kellett volna lennem. Ahhoz nagyobb szaktudás kell, mert az ő kezében van a munkamenet irányítása, addig felel az anyagért, amíg az le nem megy a fűrészhez. Évekig csináltam, de '63 után, amikor hazajöttem, már nem csinálhattam, ott maradtam, ahová Valkó tett, onnan is jöttem el nyugdíjba 1979 októberében.

A nyugdíjamba először csak 17 évet számítottak be, tehát a visszajövetelemtől ott

A nyugdíjamba először csak 17 évet számítottak be, tehát a visszajövetelemtől ott