Trónutódlás és a királyok isteni jogalapja Angliában 1603-1714 között

Amikor I. Erzsébet haldoklott 1603-ban, „semmi különös nem volt abban”, és a kortársak sem találtak benne semmi kivetnivalót, hogy megnevezze utódját VI. Jakab skót király személyében,⁹³ akinek anyját, Stuart Máriát – Stuart Mária, Erzsébet rokonaként, az angol trón vér szerinti várományosa volt – 1587-ben éppen az ő bírósága ítélte halálra Angliában.

Mária halálos ítéletét maga Erzsébet is jóváhagyta, de az nem volt végrehajtható érvényes, az uralkodó által aláírt kivégzési parancs nélkül. Végül a királyi tanács maga vette kezébe az ügyet és a kivégzést királyi parancs nélkül hajtatta végre.

1603-ban tehát az utódlásnál a kijelölés is ott volt a vérségi elv mellett, mely utóbbi tényező szintén Jakabot támogatta. 1714-ben viszont I. György király már „világosan parlamenti törvény által” került trónra, amit „emberi döntésnek” köszönhetett ugyan,⁹⁴ de ez a döntés immár nem az uralkodóé volt, mint annak idején Erzsébeté, hanem a parlament tagjaié.

1713-ban egy névtelen szerző világossá is tette, hogy „a szükség és a közjó voltak azok a kritikus tényezők, amelyek még a legimpozánsabb öröklési jogot is módosították”.⁹⁵ Mivel az említett anonim szerző az egész Stuart-érára nézve vonta le a következő konklúziót, ezért érdemes szó szerint idézni azt:

„…minden korban állandó szokás és gyakorlat volt nálunk, hogy az utódlást feltételek mellett egy bizonyos [vér]vonalra korlátozzuk, azért, hogy elkerüljünk minden harcot és zavart a gyakori választásokkal; és ugyanakkor mégis fenntartsunk a jogot, hogy a vér szerint következőt kizárjuk az utódlásból, ha az uralkodás tekintetében bármiféle alkalmatlansága mutatkozik, vagy ha alkalmas ugyan, de mégsem annyira megfelelő, mint valaki más érdemesebb ugyanabban a családban; és [fenntartsuk azt a jogot is,

91 NENNER 1995, 255. Erre részletesen lásd KONTLER 1997, 87-160.

92 NENNER 1995, 256.

93 NENNER 1995, 256.

94 STRAKA 1962, 121.

95 NENNER 1995, 257. Kiemelés tőlem. (S.E.)

28

hogy] igen gyakran nagy és fontos okok miatt egészen átruházzuk az utódlás jogát az egyik [vér]vonalról a másikra”.⁹⁶

Ha összevetjük ezt azzal, hogy miként szól Nagy Péter 1722-es trónöröklésről szóló rendelete, különösképpen pedig Prokopovics ezt megvédelmező művének érvelése, akkor megintcsak világos az összehasonlítás jogossága: a cár jogát ugyanis, hogy szükség esetén kizárja a vér szerinti örököst az öröklésből és helyette a legalkalmasabb személyt jelölje utódjául, éppen a közjó érdekével indokolják e dokumentumok.

Az anonim angol szerző érvelése másfelől azért is érdekes, mert egyértelművé teszi, hogy nem lehetett beszélni megváltoztathatatlan jogelvekről, s összevetve ezt a 18. század eleji nézetet egy majd 400 évvel korábbi jogászi érveléssel a trónutódlás menetéről, egyúttal azt is láthatjuk, hogy a késő középkorhoz képest nem volt lényegi elmozdulás a felfogásban:

„Bár némelyek számára úgy tűnik, és bizony nem helyénvaló okok nélkül, hogy az ilyen fejet (a királyság fejét) választás révén kell létrehozni, mindazonáltal

