Népszerű téma az elméleti jogászok körében a büntetőeljárás, mint rendszer belső hiányosságaiból eredő problémáinak vizsgálata. Ezt nevezi a szakirodalom „régi kettős szorításnak.” (Mindenkit elítélni, aki bűnös, de nem elítélni, aki nem bűnös.) Vannak azonban olyan, új keletű problémák, jelenségek, melyek keletkezése az ezredforduló környékére datálható, és amelyek megoldása napjaink jogászaira vár. Ez utóbbiakat a szerzők a büntetőeljárás „új kettős szorításának” nevezték el. Nem szorul különösebb magyarázatra, hogy a büntetőeljárás elsődleges rendeltetése a bűnelkövetők felelősségre vonása. Azonban e látszólag triviális feladat teljesítése közben pozitív és negatív kritériumok sokaságának kell megfelelnie, mely kritériumok többnyire egymás komplementerei. Így alapvető cél, hogy a hatóságok minden elkövetőt felelősségre vonjanak, ugyanakkor fontos követelmény, hogy ártatlan ember – de legalábbis olyan személy, akinek a bűnösségét nem bizonyították be – felelősségre vonására ne kerülhessen sor, sőt lehetőség szerint minél előbb szabaduljon az eljárás hatálya alól.559 A „kettős szorítás,” mely abban nyilvánul meg, hogy a büntetőeljárásnak egyszerre kell gyorsnak (időszerűnek) és alaposnak lennie, az esetek legnagyobb részében nehezen valósítható meg, kiváltképp a nagyterjedelmű, bonyolult ügyekben.
Azonban az időszerűséget „hajszoló,” túlzott ütemben lefolytatott büntetőeljárás azzal a veszéllyel járhat, hogy a hatóságok nem biztosítják megfelelően az eljárás résztvevőit megillető jogosítványokat, vagy mindössze a törvényi előírások látszólagos betartására törekszenek. Egyes nézetek szerint az igazságszolgáltatás akkor hordozza megában a legtöbb veszélyt, amikor az „túl gyorsan zajlik.”560
Álláspontom szerint az előbbi probléma „hármas szorításként” is értelmezhető. Hiszen, ha nem kívánjuk letenni a voksunkat sem az alapos, de „lassú”, sem a gyors, de „nem alapos”
eljárások egyike mellett sem, szükségszerűen egy harmadik komponenssel kell számolnunk:
mégpedig a ráfordított energiával. Megkönnyíti ugyanakkor a mérlegelést, ha a büntetőeljárás jellemzése során kevésbé végletes fogalmakat használunk, mint „lassú” és „nem alapos.”
559 Szabóné Nagy Teréz 1980-as években készített tanulmányában optimista felfogásról adott számot a büntetőeljárás hatékonyságát illetően. Az általa felvázolt idealizált kép meglátásom szerint kifejezi ugyan a büntetőeljárás eszményét, megvalósíthatóságát azonban nem tartom reálisnak. A szerző nézetei szerint a hatékony igazságszolgáltatásban a bűnfelderítés és a büntetőjogi felelősségre vonás teljes körű, ártatlan személy elítésére nem kerül sor, a felelősségre vonás törvényes és igazságos, egyszerre érvényesül a humanizmus, a szigor, a differenciálás és a törvénykezés egységessége.
(Szabóné Nagy Teréz: A büntető igazságszolgáltatás hatékonysága. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1985. 109.
o.)
