Annak, aki arra keres választ, hogy a kisebbségi magyar irodalmak mi-ként kaptak helyet és minősítést a második világháborút követő két év-tizedben a magyarországi irodalmi tudat mérlegén, bizony csalódottan kell megállapítania, hogy a nemzeti kohézió és szolidaritás erkölcsi ereje a kívánatosnál, de még a lehetségesnél is jóval gyengébben működött.
Mintha annak a várakozásnak, együttérzésnek és elkötelezettségnek, amely a Trianont követő két évtizedben oly bátorítólag hatott az elszakí-tott magyarságra és ennek kultúrájára, egyszeriben vége szakadt volna.
Az irodalmi élet magyarországi fórumain alig találunk olyan írásokat, amelyek a felvidéki, az erdélyi, a vajdasági és a kárpátaljai magyar iro-dalmak iránt megnyilvánuló érdeklődést és elkötelezettséget tanúsíta-nák. Akad néhány írás, például Benedek Marcell és Lukácsy Sándor, később Czine Mihály tolla nyomán, amely kísérletet tett arra, hogy az er-délyi magyar irodalomra valamiképpen felhívja a fi gyelmet, a többi ki-sebbségi magyar irodalom mindazonáltal alig keltett némi érdeklődést, jellemző dolog, hogy a szlovákiai magyar irodalomról, nem véletlenül Balogh Edgár tolla nyomán, gyakrabban emlékezett meg az erdélyi ma-gyar sajtó, mint a mama-gyarországi, a vajdasági mama-gyar irodalom (néhány Bori Imre munkásságát bíráló írást leszámítva) pedig szinte észrevét-len maradt. Így azután valóságos szellemi „forradalomnak” tetszett az a gesztus, amellyel 1968 kora nyarán a Magyar Írók Szövetsége hozzá-fogott a szomszédos országok magyar irodalmainak vizsgálatához, és a már régóta szükséges magyar-magyar kapcsolatok kialakításához. Erre a gesztusra, de szívesebben beszélnék irodalom- és nemzetpolitikai je-lentőségű vállalkozásról, az 1968-as esztendő közép-európai eseményei adtak alkalmat. Csehszlovákiában teljes erővel kezdtek kibontakozni a
„prágai tavasznak” azok az eseményei és az a szellemisége, amelyek az ott élő magyarság számára is megnyitották a nemzeti identitás helyre-állításának lehetőségeit, Romániában egyféle bel- és művelődéspoliti-kai liberalizáció volt tapasztalható, amely természetesen azt a stratégiát szolgálta, amely révén a Ceausescu által irányított diktatúra meg kívánta erősíteni a maga pozícióit, részben az országon belül, részben a nyuga-ti világban (amelynek gazdasági támogatására szorult), Jugoszláviában
pedig ezek az esztendők jelentették a „titoizmus” virágkorát: az ország jelentékeny gazdasági, diplomáciai és kulturális sikereket könyvelhetett el, s érezhető módon javultak Budapest és Belgrád kapcsolatai is. Ekkor ejtette hatalmába a közép-európai értelmiséget, de a nyugati intelligenciát is az „emberarcú szocializmus” illúziója, amely azután augusztus végén, a
„prágai tavasz” elfojtása után igen gyorsan foszlányaira szakadt.
Ezekben a napokban (pontosan 1968. március végén-április elején) született meg Fábry Zoltán A magyar kisebbség nyomorúsága és nagy-sága című írói vallomása, amely a korábbi nagyszerű történelmi beszá-molóhoz, az 1946-ban készült A vádlott megszólal című íráshoz hason-lóan, most már annak mintegy „ellenpárjaként” adott számot a felvidéki magyarság megpróbáltatásairól, egyszersmind megszólaltatta ennek a nehéz próbákon átjutott nemzeti közösségnek a reményeit és kifejezésre juttatta emberi méltóságát és önérzetét.
