A vegyes rendszer

Visszautalva korábbi megállapításomhoz, mely szerint a jogi újításokat sok esetben valamilyen társadalmi változás, vagy a status quo-t megrengető rendkívüli esemény idézte és idézi elő ma is, rögzítenem kell, hogy a vegyes rendszer kialakulása a francia forradalom időszakára vezethető vissza. A forradalom felszámolta az önkényuralom minden

270 Erdei (2011.) i. m. 75-76. o.

271 Fantoly (2012.) i. m. 25. o.

szimbólumát, így a királyi igazságszolgáltatás intézményrendszerét is. Tagadásaként bevezették az angolszász esküdtszéki bíráskodást, amely azonban a forradalom idején megnövekedett bűnözés miatt nem tudott megbirkózni az ügyekkel. (Az esküdtszék mindazonáltal eredeti rendeltetésének betöltésére is alkalmatlannak bizonyult, mely szerint a politikai önkényt lett volna hivatott kiküszöbölni.)²⁷²Az 1791. évi francia eljárási törvény bevezette a vádesküdtszéket valamint az ítélő esküdtszéket, melynek szabályai nem követték egy az egyben az angolszász esküdtszéki modellt.²⁷³

Ilyen előzmények után Napoleon – a már ismertetett Code d’ Instruction Criminelle megalkotásával – megteremtett egy új rendszert, melynek alapgondolatát a régi, „jól bevált”

inkvizitórius eljárási rend korszerűsítése képezte. A 643 szakaszból álló, logikus felépítésű, korszerű elveket magában foglaló büntető eljárásjogi kódex bevezetésből és két könyvből állt.

Létrehozói a bevezető részben rögzítették az alapelveket, melyek közt szerepelt a vád, a védelem és az ítélkezés funkciójának elválasztása is, valamint az illetékességi szabályokat. Az első könyvben találhatók a vizsgálati szakaszra, a második könyvben a bíróságra vonatkozó szabályok, így a bírói fórumrendszer, a bírósági eljárás, az ítélkezés és a jogorvoslat részletszabályai. A kódex újítása a vizsgálóbírói pozíció létrehozása volt. A vizsgálóbíró a tárgyalási szakaszt készítette elő: kihallgatásokat foganatosított, melyről jegyzőkönyvet készített. Garanciális jelentőségű szabály volt, hogy a vizsgálóbíró érdemi döntéshozási jogkörrel nem rendelkezett, melynek eredményeként az ítélethozatalban prekoncepcióval rendelkező személy már nem vehetett részt.²⁷⁴

A vizsgálóbíró elsődleges feladata az volt, hogy biztosítsa a nyomozás során feltárt bizonyítékok perrendszerűségét. Ennek egyik biztosítéka volt a jegyzőkönyv. A kényszerintézkedések engedélyezése és elrendelése is az ő hatásköre volt. A vizsgálat lezárása után a vizsgálóbíró az ügyet az ügyésznek adta át.²⁷⁵

A bizonyítás szabályainak megreformálását követően szabadon felhasználhatóvá váltak a bizonyítási eszközök, a bíróság az elé tárt bizonyítékokat immár szabadon mérlegelhette. Az eljárásnak két része lett: az inkvizitórius alapon nyugvó nyomozás, és az akkuzatórius elveken nyugvó tárgyalás. A napóleoni hódítások a franciák által vegyes rendszernek elnevezett büntetőeljárási rendszert Európa szerte meghonosították. A vizsgálóbíró szerepét, létjogosultságát később a történelmi fejlődés, a társadalmi viszonyok átalakulása nemcsak az

272 Farkas – Róth i. m. 33. o.

273 Erdei (2011.) i. m. 76. o.

274 Farkas – Róth i. m. 33. o. és Kajtár – Herger i. m. 237-238. o.

275 Erdei (2011.) i. m. 78. o.

európai államokban, de Franciaországban is megkérdőjelezték. Ennek több oka volt. Egyfelől a relatíve csekély létszámú vizsgálóbírói kar a XX. század második felétől már nem bírt el a bűnözés volumenének megnövekedéséből eredő munkateherrel. A másik ok az, hogy a vizsgálóbírói intézmény elveszítette eredeti funkcióját az ügyészi funkció mellett, mert a büntetőeljárásban betöltött szerepe, megítélése túlontúl közel került az ügyészéhez. (Így például a vizsgálóbíró is adhatott feladatot a nyomozó hatóságnak.) E jogintézményt aztán a XX. század vége felé az európai államok egy részében megszüntették, más részében jelentősen átalakították, illetve hatáskörét lecsökkentették. ²⁷⁶A vizsgálóbírói intézmény ékes példája annak, hogy egy jogi megoldás a jogfejlődés bizonyos szakaszában garanciális jelentősséggel bírhat, majd – rendeltetésének betöltése után – meghaladottá és fölöslegessé válhat. Ezért önmagában az a tény, hogy egyik vagy másik jogi megoldás hagyományosan része a büntetőeljárásnak, nem elegendő indok annak fenntartására.

Kijelenthetjük, a két klasszikus eljárási rendszer egyike sem fordul már elő vegytisztán Európában, még az angolszász típusú akkuzatórius rendszerben is megfigyelhető elmozdulás a kontinentális modell által képviselt irányba. Jóllehet mindkét típus tartalmaz olyan ismérveket, amelyek a mai kor igényeivel összeegyeztethetők, elveik egy részét korrigálni kell, illetőleg érdemes a másik rendszer valamely elemével ötvözni. A vegyes rendszer lényegét – Madáchtól kölcsönzött terminológiával élve – abban foglalhatjuk össze, hogy az egyik rendszer „tézisét” szembeállítja a másik rendszer „antitézisével.” Az így létrehozott

„szintézis” az esetek nagy részében alkalmas az egyik vagy másik rendszerben kimutatható diszfunkció kiküszöbölése.

