is, mint minden nap, tárgyaltuk az ország és a DIMÁVAG problémáit

Ezen a napon jutottunk el odáig, hogy nekünk is tenni kellene valamit. Cselekvési lehetőségeinket, gondolkodásunkat behatárolta az akkori országosan megtűrt gyakor-lat. így határoztuk el - azt hiszem az én javaslatomra -, hogy egy gyári gyűlést kellene összehívni, amit az akkori szóhasználat és gyakorlat szerint szabad pártnapnak nevez-tünk. Ezen a gyűlésen a DIMÁVAG dolgozóinak is módjuk lett volna elmondani saját véleményüket. Természetesen tudtam, hogy egy ilyen gyűlésre nem lehet felkészület-lenül menni, mert akkor más veszi át az irányítást, ezért javasoltam a barátaimnak, hogy állítsuk össze azokat a problémákat, amiket a gyűlés elé akarunk vinni. Ezzel mindenki egyetértett. Tudatosan vagy tudat alatt éreztük, hogy most már nagyon kritikus területre értünk, ezért bevonultunk az üzem legeldugottabb zugába, a raktár-ba, és amíg a raktárvezető őrködött, mi elkezdtük összeírni a problémákat. Jelen volt Bogár Károly, Gellért Károly, jómagam, Harsányi Béla, az üzemvezető-helyettes, a nappalos művezető és néhány dolgozó, akiben mi vagy az őr megbízott.

A DIMÁVAG 17 pontja tehát ilyen „problémalistaként" született meg. Emlékeze-tem szerint 10-12 pontot én javasoltam. Lehet, hogy csak azért, mert én voltam az

„íródeák" is. Fogalmazás közben viták is voltak, mert többen élesebben akarták a problémákat megnevezni. A magam részéről, viszont igyekeztem „simábban" fogal-mazni arra gondolva, hogy a leírtakat esetleg számonkérik tőlünk. Egyébként is azt tartottam fontosnak, hogy felvessük a problémákat, nem azt, hogy cikizzük a hatalmat.

Talán ezért is történt, hogy a korszak jellegzetes frázisai közül több bekerült a fogal-mazványba. A jelenlévők többsége egyetértett ezzel a megfogalmazással. Mire elké-szültünk, a gyűlést levezető vázlatból egészen más lett, és Kiáltvány címet adtunk neki.

így keletkezett tehát a 17 pont, aminek később oly nagy szerepe lett a megye, és talán azt is mondhatom, hogy egész Észak-Magyarország életében. Bizony nem gondoltunk mi erre. Mi nem akartunk hőstettet végrahajtani, csak azt akartuk tenni, amit köteles-ségünknek éreztünk. Később aztán a nyomozótisztemtől tudomást szereztem arról, hogy már az aláírásgyűjtést követő napon letartóztatási parancsot adtak ki ellenünk.

Később azt kérdezték a rendőrök, hogy mi közünk volt nekünk ehhez, miért akartunk mi gyűlést összehívni. Én most is csak azt tudom mondani, amit nekik mondtam. Azért, mert én mindig úgy éreztem, hogy mindenhez közöm van, ami ebben az országban történik, és ebbe bele is akartam szólni. Én, mint fiatal mérnök, ismertem a gyár dolgozóinak a véleményét, és úgy éreztem, hogy az ő véleményüket is kimon-dom akkor, amikor a sajátomat. Bíztam abban, hogy ezt a véleményt a dolgozók meg fogják majd erősíteni.

