Elsőnek kértem szót. Kértem, hogy mentsenek fel a kormánybizottsági tagság alól, azzal indokolván, hogy nem Nagy Elekre kíváncsiak, hiszen nálam okosabb emberek vannak az országban, másodsorban pedig kifejeztem egy rövid beszéd keretén belül, hogy mi a véleményem erről a kormánybizottságról. Ha egyszer a párt központi lapjában a munkásönkormányzat szót meg sem említik, akkor minek
munkás-önkormányzatot előkészítő bizottság. Ez egy hólyaghámozás. Nagy megdöbbenés volt, zűrzavar, káosz. Én 9-kor kértem szót, körülbelül fél 11-ig tartott az ülés. A kormánybizottságot felszólítottam, hogy célszerűnek látnám, ha ők is lemondanának.
Erről rögtön vitát nyitottak. Gáspár és Fock viselkedésére nagyon jól emlékszem.
Mindkettő nagyon sajnálta az egész dolgot, és próbáltak valahogy megoldást találni.
11 óra lehetett, amikor két motorkerékpáros jött Csepelről, és közölték, hogy Csepelen fegyveres összecsapásra került sor. Annyit mondtak, hogy a kohászati és gépészeti tröszt üzemei, megközelítően tizenöt-tizennyolcezer ember - tehát mindenki -, felvo-nult a vezérigazgatóság épülete elé, ahol Hegyit, Komjáthyt és a decemberben kineve-zett kormánybiztost, Papp Károlyt óhajtották felelősségre vonni, meglincselni, mert a munkástanács feloszlott. Ez január 11-én történt.
Mikor mi lemondtunk 8-án, és lemondtak a munkástanácsok is mindenütt, Cse-pelen a munka megállt. Tehát 9-10-e lényegében azzal telt el, hogy üzemről üzemre jártunk, és kapacitáltuk az embereket. Megmagyaráztuk, hogy miért mondtunk le.
Megmagyaráztuk, hogy olvassák el az újságot, hogy mit írnak a munkástanácsokról, még meg se emlékeznek rólunk, a munkásönkormányzatról egy szó sincs. Hát akkor minek csináljuk? Elvesztettük ezt a játszmát, nem látunk tisztességesebb dolgot. Várjuk meg, amíg egy szép napon, egy hónap, három-négy hónap múlva kijön egy rendelke-zés, hogy feloszlatnak bennünket és törvényellenesnek minősítenek? Ez ránk nézve szégyen lett volna. A lehető legkülönfélébb ötletek vetődtek föl a munkások között.
- A Csepel történetében ez áll, idézem: „a Nagy Elek vezette munkástanács sztrájkra hívta fel a munkásokat."
- Ez nem igaz. A Nagy Elek vezette munkástanács, miután felvette a munkát, soha sztrájkfelhívást nem adott közzé. Ez egy légből kapott hülyeség. Pont az ellenkezője igaz. Próbáltuk megértetni velük, hogy nem tudunk csinálni semmit, minden kilátás-talan. Megmagyaráztuk, hogy tele vagyunk oroszokkal, megmozdulni sem lehet.
Felvetődött, hogy sztrájkolnak, és amikor tudomást szereztem erről a munkabeszün-tetésről, mást nem tudtam csinálni, mint azonnal írtam egy levelet Kádár Jánosnak, amelyben kijelentettem, hogy a volt munkástanácsnak mint szervnek ehhez semmi köze. Nagyon sok mindent még nem tudtam, hogy mi történt akkor Csepelen.
