A magyar nyelvre jellemző hangváltozási folyamatok a helynevek hang- hang-testében szintén magyar névhasználatot jeleznek

A már a fentiekben is többször említett szó eleji mássalhangzó-torlódás fel-oldása egyértelműen magyaros formára utal néhány szláv jövevénynévben.¹⁴ Kiss Lajos a helynevek hangalakját érintő általános tendenciák között csak a szó elején lévő mássalhangzó-torlódások bontóhanggal történő feloldását tárgyalja (1995: 7‒8). A folyóvíznevekből a kikövetkeztetett *Gerzence (< Gerzence-szád;

< ősszláv *gręzь ’sár, iszap, mocsár’, Šmilauer 1970: 72) és a Torna (< *Tьrnava

< szláv *tьrnъ ’tüske, tövis, kökény’, vö. FNESz. Torna; 1262/1805: Thornia, Szirmay 149) mellett itt említhetjük meg a Szemerdek (1344: Zemurduk, DL.

62701) víznevet is, amelyet Kniezsa a szláv smьrdьkъ < smьrděti ’bűzleni’ szó-ból eredeztet (Sz. 331). Az Esztegő (1262: Izteger, Sz. 357) Kniezsa szerint eset-leg valamilyen *stęgava alapszóból származik; vö. le. stęzyca ’patak’ (< *stęg-ica), le. stęga ’szalag, öv’ (i. m. 290). Ha a víznév szláv eredetét elfogadjuk, már a legkorábbi előfordulásai alapján magyaros hangalakú helynévnek tekinthetjük.

A Terebes (< szláv Trěbešь < trěbiti ’irtani’, tkp. ’irtvány’, vö. Kniezsa 1943–

1944/2001: 169; 1216: Terebes, F. 7/3: 20) és a Kirva (1378: Kyrwa, DL. 26566;

tövét lásd fent) településnevek legkorábbi adatában is feloldódva jelenik meg a szó eleji tr- és kr- mássalhangzó-kapcsolat.

Az Ugocsa megyében fekvő Balaton (1548: Balathon, palus, Sz. 303) elne-vezés etimológiailag összetartozik a dunántúli Balaton tó nevével, ami szláv ere-detű (FNESz.), s a benne bekövetkezett *Blatьnъ > *Blatin ~ *Blaton > Balaton változás kapcsán Hoffmann Istvánnak a Tihanyi alapítólevél helynévi szórvá-nyáról tett megállapítását idézhetjük fel: „A Tihanyi alapítólevél bolatin ~ bala-tin adatai kétségkívül magyar nyelvhasználókra utalnak, mivel az eredeti szláv alakban található szókezdő bl- mássalhangzó-kapcsolat a következő szótagbeli magánhangzó jellegének megfelelő bontóhanggal van feloldva” (2010a: 47).

Kniezsa István szerint a Pelsőc névforma változási sorát a szláv *plěšь >

*Plěšivьcь > Pelsőc > Pelesőc formában rekonstruálhatjuk (Sz. 284). A névnek már az első előfordulása (1476: Pelsewczhegye, promo., DL. 88589; de lásd még 1658: Peleszőcz, Sz. 369) a torlódás feloldását mutatja.

A mássalhangzó-torlódások feloldásának egyik, az ómagyar korban nem túl gyakori (s jellegzetesen a v hangot érintő) jelensége a szó elején (vagy a szó bel-sejében) történő hangkivetés (vö. Tóth V. 2001a: 109‒110). Ugocsa megyében a Szeben (1733: Szeben, r., Sz. 517) határnév átadó nyelvi formája a *Svibьnъ lehetett, amelynek fonológiai szerkezetét a nyíltabbá válás mellett a szó elején a v kiesése formálhatta. A szó eleji mássalhangzóvesztések között Kiss Lajos is tárgyal ehhez hasonló folyamatot: Szvedernyik > Szedernyék, Szvinna > (Litva) szinye (1995: 23).

14 Nyirkos István szerint „Általánosítva azt mondhatjuk tehát, hogy az előtéthangok keletkezé-sében egyrészt a szóalakon belüli h a n g r e n d i h a s o n u l á s szabálya játszott szerepet, azaz a jövevényszó első szótagjának magánhangzója hasonló magánhangzó keletkezését indukálta az előtéthang szerepre” (1993: 36).

A Harnóca helynév fonotaktikai szerkezete — egyszeri említésével is — vélhe-tően magyar névhasználatra utal, ugyanis a *Hranovьca > *Hranóca > Harnóca fejlődés a szó eleji hr- mássalhangzó-torlódás megváltozását mutatja (amit Kiss Lajos hangátvetésként magyaráz; 1995: 15). A névtest a szláv g > h változást is mutatja, ami 12. század utáni átvételre utalhat (vö. Kenyhercz 2013: 44).

Az o > a nyíltabbá válást tükröztető Akolna (< szláv Okolna ’körülfolyó’, Sz.

504; 1620 k.: Akona, Sz. 504), Atak ~ Aták (Sz. 465; [1411–1415]: Athaagh, Zs.

3: 1481) pataknevek és Atak ~ Aták (< szláv otok ’sziget’, 1295: Ataab [ƒ: Ataak], lac., ÁÚO. 5: 136) tónév, valamint az Abláz (< *ob- ’körül’ és a *lazъ ’tisztás;

erdei rét; új mező; hegyi település; föld; átkelőhely’, Šmilauer 1970: 130, 109;

1604: Ablaz, Sz. 430) mikrotoponima ugyancsak magyar névhasználókhoz köt-hető. Talán ide sorolható még a másodlagos határnév alapján kikövetkeztetett

*Ragozna (< Ragozna-hát < Rogozьna < ősszláv *rogozъ ’sás, nád, gyékény’, Sz.

