A Beregszász mellett most összeülő XII. Anyanyelvi Konferencia egy-szerre ünnep és munka: emlékezés a múltra, számvetés a jelennel és készülés a jövőre. Jogosultnak érzem az ünneplést, minthogy az anya-nyelvi mozgalom négy évtizedes története igen nagy szellemi, morális és közösségi értékeket tart életben. Egy kedvezőtlen korszakban, midőn a nemzeti szolidaritásnak a határokon át, a határok ellenére érvényesül-ni kívánó szellemiségét akkor alig képviselte más magyarországi intéz-mény, az anyanyelvi mozgalom, és a mozgalom akkori vezetői, szerve-zői, szószólói magukra vállalták ezt a képviseletet. Ez a képviselet azóta (négy évtized leforgása során) természetesen radikálisan átalakult, az anyanyelvi mozgalom mindazonáltal mindvégig fontos, nem egy alka-lommal kezdeményező küldetést vállalt a magyar-magyar kapcsolatok rendszerében. Eredményeinkről (és természetesen a munkánkat akadá-lyozó tényezőkről) rendszeresen számot adtunk konferenciáinkon, illet-ve választmányunk összejöillet-vetelein.
Nem lehet es nem kell homályban hagynunk, hogy a múló idővel (és a feladatok nagy részének intézményi keretek közé történő elhelyezésével) mozgalmunk szerepe, befolyása és lehetőségei nagymértékben csökken-tek. Megfogyatkozott a foglalkoztatott szervezők, munkatársak létszáma, és erősen megfogyatkoztak a mozgalom pénzügyi lehetőségei. Ma igen sok civil szervezet verseng a költségvetési támogatásokért, és nem egyszer azok a szervezetek élveznek előnyösebb helyzetet, amelyek a politikának
rendelik alá magukat. Mi viszont mindig függetlenségünk megtartásá-ra törekedtünk, és ennek időnként voltak kedvezőtlen következményei.
Mindennek ellenére is haladt a munka tovább, működött az iroda, szer-veződtek és létrejöttek a közösségi programok: találkozók, konferenciák, tanfolyamok, és nem utolsó sorban igen értékes tartalommal közre tudtuk adni nagy múltú folyóiratunk: a Nyelvünk és Kultúránk új és új füzeteit.
Elismerés és köszönet jár azoknak, akik mindebben tevékeny szerepet vál-laltak – többnyire minden ellenszolgáltatás nélkül.
Az anyanyelvi mozgalom, mondhatnám némi keserűséggel, most a trianoni történelmi tragédia közel egy évszázada után, részben ennek az azóta sem feldolgozott nemzeti traumának a következményeként szüle-tett – hasonlóan sok más szellemi és közéleti mozgalomhoz, például a huszadik század magyar irodalmának jelentékeny törekvéseihez.
A történelmi vereségeknek ugyanis időnként olyan következménye van, amely az erők összegyűjtését, a közösségi szolidaritás megnövekedését és intézményesülését eredményezi, minthogy a szellem, a kultúra erejével kell szembefordulni a kártékony történelmi fejleményekkel, és keresni a nem-zet fejlődésének, megerősödésének lehetőségeit. Többször is így történt a magyarság múltjában, a mögöttünk lévő ezeregyszáz esztendő során. A trianoni tragédia nyomán is megerősödött, meg kellett, hogy erősödjék a nemzeti közösség „immunrendszere”. (Hasonló folyamatok mentek végbe a török hódoltság korában, vagy a szabadságharc leverése után.)
A magyar nyelvterület, amely valamikor szinte teljesen betöltötte a Kárpátok övezte régi országot, mindinkább összezsugorodott a történe-lem pusztító eseményei következtében. A trianoni kényszerszerződés után ennek a nyelvterületnek igen nagy darabjai kerültek idegen, és saj-nos ellenséges érzületet tanúsító kormányok fennhatósága alá: a nemzet egyharmada került kisebbségi sorsba, és igen sokan váltak áldozatává az elüldözésnek vagy az erőszakos asszimilációnak, a nemzeti identitás el-veszítésének. A magyar nyelvterület peremvidéke azóta állandóan töre-dezik: szigetek válnak el nyelvünk „kontinentális alapzatától”, és ezeket a szigeteket szüntelenül elnyeléssel fenyegeti a bukaresti, a pozsonyi, a belgrádi asszimilációs politika.
