Ha a történelemnek egyáltalán vannak tanulságai, az egyik mindenkép-pen az, hogy a rosszul és igazságtalanul rendezett helyzetek előbb-utóbb tarthatatlanná válnak, és meg kell kísérelni valamiféle új elrendezést.
Vonatkozik mindez a trianoni békeszerződés következményeire is. Ez a rendelkezés, amely köztudottan az érintettek megkérdezése nélkül történt, ugyanis azóta, hogy életbe lépett, vagyis több mint hét év-tizeden keresztül folyamatosan egyéni és közösségi tragédiákkal járt együtt, és még a kedvezményezett nemzeteknek sem hozott igazi fel-emelkedést vagy megnyugvást. Trianon nem pusztán magyar tragédia volt, hanem európai tragédia is: azáltal ugyanis, hogy fi gyelmen kívül hagyta az etnikai, a történelmi, a gazdasági és kulturális realitásokat, és pusztán a háborús „győztesek” nyerészkedő vágyának és bosszú-állásának szolgáltatta ki a rendezés ügyét, hosszú évszázadok során kialakult politikai és gazdasági struktúrákat rombolt le, engesztel-hetetlen revansvágyakat keltett, és leengesztel-hetetlenné tette a közép-európai nemzetek kiegyezését, lehetetlenné tette a közép-európai konszolidá-ciót és integrákonszolidá-ciót. Mindezzel Európát sodorta szinte végső veszélybe, ugyanis az elhamarkodott és igazságtalan Párizs környéki döntések nél-kül valószínűleg sem Hitler, sem Sztálin nem tehette volna rá a kezét a közép-európai régió országaira.
A rosszul és igazságtalanul meghozott ítélet felülvizsgálatának, úgy tetszik, lassanként elérkezik az ideje (már ha mi magunk nem próbáljuk halogatni ezt a felülvizsgálatot). Persze egy nemzetközi szerződések ál-tal szentesített és álál-talánosan elfogadott geopolitikai status quo-t nem könnyű átalakítani. Egy ilyen átalakításnak tulajdonképpen, ha nem szá-mítjuk a történelemben legáltalánosabb fegyveres megoldást, már pedig ezzel nem kívánunk számolni, már csak azért sem, mert a politikai ab-szurd körébe tartozik, nos egy ilyen átalakításnak két lehetősége van.
Az első abban áll, hogy összegyűlnek az európai országok kormányai, és megpróbálják legalább korrigálni a korábbi jogtalan rendezés káros következményeit. Egy új, általános és mindenre elfogadható megoldást kereső „békekonferenciára” gondolok. Elvégre a napóleoni háborúk után a bécsi kongresszus (jóval méltányosabban a legyőzött Franciaország iránt, mint az első és a második világháborút követő békekonferenciák az akkori vesztesekkel szemben) ugyanúgy a kontinens belső viszonya-inak és határaviszonya-inak átalakítását vállalta magára, mint az 1919—1920-as Párizs környéki és az 1947-es párizsi békekonferenciák. Egy ilyen egye-temes jelentőségű konferencián mindenképpen a nagyhatalmaknak kell irányító és esetenként döntőbírói feladatokat vállalni. Már csak annak következtében is, hogy a korábbi káros rendezésekért is a békecsináló nagyhatalmakat terheli a felelősség.
A másik lehetőség a lassúbb geopolitikai evolúció, amely szerencsés esetben békésen (ahogy ez Csehszlovákia kettéválásánál történik), sze-rencsétlen esetben véres háború árán (ahogy ez ma az egykori jugoszláv állam területén látható) megváltoztatja a közép-európai térség belső szer-kezetét. Ez az evolúció a kommunista diktatúrák és a szovjet világbiro-dalom bukása után nyomban megindult, és mára előrehaladt. Megdőltek azok a mesterségesen létrehozott „kvázi-integrációs” államrendszerek és államrezonok, mint a „csehszlovákizmus” és a „jugoszlávizmus”, amelye-ket a trianoni és Saint-Germaine-i rendezés létrehozott. Ezeamelye-ket az államo-kat mindig is belső feszültség tette bizonytalanokká, és mihelyt a külső hatalmi erőtér által garantált és fenntartott államalakulat elveszítette ezt a külső erőt, instabillá vált, és kettéhasadt vagy felrobbant. Igazolva ezzel az első világháború után kialakított és a második után megerősített közép-európai rend belső bizonytalanságát és törékenységét.
