A magyar kultúra napja hosszú évek óta közösségi ünnepe a hazai, a kisebbségi és a nagyvilágban szétszóródott magyarságnak: közösségi ünnep, amely kultúránk egységét és anyanyelvünk megbecsülését, vé-delmét kívánja a közfi gyelem terébe állítani. Közösségi ünnep, mond-hatnám úgy is: „családi ünnep”, amely a mindenkori politikától füg-getlenül kívánja felmutatni azokat a történelmi értékeket, amelyeket a magyar nép ezeregyszáz esztendős kultúrája itt: a Kárpát-medencében, a szellemi hazában létrehozott. A magyar kultúra napja Kölcsey Ferenc Himnuszának születésnapja, s mint ilyen, tartalmas jelképeket hordoz, minthogy nemzeti himnuszunk minden magyar számára szakrális örök-séget jelent: az összetartozást és a történelmi reményörök-séget mutatja fel.
„Családi ünnepről” szóltam az imént, és ezt a fogalmat próbáltam meg-közelíteni azon a felemelő ünnepségen, amelyet január 16-án a zentai városháza dísztermében rendeztek a délvidéki magyar kulturális egye-sületek. Jelen voltak ezen a magyarországi és a Kárpát-medencei ma-gyar kulturális szervezetek (Erdélyből, a Felvidékről, Kárpátaljáról, a Vajdaságból, Horvátországból, Szlovéniából, Burgenlandból) vezető képviselői is. Megnyitó beszédemben éppen a „családi összejövetelen”
hatalmába kerített jóleső érzésemet fejeztem ki, annak örömét ugyan-is, hogy a magyar himnusz ünnepén ismét együtt van a „nagy család”, együtt vannak a máskülönben szétszórtságban élő, és nem egyszer poli-tikai manipulációk következtében megosztott magyarok.
A zentai találkozón átadták a vajdasági magyar kulturális élet legna-gyobb kitüntetésének számító Magyar Életfa Díjat, ezt az idén Barta Júlia nyugalmazott óvónő, Dévavári Beszédes Valéria néprajzkutató (a néhány esztendeje elhunyt kiváló szabadkai író és irodalomtörténész, Dévavári Zoltán özvegye), Gyurcsics Erzsébet nyugalmazott zombori színművész, Horváth Emma középiskolai tanár, előadóművész vehette át, aranyplakettet Kálóczy Katalin, az Oktatási és Kulturális Minisztérium vezető főtaná-csosa, plakettet Bada István és Bada Juhanna kultúraszervezők, Vrábel János nyugalmazott rajztanár, hangszerkészítő, a népművészet mestere és a torontálvásárhelyi Pipacs Nőegylet kapott. Az emelkedett hangulatú díj-átadást kulturális műsor követte, ezen a Vajdasági Magyar Versmondók Egyesületének Szép Szó Műhelye mutatkozott be versmondóival, majd a szabadkai Garden Quartet adott kis koncertet. Az ünnepséget a zentai magyar fi atalok szervezték és irányították, jeléül annak, hogy a magyar kultúra ügyéről, védelméről most már nekik kell gondoskodniok.
A magyar kultúra napja azonban nemcsak ünnepi esemény, hanem a közös gondolkodás és számvetés alkalma is. Ennek a gondolatnak a jegyében rendezték meg a házigazdák (a Vajdasági Magyar Művelődé-si Intézet munkatársai) azt a „kerekasztal-beszélgetést”, amely Korhecz Tamásnak, a vajdasági Tartományi Jogalkotási, Közigazgatási és Nem-zeti Kisebbségi Titkárság vezetőjének (ez a tartományi kormány minisz-teri posztjának felel meg) előadása után tekintette át a magyar kulturális szervezetek feladatait. Korhecz Tamás (akinek édesapját, mint a szabad-kai önkormányzat vezetőjét ismertem meg néhány esztendeje) igen tar-talmas előadásban ismertette a vajdasági magyarság jelenlegi helyzetét.
Az előadás a jelen megoldásra váró kérdéseit vetette fel, így azt, hogy az
utóbbi esztendők során kiépült vajdasági magyar intézmények igen nagy szakemberhiánnyal küzdenek, tekintettel arra, hogy a korábbi, úgyneve-zett „milosevicsi” korszakban a nagyszerb nacionalizmus és diktatóri-kus államvezetés számos, a magyar szakemberek által betöltött pozíciót számolt fel, ennek következtében igen sok magyar szakember távozott Magyarországra, valamint nyugati országokba, így a most megnyíló le-hetőségeket a magyar közösség nem tudja kellőképpen kihasználni, kö-vetkezésképp arra lenne szükség, hogy a vajdasági felsőfokú oktatásban (például az újvidéki egyetemen) diplomát szerzett fi atal magyarok szü-lőhazájukban maradjanak.