…hatékonynak találtatik az, hogy egy fej legyen, azaz egy király egy királyságban, örökletes jog és utódlás által; de mivelhogy az alapvető fej halála esetén könnyen nézeteltérés támadhat abban, hogy ki legyen az alapvető fej, ezért megfelelőnek bizonyult, hogy bizonyos vérvonalat jelöljenek ki, amelyből az alapvető fej, tehát az egyetlen király mindig vétetik… És mivel ismételten egyet nem értés támadhat abban a tekintetben, hogy abból a vonalból ki is legyen a király…jónak látták, hogy király egyik fia, és valójában az elsőszülött legyen az. És ezt [t.i. a primogenitúrát] a közjó érdekében tolerálják a királyságokban. …És így a pozitív jog maga, lett légyen az írott jog vagy szokás, kizárja a fiatalabb fiúkat az öröklésből és bevezeti a fiúk közti rangsorolást…És bár úgy tűnt némelyek számára, nem valós okok nélkül, hogy a királyság fejét választás révén kell betölteni, … mégis fennmaradt és tiszteletben tartják és hatékonynak bizonyult, hogy egyetlen főnek kell lennie, azaz egy királynak egy királyságban az öröklési jog és a leszármazás által.”⁹⁷

A Stuart-korban a trónöröklés a primogenitúra elvét követte egészen 1688-ig, II. Jakab trónfosztásáig, és egyedül nála fordult elő az is, hogy (még trónörökösként) katolikus hite miatt megkérdőjelezték a trónhoz való jogát, a végül sikertelenül végződött „kizárási krízis”

(1679-1681) idején. „A Stuartok évszázada során I. Jakab, II. Károly, II. Jakab és III. Jakab mindannyian leszögezték a trónhoz való kikezdhetetlen jogukat, olyan körülmények

96 NENNER 1995, 257-258. Kiemelés tőlem. (S.E.)

97 RYAN Kiemelés tőlem. (S.E.)

29

közepette, amelyek gyakorlati és teoretikus fontossággal egyaránt bírtak.”⁹⁸ Bár közülük csak az utolsó, II. Jakab fia (III. Jakab) nem tudta elfoglalni a trónt, az öröklés közjogi szempontból egészen 1714-ig, I. György trónra lépéséig nyitott kérdés maradt – az 1701-es parlamenti törvény, az Act of Settlement (Rendezési törvény) ellenére.⁹⁹ Ez (Coward szellemes megfogalmazása szerint) nevével ellentétben „igen kevés dolgot rendezett el a protestáns trónöröklésen kívül”,¹⁰⁰ minthogy pontjainak nagy részét érvényteleníteni kellett, kivéve az öröklésre vonatkozó rendelkezést.

Az isteni jogalap 17. századi kutatásában Anglia vonatkozásában G. Straka klasszikussá vált munkájára támaszkodhatunk, aki a következőkben foglalta össze a királyok isteni jogalapjának fő elemeit és annak korabeli, természetesen nemcsak Angliára jellemző társadalmi beágyazottságát. Nézete szerint négy alapvető eszmét tartalmazott e meggyőződés:

„Azt, hogy a monarchia isteni eredetű intézmény, hogy az öröklési jog kikezdhetetlen, hogy a királyok csakis Istennek felelősek, és azt, hogy az ellenállás tagadása és a passzív engedelmesség Istennek tetsző dolgok.”¹⁰¹ Ez utóbbi esetben, amely akkor állt elő, ha az uralkodó istentelen dolgot parancsolt, a keresztény mártírok példáját ajánlották követendőnek az alattvalók számára.¹⁰² A királyok isteni jogalapjának a korabeli politikai kultúrában elfoglalt helyéről így nyilatkozik Straka: „A tizenhetedik században az isteni jogalap lényegében egy olyan népszerű teória volt, melyet kinyilatkoztattak a pulpitusról, népszerűsítettek a piacokon és megtapasztaltak a csatatéren. Nem valamely filozófus fejtette ki – az ereje éppen abban rejlett, hogy mindenféle rendű és rangú ember számára univerzális érvényű igazsággal bírt.”¹⁰³ Találó e vonatkozásban a téma első angol klasszikusának, N.