560 John Fortescue: De laudibus Legum Angliae, 1470. S. B. Chrimes, 1942. 133.o. Idézi: Pápai-Tarr (2012.) i. m. 10. o.
Ezért az „időszerűség követelményeinek kevésbé megfelelő”, valamint a „nem minden részletre kiterjedő” jelzők talán közelebb állnak a valósághoz, amikor a büntetőeljárás kapcsán teszünk kritikai észrevételeket. Kérdés az, hogy bármelyik esetében elképzelhető-e kompromisszum. Az időszerűséget – jóllehet e kritériumot az európai szintű egyezmények előírásaival összhangban az Alaptörvény alapelvi szintre emelte – rugalmasabban kell kezelnünk, hiszen az egyes eljárások elintézése eltérő időráfordítást igényel. Annak a kérdésnek a megválaszolása, hogy az egyik vagy másik ügyet lehet-e kevésbé alaposan felderíteni vagy sem, fokozott körültekintést igényel. Amennyiben ugyanis a tényállás felderítésének szükséges mértékét alulbecsüljük, fennáll az ítélet megalapozatlanságának, és ezáltal a materiális igazság sérelmével járó ítélet meghozásának a veszélye. Azonban, ha egyik követelménytől sem tudunk eltekinteni, meg kell állapítanunk, hogy az igazságszolgáltatás nagyobb anyagi ráfordítást igényel. Ez viszont már nem eljárásjogi, hanem szervezési, politikai illetve gazdasági kérdés, melynek részletes kifejtésére e tanulmány keretei között nem kerülhet sor. Röviden azonban érdemes néhány gondolatot rögzíteni. A probléma legegyszerűbb megoldásának az igazságszolgáltatási apparátus létszámának növelése tűnik, mely nem csupán további nyomozói, ügyészi és bírói álláshely létrehozását tenné szükségessé, hanem a nyomozó hatóságok, ügyészségek és bíróságok tárgyi, technikai feltételeinek a javítását is. Tekintettel arra, hogy a költségvetés e célra fordítható összege korlátozott, egyéb megoldásokra, strukturális változtatásra lehet szükség.
Ilyen lehetne például bizonyos részfeladatok „kiszervezése,” a munkaidő rugalmassá tétele, vagy az informatika vívmányainak szélesebb körű alkalmazása az igazságszolgáltatásban.
Az erőforrások hiánya, valamint a konzervatív megoldások előnyben részesítése másfajta kompromisszum megkötésére készteti a központi hatalmat az igazságszolgáltatás területén:
ez pedig az opportunitás elvének térnyerése a büntetőeljárásban. Az európai országok különféle szabályokat alkottak annak érdekében, hogy a gyakran előforduló, egyszerű jogi megítélésű, csekély súlyú ügyek gyorsan és egyszerűen nyerhessenek elintézést. Jóllehet a konszenzuális elv nem tekinthető a büntetőeljárás differencia specifikájának, Európa egyre több országa kénytelen érvényesíteni e jogterületen is.561
Az „új kettős szorításként” aposztrofált körülmények további terheket rónak a büntető igazságszolgáltatásban dolgozókra. (A „kettős szorítás” elnevezést a magam részéről azért nem találom kifejezőnek, mert az ezredfordulót követő jelenségek és az ezekből fakadó
561 Vö. Farkas Ákos: A büntető igazságszolgáltatási rendszer hatékonyságának korlátai. Az igazságszolgáltatás kihívásai a XXI. században. In: Harsági Viktória – Wopera Zsuzsa (szerk.): Tanulmánykötet Gáspárdy László professzor emlékére HVG–ORAC Lap- és Könyvkiadó, Budapest, 2007. 90. o.
igények egyáltalán nem függnek össze egymással és távolról sem egymás rovására érvényesíthetők.) A rendszerváltást követően addig nem látott mértékű növekedésnek indult a bűnözés. Az ismertté vált bűncselekmények száma mintegy ötszörösére nőtt, a nyomozások eredményessége a húsz évvel korábbihoz képest majdnem a felére csökkent (40%-ról 25%-ra). A rendszerváltás előtti időszakhoz képest problémát jelent a nemzetközi és európai szintű egyezményekhez való csatlakozás, valamint az azzal szükségszerűen együttjáró jogharmonizáció. Mindez természetesen nemcsak a jogalkotó számára jelent többletfeladatot, hanem a jogalkalmazók számára is, hiszen a folyamatosan változó jogi környezetben egyre nehezebb gyorsan és alaposan (hibátlanul) dolgozni. Nem csupán arról van szó, hogy az igazságszolgáltatásban dolgozóknak időről időre újra kell tanulniuk az eljárási törvényt és az ahhoz kapcsolódó egyéb jogszabályokat. A jogszabály módosítások jogértelmezési kérdéseket vethetnek fel, és idő kell ahhoz, míg egy új rendelkezés alkalmazásával kapcsolatban az egységes gyakorlat kialakul. Az egységes jogalkalmazói gyakorlat pedig a jogbiztonság megvalósulása szempontjából nélkülözhetetlen.