515, ehhez még lásd Šmilauer 1970: 153) folyóvíznév is.

A Beszteric (< ősszláv *bystrъ ’gyors, tiszta, világos, átlátszó, csengő’, Šmilauer 1970: 45; 1628: Beztericz mellett, Sz. 467) pataknév az első szótagban az i > e nyíltabbá válást mutatja. Emellett a bizonytalan etimológiájú Szeben (<

szláv svibьnъ ’somos’, Sz. 517) talán a szláv *Svibьnъ > *Szvibin > *Szibin >

Szeben hangfejlődéssel nyerhette el magyaros alakját.

Az Ilonok (< *Ilovьnikъ < ősszláv *ilъ ’iszap, sár’, FNESz. Ilonokújfalu;

1509: Ilonok, Sz. 427), a Lekence (szláv *Lъknica < *lъkna ’ingovány, kis víz-folyás’, vö. Kiss L. 1997: 203; 1341/482: Lekenche, DL. 70998) és a Beberke (szláv bebrъka < bebrъ ~ bobrъ ’hód’, Sz. 344; 1295: Beberke, ÁÚO. 5: 136) fonológiai szerkezetében pedig a nevekben bekövetkező hangrendi kiegyenlítő-dés az, ami a magyar névhasználókról tanúskodik az adatok rögzítésének idejére vonatkozóan.

A Gérce helynév hangrendi átcsapással nyerhette el a 14. században adatol-ható formáját (< szláv gora ’hegy’, Kniezsa 1943–1944/2001: 169, vö. FNESz.

Gérce; 1342: Gerche, castr., DL. 70998), amennyiben a név etimológiája helyes.

Kiss Lajos rámutatott arra, hogy a tendencia a magyar helynevek jelentős körét érintette, és gyakoribbnak a mély hangrendűből magas hangrendűvé válás tekint-hető (1995: 15‒16).

A kétnyíltszótagos tendencia is szerepet játszhatott a szláv eredetű nevek ma-gyaros hangszerkezetének a kialakításában (vö. Kiss L. 1995: 5‒6). Ez a változási folyamat mutatkozik meg a Bel(y)va (< bělъ ’fehér’, Sz. 344; 1295: Belua, ÁÚO.

5: 136), a Borzs(o)va ([1200 k.]: Borsoa [borsoa], Gy. 1: 519), a Csong(o) va (1341/1342//XVIII.: Tunghwa [ƒ: Cunghwa], Gy. 1: 541) és a Szalva (< szláv

*solь ’só’, vö. Kniezsa 1942: 9; 1295: Zalua, ÁÚO. 5: 136) víznév hangalakjá-nak létrejöttében, de itt is megemlíthetjük a Gérce várnevet, mivel etimológiája alapján a *Gorica ’kis hegy’ > *Gorca ~ *Gerce > Gérce rekonstrukciós sorban a kétnyíltszótagos tendencia is jelentkezik.

A megye szláv eredetű mikrotoponimái között egyetlen olyan adat, melyben a szótagzáró l kiesett, talán ugyancsak a magyar névhasználat gyanúját vetheti fel. A Vusice (1657: Vusycze, Sz. 461) helynevet Kniezsa István a későbbi szláv réteg, a ruszinság nyelvi lenyomatának tekinti: „Valószínűleg a »jeľcha = égerfa«

szónak rutén alakjából (ukrán vilcha — haz. rut. vuľcha, vüľcha) képzett Vuľšice névnek nem egészen pontos lejegyzése” (i. h.). Kiss Lajos is kiemeli a helyne-vek hangalakját érintő l mássalhangzóvesztést, összevonva azt a név belsejében történő más hasonló hangzóvesztéssel. A szerző szerint a változás hátterében kü-lönféle okok húzódnak meg (1995: 22–23).

A fentiekben már utaltam arra, hogy a Dabóc ~ Dabolc településnév szláv -ovec képzőjének magyar -óc adaptációja egyértelműen magyar névhasználatot jelez, de ezt tovább erősíti a helynév adatsorában az ó helyén zárt szótagi hely-zetben a 15. századtól megjelenő o + inetimologikus l hang is (vö. Nyirkos 1987:

127–130, 134), amely az írott nyelvi forrásokban a későbbi századokban már folyamatosan jelen van.

A forrásokban fennmaradt kétségkívül szláv eredetű ugocsai helynevekről összegzően azt állapíthatjuk meg, hogy azoknak az írott forrásokbeli alakjai csak kisebb részben utalnak szláv névhasználói közösségre. A szláv eredetű helynevek jó része a lejegyzéskor már olyan morfológiai és főleg fonológiai jegyeket visel magán, amelyek egyértelműen vagy legalábbis jó esélyekkel magyar nyelvhasz-nálóknak tulajdoníthatók. Olyan adatok is szerepelnek ugyanakkor a névanyag e rétegében, amelynek névhasználói köre nyelvi alapon nem határozható meg, de a fenti két csoport aránybeli eltérése azt sejteti, hogy ezek jó része is vélhetően ma-gyar ajkú népességhez köthető. A szláv eredetű neveknek a mama-gyar nyelvbe való viszonylag bőséges beáramlása az adott nyelvek és az azt beszélő népek közötti intenzív kapcsolatra utal.