Január 11-én reggel bementem a gyárba, onnan mentem a kormánybizottsági ülésre. Akivel találkoztam, elmagyaráztam, miért mondtunk le. Akkor már tudtam, ha valóban akartuk volna, hogy minden számottevő gyárat keressenek fel a csepeli küldöttek a mi lemondó nyilatkozatunkkal, nagyon könnyen le tudtuk volna mondatni az ország valamennyi munkástanácsát. Ha megtesszük, komoly válságba került volna a Kádár-kormányzat, és megerősödése nagyon bizonytalan, sőt majdnem valószínűt-len lett volna. Én Kádár kormányát, a kormánybizottságot, a kormány képviselőit, Csergőt, Kossát, árulónak tartottam. A mézesmadzagot elhúzták a munkás-önkormányzat előtt. Ugyanakkor a szovjet párt, a bulgár párt - mi köze hozzá? - a román párt - mi köze hozzá? - és a cseh párt - mi köze hozzá? - a mi pártunkkal együtt meg tudott egyezni abban, hogy itt nem lesz munkásönkormányzat. Tőkés restauráci-óval a lapok se vádoltak, a kormány se vádolt, még az ítéletemben is az van, hogy Nagy Elek nem óhajtotta a tőkés restaurációt. Nagy Elek csak Nagy Imrét óhajtotta, Nagy Imre se óhajtott tőkés restaurációt, de erélytelen és tehetetlen lett volna megvédeni a tőkés behatolást.
Hogy engem a lemondásért támadtak, azzal tisztában vagyok. Kilencedikén, tizedikén a vatikáni rádió, a Szabad Európa Rádió, a nyugati adók, valamennyi, szóról
szóra olvasták be a lemondó nyilatkozatunkat. Ezt a bírósági peranyagból tudom. A vizsgálat során hallottam, hogy Kéthly Anna feltette a kérdést, hogy mit akar ez a kormány, amikor Nagy Elek, aki ennek a rendszernek a neveltje, aki a Szovjetunióban végzett, akit meghurcoltak a Rajk-üggyel kapcsolatban, akire tényleg nem lehet rámon-dani, hogy tőkés, aki szegény cselédgyerek volt, hát ha a rendszert ezek az emberek nem támogatják, akkor csak az orosz szuronyok támogatják. Ezeket mind vádpontként hozták a tudomásomra. Persze, én is tisztában voltam azzal, hogy ezt ki fogják használni. A kormány provokált bennünket azzal, hogy a munkástanácsok maradja-nak békében, és a hatáskörüket le fogjuk zsugorítani. Nem provokáció azt mondani, hogy november 4-ig szent forradalom, november 4-től kezdve pedig már ellenforrada-lom?
Mikor elküldtem a levelet Kádár Jánosnak címezve, hogy a volt munkástanács szervezetének ehhez a csepeli atrocitáshoz semmi köze, megírtam, hogy itt tartózko-dom a SZOT-ban, a kormánybizottsági értekezleten. A levél elment, Gáspár vagy Fock küldte el. Körülbelül délután egy órakor jött újra a motorkerékpáros küldönc, és közölte, hogy meghalt G. Nagy Imre. Úgy kezdődött, hogy először tíz-tizenkét karha-talmista bevonult az épületbe, és tüzet nyitott a dolgozókra. A vádiratom azt mondja, hogy a falról visszacsapódó, gellert kapott lövedék ölte meg G. Nagy Imrét.
- A korabeli sajtó ezt írja: „Az orvos szerint nem közvetlenül kapta a lövést [G. Nagy Imre ], mert a lövedék nem a hegyével fúródott testébe, hanem oldalával", ezt írják a január 12-i lapok*.
Te nem voltál jelen a karhatalom beavatkozásánál?
- Nem. De pontosan tudom, mi történt. A karhatalmisták megindultak a felvonu-lók feltartóztatására. Ahogy a küldöncök elmondták, tele volt az utca, tízegynéhány-ezer ember, hatalmas tömeg a gyárudvaron is. Tudni kell, hogy a gyárban szabályos utcák vannak, utcakereszteződések, az egy óriási terület. Megfogták a felfegyverzett karhatalmistákat, és az üres szerelőcsarnokban rájuk zárták az ajtót, a fegyvereiket elszedték, és felakasztották a dicsőségtáblákra.
