Van-e különbség Nyugat- és Közép-Európa kisebbségei között?

Habár az intézmények részkérdéseit később tekintjük át, érdemes ezen a ponton rámutatni egy elterjedt, de véleményem szerint helytelen érvre, miszerint Közép-Európa kisebbségi kérdéseit másképp kell megoldani, mint a nyugat-európaiakat. Van, aki szerint Nyugat-Európa nemzetiségeinek követeléseivel szemben csak akkor lépnek fel az adott államok, ha azok a demokratikus államberendezkedés alapjait érintik, míg az állami fellépéshez Közép-Európában már a Nyugaton megszokott kisebbségi érdek-artikuláció is elegendő.¹⁵⁹ Habár ez az állítás nem teljesen állja meg a helyét, mert az ilyen kisebbségi fellépést több nyugat-európai államban is üldözik, Görögország pedig, amelyek nem osztja Közép-Európa fél évszázados kommunista történelmét, sokkal egyértelműbben és agresszívabban utasítja el a kisebbségek létét, mint bármely közép-európai állam,¹⁶⁰ a különbségtétel mégis érzékelhető, amit kiválóan mutat a területi alapú hatalommegosztáshoz való hozzáállás eltérősége.

Ahogy láttuk, a francia forradalom óta az európai államszervezés alapja a nemzetállam, amely sokáig mindenféle partikularitás kiküszöbölésére törekedett. A XX. század első felének totalitárius államai bukásukat követően azt a meggyőződést erősítették meg az érintett országokban, hogy a túlzott centralizmus könnyen eredményezheti jogfosztó hatalom kiépítését. Ez a felismerés időben egybeesett a polgárjogi mozgalmak megerősödésével, eredménye pedig a regionalizmus elterjedése lett a demokratizálódó országokban. A decentralizációnak a korábban diktatórikus Olasz- és Spanyolországban következménye lett a regionalizmus és nemzetiségi sajátosságok elismerésének intézményesített összekapcsolása.

157 Will KYMLICKA: Citizenship in an Era of Globalization: Commentary on Held, in. I. Shapiro–C. Hacker-Cordón (eds.): Democracy’s Edges, Cambridge University Press, Cambridge, 1999, 120–122.

158 A keleti és nyugati nemzetfejlődés, illetve nacionalizmus kérdéskörének jelentős a magyar nyelvű irodalma, például Kántor Zoltán (szerk.): Nacionalizmuselméletek, Rejtjel, Budapest, 2004, ROMSICS Ignác:

Nemzet, nemzetiség és állam Kelet-Közép- és Délkelet-Európában a 19. és a 20. században, Napvilág, Budapest, 2004, GYŐRI SZABÓ Róbert: Kisebbség, autonómia, regionalizmus, Osiris, Budapest, 2006.

159 Tscilevich: New Democracies, 158.

160 Payanote DIMITRAS–Nafsika PAPANIKOLATOS: Reflections on Minority Rights Politics for East Central European Countries, in. Will Kymlicka–Magda Opalski (eds.): Can Liberal Pluralism be Exported? – Western Political Theory and Ethnic Relations in Eastern Europe, Oxford University Press, Oxford, 2001, 191.

55

Az a regionalizmus, amely a nyugat-európai államfejlődésben 1945 után sok helyen teret nyert, akár etnoregionalizmus formájában, egyelőre elképzelhetetlennek tűnik Közép-Európában. Igény az 1989-es változásokat követően volt rá: például mind a szlovákiai, mind a romániai magyarság kérte az általuk többségben lakott területek összefüggő közigazgatási egységbe szervezését. Az állami válasz azonban épp az ellenkezője lett:

egyrészt centralizáció, másrészt a magyar közösségek lakta vidékek nagyobb területi egységek közötti felosztása (Szlovákia), illetve nagyobb statisztikai régiókba olvasztása (Románia). Tették mindezt az autonómiatörekvések megerősödését lehetővé tevő, magyar többségű összefüggő területek kialakításának megakadályozása érdekében.