Az anyanyelvi mozgalom ezt a peremvidéket és ezeket a szigeteket kívánja megvédeni: nemcsak a Kárpát-medencében, hanem a nyugat-európai és tengerentúli diaszpórában is. A nyelvi és kulturális önvéde-lemnek ez a történelmi parancsa és stratégiája szabta meg mindig az
Anyanyelvi Konferencia munkáját a négyévente rendezett ünnepi ösz-szejöveteleken és a köznapi tevékenység során egyaránt. A mozgalom időközben valóban sokat változott, ez a történelmi parancsolat és straté-gia mégis állandó maradt. Ezért, ha visszatekintünk az elmúlt időbe, és rámutatunk a mozgalom erőfeszítéseire, eredményeire, ennek a stratégi-ának a mindenkori érvényesülését kell tapasztalnunk. Még a mostohább időszakokban is, sajnos, ilyen mostoha időszakot éltünk át a mögöttünk lévő – a komáromi, majd budapesti konferenciák óta eltelt – fél évtized-ben is, midőn működésünk alapvető feltételeiért kellett megküzdenünk.
Mindazonáltal most, hogy ismét konferenciára és közgyűlésre ülünk össze, ne csupán munkánk alig leküzdhető gondjairól beszéljünk. Ter-mészetesen számot kell vetni, akár kritikai fogalmazásban is ezekkel a gondokkal, elsőrendű feladatunk mégis abban lehet, hogy megerősítsük és kifejezésre juttassuk mozgalmunk mindig érvényesülő identitását, kinyil-vánítsuk szellemi és erkölcsi közösségünk szolidaritását, számot vessünk a jelen és a közeljövő kihívásaival, és erősítsük meg elkötelezettségünket az anyanyelvi mozgalom, és ennek szervezete: a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága – Anyanyelvi Konferencia további tevékenysége, fennmaradása, megerősítése és gazdagítása iránt. Rajtunk is múlik, hogy minden kedvezőtlen tapasztalat ellenére, ezekkel természetesen számot vetve, mozgalmunk ne pusztán csak fennmaradjon, hanem erősödjék, és eredményesen tevékenykedjék: találja meg a lehetséges és elvégzendő fel-adatokat, és a feladatok találják meg az Anyanyelvi Konferenciát.
Az anyanyelvi mozgalom, ezt nem csak alapítóinak és mindenkori vezető testületeinek szándéka, hanem alapszabálya is rögzíti, nem a po-litika erőterében helyezkedik el, és nem kíván ott elhelyezkedni. Moz-galmunk, szervezetünk a magyar kultúra élettörténetének tényezője, és a határokon át érvényesülni kívánó egyetemes magyar nemzeti identitás és szolidaritás letéteményese, elkötelezett intézménye. Mindazonáltal, minthogy nemzeti feladatokat vállal, és a nemzeti közéletben helyez-kedik el, várja és (mondhatom így:) joggal elvárja a politikai élet sze-replőinek, a mindenkori magyar kormányozatnak, továbbá a határon túl működő magyar politikai, társadalmi és kulturális szervezeteknek, intézményeknek a cselekvő jóindulatát és támogatását. (Erre a támoga-tásra természetesen szüksége van, nélküle képtelen eleget tenni önként vállalt és a nagy hagyományok által reá testált feladatainak, és remé-li, hogy méltó helyet kap abban a kormányzati elképzelésben, amely
a „nemzeti együttműködés” stratégiáját helyezi előtérbe.) Ennek az
„együttműködésnek” mozgalmunk természetes és tevékeny résztvevője lehet. Viszonzásul arra vállalkozik, hogy a maga kulturális és oktatási eszközeivel és természetesen „társadalmi munkában” támogassa, erősít-se, érvényre juttassa ezt az együttműködést.
