Ugocsa vármegye területén különböző etnikumok térnyeréséről szól a szak- szak-irodalom, de azt is láthattuk, hogy a régészek és a történészek eltérően

nyilatkoz-nak a megye etnikai képének alakulásáról. Nyelvészeti szempontokat alkalmazva a helynevek értékelésekor feltétlenül figyelembe kell vennünk, hogy a magyar névréteg mellett a más etnikumokhoz köthető névanyag igen szűk, ami azzal a következménnyel jár, hogy a domináns magyar népesség névadási és névhasz-nálati jellegzetességei mellett a más etnikumokra utaló helynévi nyomok vallo-mására jóval szerényebb mértékben alapozhatunk következtetéseket (az egyes rétegekhez köthető helynevek arányait szemlélteti összefoglalóan a 38. ábra).

helyfajta víznév településnév mikrotoponima összesen szláv 35 13,2% 12 6,0% 30 2,1% 77 : 4,0%

magyar 220 83,3% 167 86,5% 1388 94,7% 1775 : 92,3%

német — — — — — — — : — indoeurópai 1 0,4% — — — — 1 : 0,1%

román 1 0,4% 1 0,5% 2 0,1% 4 : 0,2%

ismeretlen 7 2,7% 13 7,0% 46 3,1% 66 : 3,4%

összesen 264 100% 193 100% 1466 100% 1923 : 100%

38. ábra: Ugocsa megye ómagyar és középmagyar kori helyneveinek eredetbeli rétegei helynévfajták szerinti megoszlásban

Mindenekelőtt idézzük fel röviden, miként foglalt állást a történettudományi és a nyelvészeti megközelítés a magyar etnikummal kapcsolatosan (minthogy a magyarokra vonatkozóan régészeti nyomokkal nem rendelkezünk a területről, erről itt nem szólhatunk; részletesen minderről lásd a II. fejezetben írottakat)!

Szabó István a magyarság első rétegének megjelenését a megyében a 12. század második feléhez köti, és (a településneveket is figyelembe véve) a nyugati síkföl-dön számol a terjeszkedésükkel, emellett az északkeleti hegyvidéken a 14. század közepére, a délkeleti erdős hegyvidéken pedig a 14–15. századra vonatkozóan számol be magyar jelenlétről. Fordulópontnak tekinti a magyarság ugocsai tér-nyerésében (vagy visszaszorulásában) — a személynevek vallomása alapján — a 18. század közepét, szerinte ugyanis az idegen etnikum ekkor került számbeli fölénybe a magyarokkal szemben. Kniezsa nyelvészeti aspektusokat előtérbe

ál-lító megközelítése a szláv nazális magánhangzók problematikájára épül, s ezek alapján a magyarság megjelenését a térségben a 10. század vége utánra vagy a 11. század elejére teszi.

A helynevekre alapozott, ún. névrekonstrukciós vizsgálataim alapján a kérdés-ben a következőket állapíthatjuk meg. A vármegyékérdés-ben a kialakulása legkorábbi időszakától kezdődően a középmagyar kor végéig a magyar helynévkincs döntő számbeli fölénye tapasztalható, még akkor is, ha szláv elemek szórványosan már a 12. századtól adatolhatók. A névanyag robbanásszerű megjelenésének lehetünk szemtanúi, amelyben a magyar névrétegnek mindvégig domináns szerepe volt. A korábbi szakirodalmi nézetekkel szemben még a legkorábbi magyar folyóvíznévi adatok is csupán a 13. század második feléből származnak, amikor más területek névrendszere már jóval gazdagabb képet mutat (vö. Tóth V. 2001a, Győrffy 2011). Mindhárom névfajta a magyar eredetű nevek dominanciáját rajzolja ki, de különösen a mikrotoponimák arányában kiemelkedő a magyar névadás és név-használat szerepe. Ez azzal is kapcsolatban lehet, hogy e csoport kevésbé megőr-ző jellegű, mint a településnevek vagy a víznevek rétege. Területileg a magyarság a Tisza völgyét és annak mellékágaitól övezett sík vidéket szállta meg először (feltételezhetően nyugati irányból), ahol művelésre alkalmas területet is talált. A megye északi hegyvidékén is jelentkeznek magyar helynevek, ráadásul a törté-nészi állásponttal szemben némileg korábbról, a 14. század elejétől tűnnek itt fel a magyar helynévi nyomok, amelyek aztán később szórványosan (főként a mik-rotoponimák körében) mutatkoznak. Az Avas lábánál viszont már a legkorábbi időszaktól kezdődően adatolhatók elszórtan magyar nevek. Mivel a névrendszer alakulását csak a középmagyar kor végéig, 1772-ig vizsgáltam, így a Szabó ál-tal említett 18. századi fordulópontról a helynevek alapján teljes bizonyossággal nem nyilatkozhatom, de az valóban szembeötlő, hogy a 17. századi magyar hely-névi anyag kiemelkedő arányához képest ebben az időszakban némi csökkenés tapasztalható.

