A magyar értelmiségnek mindig voltak igen befolyásos és vélemény-formáló csoportjai, amelyek józan megközelítéssel, egyszersmind elkö-telezett szolidaritással kívánták támogatni a szomszédos országokban kisebbségi sorban élő magyarság törekvéseit. Ezek az értelmiségi cso-portok sohasem voltak azonosak azokkal a politikai körökkel, amelyek nem egyszer kiszámíthatatlan kalandorakciókat is vállalva,
kezdemé-nyezve próbálták revízió alá venni a valóban igazságtalan, a magyarság nagy tömegeit indokolatlanul idegen kormányoknak kiszolgáltató XX.
századi békeszerződések következményeit.
Tehát, ha az elszakított magyarság iránt érzett tevékeny szolidaritás hagyományaira hivatkozom, akkor nem a két világháború közötti hiva-tásos irredentákra, nem a jobboldali sajtó úgynevezett „nemzetpolitiku-saira”, hanem az erdélyi irodalmat felkaroló Babits Mihályra, a dunai ál-lamszövetség álmát hordozó Jászi Oszkárra, a Romániába utazó Németh Lászlóra, a magyar-délszláv összefogást szorgalmazó Bajcsy-Zsilinszky Endrére, a regionális kiegyezés követelményéit megfogalmazó Bibó Ist-vánra, a kisebbségi magyarok érdekeit hosszú időn keresztül szinte egy-maga védelmező Illyés Gyulára gondolok. Az ő szellemi örökségüket kellene vállalni, folytatni és mindenekelőtt persze ismerni, annak érde-kében, hogy a magyar népcsoportokat védelmezni kívánó nemzeti stra-tégia valóban tartalmas és hatékony legyen. Hogy egyáltalán: legyen.
A Babitstól Illyésig húzódó szellemi sávban megfogalmazott hagyo-mány már a nyolcvanas évek kisebbségvédő mozgalmaiban és egyéni akcióban is működött. A szolidaritásnak ez a hagyománya hatotta át azokat a – hosszú időn keresztül, érthető módon, csak a kulturális élet-ben érvényesülni tudó – törekvéseket, amelyek a szomszédos országok magyarságának, mindenekelőtt irodalmának és népművészetének meg-ismertetésére törekedtek; vagy közelebbről azt szolgálták, hogy a hazai és a kisebbségi magyar irodalmak között ne legyenek művelődéspoli-tikai „vasfüggönyök”. És természetesen ezek a hagyományok éledtek fel abban a széleskörű társadalmi elkötelezettségben és szolidaritásban, amelyet az egész magyar értelmiség, az egész magyar nép tanúsított a nyolcvanas években, így a romániai „faluromboló” politikai kurzus meg-hirdetése után, az erdélyi és a többi kisebbségi magyarság iránt a szoli-daritásnak ez az ereje kétségtelenül megfogyatkozott az elmúlt eszten-dőkben, annak ellenére, hogy a kisebbségvédelem és a kisebbségi sorban élő magyarok iránt vállalt felelősség a hivatalos kormányzati stratégia:
a nemzeti stratégia magaslatára emelkedett. Vajon mi történt azzal a lenyűgöző érzelmi azonosulással, amely például az 1988-as budapesti
„erdélyi tüntetés” során oly tömegesen megnyilatkozott? Erdélyi baráta-im – különben nem politikusok, nem irodalmárok, csupán idelátogató, rokonságnézőbe érkező turisták – panaszolják, hogy ma már nem érzik a rokonszenvnek azt a bőven áradó melegét, amelyet négy-öt esztendővel
korábban oly jó érzéssel tapasztaltak, ellenkezőleg, mintha ellenérzés, türelmetlenség fogadná és venné őket körül.
Ennek a kétségtelenül szerencsétlen közhangulatnak a kialakulásá-ban bizonyos mértékig hibás az elmúlt kormányzati ciklus politikája is, amely a lényegében helyesen megválasztott stratégiát olyan politikai szándékokkal és „stíluselemekkel”: magatartásformákkal, beszédmód-dal kötötte össze, amelyek igen sokakat, különösen a lecsúszott és válsá-gos helyzetbe került társadalmi rétegeket elidegenítették annak a szoli-daritásnak az erkölcsi követelményeitől, amelyet a határokon túl élő és a mi határozott elkötelezettségünk és áldozatvállalásunk nélkül elsorvadó magyarság iránt vállalnunk kell.