Hogy ebben a zűrzavarban a Hegyi és a Komjáthy elment, azt az újságból tudom.
Az emberek zöme nem is ismerte őket, sőt talán maguk a munkások vezették ki, hogy bajuk ne legyen.
Közben karhatalmista teherautók érkeztek Csepelre a Szabadkikötő felől. A kapu-kat elbarikádozták, a gépkocsikapu-kat feldöntötték. A karhatalmistákapu-kat autóstól, fegyveres-től kidobták a gyárból. Ez délben történhetett. Tanúvallomásból tudom, hogy géppus-kával kezdték lőni a gyárat. Az egyik martinász mondta, hogy úgy jöttek a géppuska-golyók, hogy ahol ők etették a martinkemencéket, abba kellett hagyni a munkát. Ekkor orosz harckocsik jelentek meg az l-es kapu előtt, és a munkások integettek, hogy csak gyertek! Az oroszok meg mondták, hogy dehogy megyünk. Nem avatkoztak be. A munkások délután 3-4 óra tájban hátul, a Duna-part felé elhagyták a gyárat, és haza-szivárogtak. A gyár kiürült. Többről én nem tudok, nem kaptam hírt"*.
* A Népakarat 1957. január 12-i számában ez áll G. Nagy Imre haláláról: „A karhatalom oszlásra szólította föl a tömeget... Néhány csoport azonban megtámadta a karhatalmiakat, akik ekkor riasztó lövéseket adtak le a levegőbe.... Az egyik lövedék a mennyezetről visszapattanva eltalálta G. Nagy Imrét, a Motorkerékpár-gyár 24 éves dolgozóját, akit kórházba szállítottak, ahol a kora délutáni órákban meghalt/7
** Bácsi József szerint a „pufajkások" bementek a gyár területére. Ezt más szóbeli források és a korabeli sajtó is megerősítik.
Délután 2 óra tájban, amikor én a kormánybizottság ülésén vettem részt, megjelent négy személy, két karhatalmista - ahogy mi neveztük, fakabát - géppisztollyal, és két civil. Bejöttek az ülésre. Elképzelhetetlen, hogy mi volt ott! Megrettenés, zűrzavar!
Nagy Eleket keresték. „Én vagyok". „Utasításom van, hogy letartóztassam, jöjjön velem!" Mondom: „mutassa az utasítást!" Nem tudta megmutatni. Fock közben ki-ment, mert a tanácsteremben nem volt telefon, valamelyik szobából felhívott valakit, gondolom Münnichet. Amikor visszajött, mondta, hogy a parancsnokuk menjen be, telefon várja. Az bement, kijött, és sűrű bocsánatkérések közepette eltávoztak. Elég meglepő lesz az, amit most mondok. Gáspár és Fock odajött mellém, és Fock azt mondta: „Lexi, pattanj le, ezek a marhák le fognak tartóztatni." Gáspár is: „Elek, minél hamarabb tűnjön el! Tudja mit? Jöjjön hozzám, nálam meglakhat, ott nem fogják keresni. Beülünk a kocsiba, menjünk." Fock: „Legjobb lenne, ha lepattannál, ki tudnak vinni egész a soproni határig, ott van megfelelő szakszervezeti kapcsolat." Hárman együtt beszélgettünk, nem volt ott senki más. Féltettek, hogy letartóztatnak! Annyit mondtam csak, hogy nincs miért meneküljek. Ha én elmenekülök, rám azt a sarat dobják, amit akarnak. A kormánybizottság szétszéledt, de én még sokáig ottmaradtam.
5-6 óra lehetett, Fockkal, Gáspárral beszélgettünk, latolgattuk, méricskéltük a helyze-tet, hogy mi lehet. Nagyon közel állónak éreztem magam hozzájuk, elsősorban Fock-hoz. Úgy vettem észre, hogy ő is kedvel engem. Talán személyi szimpátia, talán a szereplésem se volt egészen suta. Elbúcsúztam tőlük, ők még maradtak, én meg elindultam haza.