„Mi – olvasom Fábry írását – nem kérünk, mi nem követelünk. Mi vagyunk! És létünknél többek vagyunk. Nekünk itt történelmi szerep jutott: a mércéé, a regulátoré, a mementóé. Olcsó dolog lenne ezt a mér-cét egyszerűen kidobni vagy átmázolni, a mementót – a lelkiismeretet – elhallgattatni. Tőlünk szabadulni: a valóságtól és az emberségtől való elfordulást, a felelőtlenséget jelenti. Egyszer már megpróbálták. Ha má-sodszor is megkísérlik, önmagukat leplezik le visszamenően, mert e bűn neve: fasizmus, mely nem más, mint a kizárólagosság és tekintetnélkü-liség sovinizmusa.”
A hatvannyolcas esztendő – nem csak Szlovákiában, de Erdélyben és természetesen Magyarországon is – a nagy remények (és rövidesen a nagy csalódások) időszaka volt. A magyar irodalmi életben igen jelen-tékeny viták zajlottak ebben az időben, olyan kérdésekről, amelyeknek tisztázása már hosszú idők óta esedékes volt, így 1968-ban igen élénk eszmecsere zajlott le a művészetek úgynevezett „pártirányításáról”, ez a vita enyhíteni kívánta azt a feltétel nélküli kiszolgáltatottságot, ame-lyet a művészeteknek kellett elszenvedniök a számos esetben teljesen műveletlen és hozzá nem értő pártfunkcionáriusok gyámkodása miatt, ugyancsak jelentősége volt annak az 1967-1968-ban lezajlott vitának, amelyet az irodalom úgymond „közérthetőségéről” rendeztek, ez a vita természetesen az irodalmi modernitás lehetőségeit mérte fel, vagy annak az ugyancsak 1967-1968-ban rendezett vitának, amely az abszurd és a groteszk fogalmaink tisztázását vállalta magára, és ennyiben szintén az
irodalmi modernitás értelme és lehetősége körül zajlott. Tulajdonképpen ezeknek a tisztázó eszmecseréknek a körébe tartozott a határokon túl élő magyar irodalmakról kialakult polémia is, talán azzal a lényeges különb-séggel, hogy ezúttal nemcsak szűkebb értelemben felfogható „irodalmi vitáról”, hanem elsőrendűen „nemzetpolitikai” kérdések megvitatásáról volt szó. A határokon túl kifejlődött kisebbségi magyar irodalmak ügye ugyanis természetes módon érintette azt a kérdéskört, amely a trianoni széttagoltságban élő nemzeti közösség és kultúra mibenlétének és a le-hetséges szellemi egység helyreállításának a problémáit ölelte fel.
Az úgynevezett „kettős kötődés” vitára a Magyar Írószövetség szék-házában került sor 1968. május 10-én. A vitát az írószövetség vezeté-se, tehát Darvas József elnök és Dobozy Imre főtitkár kezdeményezte:
mindkettőjöket súlyos felelősség terhelte amiatt a kiszolgáltatottság miatt, amelybe irodalmi életünk jutott az ötvenhatos forradalom leverése után, ugyanakkor ők is (különösen Darvas) érezték annak a felelősségét, hogy az írószövetségnek végül is mondania kell valamit a határokon túl élő és mindinkább a maguk feladataira találó magyar irodalmakról, és ki kell fe-jeznie valamiképpen a nemzeti kultúra (és ennek révén a nemzet) lényegi egységének a gondolatát. A magyar társadalom ekkor ugyanis már kezdte felemelni fejét az 1956-ot követő bénultságból, a magyar irodalmi életben ismét azoknak az íróknak, a többi között Illyés Gyulának, Németh Lász-lónak, Veres Péternek, Kodolányi Jánosnak, Déry Tibornak, Nagy László-nak, Juhász Ferencnek a megnyilatkozásai adtak irányt és tartalmat, akiket egy évtizeddel korábban jóformán elhallgattatott a kádárista restauráció, és (kétségtelenül ennek is szerepe volt), új kapcsolatok jöttek létre a magyaror-szági és a kisebbségi magyar irodalmak prominensei között.
Az írószövetségi vitára némi előkészítés után került sor (a vitán, mint fi atal irodalomkritikus, úgy emlékszem, Béládi Miklós és Czine Mihály kezdeményezésére és Darvas József jóváhagyásával magam is jelen vol-tam, ezért részben személyes benyomásaimra és emlékeimre is támasz-kodom). Darvas vitaindító bevezetője a következőket jelentette be: „Ez a kérdés, a határon túli magyar irodalom kérdése, hosszú időn keresztül az úgynevezett »kényes kérdések« között volt. Mi magunk is egy ki-csit túlságosan kényes kérdésnek kezeltük. Ami késik, az nem múlik.