A szabad pártnapot csak a pártbizottság hívhatta össze, ehhez kellettek az aláírá-sok, másrészt bizonyítanunk kellett, hogy az általunk megfogalmazott problémák élő problémák. Ez messze megelőzte az októberi eseményeket, akkor még senki sem gondolta, hogy mi lesz. Azt gondoltuk, hogy lesz egy békésen lefolytatott szabad pártnap, amelyet nem a pártbizottság kezdeményez és vezet le. Hát, hogy hogyan lett volna, ezt most az ördög tudja. Azt gondoltuk az akkori fejünkkel, hogy mi felállunk, elmondjuk a követeléseinket a dolgozóknak, ők is elmondják a véleményüket, és mi továbbítjuk az országos vezetésnek. Azt gondoltuk, hogy a felsőbb vezetésben van két irányzat, amely harcol egymással, és a tömegek támogatása az egyik vagy a másik irányzatnak segít abban, hogy az megvalósítsa elképzeléseit. Az egyik oldalt Gerő-Rá-kosi, a másikat Nagy Imre neve fémjelezte. Véleményem szerint az, hogy Rákosi nem volt az országban, a világon semmit sem jelentett. Mi Rákosit egy ide-oda mozgatott sakkfigurának láttuk. Gerőt és a többieket, akik mellettük asszisztáltak - nem számít, hogy mi a nevük - szintén befolyásolt, gonosz embereknek tartottuk, akik képesek végrehajtani mindazt, amitől retteg az ország. Én Rákosi leváltásából semmilyen politikai előrehaladást nem szűrtem le. Mint ahogy szerintem nem is volt.

Az látható és hallható volt az újságcikkekből meg a rádióból, hogy az országos vezetés egy részének van olyan szándéka, terve, ami ha megvalósulna, nagyon hasznos lenne. Mi ezt szerettük volna. Arról szó sem volt, hogy forradalmat akarunk csinálni, arra nem is gondoltunk, mi változást akartunk, és azt hittük, hogy az békésen megva-lósítható. Én mindig reálpolitikus voltam, tudtam, hogy itt vannak a szovjet csapatok, tudtam, hogy az ő kezükben vagyunk, hogy kötéltáncos módjára kell egyensúlyozni ahhoz, hogy megvalósulhasson az, amit akarunk, és a dolgok ne forduljanak a visszá-jukra. '56 későbbi része rettenetes kínlódás volt az életemben, mert tudtam, hogy a Szovjetunió Magyarországot mire használja, és tudtam, hogy nem fogja hagyni, hogy Magyarország megvalósítsa azt a gazdasági és politikai függetlenséget, amit a

DIMA-VAG 17 pontja is magában foglalt. A politikai függetlenség benne volt a 17 pontban, de a szovjet csapatok kivonása csak később került bele. Az az igazság, nem volt az átgondolva, hogy a szovjet csapatok kivonása nélkül lehetetlen a politikai független-ség. No de hát... Én biztos voltam abban, hogy a Szovjetunió erőszakkal érvényt fog szerezni annak, hogy ezt a gyarmatot megtartsa magának, és szerettem volna az egész mozgalmat olyan határok között tartani, amivel nem váltjuk ki az alvó oroszlán haragját, hogy széttépjen bennünket. Ettől végig féltem, és ez be is következett. Lehet, hogy nem a mi pontjainkhoz hasonló dolgokért, hanem azért, mert a világpolitika ezt lehetővé tette számára. Engem az motivált, hogy próbáljunk megtenni mindent, amit csak lehet, hogy az itt kialakult hibákat kijavítsuk az adott körülmények lehetséges határain belül.

A 17 pont összeállítása közben vita volt. Voltak szélsőségesebb vélemények, és voltak olyanok is, amelyeket én is képviseltem, hogy „nyugi gyerekek, nem kel]

mindjárt fejjel a falnak rohanni". Úgy éreztem, úgy kell összeállítani, hogy egyrészt helyesírásilag, stilisztikailag valahogy kinézzen, másrészt tartalmilag olyan legyen, amelyet bármikor vállalhatunk a felső vezetés előtt is. A 17 pont olyan volt, hogy az akkori körülmények között is ki lehetett nyomtatni. Voltak benne üzemi követelések, bér- és szociális kérdések, a gyárral kapcsolatos dolgok és országos problémák. Volt bennünk egy tudat alatti súlyozás, hogy megnyerjük a dolgozókat azzal, hogy a legégetőbb problémáik benne legyenek. Tudtuk azt, ha nem lesz benne, úgyis a legelső felszólaló beletéteti. Mindenképpen igaznak, jogosnak tartottuk azt a követelést példá-ul, hogy visszakapjuk a vasúti utazási kedvezményt. Kis dolog, apróság, de ezt a DIMÁVAG-ban a gyári dinasztia, száz éve, apáról fiúra szállva megkapta. Mindenki végtelenül sérelmesnek tartotta, amikor elvették, ezért bele kellett tenni. A nagy cél abban a néhány pontban fogalmazódott meg szerintem, amely az általános országos vagy az országból kitekintő része volt a 17 pontnak. A többi jogos emberi problémákat vetett fel, és egy kicsit az emberek rokonszenvének a megnyerését is szolgálta. Külföldi példa nemigen volt előttünk, csak a lengyeleké, amely hamvába holt mozgalom volt.