Az Andrássy úton mentem. A jugoszláv követségnél egy autó megáll, kilép belőle ugyanaz a két káder, megfognak, betesznek. Főkapitányság, Deák tér. Nem voltak udvariatlanok. Felvisznek, jön a főkapitány, Sós. Kézfogás, információt szeretnénk kapni. Majdhogynem baráti beszélgetés. „Kérem, tudja, hogy Csepelen mi történt?" „Hát nagyjából tudom." Egyórás beszélgetés volt, ő kiment, jött másik.
Pontosan huszonnégy órás kihallgatás lett, váltott lovakkal, alvás nélkül. Teát kaptam, hoztak be szendvicseket is, de megszakítás nélkül ment. Jóindulatúnak nézett ki az egész. Mondjuk, azért annyira nem voltam korlátolt, hogy ne gondoljam azt, hogy ha ezek engem most őrizetbe vesznek, akkor abból azért lesz egy kis probléma Csepelen.
- Mire hallgattak ki?
- Azt mondták, hogy ők tisztában vannak azzal, hogy én nem ellenforradalmi szándékú vagyok, de mégis, kik azok, akikre gyanakszom? Hogy indult az egész?
Hogy volt a munkástanácsülés? Nem mondhatnám ezt egészen kihallgatásnak, inkább gyötrésnek. Mondjam meg, mi volt a titkár neve. Nem emlékszem. Nem emlékeztem senkinek a nevére. Mondtam, hagyjanak békén. Kijelentettem, hogy rettentő fáradt vagyok, és tovább nem vagyok hajlandó válaszolni. Átvezettek egy másik irodába, de ekkor már a rákövetkező nap este volt. Ott aludtam. Dívány volt, normális fehér paplan, a koszt odakészítve. Le is zuhanyoztam, törölközőt adtak, cigarettát is adtak.
Általában nagyon udvariasan beszéltek velem.
Mikor másnap felébredtem, bejön megint Sós, és mondja, hogy kérem, Nagy úr, beszéltünk Münnichhel, Kádárral, mindegyiküknek az a véleménye, hogy maga kérje a biztonságba helyezését, őrizetbe vételét, mert fennáll az a veszély, hogy magát provokációs céllal valaki lepuffantja. Mondom neki, hogy „kérem, ezredes úr, főkapi-tány úr, nézze, én minden vagyok, de hülye nem. Ha maguk annyira féltik az életemet, van magának rendőre, egy szakaszt vagy egy századot vezényeljen ki, vegyenek körbe,
jöjjenek velem a Csengery utca '61-be." De nagyon kapacitált. Ő nem dönthet, ezt közölni kell a Münnich elvtárssal, Kádár elvtárssal. „Mondja meg a Münnich elvtárs-nak, Kádár elvtárselvtárs-nak, hogy a csepeli munkástanács elnöke annyira nem hülye, hogy kérje a letartóztatását." „Nem, ez biztonsági őrizet." „Az se kell." Két-három óráig a kutya se szólt hozzám.