Figgis-nek a megállapítása, miszerint politikai szempontból, tehát az uralkodói jogok és az alattvalói engedelmesség biztosításának szempontjából, tulajdonképpen a királyok isteni jogalapja egyfajta „köznapi formában kifejeződő változata volt a szuverenitás elméletének”.¹⁰⁴

Straka szerint egyetlen olyan elem volt az imént felsorolt négy közül, mégpedig a második, amely logikailag elkülöníthető volt a többitől „anélkül, hogy ezáltal az egész kárt szenvedett volna”.¹⁰⁵ Straka nem teszi hozzá, hogy azért az örökletesség elve volt ez az elem, mert (ahogy arra már Figgis korábban rámutatott) a koraújkori isteni jogalap főként éppen az

98 NENNER 1995, 255.

99 NENNER, 1995, 255.

100 COWARD 1996, 388.

101 STRAKA 1962, 80. Kiemelés tőlem. (S.E.)

102 FIGGIS 1914, 9-10.

103 STRAKA 1962, 80. Kiemelés tőlem. (S.E.)

104 FIGGIS 1914, 237.

105 STRAKA 1962, 80.

30

uralkodáshoz való jog megszerzésének kérdésében, azaz a kikezdhetetlen és megváltoztathatatlan öröklési jog beemelésében különbözött annak középkori változatától.¹⁰⁶ Ezért sem véletlen tehát, hogy a 17. században sokszor külön-külön is említik Angliában az örökletes trónutódlást (hereditary succession) valamint az isteni jogalapot (divine right), bár az utóbbi általában magában foglal(hat)ta az előbbi elvet is. Anglia esete tehát jól mutatja a két dolog közti megkülönböztetést, mind a szóhasználatban, mind az eszme fejlődése/változása terén. A Tudor-korban ugyanis az isteni jogalap még azt jelentette, hogy

„az Isten által kijelölt király az volt, akit a közösség elfogadott királyának”, ellenben „I. Jakab már azt sulykolta, hogy Isten választása a születésben nyilvánult meg”.¹⁰⁷

Angliában azonban az isteni jogalap nem szükségszerűen jelentette a királyok isteni jogalapját, hanem vonatkozhatott a magistrátusok és bírák hatalmának eredetére is: a 17.

századi angol szónoklatokban általános volt a különböző hivatalok isteni eredetének és hatalmának hangsúlyozása, beleértve a királyi hivatalt is, „néha egyazon mondaton belül”.¹⁰⁸ Ráadásul a magistrátusok isteni jogalapja nem is volt szükségszerűen a monarchikus kormányzati forma függvénye: azaz vonatkozhatott általában véve a hivatalokra, mint például a Commonwealth (1649-1660), azaz a köztársasági kormányzat idején. Jelen fejezetben, mint ahogy a korábbiakban is, az isteni jogalap kifejezés alatt a királyok isteni jogalapját értem, kivéve, ha kifejezetten nem utalok egy szélesebb értelmű, azaz a magistrátusokra vonatkozó jelentésre.

A 17. század elejétől határozott változás állt be Európa-szerte az isteni jogalap terén, egyrészt a bodini szuverenitásfogalom népszerűvé válásának, másrészt a szerződéses teóriák tagadásának hatására, s ez a doktrína kiteljesedéséhez vezetett.¹⁰⁹ Már „nemcsak Isten akaratát hangsúlyozták a királyi méltóság elnyerésében és azt, hogy a királynak jól kell kormányoznia, hanem az alattvalók kötelességét is az engedelmességre valamint a koronának való ellenállás megtagadására”.¹¹⁰ A monarchia védelmében, amit „Filmer szavaival élve, »két lator, a pápa és nép közt feszítettek meg«”, a király Isten előtt való felelősségének elvéhez hozzátették azt, hogy a király Isten által adott hatalma nem másként, hanem „csakis a férfi primogenitúra alapján száll a királyra”.¹¹¹ S. Skalweitnek az isteni jogalap kérdésében írt tanulmánya szerint Európa a 17. században „tanúja volt egy hosszú folyamat végének, amelyben az örökléses

106 FIGGIS 1914, 9-10.

107 HINSLEY 1986, 133.

108 SHAPIRO 2012, 186-187.

109 HINSLEY 1986, 133. KONTLER 1997, 91-111.

110 HINSLEY 1986, 133.

111 HINSELY 1986, 133.

31

legitimáció fokozatosan döntő kritériummá vált az uralkodónak, mint szuverénnek a méltóságához”.¹¹²

Az isteni jogalap sikere vallási megalapozottságán túl valóban az egyszerűségében és közérthetőségében keresendő, amit persze szóban is hirdettek, és nemcsak a szószékről, hanem akár tudós testületek részéről is. 1681-ben a Cambridge-i Egyetem a következőképp fordult II. Károlyhoz, mintegy megerősítve a kizárási krízis kimenetelét:

