Két évtized – történelmi mértékkel mérve – egyrészt igen rövid, más-részt igen hosszú idő. Rövid idő, minthogy a valóságos történelmi vtozások, legalábbis ezt mutatja az európai (és a világ-) történelem, ál-talában igen hosszú idő, nem egyszer több évtized, akár egy évszázad leforgása alatt szoktak létrejönni (a magyar történelem utolsó három év-százada során talán 1711, 1848, 1867, 1919–1920, 1945 és 1989 volt ilyen történelmi jelentőségű korszakhatár, vagyis a háromszáz esztendős tör-ténelem hat nagyobb korszakhatárt mutatott!). De ahogy mondottam, a két évtized igen hosszú időt is jelenthet, hiszen ki tagadhatná, hogy 1988 óta, amidőn Szokai Imre és Tabajdi Csaba Mai politikánk és a nemzeti-ségi kérdés című tanulmánya a Magyar Nemzet február 13-i számában megjelent, igen radikális társadalmi átalakulást, egy egész történelmi korszakra való tapasztalatot – és bizony rengeteg csalódást kellett meg-érnünk és megemésztenünk. Mindenképpen indokolt tehát a számvetés igénye: vajon a mögöttünk álló két évtized (amely valamivel rövidebb volt, mint az egész Horthy-korszak, kétszer annyi ideig tartott, mint a Rákosi-korszak, de mindenképpen rövidebb volt, mint az igen hosszú:
három évtizedet átfogó Kádár-korszak) miben igazolta, vagy miben cá-folta az akkori felvetéseket, miben váltotta valóra az akkori várakozáso-kat, miben maradt el e várakozások mögött.
Aki most, húsz esztendővel később, elemző módon kívánná mérlegre helyezni azt, hogy a Szokai-Tabajdi-tanulmány megállapításait mennyi-ben igazolta az idő, és javaslatait menyimennyi-ben váltotta valóra a történe-lem, annak egy terjedelmes elemző vizsgálattal kellene megoldania a kétségtelenül nem könnyű feladatot. Ez a rövid bevezetés (vagy vitaindí-tó) erre nyilvánvalóan nem vállalkozhat – következésképp csak néhány megjegyzés erejéig mérheti fel az eredményeket és a nyilvánvaló defi -citet. A legnagyobb eredmény – és ez akkor a két szerző kezdeményező készségéről, politikusi lelkiismeretességéről és bátorságáról tanúskodott – kétségtelenül abban volt, hogy a kisebbségi magyarság ügye és számos (hadd használjam ezúttal ezt a Németh László által kedvelt fogalmat)
„sorskérdése” a nyilvános diskurzus keretébe került.
Ezek a kérdések addig is ostromolták a magyar értelmiség és termé-szetesen a baloldali értelmiség lelkiismeretét, szóbahozni őket korábban mégis csak a „második nyilvánosság” fórumain, az „ezópuszi beszéd”
függönye mögött, magánbeszélgetésekben vagy a nyugati magyar emig-ráció fórumain lehetett. Az első alkalom, amidőn ezek a súlyos gondok az (akkor még korlátozott) nyilvánosság elé kerülhettek az 1987. szep-tember 27-én A magyarság esélyei címmel rendezett első lakiteleki ta-nácskozás volt, ezt követte Szokai Imre és Tabajdi Csaba tanulmánya.
Mind a lakiteleki tanácskozás, mind a szóban forgó tanulmány nyilvá-nosságra hozatalában (méltányos erről most említést tenni) Tóth Gábor-nak, a Magyar Nemzet akkori szerkesztőjének voltak érdemei. (A hatá-rokon túl élő magyarok helyzete tulajdonképpen az 1956-os forradalom idején sem került szóba, holott kedvezőtlen tapasztalat már akkor is volt éppen elég, gondolom, erre akkor nem adatott idő.)