Összességében mindez azt jelenti tehát, hogy a magyarság térfoglalásának időbeli lefolyásáról való tudásunkat a helynevek nyelvi jellemzői némileg mó-dosítják, és a korábbi kutatásokban nem alkalmazott módszertani eljárások ered-ményeképpen azt emelhetjük ki, hogy a térség szláv eredetű helyneveinek egy te-kintélyes része olyan fonotaktikai felépítést mutat, ami nem idegen etnikumokról árulkodik, hanem a magyar névhasználat tényét jelzi. Ez a körülmény pedig arra enged következtetni, hogy az adott helynevek rögzítésének időpontjában a térség meghatározó etnikuma és nyelve a magyar lehetett, s csak elvétve találunk szláv névhasználatra és népességre utaló neveket, más etnikai csoportok jelenlétét a helynévi adatok pedig még ennél is elenyészőbb számban jelzik.

A teljes névkorpuszon belül — amint azt az előző táblázat mutatja — igen csekély a szláv eredetű nevek száma, de még így is e réteg számít a magyar mel-lett a második legnagyobb névcsoportnak. Említettük korábban, hogy a megye

területén két szláv réteggel számolhatunk. A régészeti leletek a korai szlávokat a 7–9. századra datálják, a helynevek etnikai (és kronológiai) forrásértéke ezzel szemben jóval szűkebb lehetőséget biztosít a számunkra, minthogy az lényegé-ben a szláv nazális magánhangzók szláv nyelvbeli denazalizációja és a magyar nyelvben jelentkező hanghelyettesítés kronológiai meghatározhatóságának a függvénye. A mai szlavisztikai ismereteink pedig kérdésessé teszik azt a koráb-ban evidenciának tekintett vélekedést, hogy tudniillik a nazális magánhangzók denazalizációja a szláv nyelveknek a magyarral kapcsolatban figyelembe vehető körében a 11. században ment végbe. Arról, hogy ezt ma már differenciáltab-ban szemléli a mértékadó szlavisztikai szakirodalom, a korábbiakdifferenciáltab-ban részletesen szóltam.

A feltehetően korai szlávokhoz köthető mikrotoponimák az északi mocsárme-dence vidékére lokalizálhatók, ám a legkorábbi adatok is csupán a 13. századból valók. A 14. században a szlávok e rétege a Tisza jobb és bal partján tűnik fel, a későbbi századokban pedig szórványosan a Tisza és mellékágai árterületén talá-lunk szláv helynévi nyomokat. A szlávokhoz köthető településnévi előfordulások sorában egyes, 14. század elejéről származó adatok (pl. a Kirva és a Komjáti formái) a szlávság nyelvi tevékenységére utalhatnak. A korai szlávok helynévi nyomai tehát a sík vidéken, döntően a megyének a mocsarakkal és erdőkkel szab-dalt központi részén jelentkeznek, azon a területen, ahol a megjelenő magyarság is számos helynévi nyomot hagy a továbbiakban maga után. Ezek a szláv nevek arról azonban nem vallanak, hogy mely időszakban milyen mértékű lehetett a területen a szláv térfoglalás.

Ahhoz azonban a vékony szláv névrétegből következtethetően nemigen fér kétség, hogy e területeken a magyar–szláv kétnyelvűség bizonyos fokával min-denképpen számolnunk kell. Ezt jelzik a szórványosan felbukkanó korai szláv–

magyar névpárok (m. Rakasz ~ szl. Rakaszov), az oda-visszakölcsönzések (szl.