Dél felé lehetett, akkor jött egy általam még nem látott nyomozó, aki azzal kezdte, hogy abőrkabátját kigombolta, és mutatta a géppisztolyát. „A fehérterrorra vörösterror jön, és nem javaslom, hogy lepattanjon, szándéka se legyen. Innen utasításra olyan helyre visszük, ahol magát nem érheti bántódás. Nincs letartóztatva." Kivittek a hátsó kapun, átvittek a Fő utcára. Első emelet 1. zárka. Erről a rezidenciáról tudni kell, hogy itt válogatott legények az őrizetesek, kisemberek oda nem kerülnek. Egyszemélyes zárkák, van egy előtér, abból nyílik két zárka, ahogy bemegyünk az előtérbe, jobbról van a WC. Linóleum a padló, lebetonozott priccs, matrac, viszonylag tiszta. A cirklit állandóan nézték. Cigarettám volt, nem motoztak meg. Mondom, „ez hát a biztonsági őrizetbevétel". Másfél óra múlva behoznak egy asztalt, egy rahedli papírt, tollat, és bejön egy illető, hogy megkérjen, írjak le mindent, amit tudok. Ez rendkívül nehéz lesz, mert ehhez kevés a papír, elég sok mindent tudok. Felhívja a figyelmemet, hogy jószándékúan, nagyon pontosan írjak, és ne hazudozzam, ne hagyjak ki semmit, mert
az nagyon megkönnyíti az én helyzetemet. Én leírtam, hogy október 23-a keddre esett, majd szerda volt. Leírtam, hogy ekkor elmentem haza, ekkor visszajöttem. Leírtam, hogy az anyósom meghalt, a feleségemmel feljöttünk, ilyesmit. Lett belőle három oldal, tovább nem tudtam húzni, akkor leültem a priccsre.
Nem voltak rémálmaim. Nem hittem, hogy nekem ebből komolyabb bajom lehet.
Nyűglődésnek tekintettem az egészet. A következő nap közölték velem hivatalosan, még mindig a zárkában, hogy le vagyok tartóztatva. Mikor legelőször vittek kihallga-tásra, azt kérdezte tőlem a Bertók: „tudja, hol van?" Mondom, „persze, hogy tudom.
A Fő utcán." „ Honnan tudja?" „Már voltam itt, fönt a kakasülőn." Séta semmi, de a későbbi börtönkoszthoz viszonyítva valóságos eldorádó volt.
És elkezdődött a kihallgatás. Nagyon nehezen ment, ezt a peranyagom is bizo-nyítja, mert annyi volt az egészben, hogy én megkérdeztem, hogy miért tartóztattak le.
A január 11-i fegyveres zendülés vádjával, és ez statárium alá esik. Mondom, akkor miért maga vizsgálja, miért nem a hadbíróság vizsgálja? Statáriális eljárást a hadbíróság folytat. Majd bejött egy idősebb, dagadtabb ember, és mondtam neki, hogy „egyet-lenegy embert hozzon ide, aki azt állítja, hogy én adtam utasítást, hogy vonuljanak fel 11-én a dolgozók a központi épület elé. Egyet hozzon!" Hozott, az anyja istenit, kettőt is. Sose láttam őket, de az egyik azt mondta, hogy én adtam ki neki 11-én reggel 7 órakor azt az utasítást, hogy a kohászati tröszt minden üzeméből hozzák az embereket, fel kell akasztani Hegyit, Komjáthyt és Papp Károlyt. A másik ugyanezt mondta kétperces eltéréssel, pontosan össze volt az órájuk igazítva, hogy a gépészeti trösztöt vigye ki, és mondtam nekik, hogy én ne legyek gyanúba, azonnal el is tűnök. Ezt mondták a szembesítéskor is. „Ismeri?" „Sose láttam." „Ismeri?" „Nagy Elek munkástanácsel-nök." „Nem csodálkozom, hogy nem ismeri, főbenjáró dolog." Közölték, hogy statá-riális bíróság elé állítanak. Hát akkor megijedtem! Tudtam, ha statástatá-riális bíróság elé állítanak, felhúznak. Pár nap múlva közölték, hogy az ügyészség nem fogadta el bizonyítottnak a tüntetésszervezés vádját, így megúszom a statáriális eljárást. Ha jól emlékszem, valami Mátyás őrnagyot emlegettek, nem esküszöm, de ő nem vállalta ennek a vádnak a képviseletét.
így tehát engem a fennálló társadalmi rend megdöntésére irányuló szervezkedés vezetésének alapos gyanújával tartóztattak le. Három hónap a maximális idő, amit így lehet vizsgálatiban tölteni, ezt is közölték. És elkezdődött a kihallgatások tömkelege.