A hallgatás (az elhallgatás) falának áttörése önmagában is méltány-landó történelmi cselekedet volt, különösen, ha arra gondolunk, hogy a diktatórikus korszakban (én ezt több megfontolás következtében sem nevezném szocializmusnak, minthogy ez a fogalom a régebbi hagyomá-nyok értelmében végül is az emberi történelem pozitív tartalmú és re-ményt adó kategóriája, vagy ennek kellene lennie), szóval a diktatórikus korszakban milyen szigorú és rendőrileg szavatolt tiltások gátolták meg azt, hogy a határokon túl élő magyarság helyzete és tapasztalata (vagyis sérelmei) a nyilvános diskurzus szintjén, mi több: a hatalmi szerkezetben szerepet betöltő politikusok előadásában jelenjenek meg. Ezen a méltat-lan és természetellenes helyzeten változtatott a két évtizede megjelent politikai vitairat, egyszersmind programjavaslat, amelynek jelentőségét mi sem mutatja jobban, mint az, hogy akkor is, a későbbiekben is számos refl exió érkezett rá, és idővel Szokai Imre és Tabajdi Csaba vitairatának egész kis irodalma lett. (Ezt az irodalmat mutatta be 2001-ben a Mérleg és számvetés című terjedelmes kötet.)
A régóta helytelenül és méltatlanul a szőnyeg alá söpört kérdések puszta felvetésén túl a vitairatnak igen gazdag stratégiai mondanivalója volt. Így először ez a vitairat jelentette be, hogy a magyarságnak korszerű nemzeti tudatra: azonosságtudatra van szüksége, és a magyar kisebbségi közösségek helyzetének ismerete és a mellettük vállalt felelősség ehhez az azonosságtudathoz szervesen hozzátartozik. „A szocializmus feltét-elei között – olvasom az egykori fejtegetést – a korszerű magyarságtudat kialakítása: a magyar múlt eredményeivel, tévedéseivel és hibáival való tárgyilagos szembenézés, európai helyünk, megkésett, ellentmondásos történelmi fejlődésünk őszinte – a túlzásokat, buktatókat kikerülő –
feltá-rása a magyarságnak rövidebb távon is sürgető feladata. Az egészséges, távlatos magyarságtudat kialakítása a cél. Arra a kérdésre kell meggyő-ző választ keresni, hogy a magyarországi szocializmus hogyan fejlődhet nemzeti keretek között, és a magyar nemzet hogyan boldogulhat a szo-cializmus keretei között.” Most tekintsünk el attól, hogy a szoszo-cializmus, mint olyan, alig két esztendővel később lekerült a napirendről, az akkori megállapítás ma is érvényes stratégiai tételnek tetszik, más kérdés, hogy azóta is a (közösen) megoldandó feladatok közé tartozik.
Úgy tetszik, egy időben közelebb került a megoldáshoz a vitaindí-tónak az a javaslata, amely szerint a „magyar-magyar” kapcsolatoknak (és ezzel együtt a „Duna-völgyi népek együttműködésének”) fejlődnie kell. Mindkét feladat terén vannak fi gyelemreméltó sikereink, csakhogy a „magyar-magyar kapcsolatok”, amelyekre akkor a tanulmányírók nem is gondolhattak, vagyis a különféle magyar politikai erők közötti kap-csolatrendszer, ma jóval mostohább állapotban van, mint egykor a ma-gyarországi és a határokon túli magyarok kapcsolatai. A hallgatásnál és elhallgatásnál ugyanis jóval súlyosabb minősítést érdemel az a hatalmi-politikai indítékok következtében létrehozott „gyűlöletkultúra”, amely immár eredményesen és igen veszedelmesen szaggatja szét a társadalom szövetét, és ássa alá magát a nemzeti együvé tartozást. A történelemnek különben, és most egy viszonylag olcsó okoskodás következik, szokása, hogy bizonyos konfl iktusokat megold, és helyettük más, esetleg súlyo-sabb konfl iktusokat hoz létre.
