A nemzetállam, mint fogalmi keret

A szakirodalmat megosztja a kérdés, hogy a nemzet kialakulása a modernizáció velejárója-e, arra adott közösségkereső reakció, vagy korábban is létezett, a mai értelemben vett felfogásánál csökevényesebb formában?⁶ 1789-et megelőzően az uralom nem volt nemzeti színezetű, a trónról lemondásra kényszerített Lotharingiai Ferencet a lengyel nép megsiratta, ám gyorsan napirendre térve a történtek felett, úgy tekintett az új uralkodóra, mint akire a lojalitás átszállt a régi uralkodóról.⁷ 1789-et követően viszont széles körben elfogadottá vált, hogy az „idegen uralom illegitim”.⁸ E nézet térhódításának, illetve a nemzet és az állam összekapcsolásának erős lökést adott az Európa térképéről Lengyelországot több mint egy évszázadra letörlő 1795-ös harmadik felosztás, amelyet sokan az államhatárok etnikai határoknak meg nem feleltethetősége miatt helytelenítettek.⁹ Bár Szent István intelmeiből úgy tudjuk, hogy az egynyelvű ország esendő, már Arisztotelész is a minél kevésbé heterogén társadalmat tartatta a legesélyesebbnek

6 Makkai László Vitéz Mihály 1600-1601-es erdélyi hódításaival kapcsolatban fejtegeti a nemzeti érzelmek egyik első megjelenését, míg John Plamenatz a százéves háború (1337-1453) folyamán a franciák nemzeti honvédő háborús eszmeiségét, valamint az angoloknak a megszállás miatt kialakult felsőbbrendűségi tudatát emeli ki, utalva arra, hogy ezeknek az érzéseknek még semmi közük nem volt a modern nacionalizmusok kultúraféltéséhez. MAKKAI László: Magyar-román közös múlt, Héttorony Könyvkiadó, Budapest, 1989, 105, 111–113., John PLAMENATZ: A nacionalizmus két típusa, in. Bretter Zoltán–Deák Ágnes (szerk.): Eszmék a politikában: a nacionalizmus, Tanulmány Kiadó, Pécs, 1995, 55.

7 BIBÓ István: A nemzetközi államközösség bénultsága és annak orvosságai, in. Bibó István: Összegyűjtött munkái 4., Az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem kiadása, Bern, 1984, 984.

8 Walker CONNOR: Ethnonationalism in the First World: The Present in Historical Perspective, in. Milton J.

Esman (ed.): Ethnic Conflict in the Western World, Cornell University Press, Ithaca–London, 1979, 25–26.

9 „Ez a híres lépés, a régi abszolutizmus legforradalmibb tette ébresztette fel Európában a nacionalizmus elméletét, azzal, hogy egy ki nem mondott jogot nyílt törekvéssé, egy természetes érzelmet politikai követeléssé alakított. (…) most először hangzott föl a kiáltás, hogy az államok elrendeződése igazságtalan, hogy határaik természetellenesek, és hogy egy teljes népet fosztottak meg attól a jogától, hogy független közösséget alkosson.” Lord ACTON: Nacionalizmus, in. Ludassy Mária (szerk.): Az angolszász liberalizmus klasszikusai I., Atlantisz Könyvkiadó, Budapest, 1991, 125–126.

20

demokratikus működésre. A középkori gondolkodás nem szentelt túl nagy figyelmet a kérdésnek, ami leginkább arra volt visszavezethető, hogy az uralom nem öltött nemzeti jelleget. Machiavelli is mindössze annyit tartott fontosnak megjegyezni, hogy a korábbi uralkodó családját ki kell irtani, viszont a törvényeket és az adórendszert nem szabad megváltoztatni, így eltérő nyelvű terület az állam részévé tehető.¹⁰ A nemzetállamokat megelőző időkben az államok, birodalmak nem kívánták meg a nyelvi egyszínűséget, sok esetben nem is háborgatták az alávetett népek nyelvét és kultúráját, amíg eleget tettek adófizetési kötelezettségeiknek.¹¹

A XVIII. századtól egyre elterjedtebb nemzetállam viszont az államterület gazdasági-társadalmi életének egységesítését a központ politikai és gazdasági dominanciájának kiterjesztése, az adminisztratív kontrol, valamint a kultúra standardizálása révén kívánta biztosítani, felszámolva az esetleges sokszínűséget.¹² Az egységesítés így vált a „fejlődés”

előfeltételévé, a hivatalostól eltérő nyelvek és jogi státusok – a társadalmat szétfeszítő ellentétek – felszámolásának igazolójává. A közös nyelvhez, nemzeti identitáshoz és kultúrához tartozás a bizalom, szolidaritás és a területi stabilitás előfeltételei lettek.¹³ Mindennek hivatkozási alapjává pedig egy feltételezett nemzeti egység és annak közös érdeke vált,¹⁴ annak ellenére, hogy ez az egység inkább volt cél, mint realitás.

A XIX. századi liberális gondolkodók a hatékony kormányzást csak a kormányzás és a nemzet határainak egybeesésével látták biztosíthatónak, ezért a nemzetállamok számát javasolták növelni abban az esetben, ha a nemzetiségek nem asszimilálhatóak. Mill az etnikailag vegyes államok problémáját az egy kormányzás alatt élő nemzetek ellenszenvében látta, amelynek következménye a kormányzás egyes nemzetek általi vitatása.¹⁵ Eötvös József az 1848-49-es szabadságharc tapasztalatai alapján írta az 1850-es években, hogy „a szabadság és egyenlőség fogalmai azon formában, melyben felállíttattak, nem valósíthatók meg anélkül, hogy valamennyi létező állam fel ne bomolnék”, mert az állam vagy a többség egész országra kiterjedő korlátlan felségjogát ismeri el vagy a

10 Niccolò MACHIAVELLI: The Prince, Alma Classics, h.n., 2009, 7.

11 Stephen MAY: Misconceiving Minority Language Rights: Implications for Liberal Political Theory, in.

Will Kymlicka–Alan Patten (eds.): Language Rights and Political Theory, Oxford University Press, Oxford, 2007, 127.