Azt nem tudtuk, hogy gazdaságilag ők milyen változást akarnak, az tetszett benne, hogy önálló Lengyelországot akarnak, mi is önállóságot szerettük volna követelni, ezért is írtuk azt, hogy egyetértünk Gomulkával.

Én lekörmöltem, és úgy gondoltuk, hogy majd fölkerekedünk és bemegyünk a gyári pártbizottságra, de nem várták meg, hogy mi menjünk be, hanem mint egy vészbíróság elé, megidéztek a pártbizottságra. Szombaton, 20 -án kezdtük, 25-re volt kitűzve a munkásgyűlés, ez a behívás pedig 23-án, kedden volt.

A pártbizottság úgy fogta fel, hogy ellenük irányul az egész akció. A párttitkár keményen támadott, hogy tudtuk és beleegyezésük nélkül ilyen aláírásgyűjtésbe fog-tunk, meg egyébként is tudhatnánk, hogy köt bennünket a pártfegyelem stb. Hát mi sem voltunk túl finomak, érezvén a hátországot, volt bennünk egy magabiztosság.

Keményen visszautasítottuk, és azt mondtuk, hogy ő már nem beszélhet így velünk, hogy ez van az országban, és vegye tudomásul, hogy mi sem maradunk el ettől.

Megkérdezte, hogy ki jogosított fel bennünket. Akkor elővettük a papírokat, hogy tessék kérem, ezek jogosítottak fel bennünket. A párttitkárt a dolgozók nagyon tehet-ségtelen, durva, arrogáns, hazug embernek tartották - akkor tömegével voltak ilyenek -, aki csak a szájával tudott bármit is elérni. Gyűlölték a dolgozók.

Mi felolvastuk a 17 pontunkat, és akkor, nem emlékszem pontosan, talán Kónya Lajos tmk-lakatos, aki részt vett az aláírásgyűjtésben, felállt és felolvasott még négy

Dontot. Későbbb mondták, hogy ezek az egyetemről kerültek oda, ezt én akkor nem udtam, mi nem voltunk ott a diákparlamenten.* Talán ismertté vált az egyetemisták L1 pontja** a gyárban is, valaki összevetette a két követelést, nem találta a miénkben a /arsói Szerződésből való kilépést és a szovjet csapatok kivonását, és gyerünk, ebbe is beletenni. Én ezt most egy spontán megnyilvánulásnak látom, hogy mi se legyünk üábbvalók, mint a többiek. Akkor nem így fogalmaztam, hanem úgy, hogy egy

"elelőtlen ember feláll, és más számlájára még további követeléseket jelent be. Mert :udtam, hogy amit a 17 pontban leírtunk, azért én felelek, de a további négy pont nalálba torkolló büntetést vonhatott volna maga után, és lehetetlenné tehette volna a 15-i munkásgyűlést, mert számomra az volt a fontosabb, nem pedig a félelem, hogy [negbüntethetnek. Attól féltem, hogy a pártbizottság azt mondja, hogy nem hívja össze a munkásgyűlést - és akkor mit tehetünk? Összehívhattuk volna persze mi is, de nem biztos, hogy erre lett volna elég erőnk, elég bátorságunk és főleg elég időnk.