Vegyes rendszerben az eljárás célja az anyagi igazság kiderítése, erre azonban kizárólag a törvényeknek megfelelő eljárás lefolytatását követően, törvény szerint megállapított ítéletben van lehetőség. Hivatalból indulnak azok a büntetőügyek, amelyek esetében ezt a törvény a közvádra üldözendő bűncselekmények elkövetése miatt előírja. Ugyanakkor – a felek rendelkezési jogának tiszteletben tartása okán – arra is lehetőség van, hogy a magánindítványos ügyek egy részében a büntető bíróság a sértett, mint magánvádló kezdeményezésére járjon el. A vegyes rendszerben arra is akad példa, hogy az egyes elvek konkurálnak egymással, mint ahogyan az a tárgyalásról lemondás jogintézményében megvalósul: a fél rendelkezési joga konkurál az officialitás elvével.²⁷⁷ Erdei az inkvizitórius

276 Farkas - Róth i. m. 34. o.

277 Bánáti – Belovics – Csák – Sinku – Tóth– Varga i. m. 26. o.

és vádelvű rendszerek szimbiózisának legfontosabb jellemzőjének azt tartja, hogy a hivatalból való eljárás valamint a legalitás elve a vádelvvel együttesen van jelen.²⁷⁸

Az eljárás során a vád, a védelem és az ítélkezés elkülönül egymástól, és mindegyik funkciót hivatásos szakemberek töltik be. Főszabály szerint érvényesül az inkvizitórius eljárás több szakaszos jellege. Speciális esetben azonban az eljárás egyes szakaszai lerövidülnek, vagy hiányoznak. A nyomozási szakasz lerövidülésére példa lehet a hazai szabályok szerinti bíróság elé állítás, illetve a tárgyalási szakasz hiányára a tárgyalás mellőzésének szabályai.

Erdei Árpád gondolataival élve: az állam a sértettől kisajátított büntetőigényt nyomozás nélkül nem képes érvényesíteni. A büntetőigény állami kisajátítása ugyanakkor büntetőeljárási jogintézmények, és apparátus működtetését teszi szükségessé.²⁷⁹ A vegyes rendszerben az állam nevében a közvádló szerepét az ügyész tölti be, aki e minőségében csak a vizsgálati anyag birtokában léphet fel. Olyan megoldás is elképzelhető, hogy a terhelt vád alá helyezéséről hivatásos bírói testület, úgynevezett vádtanács dönt, ilyen példát láthatunk az 1896. évi XXXIII. törvénycikkben. A vádtanács feladata az angolszász vádesküdtszékével azonos: annak megítélése, hogy van-e elegendő alap a terhelt ellen az ítélő esküdtszék (döntőbíróság) előtti per megindítására.²⁸⁰ Az ítélethozatalban a hivatásos bíró mellett helyet kap a laikus bíró is.

Rögzíteni kell továbbá, hogy az egyes alapelvek nem egyforma intenzitással jellemzik az eljárás két szakaszát, ilyenek különösen a nyilvánosság, a szóbeliség és a közvetlenség elvei.

A nyomozási szakaszra jellemző, hogy zárt, titkos, írásbeliségen alapul, a védelemhez való jog pedig szűkebb körben érvényesül, mint az eljárás későbbi szakaszában. A titkosságból és a védelemhez való jog redukált szerepéből következően az eljárás ezen szakaszában az iratok megismerésének lehetősége korlátozott. Tehát az eljárás előkészítő, vizsgáló-felderítő szakaszát az inkvizitórius rendszerben kiforrt alapelvek uralják. Ezzel szemben a tárgyalási szakasz nyilvános, a szóbeliség és közvetlenség elvei jellemzik. Ez azt jelenti, hogy az érdemi döntéshozás – melyben már az ügyirat léte is fontos szerepet játszik – a bíróság előtt lefolytatott bizonyításon, az ott történtek közvetlen észlelésén alapul. Némi paradoxonnal: az egyébként „szabad” bizonyítási rendszert bizonyos tilalmak és korlátok teszik törvényessé.

Ebben a modellben a bizonyítási eljárás során a bíró nem teljesen passzív. Tevékenysége – főszabály szerint – a per vezetésére és az érdemi döntés meghozására korlátozódik. Ennél aktívabb közreműködés ellentétben állna a bíróság pártatlan és előítéletektől mentes döntésére

278 Erdei (2011.) i. m. 77. o.

279 Erdei (2011.) i. m. 76. és 77. o.

280 Erdei (2011.) i. m. 78. o.

vonatkozó elvárásokkal. Az eljárás kontradiktórius: a bizonyítási eljárás alakításában mindkét fél részt vesz. A vádnak és a védelemnek egyaránt lehetősége van arra, hogy a bíró elé tárja a bizonyítékait és meggyőzze őt álláspontjáról.

Összegzésül megállapítható, hogy a vegyes rendszer egyetlen rendszeralkotó elv segítségével nem határozható meg, hiszen a nyomozást a hivatalból való eljárás elve, a pert pedig a vádelv uralja. Ugyanakkor a rendszer elég rugalmas az egymásnak ellentmondó elvek befogadására.

Erdei szavait idézve a vegyes rendszerben semmi nem lehet „rendszeridegen.”²⁸¹

281 Erdei (2011.) i. m. 79. o.