Az elmúlt években elsősorban Romániában az egyre nyilvánvalóbb székelyföldi autonómiatörekvésekkel szemben erős állami fellépés tapasztalható szimbolikus téren, így a jelképek (zászlók), a magyar nyelvű feliratok, vagy a Székelyföld bármilyen említése ellen. 2016 februárjában például egy marosvásárhelyi bíróság jogerős ítéletében akadályozta meg egy székelyföldi turizmus népszerűsítését célzó egyesület bejegyzését, arra hivatkozással, hogy ilyen egység nincs az országban, miközben minden probléma nélkül léteznek a térképen szintén nem szereplő területi egység nevét viselő Bukovina Turizmusáért Egyesület (Asociaţia pentru Turism Bucovina), az Avasvidék Egyesület (Asociaţia Ţara Oaşului) és a különböző Fogaras-vidéki egyesületek.¹⁶¹

Az egyértelmű különbség egyik oka lehet a nyugat- és közép-európai államfejlődés eltérősége, vagyis az, hogy a ma autonómiával rendelkező nyugat-európai nemzetiségek jelentős része önálló nemzet, amelynek nincs anyaállama, míg Közép-Európában jellemzően az a helyzet, hogy a közösség az adott ország anyaországgal határos területén él kisebbségként. Közép-Európában emellett sok esetben az is jellemző, hogy az érintett kisebbségek nemcsak részt vettek saját nemzetük modern nemzetté formálódásának folyamatában, de meghatározott ideig többségi államalkotók voltak pont azon kisebbségek

„felett”, amelyek ma az adott állam többségét alkotják. Ráadásul Szlovákia és Románia magyarlakta részei 1938-ban és 1940-ben az etnikai többség és a területi összefüggés miatt kerültek vissza Magyarországhoz, miképp Lengyelország is annektálta 1938-ban Szilézia Olza folyón túli, lengyel többségű, de Csehszlovákiához tartozó darabját, valamint a

161 A marosvásárhelyi ítélőtábla 2016. február 4-i 2/2016. sz. döntése szerint a Pro Turismo Terrae Siculorum etnikai alapon meghatározandó terület érdekében kívánja kifejteni tevékenységét, ami az alkotmány 3. § (3) bekezdésébe ütközne, eltérően Bukovina, Retyezát, Avasvidék, Barcaság és Naszód-vidék eseteitől, amelyek nem etnikai, hanem területi alapon határozzák meg magukat. Az eltérés a területek között Székelyföld etnikai különbözősége, vagyis magyar többségi jellege. Hangsúlyozandó, hogy a Székelyföldnek a román nyelvben sincs „etnikailag semleges” megnevezése, azt Secuimea, Ţinutul Secuiesc, illetve Ţara Secuilor néven hívják, vagyis minden megnevezése az ott többséget alkotó népcsoporthoz kötődik.

56

délszláv háború során a kelet-szlavóniai és – az azóta már kiürített – Knin környéki területek szerb lakossága is érv volt a Horvátország elleni szerb támadásnál. Nyugat-Európában – a belgiumi német lakosságú régiót és Elzász-Lotharingiát leszámítva – ilyen példák nem léteznek.

Nyugat-Európában sokkal inkább olyan nemzetekről beszélhetünk, amelyek valaha akár rendelkeztek saját állammal, Skócia, Wales, Katalónia vagy Baszkföld egyértelműen ebbe a kategóriába esnek. Az adott államok történeti fejlődésének következménye az, hogy a 20.

században olyan decentralizáció és devolúció alakult ki, amely lehetővé tette ezeknek a régióknak különböző jogállással rendelkező autonóm területté szerveződését az államon belül. Ha azonban tekintetbe vesszük, hogy egyes esetekben ennek az önkormányzatiságnak a következménye a függetlenségi törekvések megerősödése lett, akkor a fent említett közép- és nyugat-európai nemzetek közötti különbség egyes esetekben már el is tűnhet. A Pireneusok lábánál fekvő Katalónia és Baszkföld ugyanis nemcsak Spanyolországban fekvő területekre terjed ki, hanem franciaországiakra is, így például Perpignan–Perpinyà és a körülötte fekvő Észak-Katalónia (Catalunya del Nord) 1659-es Franciaországhoz csatolását a katalánok ma is nemzeti tragédiaként élik meg, míg az etnikai értelemben vett Baszkföld nemcsak a spanyolországi Baszkföldet és Navarrát, de a Franciaországhoz tartozó Francia Baszkföldet (Iparralde) is magában foglalja.¹⁶² Ez utóbbi körülmény azonban egyelőre leginkább csak spekuláció, hiszen bár függetlenségi törekvések vannak, államhatárok átrajzolására irányuló törekvések nincsenek – talán a rendkívül speciális helyzetű Észak-Írországot leszámítva.