Azt hiszem, egy csomó kérdéssel kell itt komolyan szembenézni: mi a határon túli magyar irodalomról elvileg azt valljuk, hogy az a magyar irodalom elidegeníthetetlenül szerves része; sajátos módon,
természe-tesen, ezek az irodalmak egy más irodalmiság keretében nőttek fel. Az elmúlt huszonhárom év alatt is egy másik ország keretei között, az ott alakuló valóságból alkottak. Ennek az irodalomnak a munkása, egy más állam, de szocialista állam polgárai. Természetesnek tartjuk, hogy ez az irodalom a romániai irodalomnak is része, a csehszlovák irodalomnak is része – de ugyanígy része a magyar irodalomnak is. Nemcsak az otta-ni valóságból táplálkozik, de táplálkozik a magyar irodalom múltjából, hagyományaiból; táplálkozik – sok helyen nem tud eléggé – a jelenlegi magyar irodalomból is. A felelősség ezekért az irodalmakért közös: a mi felelősségünk is, és a testvér, szocialista országok felelőssége is. Én azt hiszem, ez tisztességes elvi álláspont. Gyakorlatilag ennek az elvi állás-pontnak a következtetéseit kellene közös erővel összerakni.”
Darvas megnyitóját Illés Lajosnak, az írószövetség kritikai szak-osztálya titkárának beszámolója követte, ebben az imént idézett Fábry Zoltán-tanulmányra (A magyar kisebbség nyomorúsága és nagysága) hivatkozott, majd a Csehszlovákiai Kommunista Párt 1968-as „akció-programjára” és a prágai kormány programnyilatkozatára hivatkozva arról beszélt, hogy a kisebbségi magyar irodalmak kettős elhelyezése és kettős kötődése, vagyis egyfelől az egyetemes magyar nemzeti kul-túrában, másfelől az irodalmaknak társadalmi és politikai keretet adó állam kultúrájában történő elhelyezése megoldást adhat a határokon túl kialakult magyar irodalmak identitásának kérdéseire.
„A kettős kötöttség fi gyelembevétele – érvelt az előadó – mindkét ol-dal szabad érvényesülésének lehetővé tétele egyetemes forraol-dalmi érdek, és tegyük hozzá: az, hogy valaki nemzetiségének megfelelően, szabadon élhessen bárhol, elemi emberi jog. Szomszéd országainkban éppen e ket-tős kötöttség következtében, a nemzeti lét ott kialakult feltételei köze-pette, különböző formában, az elmúlt évszázadban magyar irodalmak alakultak és fejlődtek ki. Ma már a magyar irodalom nem azonos egy ország irodalmával – rajtunk kívül még négy baráti testvérországban van magyar irodalom. Különböző fejlettségi szinten, de írói bázissal, in-tézményekkel, irodalmi és kritikai élettel.”