Mára valójában egyetlen „trianoni” integráció maradt fenn, és ez ter-mészetesen Románia. Mindazonáltal a román állam sem nélkülözi a belső
feszültségeket. Az 1918—1919-ben létrehozott Nagy-Románia ugyan-is három – történelmi és civilizációs tekintetben egymástól igen élesen különböző – tartományból épült fel: a keleti szláv (orosz és ukrán) tör-ténelmi hagyományokhoz és politikai kultúrához igazodó Moldovából (és Besszarábiából), a dél-keleti, balkáni tradíciót, mentalitást és politikai kultúrát mutató Havasalföldből, és korábban a nyugati kulturális körhöz tartozó Erdélyből. Az első világháború után Romániához csatolt magyar területek (tehát a történelmi Erdély mellett a Bánság egy része, a Körös-vidék és Máramaros) történetileg, művelődés- és mentalitástörténetileg a legkevésbé sem tartoztak ahhoz a keleti-délkeleti övezethez, amelyben a román politikai kultúra és mentalitás kifejlődött. Erdélynek önálló poli-tikai arculata, kultúrája és identitása volt, sajnálatosan, ez a karakter a román impérium következtében – a németek és a zsidók tömeges kitelepü-lése, a magyarság számarányának és politikai súlyának radikális csökken-tése, a történelmi erdélyi román értelmiség háttérbe szorítása és az igen nagyszámú regáti betelepülő miatt – elhalványult vagy megváltozott.
Mindezek ellenére, s ellenére a bukaresti homogenizáló politika hetven esztendős ravasz és erőszakos manipulációinak – Románia nem egységes nemzetállam, és még kevésbé lesz az, ha bekövetkezik a Besszarábiával (a Moldáviai Köztársasággal) kilátásba helyezett és bizonyára nem túl távoli időben megvalósuló egyesülés. Erős repedések észlelhetők a nagy-román állam homlokzata mögött, amely különben a teljes és homogén nemzeti egység benyomását kívánja kelteni. Nemcsak a kisebbségi nép-csoportok jelenléte, nemcsak az állam etnikai térképén máris megjelenő, milliós létszámú cigányság miatt, hanem azoknak a különbözőségeknek a következtében is, amelyeket az egymástól eltérő módon fejlődő terü-letek román lakossága mutat. Az oltyánok, moldovánok, erdélyiek szá-mos területen különböznek egymástól, a román görög katolikusok – az államilag ma is támogatott és előnyös helyzetbe juttatott ortodoxokkal szemben – ugyancsak kinyilvánítják másságukat, és az ország északi és a nyugati régióiban (Erdélyben, a Bánságban) élőknek is mások (lesz-nek) az érdekei, mint a keleti és déli területek lakosainak.
Az előbbiek gazdaságilag is inkább Közép-Európához, az utóbbiak a Balkánhoz fognak közeledni: ezt szabják meg hagyományaik és érdekeik.
A bukaresti kormányzat és a nagyromán hatalom politikáját a nemzet-állam felépítésének víziója és mítosza irányítja. A román nemzet azon-ban még nem szerezte meg az egészséges nemzetté válásnak azokat a
tapasztalatait, amelyek hitelesen meg tudják alapozni egy többtízmilliós közösség belső szolidaritását és mentalitásbeli egységét. Következés-képp a nemzeti egység szüntelen hangoztatásának inkább taktikai, pro-pagandisztikus célzata van: a nacionalizmust kívánják erősíteni általa, s a nemzeti kisebbségek elrománosításához keresnek érveket. A román nemzetállam eszméje így inkább absztrakció és politikai manipuláció, amelynek persze a nem-román népcsoportok számára igen baljós és sú-lyos következményei vannak. A magyar gondolkodásnak és politikának ezért arra kell törekednie, hogy a románságon belül megtalálható „más-ságot” szólítsa meg: az egymástól eltérő régiókat, az erdélyi románokat, a görög katolikusokat, az ellenzékieket, azokat, akiknek érdeke fűződik a nyugati orientációhoz és felzárkózáshoz.
Előbb-utóbb a román államon belül is meg kell jelennie a regionális gondolatnak és politikának, minthogy a kontinensen vagy éppen Közép-Európában is mind nagyobb szerepet fognak játszani – nem az államok, hanem a régiók. A trianoni korszak lezárásának egyik előfeltétele ez a regionális fejlődés és öntudatra ébredés. A nemzetállami ideológiának Romániában is meg kell buknia, ahogy a kommunizmus is megbukott.
Ez nemcsak a magyarságnak, hanem Közép-Európának és a románok-nak is érdeke.
(Pánsíp, 1993., 4. sz. 4-5. o.)