Mindez valóban fontos „nemzetpolitikai” kérdést jelent, mint ahogy hasonló fontos tapasztalatokról adtak számot a tanácskozás más részt-vevői is. Például a Romániából és Szlovákiából érkezett kulturális veze-tők aggodalmukat fejezték ki amiatt, hogy az új bukaresti és a pozsonyi kormányok, amelyekben nem kaptak helyet a magyar pártok képviselői, egyre-másra nyirbálják meg a korábbi esztendőkben szerzett kisebb-ségpolitikai eredményeket: szűkítik a kisebbségi jogokat, csökkentik a magyar kulturális intézmények és iskolák költségvetési támogatását, és bocsátják el állásukból azokat a magyar tisztviselőket, akiket a korábbi (a magyar pártokra is támaszkodó) kormányzatok hivatalba helyeztek.
Mindez valóban súlyos aggodalmakra ad okot, és ennek a helyzetnek a kezelése egyrészt a magyar kormánypolitika, másrészt a magyar kultu-rális élet feladata. Ez a meggyőződés fejeződött ki a zentai tanácskozás záróközleményében is.
A zentai ünnepséget és nemzetpolitikai tanácskozást egy hosszan tartó és igen tartalmas utazás követte, ennek Kolozsvár, Marosvásárhely, Csíkszereda, Nagyvárad, Ungvár és Beregszász voltak az állomásai – mindenütt a magyar kultúra napja alkalmából rendezett ünnepségeken vettem részt. Kolozsváron csak egy éjszakát maradtam, általában a re-formátus egyház diakóniai központjában szoktam megszállni, most is ott éjszakáztam, előtte pedig a neves erdélyi íróval, Szilágyi Istvánnal töltöttem az estét, nála is aggodalmat tapasztaltam: vajon az új buka-resti kormány miként fogja kezelni azokat a kisebbségpolitikai ered-ményeket, amelyeket a korábban kormányzati szerepben fellépő erdélyi magyar párt elért. (A román köztársasági elnök néhány nappal későbbi budapesti látogatása, amelynek során Basescu elnök ismét leszögezte, hogy Romániát „egységes nemzetállamnak” (?) kell tekinteni, nem sok
jót ígér.) Kolozsvárról utaztam tovább Marosvásárhelyre, hogy (kibő-vítve az egyszemélyes delegációt) Gálfalvi Zsolttal folytassam utamat misszióm következő: csíkszeredai állomására.
A magyar kultúra napja csíkszeredai ünnepe nekem személyesen is ünnepi alkalmat jelentett, minthogy most jelent meg már régóta terve-zett erdélyi irodalomtörténeti összefoglalásom első kötete Tőzsér József és Kozma Mária ottani (Pallas-Akadémia elnevezésű) könyvkiadójá-nál. A Magyar irodalom Erdélyben című kötet, a tervezett vállalkozás első részeként, az 1918 és 1944 közé eső korszak irodalmát tekinti át, és minthogy ez volt a csíkszeredai kiadó ötszázadik kiadványa, a székely városban ennek a könyvnek a bemutatásával emlékeztek meg a neveze-tes kulturális ünnepről. A városháza dísztermében igen szép számú kö-zönség volt jelen, képviseltette magát a bukaresti magyar nagykövetség, megjelent a csíkszeredai magyar főkonzul, a székely város korábbi és mai polgármestere és igen sokan az ottani magyar kulturális élet neves személyiségei közül. A könyvet Gálfalvi Zsolt, neves irodalomkritikus, a Romániai Írók Szövetségének korábbi alelnöke mutatta be értő és ba-ráti szavakkal, és a könyvbemutatóról tudósítást adott a Duna Televízió, illetve a csíkszeredai városi televízió, beszámolót közöltek róla a romá-niai magyar sajtóban is.
Csíkszeredáról ismét Marosvásárhelyen és Kolozsváron keresztül érkeztem Nagyváradra, ez bizony fárasztó utazás, közel ötszáz kilomé-tert jelent a havas, ködös országúton. Váradon a magyar kultúra napja ottani ünnepségén vettem részt, ezt a római katolikus püspöki palotában tartották meg. A gyönyörű történelmi épületet nemrég kapta vissza az egyház, magam most láttam először a palota barokk dísztermét, amely kétségtelenül az erdélyi monumentális építészet egyik remekműve. A hírek szerint hamarosan az egész palota visszakerül a katolikus egy-ház kezelésébe, mindeddig a Bihar megyei történelmi múzeum szék-háza volt, és bizony mindenekelőtt a román történelem eseményeinek bemutatását szolgálta. Most azután, örvendetesen, visszakerül eredeti tulajdonosához, és visszakapja eredeti feladatait, ezek között lesz (lehet) a magyar kultúra szolgálata is.