Egyedül voltam, eltelt két-három hét is, amikor először vittek sétálni. Be a liftbe, le a földszintre, aztán jött a kutrica. Aki ismeri a Fő utcát, tudja, hogy gyönyörű, nagyszerű majolika díszítések vannak az ablakok alatt. Az egyiken kerékbetörés, a másikon akasztás, lefejezés, szóval változatosan, és a három emelet minden ablaka alatt, a külső falon ott vannak ezek a gyönyörű, szívvidító látványok. Az udvar közepén pedig egy három méter magas fallal körülvéve, azt hiszem, négy sétáló kutrica van. A hossza tíz méter, szélessége négy méter. Ebbe egyedül bemész, becsukják az ajtót, és te ott róhatod a köröket. Én háromszor vagy négyszer sétáltam. Talán négy hónapig tartott ez az állapot. Négy hónap után a magány kezdte az idegrendszeremet felőrölni, és akkor betettek oda zárkatársnak egy osztrák cirkuszos gyereket, aki arénamester volt, és ide disszidált Magyarországra. Magyarul nem tudott, németül gagyogtam vele. Este 9-ig sötét van a zárkában, 9 után felgyújtottak egy ötszázas égőt, pont a szemedbe világít, a kezedet nem szabad a pokróc alá tenni, rögtön fölébreszte-nek: „vegye ki a kezét!" Arccal fölfele, nehogy öngyilkos legyél. Hoztak oda mindjárt az első napokban lavórt, felmosórongyot: „Mossa fel a zárkát!" „Mossa fel az, aki..."
„Nem mossa fel?" „Nem." „Meg fogja bánni." Mondom, „megbánom". Nem mostam fel. Akkor kivittek a legsarokba hátra, és jött valaki, felmosta a zárkámat, aztán visszamentem. Nem mostam fel egyszer se.
Azt hiszem, napi tíz cigarettát adtak. Közben kitavaszodott, gyönyörű idő volt. A nyomozó: „Elnézést, egy magánbeszélgetés! Szervusz, édeském, öltöztesd föl a gyere-ket, kimegyünk a Szigetre. Nagyszerű idő van. Jó? De csinos legyél ám! Bassza meg, maga is mehetne a Margitszigetre sétálni." Nem sorolom tovább, mert ezek elsősorban aljasocska dolgok, csak sajnálkozni lehet ezeken az embereken. Én nagyon szeretem a feleségemet, a fiamat. Három hónap múlva megengedték, hogy találkozzam velük.
Másoktól tudom, hogy a Szabad Európa Rádió bömbölte, hogy Nagy Elek értesíti a hozzátartozóit, hogy szerencsésen kiérkezett, ne aggódjanak. Jött az üzenet haza, szüleim is hallották. De valahogy mégis megtudták, hogy én nem Ausztriában, hanem idehaza vagyok.
- Ezt feltehetően ők provokálták.
- Ezeket csak később tudtam meg. Azt is később tudtam meg Tolnay Lajostól, a kollégámtól, már szabadulásom után, hogy egy időben azt híresztelték, hogy disszi-dáltam, utána meg azt híresztelték, hogy önként kértem a biztonsági őrizetemet, és komoly megbízatást kapok. Hogy ezek milyen eredménnyel jártak, nem tudom. Azt tudom, hogy a csepeliek pénzt gyűjtöttek a családom megsegítésére, az első összeget meg is kapták, az nagy összeg volt. A másodszori gyűjtésre még nagyobb összeg jött össze, de azt elkobozták. Úgy mondták szabadulásom után a csepeli dolgozók, hogy abból lett a Kalamár-szobor talapzata. Már egyszerű kis letartóztatott voltam, mindig meghosszabbították a letartóztatásomat, és csak egy év múlva volt a tárgyalásom.