12 Jacob T. LEVY: Language Rights, Literacy, and the Modern State, in. Will Kymlicka-Alan Patten (eds.):

Language Rights and Political Theory, Oxford University Press, Oxford, 2007, 231–233.

13 Will Kymlicka–Bashir Bashir (eds.): The Politics of Reconciliation in Multicultural Societies, Oxford University Press, Oxford, 2012, 11.

14 Ferran REQUEJO: Federalismo plurinacional y pluralismo de valores – El caso español, Centro de estudios políticos y constitutionales, Madrid, 2007, 12.

15 John Stuart MILL: A képviseleti kormány. XVI. Fejezet: A nemzetiségről, a képviseleti kormányhozi viszonyában, Regio, 2005/4, 3–9.

21

nemzetiségek elkülönülésének jogát, amelyek kizárják egymást.¹⁶ Hiába nevezhető a XIX.

század a klasszikus liberalizmus korszakának, ez a felfogás – idealista és kevésbé praktikus jellege miatt – a XX. század elejéig csak a legritkább esetben vezetett a többnemzetiségű államok vagy birodalmak szétválásához; a különböző nyelvű népek együttélésének kérdését a legtöbb esetben asszimiláció révén próbálták megoldani.

Az állam a nemzetállamiság időszakában arra törekszik, hogy hivatalos nyelvének presztízsét a kisebbségi nyelveké fölé emelje és ezáltal a kisebbségeit az asszimiláció vagy a kétnyelvűség irányába tolja. Az asszimilációt az állampolgárok egyenlőbb érvényesülési lehetőségével kívánja igazolni. A törekvés viszont – amely sokkal inkább a probléma elrejtésére, elhallgatására irányul – a stabilitás hamis látszatát keltve a felszín alatt folyamatosan újratermeli a feszültséget.¹⁷ Ez különösen igaz azokra az esetekre, amikor az állam területileg koncentrált, saját intézményrendszerrel hagyományosan rendelkező csoportra kívánja rákényszeríteni az államnyelvet.¹⁸

Lijphart arra hívta fel a figyelmet, hogy csak a modernizációs folyamat első szakaszában, a lokális identitások nemzeti identitásba olvasztása során képes a nemzetállam az asszimilációra, ha a nemzeti közösségek kialakulnak, onnantól az állam ilyen törekvései már jelentős ellenállásba ütköznek.¹⁹ Párdány szerint, ha egy kialakult nemzetállam kerül más állam és nemzet uralma alá, akkor a már összekapcsolódott nemzet- és államtudat felszámolása nem lehetséges, eltérően azoktól a meghódított területektől, amelyek korábbi egységének biztosítéka a személyi főhatalom volt, a nemzeti összetartozás érzése nélkül. Meglátása szerint ez az oka annak, hogy a nemzetállam ellenállóképesebb külső behatásokkal szemben.²⁰

A nemzetállam jelentősége abból következően lett óriási az egyén szempontjából, hogy az emberi élet minél több területét igyekezett lefedni és szabályozni. Így például a nyelvpolitika szükségszerű kialakításával együtt járt, hogy az államok nemcsak a hivatali működés és az oktatás nyelvéről vagy a közigazgatási határok elhelyezkedéséről döntöttek, hanem az állami szimbólumokról – esetleg más szimbólumok használatának

16 EÖTVÖS József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra, 1. kötet, Magyar Helikon, Budapest, 1981, 114–115, 127.

17 Jean A. LAPONCE: Languages and Their Territories, University of Toronto Press, Toronto-Buffalo-London, 1987, 199.

18 Will Kymlicka–Alan Patten (eds.): Language Rights and Political Theory, Oxford University Press, Oxford, 2007, 13.

19 Arend LIJPHART: Political Theories and the Explanation of Ethnic Conflict in the Western World: Falsified Predictions and Plausible Postdictions, in. Milton J. Esman (ed.): Ethnic Conflict in the Western World, Cornell University Press, Ithaca-London, 1979, 48–49.

20 PÁRDÁNY Miklós: Államegység és nemzetiségi kérdés a politika rendszerében, Veritas, Budapest, 1944, 77–78. http://mtdaportal.extra.hu/books/pardanyi_miklos_allamegyseg_es_nemzetisegi_kerdes.pdf

22

szabályozásáról – az ünnepnapokról és a kultúra-támogatásról is.²¹ Ez azt eredményezte, hogy a nemzetállam eszméjének megjelenése és léte alapvetően befolyásolta a területén együtt élő nyelvek, kultúrák és identitások jelenét és jövőjét.

Mivel a nemzet és a nyelv, illetve az állam elválasztása nem volt és ma sem lehetséges az állam és az egyház elválasztásának analógiájára, illetve a lelkiismereti szabadsághoz hasonló jog biztosítása révén, ezért más megoldást kellett találni a keletkező problémákra.

Habár a dolgozat központi kérdése a hatalommegosztás, érdemesnek látom a vizsgálódást az etnikai oldalról indítani, mert a fentiek alapján ez az, ami azonnal éreztetni képes az állampolgárral, hogy az állam a többségi polgárokkal egyenlő jogokban részesíti-e vagy másodrangúként kezeli nyelvét, szimbólumait és akár a jövőképét is.