Hasonló a helyzet a „Duna-völgyi népek együttműködésével”: a rendszerváltozás utáni esztendőkben, például az 1989 karácsonyán következett bukaresti forradalom után, úgy tetszett, a demokrácia be-köszöntésével együtt a közép-európai népek megbékélése is napirendre kerül. Ezután következtek 1990 márciusában a marosvásárhelyi magyar-román etnikai konfl iktusok, majd a jugoszláviai – tömegmészárlásokat eredményező – polgárháború, nemrég a szlovákiai és romániai magyar-ellenes érzelmek felkorbácsolása, legújabban pedig a koszovói szuvere-nitás bejelentését követő belgrádi gyújtogatás. A „Duna-völgyi népek együttműködése” ma is fejlődik, főként az európai integráció hatására, ugyanakkor súlyos sebeket kap a szinte mindenütt újjáéledő nemzeti tü-relmetlenség és etnokratikus őrület következményeként.
A Szokai-Tabajdi-féle tanulmány igen alapos érveléssel sürgette a né-pek békéjét mindenütt megrontó (csak éppen a nyilvánosság színterein
módszeresen elhallgatott) etnokratikus és nacionalista irányzatok kritiká-ját és megfékezését. „A nemzetiségi kérdés előtérbe kerülését – olvasom – Magyarországon fontos külső körülmények is felgyorsították. Némely szomszédos országban most került igazán napirendre a (másutt 19. szá-zadi) nemzetté válás programja, amely a nemzet fogalmát kirekesztőleg értelmezi, bizalmatlanul tekint a »más«-ságra, s esetenként előítéletek felszításával jár együtt. Emiatt a magyarság sorsa helyenként és időn-ként nehezebbé vált, sőt, drámaian romlott, ami fokozta közvéleményünk aggódását, növelte politikánk felelősségérzetét.” Ezt a fejtegetést foly-tatja a következő gondolat: „A világgazdasági és a belső kihívások nyomására a szocialista országok sorában is terjed az egymás közötti együttműködés megújításának, a gazdasági integráció fejlesztésének igénye. Ez megvalósíthatatlan az egymás iránti bizalom hiányában, ami megítélésünk szerint – az internacionalizmus minimuma. Néhány szocialista ország kétoldalú kapcsolatait megoldatlan, vagy legalábbis megoldhatatlannak tűnő nemzetiségi kérdések, viták, viszályok is ter-helik. Ezek kezelése, a problémák nyílt, internacionalista felvetése és orvoslása nélkül más területeken, így a gazdasági együttműködésben sem lehet érdemben előre lépni. A világközvélemény előtt a szocialista társadalmi rendszer hitelének is mindinkább mércéjévé válik a szocia-lista államok tényleges emberi jogi teljesítménye, illetve a hajlandóság e kérdésekben a nemzetközi együttműködésre.” Ismét mondom, tekint-sünk el a szövegnek azoktól a kijelentéseitől, amelyeket a szerzők vagy az uralkodó párton belül kívánatos változások elkerülhetetlenségébe vetett őszinte bizalom vagy pusztán a retorikai követelmények telje-sítésének politikai kényszere miatt használtak – a szöveg lényege ab-ban van, hogy kifejezésre juttatta a (bizonyára már régebben) felismert nemzetpolitikai szükségszerűségeket, illetve a szomszédos államok (mindenekelőtt Románia és Csehszlovákia) kisebbségpolitikájának bí-rálatát. Valljuk meg, hogy miközben az akkoriban használatos retorikát kétségtelenül elsodorta az idő, a politikai kritika mit sem vesztett jo-gosultságából és érvényességéből. Ebből a kritikai készenlétből adódott az, hogy a szerzőpáros határozott követelményeket fogalmazott meg a magyar kormánypolitikával és a nemzetpolitikai kérdések általános kezelésével szemben. A tanulmány egyik legfontosabb megállapítása a következő: „A jelenlegi magyar politika számára az a mérce, hogy az adott állam mennyire biztosítja az ott élő magyaroknak az állampolgári
esélyegyenlőséget, milyen mértékben szavatolja a nemzetiségi megma-radáshoz szükséges feltételeket.”