- Tehát 1958-ban. Közelebbről mikor?
- Pontosan nem emlékszem. Rajta van a szabaduló papíromon, hogy mikor ítéltek el*.
* Az első fokú eljárás 1958. január 13-a és február 7-e között zajlott, a másodfokú 1958. szeptember 22-23-án.
-Hol volt a tárgyalás?
- A Fővárosi Népbíróság Mikes-tanácsa tárgyalta a Markó utcában, ügyészem dr.
Egressy András volt. Mindkettőről sok mondanivalóm lenne. Engem kémkedéssel, hazaárulással, robbantással, idegen hatalmak kiszolgálásával, mindennel vádoltak.
Anya- és apagyilkossággal nem vádoltak, de más minden voltam. Szédületes, hány vádpontom volt.
- Ezt már a vádiratban volt?
- Ez még nem a vádirat, ez a nyomozás alatt. A vádiratom száztizenhét oldal volt.
- Annak mi volt a lényege?
- A népi demokratikus rendszer megdöntésére irányuló szervezkedés vezetése, hűtlenség, hazaárulás, pártellenes tevékenység, népellenes tevékenység, jelentős káro-kozás, nem tudom felsorolni.
- Társaid voltak?
- Persze, de az már később jött. Már a vizsgálati szakaszban megtudtam, hogy Bácsi Jóskát letartóztatták, Beck Antalt, a gépgyári munkástanács elnökét és még valaki mást, akihez semmi közünk nem volt", valamilyen deklasszált elem volt, úgyhogy végül négyen voltunk. Nagyon érdekes volt, hogy Egressy ügyész közölte velem az első ügyészi kihallgatáson, már a Markóban, hogy a kormány egy lampionos pert akar produkálni. Az ő szavait ismétlem. A fegyveres csoportok, a Nagybudapesti Munkás-tanács, Csepel, Mávag, egy csomó munkásMunkás-tanács, hatvan-hetven vádlottal készült volna egy monstre per. Mondta, hogy ő ebbe nem megy bele, mert ez a per így átfoghatatlan, az ő megítélése szerint sokkal egyszerűbb lenne ezt az egész cirkuszt abbahagyni, és kiírni Hegyeshalomra és minden határátkelő helyre, hogy országos börtön, kihúzni a drótkerítést, és hagyni mindenkit békében dolgozni. „Én olyan gorombaságokkal fogom magát vádolni, hogy maga szivarzsebből kirántva az érveket, meg tud engem cáfolni. Teljes egészében egyetértek velük. Le kell csukni azt, aki részt
- Persze, de az már később jött. Már a vizsgálati szakaszban megtudtam, hogy Bácsi Jóskát letartóztatták, Beck Antalt, a gépgyári munkástanács elnökét és még valaki mást, akihez semmi közünk nem volt", valamilyen deklasszált elem volt, úgyhogy végül négyen voltunk. Nagyon érdekes volt, hogy Egressy ügyész közölte velem az első ügyészi kihallgatáson, már a Markóban, hogy a kormány egy lampionos pert akar produkálni. Az ő szavait ismétlem. A fegyveres csoportok, a Nagybudapesti Munkás-tanács, Csepel, Mávag, egy csomó munkásMunkás-tanács, hatvan-hetven vádlottal készült volna egy monstre per. Mondta, hogy ő ebbe nem megy bele, mert ez a per így átfoghatatlan, az ő megítélése szerint sokkal egyszerűbb lenne ezt az egész cirkuszt abbahagyni, és kiírni Hegyeshalomra és minden határátkelő helyre, hogy országos börtön, kihúzni a drótkerítést, és hagyni mindenkit békében dolgozni. „Én olyan gorombaságokkal fogom magát vádolni, hogy maga szivarzsebből kirántva az érveket, meg tud engem cáfolni. Teljes egészében egyetértek velük. Le kell csukni azt, aki részt