Megrettentem, de nem szóltam ellene, nem is nagyon volt időm, mert legnagyobb megdöbbenésemre Pataki László a városi pártbizottságról támogatta ezt az egészet, amelyben én csapdát sejtettem ugyan, de - gondoltam - lelke rajta. Nekem az volt a fontos, hogy a 25-i gyűlést megtarthassuk. Ha elfogadják, akkor jól van, maradjon bent, bia nem fogadják el, akkor ne maradjon bent. Ez a megbeszélés délután öt-hat óráig tartott. Végül nagyon jó légkörben úgy váltunk el, hogy 25-én gyűlés lesz. Úgy éreztük, hogy nicsak-nicsak, ezeket az embereket félreismertük, hiszen ezek hajlanak az új idők szelleme felé, és még az is lehetséges, hogy segíteni fognak nekünk, mert ők is belátják, hogy bizonyos dolgok nem voltak jók. Most már egyértelmű, hogy csak taktikázás volt részükről. Ók akkor már nagyon jól tudták, hogy minket másnap majd lefognak, és ki akartak szedni belőlünk mindent, amit lehet, azért, hogy az államvédelmi hatóság számára továbbíthassák. Mi akkor nem gondoltunk erre, fiatalok voltunk, lelkesek voltunk. Valószínű, ha ismertük volna a szándékaikat, akkor is így cselekedtünk volna, talán nem mindenki, de a többség igen. Azt hiszem, ez az október 23-i nap körülbelül ezzel telt el. Este későn mondta be a rádió a Pesten történteket. Megdöbbenéssel fogadtam, úgy értékeltem, hogy valami kezdődik, de hogy pontosan mi, azt abban a zűrzavaros időben nem lehetett kivenni. Megdöbbentem, mert úgy éreztem a gyors egymás utáni váltásokból, hogy ez itt nem fog megállni.

Másnap korán reggel bementem a gyárba, már jóval munkakezdés előtt bent voltam. Akkor már a hangosbemondó trombitált össze bennünket, hogy a munkás-szervező bizottság azonnal menjen a pártbizottságra. Ezt valószínűleg a pártbizottság titkára szervezte. Ott, mintha egy válságstáb lenne, mindenki rendkívül meg volt döbbenve. Félelem uralkodott el a pártbizottság tagjain, és egy kis bizonytalanság a munkásszervező bizottságon, mert úgy éreztük, hogy kiszabadítottunk egy szellemet, amit kordában kell tudni tartani, hogy jó cél érdekében munkálkodjon. Éppen ezért gondoltuk azt, hogy a 25-re tervezett munkásgyűlést még aznap, 24-én, üzemenként tartsuk meg, s ott tárgyaljuk meg a pontokat. Hajói emlékszem, ezt én javasoltam, mert nem tartottam célszerűnek az egész gyárat egy helyen összehívni, hiszen annak

* 1956. október 22-én a mikolci Nehézipari Műszaki Egyetem DISZ-szervezete diákparlamenti nagygyű-lést szervezett. L. Ungvári Rudolf: Utána néma csönd. A miskolci egyetem 1956-os diákparlamentjének története. Budapest, 1991. Történelmi Igazságtétel Bizottság - 1956-os Intézet kiadása. 38-49. o.

** A diákparlamenten elfogadott 11 pontos követelés a Mi Egyetemünk 1956. okt. 24-i számában jelent meg először.

beláthatatlanok lehettek volna a következményei. Azt gondoltam, hogy lehetőleg még kézben tartható körülmények között tudjuk meg, hogy mi a dolgozók véleménye ezekről a pontokról. A munkásszervező bizottság meg is egyezett ebben.

A pártbizottság ekkorra már abszolút fejvesztetté vált. Visszavonultak az irányí-tástól, aminek több oka is volt. Elsősorban féltek, mert tudták, hogy őket teszi mindenki felelőssé, másodsorban ezek nem önállóan gondolkodó emberek voltak, akik felkészül-tek volna egy válságos esetre. Erre nem volt semmi brosúra, erre nem tudtak semmi mást mondani, csak azt az egyet, hogy „ezért ti vagytok a felelősek". Ezt többször is hangsúlyozták, és tőlünk követelték, hogy csináljunk és tartsunk rendet. Az az igazság, hogy a munkásszervező bizottságban sem volt mindenki egyformán az élvonalban.

Én, mint a kezdeményezők egyike, Bogár Károly és még egy-két más személy, az élvonalba kerültünk, és ott voltunk végig. A mi felelősségünk fokozott volt ebben az ügyben, de egy kicsit nekünk is sok volt ez, mert hirtelen és váratlanul szakadt ránk, fiatalemberekre - én 26 éves voltam - egy óriási gyár irányításának a felelőssége. A gyár vezetői éppen Jugoszláviában voltak, egyedül Székely Elek főtechnológus volt otthon. Tehát magunk is egy picit nehéznek tartottuk a terhet, de föl sem merült bennem sem, és azt hiszem, a társaim nagyobb részében sem, hogy ne vállaljuk a felelősséget. Igyekeztünk kellő komolysággal hozzáállni ezekhez a dolgokhoz.