„Mi mindazonáltal hinni fogjuk, és fenntartjuk azt, hogy királyaink nem a néptől nyerik titulusukat, hanem Istentől; hogy csakis Neki felelősek; hogy nem az alattvalókra tartozik az alkotás és a megrovás, hanem az a dolguk, hogy tisztelettel engedelmeskedjenek szuverénjüknek, akit az öröklés alapvető joga tesz azzá, s melyet sem törvény, sem vétség vagy megfosztás meg nem változtathat, vagy meg nem kisebbíthet.”¹¹³

Az előbbiekben elmondottak világossá teszik, hogy szükséges az isteni jogalap eszmerendszerét annak történetiségében is megvizsgálni. Ha a vérségi elvtől eltekintünk, akkor az isteni jogalap további elemeinek „locus classicusa” természetesen a Biblia volt, mégpedig Szent Pálnak a Rómaikhoz írt levele: ¹¹⁴

„Mindenki vesse alá magát a fölöttes hatalomnak. Mert nincs hatalom, csak az Istentől. Ami van, azt Isten rendelte. Ezért, aki a hatósággal szembeszáll, Isten rendelésének szegül ellene. Az ellenszegülő pedig magára vonja az ítéletet. A felsőbbség nem arra való, hogy a jótettől ijesszen el, hanem a rossztól. Azt szeretnéd tehát, hogy ne kelljen a hatalomtól tartanod? Tedd a jót, és megdicsér: Mert Isten eszköze a javadra. De ha gonoszságot művelsz, rettegj, mert nem hiába a viseli kardot.

Isten eszköze, hogy a gonosztevőt megbüntesse.”(13.1-5.)¹¹⁵

Emellett azonban még számos bibliai passzus volt természetesen, amellyel az említett eszméket alá lehetett támasztani: így például a „Meg ne illessétek az én felkentjeimet!”

(Zsoltárok 105.15.) ószövetségi sora a királynak való ellenállás tagadása mellett egyben a hatalom szent jellegét is hangsúlyozta. Ugyancsak sokat idézett ószövetségi passzusok voltak a következők: „És ő változtatja meg az időket, és az időknek részeit; dönt királyokat és tesz királyokat…” (Dániel (2.21) ; „…a felséges Isten uralkodik az emberek birodalmán, és annak

112 SKALWEIT 1973, 251.

113 id. FIGGIS 1914, 6.

114 LENTIN 1996, 32.

115 Katolikus Biblia

32

adja azt, kinek csak akarja.” (Dániel 4.29.); de előszeretettel idézték az „Én általam uralkodnak a királyok…” (Példabeszédek 8.15.) sort is.

Mindezek, persze, közhelyek voltak már a középkori királyi hatalom felfogásával kapcsolatban is. A középkor és a koraújkor határán azonban, a 15. század végétől a királyok (fejedelmek) egyre erőteljesebben és egyre gyakrabban hivatkoztak hivataluk isteni eredetére pozíciójuk erősítéseként.¹¹⁶ Sőt, ennek során nem álltak meg egyszerűen a királyi hivatal isteni jellegének hangsúlyozásánál, hanem továbbmenve, egyenesen azt propagálták, hogy a királyok „magával a Mindenhatóval vannak közeli viszonyban” hatalmuk gyakorlása folytán, mint annak földi helytartói.¹¹⁷ (Érdekes, hogy ugyanez a jelenség a 15. század közepétől megfigyelhető a kortárs moszkvai monarchiában is.)

A legfontosabb nyugat-európai monarchiákban mindenütt érzékelhető az a tendencia, amit úgy lehet jellemezni, hogy a királyi hivatalt, amelynek hangsúlyozása persze fontos maradt, szinte elnyelte, magába olvasztotta magának a királynak a személye. Az isteni jogalap koraújkori változatában „a király hatalma – és maga a monarchikus rend – nem társadalmilag létrehozott, hanem istenileg elrendelt jelenség volt”, az uralkodó pedig „nem hivatalából kifolyólag, hanem isteni mivolta miatt” bírt hatalommal.¹¹⁸ Azaz „hatalom, teremtés és kezdeményezés” az isteni szférán át szűrődik le az alattvalókhoz, a királyon keresztül”.¹¹⁹