Ami viszont továbbra is lényeges különbség Nyugat- és Közép-Európa között, az a kisebbségek értékartikulációs lehetősége, illetve eredményessége. Nyugat-Európában nem csak léteznek autonómiák, de azok többnyire valódi lehetőséget is adnak a társadalomépítésre. Közép-Európában épp az az intézményes keret hiányzik, ami lehetővé tenné, hogy a kisebbség anélkül folytasson diskurzust önmagán belül, illetve az adott állammal vagy az állam lakosságával, hogy a közösség fennmaradását veszélyeztetné. A bármiféle párbeszédet lehetővé tevő politikai képviselet joga többnyire itt is létezik, bár egyes országokban – például Bulgáriában – tilos etnikai pártok létrehozása. A politikai érdekképviselet léte fontos, viszont a közösség fennmaradását és az intézmények vonatkozásában a jogállamiság alappillérének tekinthető jogbiztonságot mindez még nem garantálja.

162 Ez utóbbi vonatkozásában az együttműködés erősítését szolgálja például a 2011-ben létrejött és 2016-ban Navarra csatlakozásával három tagúvá bővült Aquitaine-Euskadi Eurorégió.

57

Ezt jól mutatja a külhoni magyarok példája. Az 1990-es években a külhoni magyarok pártjai mind Szlovákiában, mind Romániában kormányra kerültek olyan helyzetben, amikor az európai integrációt támogató többségi erőknek szükségük volt rájuk a politikai többség létrehozásához és az etnikai kizárólagosságot célul tűző politikai ellenzéktől való eltávolodás „Nyugat” felé való demonstrálásához.¹⁶³ A korabeli megítélés ezt a politikai részvételt előremutatónak és hasznosnak látta, szembe állítva azokkal az országokkal, ahol a kisebbségeket kirekesztették a hatalomból. Akkor azt hangsúlyozták, hogy a kisebbségek nemzeti alapon szervezett pártjai képesek a politikai hatalomban részesedve a közösségeik számára fontos kérdésekben előrelépést felmutatni. Ez kétségtelenül így volt, sok esetben viszont azért, mert a többségi politikai elit kénytelen volt bizonyos nyugati elvárásoknak megfelelni. Ha az akkori helyzetet összevetjük a maival, akkor egyértelműen látszanak ennek a fajta politikai egyeztetésnek a korlátai: mivel hiányoznak a tényleges jogi garanciák, ezért nemcsak nincs gyakorlatba ültetve az akkor elért jogszabály-módosítások jelentős része, de folyamatos küzdelmet kell folytatni az eredményeket csökkenteni szándékozó törekvésekkel szemben, sőt a rendelkezések nem alkotnak olyan egységes rendszert sem, amely képes lenne a közösség hosszú távú fennmaradását garantálni.

A közép- és nyugat-európai helyzet emiatt lényegesen más. Nyugaton a politikai alkuk részén kialakított megoldásokat és az intézményeket a jog védi, sok esetben úgy, hogy a vonatkozó szabályokat a kisebbség nélkül nem lehet megváltoztatni. A valódi különbséget tehát nem az anyaállamok létében vagy a követelések tartalmában kell keresni, hanem az intézményesített megoldások elfogadásában és kialakításában. Ez a megállapítás pedig elvisz bennünket a kollektív kisebbségi jogok kérdéséhez, amelyet Nyugat-Európában többnyire elismernek és alkalmaznak, Közép-Európa államai viszont tagadják azok létét, bár bizonyos esetekben mégis alkalmazzák őket.