A dolgozat eddigi részében tárgyalt rendszerek túlnyomóan a tárgyalási szakaszra vonatkozó ismérvek alapján alkotnak önálló kategóriát. A jogirodalomban azonban felmerült annak az igénye is, hogy a büntető igazságszolgáltatást az államhatalom gyakorlásának módja, struktúrája szerint is kategorizálja. Mirjan R. Damaška, a Yale Egyetem professzora282a
„Structures of Authority and Comparative Criminal Procedure” (Hatalmi struktúrák és az összehasonlító büntető eljárásjog) című, 1975-ben megjelent munkájában újfajta tipológiát állított fel, melynek kiindulási alapja az államhatalom centralizált vagy decentralizált módjához köthető.
A hierarchikus modellben a büntető igazságszolgáltatás állami „monopólium.” A szervezeti felépítés centralizált és hierarchikus, minden szervezeti egység igazságszolgáltatási hatalma a központból származtatható. A különböző szintek alá-fölérendeltségi viszonyban állnak egymással. A struktúra jellegéből fakadóan az egyes szintek hatásköre részletesen meghatározott, a magasabb szintű hatóság reformatórius jogkörrel bír az alacsonyabb szintű hatóság döntése felett. Ebben a rendszerben alapvető fontossággal bír a bizonytalansági tényező minimalizálása, így a diszkrecionális döntés lehetőségét igyekeznek kiküszöbölni, szűk körre korlátozni. A felülvizsgálati jogosultság miatt a dokumentációnak, az ügyiratoknak fontos szerep jut. A hierarchikus modellben az ítélkezési jogkörrel felruházott személy hivatalnok, akinek az a feladata, hogy a normatív szabályokat magas színvonalon, professzionális módon alkalmazza. A kontinentális európai országok ügyészségeinek és rendőrségeinek az eljárása ehhez a modellhez tartozik. A bíróság működésében a hierarchikus rendszer jellegzetessége a fellebbezés intézményében, valamint abban nyilvánul meg, hogy a hivatásos bíró a döntéshozásban hangsúlyosabb szerepet tölt be, mint a laikus bíró. A hierarchia, a szakértelem, az iratok ismeretének primátusa a bíróság esetében is jellemző, a laikus elem pedig egyre inkább háttérbe szorul az ítélkezési tevékenységben.283
A koordinatív modell jellemzője a decentralizáció, ami azt jelenti, hogy az állam az ítélkezésben teret enged az autonómiának. Az eljárás célja itt a konkrét, egyedi esethez képest a legmegfelelőbb döntés meghozása. Ennek következtében – bár egyfajta „laza” hierarchia itt is megfigyelhető – a hatáskörök gyakorlására részben az átfedés, részben a mellérendeltség jellemző. Például az USA-ban „helyi” bíróság is megállapíthatja valamely jogszabály alkotmányellenességét. Mivel ebben a rendszerben nem érvényesül az elv, hogy a „magasabb
282 http://www.law.yale.edu/faculty/mirjandamaska.htm
283 Farkas – Róth i. m. 34-37. o.
szintű bíróságnak hivatalból igaza van”, az ítélkezési gyakorlat heterogén. Ezért a döntések előre láthatóságát és egységességét eredményező részletszabályok ebben a rendszerben nem alakulnak ki. Épp ellenkezőleg, a mérlegelésen alapuló úgynevezett diszkrecionális döntéshozásé a főszerep.284
Véleményem szerint a fenti két típus - a strukturális eltérésen túlmenően – abban különbözik egymástól leginkább, hogy az egyik rendszerben az eljárás algoritmus szerű, melyben a jogalkotó az állam büntetőjogi igényének érvényesítése céljából normákat – a matematika nyelvére lefordítva „megengedett lépésekből álló módszert, utasítássorozatot” – állapít meg.
Az eljárás normatív szabályozásának célja, hogy az állampolgárok a lehetőségekhez mérten azonos elbírálásban részesüljenek, amennyiben azonos körülmények között ugyanolyan vagy hasonló bűncselekményt követtek el. Ennek igénye a hierarchikus rendszerű államokban a jogbiztonság valamint törvény előtti egyenlőség elveiből táplálkozik. Ezzel szemben – és némi ráció e felfogásban is van – a koordinatív rendszerben elutasítják a döntés algoritmizálását. Az adott esethez mért legmegfelelőbb döntéssel való azonosulás sok esetben alkalmasabb lehet a speciális prevencióra, azonban a generál preventív hatását bizonytalanabbnak tartom. Egy ilyen döntési mechanizmussal működő államban az állampolgárok kisebb bizonyossággal számolhatnak előre tettük következményeivel, hiszen e következmények eshetőlegesek.