*Kriva > m. Kirva > szl. Kriva), vagy az ún. kettős névszerkezetek (Karna-Kadarcs). A korai szlávság eltűnésének időpontjáról, folyamatáról ugyanakkor biztosat nem mondhatunk. Sőt ebben a kérdésben elővigyázatosságra int az a körülmény is, hogy a modern kétnyelvű névrendszerek elemzési tapasztalatai alapján tudjuk, hogy az egykori névadó etnikum eltűnése után a helynévi marad-ványaikat az újonnan érkező népesség, esetünkben a magyarság is megőrizhette, így e nevek puszta léte nem feltétlenül utal aktuálisan is ott élő (jelen esetben szláv) lakosságra (vö. Póczos 2010: 205).

Ezt látva pedig akkor járunk el helyesen, ha a helynevek nyelvi alkatát ele-mezve próbálunk e kérdésben véleményt formálni. Az ugocsai szláv helynévállo-mánynak (a korai és a kései szláv rétegre nézve egyaránt) két fő kategóriája külö-níthető el e szempontból: jelentős részüknél nem tisztázható az, hogy aktuálisan szláv vagy magyar névhasználat húzódik-e mögöttük; ezzel szemben viszont mintegy három tucat helynév alakszerkezete a feltételezett szláv származtatás

el-lenére is már egyértelműen magyar hangszerkezetet mutat, magyar névhasználó-kat jelez, így ezek az adatok a szlávokra való rátelepülés, az összetelepülés tényét erősítik. Fordított folyamatra, vagyis szláv névhasználatra csupán néhány telepü-lésnév magyarból való adaptációja utal (Rakaszov, Bábonya, Kupánya stb.). A két etnikum találkozási pontjai a folyóvíznevek és mikrotoponimák alapján a megye középső vízgyűjtő területére, valamint az északnyugati, északkeleti és a déli ha-tárvidékre tehetők. Ez is csak abban erősít meg bennünket, hogy a két etnikum ugocsai történetének megismerése egymástól elválaszthatatlan, mindkét névréteg elemei a másikról is vallanak.

A második szláv réteg a szakirodalom szerint a 14. század közepén jelent meg az északkeleti hegyvidéken, és észak-északkeletről terjeszkedett déli irányba. A helynevek nyelvi-etnikai jegyei arra mutatnak, hogy a ruszinok az északkeleti hegyvidéken jelentkeznek, folyóvíznevekkel és mikrotoponimákkal igazolhatóan legkorábban a 17. században. A Kriva 15. század közepéről való és a Szaszova ~ Szaszovo 18. század első évtizedéből származó lejegyzése (s ezek hangtani arcu-lata) alapján ugyanakkor szláv névhasználókat valószínűsíthetünk a megye keleti és középső részén is.

Elenyésző számban román helyneveket is kimutathatunk a megyében, s ezek-re támaszkodóan román etnikai csoportokkal talán a megye déli-délkeleti részén és az Avas vidékén a Torna jobb és bal partján számolhatunk. Az oláh népnevet tartalmazó magyar helynévi említések szerint legkorábban is csak a 15. század közepéről jelentkezett itt a román etnikum, a román eredetű helynevek első elő-fordulása pedig csak a 17. századtól mutatható ki. A helynévi adatok tehát nem igazolják a történettudomány álláspontját, amely szerint a románok első hulláma a 14. század közepétől jelenhetett meg az Avas vidékén, majd ezt követően északi irányú terjeszkedésükkel számolhatunk. Szabó István a 16. századi személynévi adatokra építve viszont azt is jelzi, hogy azok ekkor már nem mutatják az etni-kum határozott nyomát.

Német helyneveket nem tudunk kimutatni Ugocsa megye névrendszerében. A megye középső részén, a Tisza jobb és bal partján feltűnő magyar településnevek (és részben mikrotoponimák) viszont jelzik az újonnan érkező német népesség jelenlétét. Ezeknek az elnevezéseknek a legkorábbi rétege is a 13. század má-sodik felétől adatolható, s ez alapján azt mondhatjuk, hogy a magyar helynevek kronológiai és lokális viszonyai összecsengenek a történettudomány ez irányú következtetéseivel.

3. A névrétegek rendszertani jellemzőit is érdemes röviden összegezni, mivel