Az előbbi gondolatok összegzéseként megállapíthatjuk, hogy az időszerűséget, alaposságot és hibátlan munkavégzést elősegítené egy átlátható, logikus felépítésű, indokolatlanul nem bonyolult (kevés utaló szabályt tartalmazó), koherens562törvény megalkotása, mely nemcsak formájában, megszövegezésében, de tartalmában is az egyszerűségre törekszik. Pápai-Tarr Ágnes a büntetőeljárás gyorsításáról írt munkájában akként foglal állást, hogy a büntetőeljárás gyorsításának legkézenfekvőbb módja az egyszerűsítés. Igaz ugyan, hogy az eljárás felgyorsítható kifejezetten e célból megkonstruált jogintézmények bevezetésével is, e jogintézmények azonban nem feltétlenül jelentenek egyszerű megoldásokat. Ilyen például a francia eljárásjogból ismert úgynevezett sommás eljárás, a magyar büntetőeljárás szerinti tárgyalásról lemondás vagy a mediációs eljárás. Pápai-Tarr a gyors és egyúttal egyszerű jogi megoldások mellett érvel, így a büntetőparancs, a francia jog által szabályozott vádalku, továbbá az ügyész széles körű mérlegelési jogát biztosító jogintézmények alkalmazásában látja az előbbi két cél együttes megvalósításának lehetőségét.563
A nagyvárosi lakosság létszámának robbanásszerű növekedése kedvezőtlenül hatott a bűnözés alakulására világszerte. Európára és az Egyesült Államokra fókuszálva ugyanezt állapíthatjuk meg. Az angolszász és a kontinentális jogrendszerhez tartozó országok egyaránt érintettek
562 Koherens a törvény, ha az egyes részei között a logikai kapcsolódás megfelelő, továbbá, ha a részletszabályok nem kerülnek egymással ellentmondásba.
563 Pápai-Tarr (2012.) i. m. 35-36. o.
abban a kérdésben, miként lehet a büntetőeljárásokat a lehető legracionálisabban lefolytatni, minél több ügyet minél rövidebb idő alatt elintézni.
Bár a vádlottak számára sok szempontból kedvezőtlen, ha hosszabb időn át kell a büntetőeljárás hatálya alatt állniuk, hazánkban az eljárás befejezésének elodázása „védelmi stratégiává” nőtte ki magát. Sorozatos ügyvéd váltásokkal, „indokolatlan” bizonyítási indítványokkal, megjelenési kötelezettség elmulasztásával stb., hosszú hónapokkal, akár évekkel is gyarapítani lehetett a büntetőeljárás időtartamát. A jogalkotó időről időre megkísérli a büntető perek taktikai célú elhúzásának megakadályozását, melynek azonban határt szab a vádlotti jogok érvényesülésének igénye.
A probléma ugyanakkor nem csupaszítható le kizárólag a terheltek magatartására. Az igazságszolgáltatási apparátus létszáma nehezen igazítható a bűnözés alakulásához. Egyet kell értenem Pápai-Tarr Ágnessel, aki szerint nem szabad figyelmen kívül hagyni az igazságszolgáltatásban megnyilvánuló emberi tényezőt sem.564 Sajnálatos tény, hogy a személyi állomány nem minden tagja képes a munkaidejét megfelelően beosztani, a munkáját hatékonyan megszervezni, valamint az ügy érdemében elvárható időn belül döntést hozni.
564 Pápai Tarr (2012.) i. m. 36. o.