Amikor a hetvenes évek elején Füzesi Magda első írásaival otthont keresett az irodalomban, mondhatni „csendes forradalom” zajlott le a kárpátaljai magyar szellemi életben. „Csendes” volt ez a költői és elbe-szélői fellépés, mégis „forradalmi” a maga nemében, minthogy minden tekintetben szembefordult azzal a szerencsétlen irodalmi képződmény-nyel, amelyet nem minden ok nélkül „szovjet-magyar” irodalomnak ne-veztek teoretikusai, és amely a két világháború közötti kárpátaljai ma-gyar irodalom, mi több a régebbi mama-gyar irodalmi hagyomány radikális megtagadásával kívánt megfelelni egy nemzetiség- és kultúraellenes kurzus elvárásainak. Füzesi Magda első kötetei: az 1977-ben az olvasó elé került Gyöngyvirágok, az 1984-es Útban hazafelé, majd 1992-ben a Biztató, 1998-ban a Táj gesztenyékkel és 2007-ben a Mérsékelt égöv arról tanúskodtak, hogy az ifjú beregszászi költő szakított a korábbi irodalom-ellenes szellemiséggel és merőben új utakon haladva, pontosabban az irodalmi hagyományok személyes újraértelmezése által kívánta megújí-tani, de mondhatnám így is: a kárpátaljai magyar irodalom örökségéhez visszacsatolni a költészetet. Hasonló törekvések fűződnek nemzedék-társainak fellépéséhez, így S. Benedek Andráshoz, Finta Évához, Nagy Zoltán Mihályhoz, Vári Fábián Lászlóhoz, Balla D. Károlyhoz, Fodor Gézához, Kőszeghy Elemérhez – számos ifjú írástudó tevékenykedett annak érdekében, hogy a kárpátaljai magyar irodalom visszataláljon a maga hagyományaihoz és identitásához, egyszersmind helyet kapjon a magyar nemzeti irodalom körében.
Ennek a megújulásnak, egyszersmind visszatalálásnak több szellemi stratégiája volt. Először is a kárpátaljai magyar valóság vizsgálata, isme-rete és vállalása, az, hogy a fi atal írástudók nem valamiféle teljességgel absztrakt és manipulatív „szovjet” irodalomban, hanem saját népük kö-rében, ennek múltját és nagyon is keserves akkori jelenét vállalva keres-sék tennivalóikat. Másodszor a magyar irodalom egészének ismerete és vállalása, mondjuk „vertikálisan” Balassi Bálinttól a huszadik századig,
„horizontálisan” Nagy Lászlótól és Csoóri Sándortól az erdélyi Kányádi Sándorig és a felvidéki Gál Sándorig. Harmadszor pedig egy sajátos iro-dalmi hagyomány, kifejezésmód és, mondjuk így: „lelkiség” és „poétika”
birtokba vétele, amely magába foglalta a kárpátaljai népi kultúrát, a régi-óban otthonos kuruc és negyvennyolcas tradíciókat és a két világháború közötti évtizedek hagyományait, midőn a kárpátaljai magyar irodalom a csehszlovákiai magyar irodalom körében lépett fel, mindazonáltal a saját regionális-kulturális hagyományainak örököseként, folytatójaként.
Talán azt mondhatnám, hogy ennek a hármas tradíciónak a jelei mutat-koztak meg Füzesi Magda mindinkább kiteljesedő költészetében is.