Valamikor a reggeli órákban, 24-én, még sötét volt, derengett, a kapu körül gyülekezett a nép. Megjelent egy egyetemista, aki az egyetem pontjait ismertette, és tüzelte az embereket, hogy „gyerünk, ne hagyjuk" és így tovább. A beszédnek a közepe tájára értem oda, nem emlékszem pontosan, hogy mit mondott, de a hangulata az volt, hogy emberek, utánam, gyerünk! Egy városi tüntetésre hívta az embereket. Nekem is és a munkásszervező bizottságnak is az volt a véleménye, hogy beláthatatlan követ-kezményekkel járhat az, ha a dolgozók kimennek az utcára, és beléjük lőnek. Mi felelősséget éreztünk az emberek életéért, és az volt a véleményünk, hogy minden lehetséges eszközzel meg kell akadályozni, hogy kimenjenek a gyárból. De hát mit lehet tenni? Senkitől nem kértem tanácsot, azt gondoltam, hogy azt kell mutatnunk, hogy elég erősek vagyunk, saját véleményünk van, ne hallgassunk másra! Ezért fogtam a 21 pontot, fölmásztam az egyetemista mellé a bejárati kapu tetejére, és azt mondtam, hogy

„Nyugi emberek, nyugi, nincs annak értelme, hogy hűbelebalázs módjára kimenjünk az utcára. Önök úgy jöttek el hazulról, hogy haza akarnak menni, a családjuk vissza-várja magukat. Ne menjünk ki meggondolatlanul, ne ontsunk embervért, békés eszkö-zökkel is el fogjuk érni azt, amit akarunk, nincs arra szükség, hogy véres összetűzést provokáljunk."

A tömeg végtelenül ingerült volt, ordítottak. Volt, aki rám is ordított, hogy „mert te is olyan vagy". Aztán a másik pillanatban: „igaza van". És akkor jöttek a nagyhan-gúak, a nagymenő pártemberek. A kapu tetején álltam, és láttam, hogy ők ordították legjobban a rendszerellenes kijelentéseket és követeléseket. A személyzetiosztály-ve-zető a maga durva módján ordítozott: „Gyerünk, ne hagyjuk!" Én lekiabáltam neki, hogy legalább maga hallgasson. Azt akartam elérni, hogy ha nem fontos, ne menjünk ki a városba. Az egyetemista lement a kapu tetejéről, és úgy éreztem, hogy amikor a pontokat fölolvastam, sikerült megnyerni az embereket. A szavaimnak hatása lett, sikerült lecsillapítani őket.

Amikor lementem a kapu tetejéről, egy volt évfolyamtársam elkapott. Kiderült, hogy ávós, már az egyetemen is az volt. Kérdezte, hogy: „Tudod te, mi van Pesten?"

Mondom: „Persze, hogy tudom, láthattad, hogy azért csináltam, amit csináltam, hogy

ne legyen itt is az a vérontás, ami Pesten van." És akkor azt mondta, hogy az ÁVH mindent meg fog tenni. Tehát megfenyegetett, és felhívta a figyelmemet arra, hogy én személyesen fogok felelni a történtekért. Teljesen paff voltam. Azt az embert egy tehetségtelen, nőcsábász, a tanulmányokban éppen csak hogy bukdácsoló senki em-bernek tartottam. Teljesen megdöbentett, amikor vele, ott, ilyen körülmények között találkoztam.

Ezen túlkerültünk, hét óra körül lehetett, a tömeg szétoszlott. Egy picivel később megjelent a megyei pártbizottság részéről Gyárfás János. Gyárfás a szokásos, „ellen-forradalmárok gaztettei" alaphangú beszédet tartott a dolgozókhoz a kapu tetejéről, illetve csak akart tartani, de ennek majdnem lincselés lett a vége. Akkor jöttem megint én, letuszkoltam a kapu tetejéről, és kezdődött ismételten a szokásos könyörgés, rábeszélés: „Emberek, nyugalom..." stb. Akkor Gyárfást elmenekítették a pártbizott-ságra, mert csakugyan kemény lincshangulat alakult már ki. Az újra összegyűlt tömeg csak úgy hullámzott. Velük tartottam, a B üzem felé mentünk, ahol Földvári Rudolffal találkoztam. Földvári akkor a megye egyszemélyes urát jelentette, akinek a kezében nagy hatalom volt - nagyon nagy emberek voltak akkor a megyei pártbizottság vezetői.