A váradi ünnepséget Tempfl i József római katolikus megyéspüspök személyes jellegű beszéde nyitotta meg, a püspök nemrégiben nyuga-lomba vonult, s magam is tanúsíthatom, hogy milyen hatalmas munkát végzett, nemcsak az erdélyi, illetve partiumi katolikus egyház, hanem
az egész erdélyi magyarság, sőt a régióban élő többi nép javára. Igazi szentéletű pap volt, akinek nevét majd ott fogják emlegetni a legendás hírű Márton Áron püspök és a többi erdélyi magyar hitvalló mellett. A magyar kultúrának szentelt ünnepségnek, amelyen jelen voltak a nagy-váradi magyar közélet, kulturális élet jeles képviselői, két előadója volt.
A debreceni irodalomtörténész Bényei József, aki Kölcsey Ferenc köl-tészetéről és magam, aki a Himnusz irodalomtörténeti és szakrális sze-repéről beszélt. Az ünnepség során Meleg Vilmos, a Szigligeti Színház igazgatója adott elő klasszikus magyar verseket, majd baráti találkozón vettünk részt a partiumi református egyetemen.
Nagyváradról a kárpátaljai Ungvárra vezetett utam, ahol részt ve-hettem a kárpátaljai magyarok, közelebbről a MÉKK (Magyar Értelmi-ségiek Kárpátaljai Közössége) ünnepi összejövetelein. Zsűrielnökként kaptam szerepet az ungvári magyar középiskolák hagyományos Him-nusz-mondó szavalóversenyén, másokkal együtt megnyitottam a Mun-kácsy Mihály Képzőművészeti Egyesület tagjainak és a tiszaháti „plein air” művészeti tábor résztvevőinek kollektív kiállítását, ezen igen sok kárpátaljai és néhány magyarországi művész alkotásait tekinthette meg a közönség az Ungvári Néprajzi Múzeum kiállítótermében. Érdekes ki-állítással ismerkedhettem meg, rám különösen Soltész Péter festményei, Lőrincz István fotói, Nagy Emese szőttesei, Marinics Sándor és Fuchs Andrea grafi kái és Beleny Mihály (ruszin művész, akinek Mátyás ki-rályról készített domborművét nemrég avathattam fel a munkácsi vár-ban) plasztikai művei tettek nagy hatást. Este pedig az ungvári Báb-színházban, a belvárosban található régi, még a „magyar időkben” épült színházi épületben rendezett ünnepi műsor előtt mondhattam beszédet, maga a műsor a nagydobronyi Hímes Táncegyüttes, a péterfalvi Kokas-banda, az eszenyi Ritmus Táncegyüttes és a Himnusz-mondó verseny ifjú győztesének szereplésével valóban méltó módon emlékezett meg nemzeti kultúránk közösségi ünnepéről.
Másnap Beregszászba utaztunk, ahol a déli órákban a Kárpátaljai Magyar Művelődési Intézet nemrég megnyitott nagyszabású palotájá-ban értelmiségi fórumon vettem részt, megnyitót tartottam, átadtam az anyanyelvi konferencia elismerő okleveleit, és tanúja lehettem annak, hogy milyen sok kárpátaljai tanár, művész és egyesületi vezető kapott igen szép elismerést a MÉKK vezetőitől. Az ünnepi találkozón Dupka György, a MÉKK elnöke, az anyanyelvi konferencia elnökségének tagja
tartott részletes beszámolót az egyesület elmúlt esztendei munkájáról, bemutattak néhány új könyvet, illetve az Együtt című kulturális folyó-irat most megjelent számát, Filep Anita verséneklő fellépése tette szí-nesebbé az ünnepi megemlékezést, ugyanott megnyílt Soltész Péter és Soltész Gabriella – két neves kárpátaljai magyar művész – felújított ki-állítása is.
A vajdasági, erdélyi és kárpátaljai utazás bizony fárasztó volt, mégis jóleső érzésekkel tértem haza: mindenütt baráti szívekre, a magyar kul-túra lelkes és áldozatos munkásaira találtam. Mondhatni valamennyire feloldódott az a rossz érzés, amely idehaza hatalmasodik el bennem a mindinkább veszedelmes – az ország jövőjét tekintve veszedelmes – po-litikai „iszapbirkózás” láttán. A vajdasági, a székelyföldi, a partiumi, a kárpátaljai magyarok, az ottani magyar kulturális intézmények, ahogy tapasztaltam, nemzeti felelősségtudattal és mind érzékelhetőbb ered-ményességgel szolgálják anyanyelvünk és nemzeti kultúránk védelmét.
Móricz Zsigmond híres jelszava volt ez a harmincas évek végén, a ma-gyarországi közéleti csatározások elvadulása idején: „Hagyd a politikát – építkezz!” Úgy tetszik, ez a nagyon egyszerű és végsőkig tömörített közösségi stratégia a jövőben sem veszítette el erejét.
(Nyelvünk és kultúránk 2009. 1. sz. 7-10. o.)