Az előadó mindezek után a következőket jelentette ki: „Az elmúlt év-tizedekben különböző koncepciók alakultak ki arról, hogy vajon a szom-széd országok magyar irodalmai magyar irodalmak-e, és egyáltalán hova tartoznak. Baráti országokban történetileg is, jelenleg is erről eltérő állás-pontok keletkeztek, melyek hatottak és hatnak az irodalmi kapcsolatok
praktikus alakulására. Úgy vélem, a baráti országokban élő magyarok kettős kötöttségéből következik, hogy az ottani magyar irodalomnak van-nak a hazaitól eltérő, sajátos vonásai. Például az ország valósága ihleti, a közvetlen társadalmi környezet; kifejeződik benne a magyar nemzetiség sorsa és ez országonként eltérő. Különösen Romániában, ahol évszázados múlttal, irodalmi örökséggel rendelkezik az ottani magyar irodalom, sőt olyan hagyományokkal is, amelyek a mi irodalmunkra termékenyítően hatottak és hatnak ma is. De más szomszéd irodalomban, Csehszlováki-ában vagy JugoszláviCsehszlováki-ában is tudunk ilyen hagyományokról.” Ezt követve Czine Mihály a romániai, E. Fehér Pál a csehszlovákiai, Kovács Kálmán a jugoszláviai, végül Sándor László a kárpátaljai magyar irodalom hely-zetéről, fontosabb alkotó egyéniségeiről és intézményeiről, illetve a ve-lük kialakított magyarországi kapcsolatokról adott képet, minden esetben megvilágítva az irodalmi kapcsolatok kialakításában tapasztalt nehézsé-geket. Természetesen nem lehet közömbös és érdektelen a referátumok szerzőinek személye és munkássága. Czine Mihály már akkor is az er-délyi irodalom általánosan elismert szakértője volt, akinek éppen tudó-si következetessége és bátorsága következtében kellett súlyos méltány-talanságokat elszenvednie (az 1945 utáni magyar irodalom történetének akadémiai kézikönyve számára készített fejezetét az erdélyi irodalomról nem engedték megjelentetni a kézikönyv szövegének a pártközpont által kijelölt cenzorai). E. Fehér Pálnak pozsonyi családi gyökerei voltak, álta-lában szakszerűen, jóllehet nagyon is „pártos” szemlélettel ítélte meg a szlovákiai magyar irodalmat, közeli kapcsolatai voltak a szovjet politikai intézményrendszerrel, és a „prágai tavasz” augusztusi elfojtása idején ka-tonai egyenruhában vett részt a megszállás műveleteiben. Kovács Kálmán a debreceni egyetem tudós tanára volt, Gyulai Pál kritikai tevékenységéről írt alapos monográfi át, és a hatvanas években az újvidéki egyetem magyar tanszékének vendégtanáraként vállalt küldetést. Sándor László a két vi-lágháború között a kolozsvári Korunk csehszlovákiai kiadóhivatalában, 1945 után a kárpátaljai könyvkiadóban, majd a területi rádióban dolgozott, 1962-ben költözött Budapestre, könyvkiadóknál, majd a szovjet kultúrát népszerűsítő Gorkij Könyvtárban tevékenykedett.
Az írószövetségi ankét részletesebb ismertetése igen hosszadalmas volna, ezért most csak Czine Mihály és E. Fehér Pál előadására hivatko-zom. Czine igen hitelesen beszélt arról, hogy milyen személyes indíté-kok nyomán kezdett foglalkozni az erdélyi irodalommal, és hogy miért
gondolta úgy, miszerint az 1945 utáni korszak tanulmányozása egyelőre megoldhatatlan feladatot jelent. „1945-nél megálltam. Úgy láttam, hogy nemigen lehet jó reménnyel folytatni sok ok miatt. Olyan dolgok sö-tétlettek fel – ezek már a külső állapotokból következők voltak – mint Szabédinak a halála, amiről a magyar sajtóban sehol nem jelent meg semmi; az egyetem beolvasztása, amit nálunk nemigen volt illedelmes dolog tudomásul venni; a »Gondos atyafi ság« egyre süllyedő vonala – az első kötet ragyogó volt, a második gyöngébb, a harmadik már gyönge;
Sütő évről évre ismétlődő hallgatása; 30 kilométeres körzet a látogatók számára; a Korunk vonalának az összeszűkülése, amiről megint nem nagyon tudtunk tudomást venni, mert nem akartunk. Ezt kiegészítette, hogy itthon még nemigen közölték az olyan írásokat, amelyek a szom-szédos országok irodalmát legalább erkölcsileg érezték jelentősnek és nagynak, pedig akkor már elkezdődött valami kedvező mozgás Románi-ában, a romániai magyar irodalomban is.”