Az isteni jogalapú királyság tehát „nem tekinthető képviseleti jellegűnek”, abban az értelemben, ahogy a késő középkorban, a 15. század vége előtt tekintettek a királyra: azaz úgy, mint a nép képviselőjére.¹²⁰ Ellenkezőleg: „Az állam maga azáltal nyer személyiséget, hogy az istenség személyéből az erény és a hatalom az uralkodó személyére száll át. Abban a mértékben lesz a király személye és uralma képmás, amilyen mértékben a király »részesedik«

az isteni jellegből. Az uralkodó ezen apoteózisát az udvari kultúra jeleníti meg, amelynek formái és szimbolizmusa olyanok, hogy a royalizmus már a bálványimádást súrolja.”¹²¹ M.

Walzer az uralkodó Istenhez való „hasonlatosságát”, azt, hogy a király „valamiféképpen isteni” lény, nemcsak a keresztény politikai gondolkodás „egyik legrégebbi és legáltalánosabb elemének tartja”, hanem „történetileg mindenféle isteni jogalapra való igény alapjának” is.¹²² Rövid megfogalmazásban a királyok isteni jogalapjának lényege ez: „az uralkodói istenkegyelmiségnek, az isteni megbízatásnak, és az Istenhez való hasonlatosságnak az egyedi

116 SHENNAN 1974, 19.

117 SHENNAN 1974, 20.

118 FEROS 2000, 72.

119 McCLURE 2006, 4.

120 McCLURE 2006, 4.

121 SILVER 1999, 173. Kiemelés tőlem. (S.E.)

122 WALZER 2013, 16. ,17.

33

kombinációja”.¹²³ Ezeket az elveket tükrözik Jakab király már idézett sorai is, akinek újítása elsősorban abban rejlett, hogy a doktrína ezen bevett elemeit a leszármazás elvéből származtatta (valamint a szuverenitás fogalmával ötvözte).¹²⁴

A királyból tehát olyan „felsőbbrendű lényt”, sőt egyenesen kvázi isteni személyt, mondhatni földi Istent igyekeztek kreálni a 15. század végétől, aki „Isten akaratának megszemélyesítője volt a Földön”.¹²⁵ Volt tehát egy ambivalencia a királyok isteni jogalapjában: bár hangsúlyozta a királyi hivatalnak mint a közjót szolgáló intézménynek a jelentőségét, ugyanakkor azt olyan isteni megbízatásnak tekintette, amely az uralkodó személyét minden földi halandó fölé emelte. Az uralkodó „földi Isten” volt, „nem csupán egy pont az isteni rendben, hanem az egyetlen olyan pont, amely rendet tud hozni egy egyébként kaotikus, esetleges földi világba”.¹²⁶ Ő volt az „egyetlen kapcsolódási pont az isteni és az emberi dolgok közt”.¹²⁷ I. Károly idején az 1630-as, 1640-es években a hivatalos propaganda azt hangsúlyozta, hogy a „király köztes szerepet játszik Isten és az emberek közt, s ennek során az elsődleges hangsúly a királynak Istenhez való hasonlatosságán, a vele való majdhogynem közvetlen viszonyon volt”.¹²⁸ Ezt fejezte ki a bibliai sor is: „A király szíve Isten kezében van”, ami 1635-ben George Wither jelképkönyvének egyik jelképében plasztikus kifejeződést nyert. Ennek a különleges pozíciónak lényegi eleme volt, hogy a királyt különleges képességgel ruházta fel a Mindenható, akinek ő a felkentje:¹²⁹ ezt a különleges, a dolgokba való belelátás képességét nevezték arcana imperiinek.