Az elidegenedésnek több előidézője volt, így például az a nem mindig szerencsésen megválasztott retorika, amely a kisebbségi magyarság védel-mezése körül kormányzati téren és pártkörökben kibontakozott, és amely gyakran a két világháború közötti korszak hivatalos, illetve jobboldali re-torikájára emlékeztetett. Márpedig a harmincas évek politikai és retorikai életre keltését a magyar társadalom túlnyomó többsége elutasította, erről győzhettek meg bennünket a választások eredményei is. Nem szolgálta a kisebbségvédelmi stratégiát az sem, hogy a kormányzat nem tudta a po-litikai szélsőségeseket és kalandorokat a kisebbségvédelem ügyétől távol tartani. Az, hogy kormánypárti képviselők, kormányhivatalnokok, vagy a kormányzathoz és a kormány egyértelmű támogatásával működő Magya-rok Világszövetségéhez közel álló emberek öblös frázisokkal közelíthet-ték meg a „nemzetpolitikát”, és teljes mérközelíthet-tékben fi gyelmen kívül hagyták a politikai realitásokat, igazából sokat ártott mind az egyetemes magyar szolidaritásnak, mind a magyar külpolitika érdekeinek. Ugyancsak sokat ártott az, hogy a kisebbségi magyarok anyagi támogatása nem állt megfe-lelő civil-társadalmi ellenőrzés alatt, és a támogatási akciókra némelykor a korrupció árnyéka vetődött, azé a korrupcióé, amely máskülönben is kikezdte a kormányzati mechanizmusokat.
A legsúlyosabb hibát azonban azok követték el, akik a kisebbségi magyarság ügyét: politikai, kulturális és gazdasági érdekeinek támoga-tását hazai pártpolitikai érdekeknek vetették alá. Sajnos számos ilyen jellegű tapasztalat halmozódott fel az elmúlt négy esztendő, különösen a választásokat megelőző hónapok során, és arról igazában az erdélyi, a felvidéki, a vajdasági, a kárpátaljai liberálisok vagy éppen a horvát-országi magyar szervezet éléről Budapesten „leváltani” kívánt Csörgits
József tudnának beszélni, hogy a „nemzetpolitikai” és „pártpolitikai”
törekvések szüntelen összevegyítése milyen károkat okozott a kisebb-ségi magyarok soraiban. A Budapesten megfogalmazott elvárások és kívánságok nem egyszer akadályozták meg a máskülönben kívánatos magyar összefogást, és kényszerítettek rá terméketlen vitákat, veszedel-mes belső megoszlásokat a szomszédos országok magyar politikai és kulturális szervezeteire.
Mindez azt jelenti, hogy az alapvető stratégiai célkitűzések fenntar-tása, az egyetemes nemzeti szolidaritás megőrzése és a kisebbségi ma-gyarok további támogatása mellet a határokon túl élő mama-gyarok politikai megközelítésében és védelmében változásoknak kell következniük. Ezek a változások bizonyára érinteni fogják a kisebbségi magyarokat védő politika szervezeti kereteit, a támogatások stratégiáját, a használatos re-torikát. Nagyon remélem, hogy nem fogják érinteni a stratégia lényegét, meritumát és alapvető céljait, és fenn fogják tartani az elkerülhetetlen kor-mányzati áldozatvállalást is. Nyilvánvalóan hasznos lenne a támogatások hatékonyságának növelése, az, hogy a magyar társadalom áldozatkészsé-ge folytán rendelkezésre álló összeáldozatkészsé-gek valóban fontos helyekre kerüljenek és eredményeket hozzanak. Hasznos lenne a kormányzati politika és az összmagyar szervezetek közeléből eltávolítani a kalandorokat, a szélsősé-ges eszmék megszállottait és az őrülteket. (Ez általánosságban sem árt...)
A legfontosabb feladat – és ez már természetszerűleg az új kormány feladata –, hogy jobban mozgásba hozza a civil társadalmat, ennek szer-vezeteit és intézményeit. Az egyházakra, a társadalmi és kulturális szö-vetségekre, az egyetemekre, és olyan, elsőrendűen a magyarság össze-fogását szolgáló szervezetekre gondolok, mint a Magyar Írószövetség, az Anyanyelvi Konferencia, a Magyar Református Világszövetség, az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, a katolikus Magyar Pax Romana Fórum, a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság, a Hungaro-lógiai Tanács. Mindezeket a kormányzatnak kell támogatásban részesí-tenie, minthogy olyan nagyszabású nemzeti feladatokat vállalnak ma-gukra és oldanak meg, amelyeket egymagában a kormányzat képtelen volna elvégezni. Igen fontos lenne az is, hogy ezek és a hasonló társadal-mi szervezetek a kisebbségi magyarság védelmezését szolgáló politikai stratégiák tervezése, előkészítése és természetesen e tervek megvalósítá-sa során is hallathassák hangjukat, megfogalmazhassák észrevételeiket, javaslataikat.
A civil-társadalom felelősségtudatát és kezdeményező készségét kell megszólítani tehát. A magyar értelmiségben ma is igen nagy szellemi és erkölcsi tartalékok rejlenek, és ebben az értelmiségben, véleményem szerint az egész társadalomban, megtalálhatók az egyetemes magyar szolidaritás éltető erei, hajszálgyökerei. Ha korrigálni kívánunk egy si-kertelen taktikát és egy szerencsétlen retorikát, akkor ezeket a hajszál-gyökereket kell táplálnunk, megerősítenünk, hogy általuk jöjjön létre az új magyar-magyar párbeszéd és az új nemzeti stratégia.
(Pánsíp, 1995. 1 sz. 3-4. o.)