A szlovákiai magyar irodalomról, mint láttuk, E. Fehér Pál beszélt, ennek során elismeréssel szólott ennek az irodalomnak az akkori érté-keiről, például Fábry Zoltán munkásságáról vagy Dobos László Földön-futók című regényéről, ugyanakkor (jogosan) azt is megemlítette, hogy a magyarországi sajtó rendre szó nélkül hagyja a szlovákiai magyar iro-dalom eredményeit, például Dobos László regényéről (akkor még) sem a Népszabadság, sem az irodalmi folyóiratok: a Kortárs, az Új írás és az Élet és Irodalom nem közölt ismertetést. A beszámoló érdeméül kell be-tudnunk, hogy szóvá tette a kedvezőtlen fejleményeket is, így azt, hogy a Szlovák Írószövetség évek óta következetesen megakadályozza Fábry állami díjjal való kitüntetését. Ugyancsak szóvá tette az akkori szlovák sajtóban olvasható magyarellenes nacionalista írásokat: „Ma nem egy olyan cikk olvasható a szlovák irodalmi és kulturális lapok hasábjain, amelyek a legszélsőségesebb nacionalizmus hangján voltaképpen iga-zolni akarják az 1945-1948 közötti időket. Itt több nevet és cikket, ta-nulmányt lehetne és kellene is említeni; ez már olyan kérdés, amelyik nem szlovák vagy magyar ügy – ez voltaképpen Közép-Európa ügye és persze azoknak az ügye, akiknek a bőre forog kockán.”
Végül is meg lehet állapítani, hogy az írószövetségi vita általános-ságban az elvszerű tisztázás jegyében próbálta bemutatni a kisebbségi körülmények között tevékenykedő magyar irodalmakat és a velük tör-ténő kapcsolatfelvétel nehézségeit. Darvas József már idézett bevezetője
a „közös felelősség” (vagyis a magyarországi és a szomszédországi po-litika közös felelősségének) elvét rögzítette, és ennek a követelménynek az érvényesítése révén különböztette meg a szomszédos országokban tapasztalható kisebbségpolitikai és kulturális politikai kurzusokat. „A mi álláspontunk ez (tudniillik a közös felelősség elvének érvényesítése) – a jugoszlávoknál elég természetesen fogadják, talán a csehszlovákiai folyamatok is abba az irányba haladnak, hogy ott is természetessé válik ennek az elvi álláspontnak a vállalása. A legnehezebb a románokkal: ők ezt a közös felelősséget a be nem avatkozás elve alapján elutasítják. Ez nem jelenti azt, hogy feladjuk az elvi álláspontunkat.” Persze azt ő is jól tudta, hogy a „kettős felelősség” elvének érvényre juttatása nem lesz könnyű feladat. Az eszmecsere lezárása során mondotta a következőket:
„Nagyon bonyolult dologról van szó. A múltkor elmondtam, hogy kint voltam Romániában és ott az írószövetség elnökével, Zaharia Stancuval beszéltem erről a problémáról. Meg kell mondanom, nagyon nyílt és na-gyon őszinte beszélgetés volt. Különböző konkrét javaslatokat tettem;
az elvi javaslat az volt, amit itt megfogalmaztunk: közös felelősség ezért az irodalomért, kettős kötöttség, stb. stb. Ő lényegében – és nem a maga fejétől – fi noman, különböző érvelésekkel, majdnem minden konkrét javaslatomat, egyelőre legalábbis, elutasította. Nagyon keveset fogadott el belőle, úgyhogy a végén már odáig ment a vita, hogy föltettem neki a kérdést: nem tartja-e furcsának azt, hogy amikről mi beszélgettünk és amikről kiderült, hogy egyelőre legalábbis nem megy, az a két vi-lágháború között a fasiszta Horthy-Magyarország és a királyi Románia között egészen természetes volt?... Hát legyen szabad a két ország író-inak a közeledése! Minden fakszni nélkül ülhessenek föl a vonatra és utazhassanak el! A két világháború között ez egészen természetes volt.
Ha egy erdélyi magyar író úgy érzi, hogy helyesebb itt kiadni a könyvét – ahogyan Tamásinak megjelentek a könyvei és azután megjelentek ott is, az legyen természetes! Legyen természetes az, hogy mi odamegyünk és irodalmi esteket tartunk magyarlakta városokban, mint ahogyan a románlakta területeken ők is tartanak. És egy csomó javaslatot mond-tam még, a végén ő azt mondta, hogy hát történelmileg úgy alakult a dolog, hogy nemzeti keretek között épül a szocializmus, ilyen gondunk nemcsak nekünk, magyaroknak van, hanem nekik, románoknak is, mert a Szovjetunióban például én nem tudom, hány román nyelvű ember él, akiket moldovánoknak neveznek, de azoknak a nyelve román, és mi
len-ne akkor, hogyha ők otthon Romániában ezt a kérdést fölvetnék?... Én azt mondtam neki, hogy én egyszerűen nem tudom elhinni, Stancu elv-társ, hogy magát, mint a Román Írók Szövetségének elnökét ne izgatná az, hogy mi van ezekkel a moldovánokkal? Erre nem mondott semmit, én mondtam, hogy itt az irodalomnak és az íróknak megvan egy olyan jófajta felelőtlenségi lehetőségük, hogy fogalmazzanak meg kérdéseket józanul és okosan, amiket a politikának előbb-utóbb úgyis meg kell fo-galmazni és napirendre kell tűzni.”