Ugyanakkor a tanulmányírók, nem pusztán retorikai okok követ-keztében, hanem józan reálpolitikai megfontolások miatt is, elhatárol-ták magukat a hagyományos „sérelmi politikától” és a fennálló határok megváltoztatására irányuló szándékoktól. „A történelem fényeinek emlí-tése – hangzik a szerzőpáros érvelése – nem a sérelmi politika föléleszté-sére szolgál; nem Európa Lelkiismeretéhez fellebbez, csupán rámutat a mai gondok eredetére. A nemzetközi közvélemény, a status quo éber őrei elvárhatják a magyar államtól, a magyar néptől, hogy a jelenlegi hatá-rokat tényként fogja fel, de azt semmiképpen nem követelhetik, hogy a magyar nép mindezt igazságos döntés nyomán kialakult tényként fogad-ja el.” Majd ezt a következőkkel egészíti ki: „A magyar állam, a magyar nép számára egyidejűleg és szétválaszthatatlanul meghatározó a Lenin által is megfogalmazott önrendelkezési elv érvényesítése és a területi stabilitás fenntartása. Az európai béke, stabilitás és a közös biztonság szavatolása érdekében mi adottságnak fogjuk fel a határokat. Nem föld-rajzi elhelyezkedésüknek, hanem funkcióiknak tulajdonítunk elsődleges jelentőséget. A határok jelképessé válásáért, »spiritualizálódósáért«
szállunk síkra; azért, hogy ne elválasztó sorompók, hanem a népeket összekapcsoló „tényezők legyenek.”
Sorolhatnám tovább a tanulmány ma is érvényesnek tekinthető és a jelenben (a jövőben) is képviselhető elvi kijelentéseit. Ilyen például az a fejtegetés, amely szerint a kisebbségi népcsoportoknak „többletjogokra”
van szükségük annak érdekében, hogy megőrizhessék nemzeti identitá-sukat, megemlíthetném azt, hogy a szerzők határozottan elutasították a többnemzetiségű társadalmaknak azt az úgynevezett „homogenizációját”, azaz „erőltetett egyneműsítését”, amely a bukaresti diktátor kedves ötletei közé tartozott, és az erdélyi magyarság teljes asszimilációját és felszámo-lását szolgálta. Megemlíthetném a kisebbségi magyarok „hármas kötődé-sének” tételét, amely a Magyar Írók Szövetségében 1968 nyarán lezajlott vita úgynevezett „kettős kötődést” feltételező teóriáját fejlesztette tovább, midőn három keretben: az adott ország, a nemzeti kisebbség és a magyar kulturális nemzet keretében helyezte el a kisebbségi közösségeket.
Végül fi gyelemreméltónak tartom azt, hogy a tanulmány a szomszédos kelet-közép-európai népek tudósainak és közéleti szereplőinek demokrati-kus vitakultúráját szorgalmazta a közösen elvégzendő feladatok érdekében.
„Magyarország – olvasom a szerzőpáros szövegét – nem kíván méltatlan, történettudományi mezbe bújtatott, de aktuálpolitikai indítékú romántikus eredetvitákban, még kevésbé vádaskodásokban részt venni. A múlt tisztázá-sa a történészek, a szakemberek feladata. A szomszédos népek történelme tragikus kereszteződéseinek, ütközéseinek ismeretében nem is hisszük, hogy a különböző országok történészei a közeljövőben egyformán ítélnék meg az eseményeket, folyamatokat. Ez természetes is. Azt azonban mindenképpen szeretnénk elérni, hogy a szükségszerű, lehetőleg tárgyilagos történelmi-szakmai vitákban senki se lássa egymás létének a megkérdőjelezését, lebe-csülését, a múlt rossz emlékű politikai céljainak követését.
S noha úgy tetszik, aligha érhető el egyhamar – mégis rendkívül nagy szükség lenne magasabb színvonalú vitakultúrára a Duna völgyében, lényegesen nagyobb türelemre egymás sajátosságai iránt, vagyis: köl-csönös megértésre. Nagyobb türelemmel és megértéssel a kettős vagy többes kötődéseket is elviseljük.”