Ennek a munkának és identitásnak a szellemisége és tradíciója immá-ron négy évtizedet fog át. Illendő megemlékezni, ahogy korábban is min-dig tettük, mozgalmunk korábbi vezetőiről és emblematikus egyénisége-iről. Az anyanyelvi mozgalom bölcsőjénél valamikor olyan nagy magyar írók és tudósok állottak, mint Illyés Gyula és Bárczi Géza, majd olyan kiváló nyelvtudós munkája és példája szabta meg tevékenységünk szak-mai és morális minőségét, mint évtizedeken át munkálkodó elnökünk:
Lőrincze Lajos. Mellettük olyan magyar tudósok és tanárok vállalták a munka nehezét, mint a már eltávozott Czine Mihály, Imre Samu, Maróti Gyula, Szende Aladár, Ujszászy Kálmán, Ginter Károly, Bodnár György, Molnár Zsuzsa és Веkе György, külföldi barátaink soraiban pedig az ame-rikai Hamza András, a svájci Fáth Lajos, az ausztriai Galambos Ferenc Iréneusz, az angliai Czigány Lóránt, a kárpátaljai Ortutay Elemér és ter-mészetesen mások. Emlékük előtt ma is fejet kell hajtanunk.
Meg kell emlékeznünk azokról a barátainkról, munkatársainkról is, akik évtizedeket töltöttek el a közös munkában, és most, hajlott koruk, betegeskedésük következtében, vagy hivatásuk kötelezettségei miatt, fájdalmunkra, mégsem lehetnek velünk. Olyan barátainkra gondolok, mint Szathmári István tanár úr, aki mozgalmunk születésétől kezdve vállalt felelősséget és áldozatos munkát az anyanyelvi konferenciákon, Gál Sándor a Felvidékről, aki hosszú esztendőkön át volt jelen a moz-galom irányítói között, Göncz László a Muravidékről, akit a szlovéniai magyarság politikai munkájában parlamenti képviselőként vállalt sok-irányú tevékenysége tart most tőlünk távol, Dörnyei László, aki az if-júság körében vállalt tevékenységünk egyik vezetőjeként végzett szinte pótolhatatlan munkát, Kántor Lajos, aki Erdélyben képviselte eszménye-inket, Lázár Oszkár, egykori svédországi elnökségi tagunk, Lillywhite Daróczi Sarolta, aki Angliában, magas kora ellenére, a jelenben is tevé-kenységünk lelkének számít, Nagy Károly, aki négy évtizeden keresztül vállalt kezdeményező és irányító, mondhatnám: „emblematikus” külde-tést tevékenységünkben, Tasnády T. Álmos Belgiumban, aki mindig is leghűségesebb munkatársaink közé tartozott, Világhy Ernő és Világhy
Katalin, akik Németországban tevékenykedtek küldetésünk beteljesítése érdekében. Természetesen másokra is hivatkozhatom – szerencsére a ba-rátok és jótevők: a nemzeti közösség üdvéért munkálkodni tudó és szán-dékozó emberek névsorát sohasem lehet kimeríteni. Kívánunk nekik jó egészséget, további sikereket, és kívánjuk magunknak, hogy még sokáig maradjanak – legalább lélekben és barátságban – velünk.
Annak idején, a VII. Anyanyelvi Konferencia Esztergomban 1992 nyarán közreadott Zárónyilatkozata a következőkben jelölte meg moz-galmunk karakterét: „Társaságunk a magyar alkotmányosság alapján mint szabadpolgárok egyesülése kívánja végezni további munkáját. To-vábbra is az anyanyelvi konferenciák hagyományaira, értékeire és ered-ményeire támaszkodik, egyszersmind a visszaszerzett nemzeti független-ség és polgári szabadság nagyobb lehetőfüggetlen-ségeit igénybe véve szélesebb területen és módszeresebb munkával kíván tevékenykedni. Továbbra is a magyarság anyanyelvének, kultúrájának nemzeti tudatának és össze-fogásának szolgálata szabja meg feladatait.” Most, húsz esztendővel a szabadság életformájának visszaszerzése után és az ezzel együtt járó kockázatok terén szerzett nem mindig üdvös tapasztalatok birtokában, csak megerősíthetjük négy évtizeden keresztül mindig tanúsított elköte-lezettségünket. Ma is anyanyelvünk, anyanyelvi kultúránk, nemzetünk és nemzetünknek a térképre rajzolt határokon át is érvényesülő szolida-ritása jegyében kívánunk munkálkodni. Ehhez kérjük minden barátunk, minden felelősséget érző és jóakaratú magyar támogatását.
(Nyelvünk és Kultúránk. 2010. 3. sz. 5-8. o.)