A kialakult vitában még többen vettek részt, így Szalatnai Rezső, aki felhívta a fi gyelmet arra, hogy az Országos Széchényi Könyvtár „nem gyűjti az ország határain kívül megjelent újságokat, folyóiratokat, köny-veket”, majd szóvá tette azt is, hogy foglalkozni kellene a nyugati világ-ban (az emigrációvilág-ban) megjelenő magyar irodalommal is. Komis Pál (a Kiadói Főigazgatóság vezetője) a határokon túl megjelenő magyar kiad-ványok magyarországi kereskedelmi forgalmáról számolt be. Végül Illés Lajos és Dobozy Imre összegezte az eszmecsere tanulságait. Az előbbi a következőket jelentette ki: „A vitában sokoldalúan rámutattak arra, hogy a kettős kötöttség alapján számos közös vonás a szomszéd országok nemzeti irodalmaival is rokonítja őket. De ugyanakkor az általános vo-nások alapján az egyetemes magyar irodalom szerves, elidegeníthetetlen részei, munkásai, művelői; a szomszéd országok állampolgárai magyar írók. A vita elemezte a határon túli irodalmak e kettős kötöttségéből kö-vetkező tartalmi vonásokat, eltéréseket, közös elemeket. E világos elvi álláspont alapján magatartásunkban, szemléletünkben a közös gondnak, tudatosságnak és felelősségnek kell érvényesülnie.”
Dobozy Imre zárószavában pedig már az irodalomtörténeti, illetve kritikai gondozásbavétel feladataira is utalt. „Azt hiszem, világos – jelen-tette ki –, hogy két, időben egyszerre végrehajtandó feladat áll előttünk a határon túli magyar irodalmakkal kapcsolatban. Az egyik ezeknek az irodalmaknak a két világháború, illetve a felszabadulás utáni irodalom-történeti, kritikai gondozásba vétele, felmérése; a másik a mostani, élő, határon túli magyar irodalmak állandó kritikai gondozása. Nem lehet elválasztani a kettőt, ez egyszerre törlesztendő adósság, azzal együtt, hogy ennek az adósságnak a törlesztésére már történtek eddig bizonyos lépések.” Az írószövetségi eszmecsere ezzel tulajdonképpen hasznos-nak mutatkozott, más kérdés, hogy még sok időnek kellett eltelnie addig, amíg az iméntiekben megjelölt tennivalók teljesítésére sor kerülhetett.
Az írószövetségi eszmecseréről jegyzőkönyv készült, ez azonban máig sem került nyilvánosságra (az írószövetség archívumában találha-tó). A vita iránt mindazonáltal igen széles körben nyilvánult meg ér-deklődés, ennek kívánt megfelelni az Élet és Irodalom 1968. május 18-i számában közreadott Kettős kötődés - kettős felelősség című beszámoló, majd Lengyel Péternek ugyancsak ebben a lapban közreadott Gyakorlati felelősség című írása, ez utóbbi az ankéton szóba hozott javaslatokat is összegezte: „Az elhangzottakból a legérdekesebb javaslatok ezek voltak:
Nyíljon mód az írók személyes kapcsolatainak elmélyítésére, az állandó író-olvasó találkozókra a külföldi magyar írók és itthoni olvasóik között.
Egyetemeink magyar tanszékei biztosítsanak bizonyos óraszámot ezek-nek az irodalmaknak. Létesítseezek-nek díjat, amelyet minden évben egy-egy
Egyetemeink magyar tanszékei biztosítsanak bizonyos óraszámot ezek-nek az irodalmaknak. Létesítseezek-nek díjat, amelyet minden évben egy-egy