A koordinatív modell ismérveihez visszatérve további jellemző, hogy az ítélkezési tevékenységet folytató személy más funkciót is betölt, mint a hierarchikus modell szerinti
„kollégája.” A koordinatív modellben a bíró tevékenysége nem merül ki a szabályok
„mechanikus” alkalmazásában, mert az ítélet egyúttal a konkrét esetben felmerült társadalmi probléma megoldására is hivatott. Ehhez azonban álláspontom szerint nem csupán széleskörű kriminál politikai ismeretekre van szükség, hanem pszichológiai képességre is, hiszen az ítéletben nemcsak az állam büntető igénye ölt testet, hanem abban a felek jog- és érdekvitájának eldöntése során kialakított kompromisszum is megnyilvánul. Ezért a jogalkalmazó személyek kiválasztása során a jogi szakértelem mellett a társadalmi elismertség kiemelkedő fontossággal bír.285
Ha a két rendszert az eddig ismertetett sajátosságok szembeállításával egybevetjük, arra a következtetésre juthatunk, hogy a hierarchikus rendszer objektívabb, vagy legalábbis az objektivitásra törekszik, ezzel szemben a koordinatív rendszerben a szubjektív elemek a
284 Farkas – Róth i. m. 37-38. o.
285 Farkas – Róth i. m. 38. o.
meghatározóak. A típusjegyek kialakítása azonban mindig valamilyen általánosításból ered, általános megállapítások alapján pedig hiba lenne egyik vagy másik modell mellett letenni a voksunkat. A döntéshozási mechanizmus mellett az igazságszolgáltatás szerveinek vizsgálata is nélkülözhetetlen.
A koordinatív modellben a rendőrség széleskörű diszkrecionális jogkörrel rendelkezik, és tevékenysége során első sorban a béke fenntartására, a közösség érdekeit sértő magatartások megakadályozására törekszik. Napjainkban a bűnözés növekedésével az eredetileg nem bürokratikusan működő rendőrségen belül is megfigyelhető a specializálódás és hatékonyságra törekvés. Az USA-ban az ügyész szervezetileg igen, politikailag viszont nem független személy, aki teljes jogkörrel dönt a nyomozás elrendeléséről és a vádemelésről. A bíró a hierarchikus rendszer viszonylatában nagyfokú mérlegelési joggal bír, melyet a szakmai múlton alapuló tekintély, a pártatlanság, az eljárás során tanúsított passzivitás alapoznak meg. A XX. század második felétől a bíróság által nyújtott jogi tájékoztatás ugyanakkor e passzív szerepfelfogáson csorbát ejtett.286
Ingrid Arnet Connidis287az University of Western Ontario Szociológiai Tanszékének professzora két igazságszolgáltatási rendszertípust különböztetett meg. A hagyományos célracionális modell fő sajátossága a hatékonyság, melyben a szervezeti célok is testet öltenek. A hangsúly ebben az esetben a formális szabályok működésén van. Ahhoz, hogy a szervezet hatékonyságát növelni tudjuk, a szervezet működését racionalizálnunk kell. A szervezetben cselekvők tevékenysége ebben a modellben a szabályok alkalmazására korlátozódik.288 E megállapítások kapcsán visszautalnék a bevezetésben megfogalmazott gondolataimhoz, mely szerint a büntetőjog és a büntető eljárásjog területei jellemzően nem engednek teret a jogalkalmazói mérlegelésnek, így a büntető igazságszolgáltatás célracionális modelljében a diszkrecionális magatartás szerepe elenyésző.
A fentiekkel ellentétben a funkcionális modell lényege, hogy a rendszer legfőbb sajátosságának a rendszer elemei közötti kooperációt, alkalmazkodási készséget tartja, és elismeri, hogy a rendszer egyes szereplőinek eltérő céljaik vannak, így a rendszer céljai sokszor önmagukkal ellentétesek, mely a rendszeren belüli konfliktushoz vezet.289
286 Farkas – Róth i. m. 38-39. o.
287 http://sociology.uwo.ca/people/profiles/Connidis.html
288 Farkas (2002.) 34. o.
289 Farkas (2002.) 34-35. o.