A most az olvasó kezébe kerülő Kagylóének című kötet (régebbi és újabb versek gyűjteménye), ahogy magam látom, folytatja, igazolja és beteljesíti a költő korábbi törekvéseit. A kötet versei rendre adnak képet a költő személyes és nemzedéki tapasztalatairól, a kárpátaljai magyar-ság iránt vállalt elkötelezettségről, a múló évtizedek élményeiről, így arról a fájdalmas érzésről, amit a szülőföldről történő távozás okozott, az új élethelyzetekről, egy új emberi kapcsolat kibontakozásáról, ma-gyarországi és erdélyi köznapokról, törekvésekről, küzdelmekről. Igaz, a költő elköltözött szülőföldjéről, kapcsolatait, elkötelezettségét azonban természetesen nem számolta fel, hiszen a kárpátaljai irodalmi életben és a Magyarországon élő kárpátaljaiak egyesületében, folyóiratának szer-kesztése révén is, igen tevékeny szerepet vállal. Mégis, a szülőföldről történt távozás lelki konfl iktusokat okoz, erről tanúskodik az Agyő, Kár-pátalja egyszerre drámai és ironikus színeket hordozó költői vallomás:
„a kishaza / a haza a magasban / és más / megkönnyeztető / hisztériák / már csak a / reklámszatyor feliratán / intenek utánunk / »Agyő Kárpát-alja / szerettelek! «”
A kötet versei között máskor is feltűnik az elhagyott szülőföld képe és emléke, mindig nosztalgikus érzésekkel átszőtten, de feltűnnek a be-fogadó otthon: az erdélyi tájban, az erdélyi magyar közösségben szerzett
új tapasztalatok is, és ezeknek mindig békítő hatása van, hiszen a költő Erdélyben, a megtalált „második” (vagy, ha Magyarországot is számít-juk: „harmadik”) otthonban is ugyanazokkal a sorsokkal és feladatokkal találkozik, mint szűkebb hazájában. Ott is vallomást kell tennie a magá-ra mamagá-radt nemzeti közösség gondjairól és ott is vigasztalást talál a tájban (amely nagyon hasonló szülőföldjéhez), az őt befogadó közösségben és azokban a feladatokban, amelyeket ebben az új és tágasabb otthonban magára vállal. Kolozsvár vigasztaló kisvilágában már otthon érzi magát, ahogy Kolozsvár júniusban című (ráadásul egy Reményik Sándor-mot-tóval induló) versében olvasható: „Ablakomon beszól a Szamos, / bekö-szön a sárga villamos, / sebemet gyógyírral hinti be / a város sok harsogó színe. / Vihar támad, szikrázó, fehér, / egy villám valahol célba ér, / s tenyeremen, mint apró madár / megpihen az esőverte nyár.”
Füzesi Magda otthon van Beregszászban és otthon van Kolozsváron, s természetesen leginkább otthon van a magyar hagyományban és iroda-lomban. Annak idején az Angliába emigrált Szabó Zoltán mint „irodal-mi nemzetet” határozta meg a magyarságot, nos, ez a fogalom jelöli meg a kárpátaljai-erdélyi költő személyes identitását is. A „haza” fogalma eb-ben az értelemeb-ben nem csak a szülőföldet jelenti, hanem a hagyományt, a kultúrát, az emberi közösséget is, és a költő, mint hazájához, ezekhez ragaszkodik. Akác című vallomásos versében olvasom: „Testvér, lásd, én is ölelem / gyökeremmel ezt a hazát. / Dajkálom, féltem szüntelen, / ismerem könnyét, sóhaját. / Testünk a szélnek ellenáll, / mert küldetés ez, hatalom. / Vándor szól, köszön, ránk talál, / kis jelek vagyunk az úton.” Ehhez a hazafogalomhoz szervesen hozzátartozik a múlt, külö-nösen a nemzeti irodalom múltja és öröksége, erre utal az a nem kevés költemény, amely a magyar irodalom és történelem nagy mestereit idézi meg, a többi között Kölcseyt, Wesselényit, Jókait, Adyt, Babitsot, József Attilát vagy éppen Reményik Sándort. Ők a költő személyes történel-mének alakítói és otthonosságának bizonyságai. Végül is Füzesi Magda – Kárpátalján, Magyarországon és Erdélyben otthont keresve és találva – közöttük érzi igazán jól magát. Jó társaságban van: nem csak vigaszta-lói ők, hanem törekvéseinek igazovigaszta-lói is. Közöttük van a helye.
(Bevezető a Kagylóének című verseskötethez, Pomáz, 2012, Kráter Kiadó.)