A Tabajdi Csaba–Szokai Imre-féle tanulmány, mindaz, amit az imént előadtam, ezt igazolja, ma sem veszítette el időszerűségét. Hiszen a nemzeti kisebbségek identitásának és kultúrájának védelme ma is igen nagy elszántságot, esetenként anyagi (költségvetési) áldozatkészséget, politikai józanságot és diplomáciai tapintatot kíván. Vannak területek, ahol sikerült előre haladnunk (például a magyar kisebbségek javainak részleges visszaszolgáltatásában, a politikai képviselet időnként a kor-mányzati szerepvállalás lehetőségében, a hazai és határokon túli ma-gyarok gazdasági, kulturális és politikai kapcsolatainak fejlesztésében, a kisebbségi magyarság nemzeti öntudatának megerősödésében és így tovább) és vannak, ahol rosszabb feltételek között kell utat találnunk, mint 1989-1990 előtt (például megerősödött a többségi nemzetek nacio-nalizmusa, a mesterségesen keltett hungarofóbia és persze vége lett an-nak a nemzetpolitikai konszenzusan-nak, Magyarországon és a szomszédos magyar közösségekben egyaránt, amely egy másfél évtizeddel korábban még eleven politikai erőforrást jelentett.)
Kedvetlenül kell megállapítanunk, hogy a régió szinte egyetemleges megjelenése az Európai Unió intézményeiben alig javított valamit a koráb-bi mostoha helyzeten, ellenkezőleg, miként azt a szlovákiai és a romániai fejlemények (például a Benes-dekrétumok fenntartása és a romániai ki-sebbségi törvénytervezet folyamatos elnapolása vagy éppen a kiki-sebbségi önkormányzatiság elvének radikális és ingerült elutasítása) mutatják, a
kisebbségi magyar közösségek kilátásai kifejezetten romlottak a néhány esztendővel korábban tapasztaltakhoz és reméltekhez képest.
A húsz esztendeje kialakított követelményrendszer felett így, ha vál-toztak is körülményeink, nem járt el az idő. Az a magyar történelem szomorú megkésettségeinek, megtorpanásainak: kudarcainak a követ-kezménye, hogy vannak olyan nemzetpolitikai prioritásaink, amelyek sok-sok évtized folyamán sem tudtak hatékonyan érvényesülni – az 1848. márciusi Tizenkét Pont egy része is ilyen. Mindenesetre, amikor most megidézzük egy két évtizedes kezdeményezés indokait és törekvé-seit, ne csak az emlékezésnek áldozzunk, hanem tekintsük át a továbbra is elvégzendő feladatokat is. Például azokat, amelyekre a szóban forgó tanulmány zárópasszusai fi gyelmeztetnek: „Az előrelépés alapfeltétele a nemzettudat »ápolása«. Ehhez azonban egyrészt elengedhetetlenül szükséges a cselekvő, nyílt szolidaritás a nemzeti kisebbségekkel, s a gondok felelős, józan megvitatása – már csak a fölös, terméketlen és akaratlanul is ártó indulatok mederben tartása érdekében is. Másrészt, ha a szomszédok némelyikénél heveny, túlfűtött indulatok sisteregnek, nekünk akkor is belső tartásra, higgadtságra kell törekednünk. Sértésre ne sértéssel, nacionalizmusra ne nacionalizmussal válaszoljunk. Ehhez az önbecsülésen alapuló korszerű nemzettudatra van szükség. Vagyis nemzettudatunk »karbantartása« és a határozott, kulturált kiállás a ma-gyar kisebbség mellett egymást nem keresztezik, hanem ellenkezőleg;
egymást kölcsönösen föltételezik.” Ahogy József Attila mondotta volt annak idején: „ez a mi munkánk és nem is kevés”.
(Nyelvünk és Kultúránk, 2008. 2. sz. 45-49.)