Emberként akkor még nem ismertem. Földvári felállt egy targoncára, és nem is beszé-det tartott, hanem az emberekhez szólt. „Emberek, a megyei pártbizottság részéről és a magam részéről egyetértek önökkel. Igazuk van, mindent meg fogunk tenni annak érdekében, hogy az önök pontjai eljussanak a Központi Bizottsághoz." Normális, emberi hangú és főként emberi tartalmú beszédet mondott - csak néhány szót. Ekkor megint kezdett forrósodni a hangulat a bekiabálások miatt. „Igen, mert te is ilyen vagy, olyan vagy, büdös rohadt gazember." S kezdődött ismét a lincshangulat. Valaki felugrott a targoncára, el akarta indítani, hogy lerántsák onnan Földvárit. Én is felug-rottam a targoncára - miért voltam én mindig éppen ott? Azt mondtam, hogy „embe-rek, Földvári Rudolfot ismerem" - nem igaz, nem ismertem, de amit mondott, az nekem nagyon szimpatikus volt -, „nincs annak értelme, hogy bántsuk azt az embert, aki nekünk segíteni akar, inkább használjuk föl a segítségét". Gyakorlatilag én azt éreztem, azt hittem, hogy az életéről van szó. Lehet, hogy senkinek nem lett volna mersze bántani, lehet, hogy igen, ezt utólag már nem tudom megítélni. Azt mindene-setre sikerült megakadályozni, hogy Földvárit bárki is bántsa. És akkor ott, a targoncán állva javasoltam, hogy „tudják mit, emberek, nem bízunk senkiben, ezeket a pontokat mi visszük fel a kormányhoz, és kérni fogjuk a megvalósításukat". Akkor mindjárt megválasztották azokat, akik felviszik a pontokat. Földvári vállalta, hogy ő vezeti a küldöttséget. Beválasztottak engem is, nem tudom pontosan, hogy kik voltak még benne. Azon volt a vita, hogy minden üzemből menjen-e egy-egy ember, de azt hiszem, aztán fölvetettük, hogy annyi üzem van a DIMÁVAG-ban, hogy akkor egy egész vasúti szerelvény kellene. Végül megállapodtunk. Úgy terveztük, hogy másnap reggel, 25-én megy a küldöttség Pestre.

A következő nap reggelén bementem a gyárba. A tömeg már ott hömpölygött az irodaház előtt, és számon kérte, hogy miért nem ment már el a küldöttség. Abban nem volt megállapodás, hogy pontosan mikor indulunk. Az utazás feltételeit, például, hogy legyen autó, nem gondoltuk át. Mire autót szereztünk, talán tíz óra lehetett. Akkor már ismét elég forró volt a hangulat, valaki bekiabálta, hogy addig, amíg mi vissza nem jövünk Pestről, és amíg a Nagy Imre-kormány meg nem ígéri, hogy teljesíti a pontokat, legyen sztrájk. Engem a sztrájk egy kicsit borzalommal töltött el. Én a sztrájkot mint

A következő nap reggelén bementem a gyárba. A tömeg már ott hömpölygött az irodaház előtt, és számon kérte, hogy miért nem ment már el a küldöttség. Abban nem volt megállapodás, hogy pontosan mikor indulunk. Az utazás feltételeit, például, hogy legyen autó, nem gondoltuk át. Mire autót szereztünk, talán tíz óra lehetett. Akkor már ismét elég forró volt a hangulat, valaki bekiabálta, hogy addig, amíg mi vissza nem jövünk Pestről, és amíg a Nagy Imre-kormány meg nem ígéri, hogy teljesíti a pontokat, legyen sztrájk. Engem a sztrájk egy kicsit borzalommal töltött el. Én a sztrájkot mint