Mind a francia, mind a spanyol, mind az angol monarchiában az volt a tendencia, hogy a „király két testét”, azaz a király természetes testét és a politikai testét (az államot) mintegy

„összeolvasszák egymással az aktuális király személyében”.¹³⁰ 1488-ban Aragóniai Ferdinándról és Kasztíliai Izabelláról úgy nyilatkozott egy itáliai humanista (Pietro Martire d’Angheria), aki abban az időben a királynő szolgálatában állt, hogy mindketten

„emberfeletti” lények, olyanok, mint két „istenség, akik a Mennyből szálltak alá, és akiket a Szentlélek inspirál és Isten keze vezet”; továbbá „minden, amit gondolnak, mondanak és tesznek, az meghaladja az emberi természetet”.¹³¹

123 WENDE 1991, 63.

124 WALZER 2013, 16.

125 FEROS 2000, 72.

126 ENGSTER 2001, 9.

127 McCLURE 2006, 4.

128 KIRJANOVA 2010, 85.

129 ENGSTER 2001, 9., 121-122.

130 FEROS 2000, 73.

131 FEROS 2000, 73. Kiemelés tőlem. (S.E.)

34

A kortársak „e királyi kvalitásokat örökölhetőnek tekintették”: a jövőbeni V.

Károlyról, Izabella unokájáról 1513-ban ugyanez a szerző úgy nyilatkozott, hogy egy király minden képességével rendelkezett „már akkor, amikor megfogant anyja méhében”.¹³² Ez a kijelentés azért igen érdekes számunkra, mert éppen száz évvel később, amikor 1613-ban Mihail Romanovot cárrá választotta egy gyűlés, a hivatalos verzió szerint valójában Isten a nép választása révén nyilatkoztatta ki akaratát. Amikor ugyanis Mihailt közfelkiáltással megválasztották, csak mindenki számára kifejezésre juttatták Isten akaratát, mivel Isten Mihailt már az anyaméhben kiválasztotta az uralkodásra. Ugyanakkor mind a cár isteni inspirációja, mind istenképűsége bevett dolognak számított már Oroszországban a 16. század elején, ahol azonban ezek az eszmék sokkal erősebbek voltak, mint Nyugaton.

Francia és angol viszonylatban a királyok isteni jogalapjának jó hátteret biztosított a különleges gyógyító képességükbe való hit. A görvélykór kézrátétellel történő gyógyítási ceremóniája reneszánszát élte a 17. században mindkét monarchiában: érdekes módon egyedül I. Jakab jelentett kivételt a királyok közül, aki nem gyakorolta azt. A francia királyok ráadásul koronázásukkor úgy áldozhattak, mint a papság, így nem véletlen, hogy P. Pithou 1594-ben ezt írta: „A király szent, felkent és Isten által szeretett személy, aki mintegy az emberek és az angyalok között foglal helyet.” IV. Henrik (1589-1610) trónra jutása ugyanis új erőt adott az isteni jogalapnak, amely néhány királypárti szerzőnél egészen extrém formát öltött, eljutva az Oroszországban már rég közhelynek számító elvig: „A király akarata – Isten akarata.”

Mindezek után a királyok isteni jogalapja kifejlett, koraújkori eszmerendszerének alkotóelemeit részletezve a következőkben lehet összefogalni:

1.) a monarchia Istentől rendelt intézmény és egyben a legjobb kormányzati forma 2.) az uralkodó hatalma közvetlenül Istentől származik (melynek legfőbb igazolásaként Szent Pálnak a Rómaiakhoz írt levelét idézték) 3.) tehát mindenféle (egyházi, népi) közvetítés nélkül száll az uralkodóra a hatalom 4.) mégpedig a leszármazás (vérségi elve) alapján: az öröklés rendjét a leszármazás foka határozza meg, és az általa adott jog, a primogenitúra elve (valamint az öröklés sorrendje) megváltoztathatatlan és kikezdhetetlen, bár írott törvényben nem szükségszerűen rögzített 5.) az öröklés ellenére az uralkodó hatalma közvetlen isteni kijelölésen alapszik, hiszen Istentől függ, hogy kit, mikor vesz ki az élők sorából, és ezáltal kit emel trónra az általa uralkodásra kiválasztott dinasztia tagjai közül, felruházván őt az uralkodás különleges képességével (arcana imperii) 6.) az uralkodó felelősséggel tartozik

132 FEROS 2000, 73.

35

népe kormányzásáért, de az isteni megbizatás, a tőle kapott hivatal miatt csakis Istennek tartozik elszámolással: azaz nem teheti le őt trónjáról semmiféle belső (az alattvalók, illetve valamely intézmény), vagy külső hatalom (pápa, császár, más uralkodó), tehát tilos vele szemben az aktív ellenállás, ami Isten ellen való vétek 7.) az uralkodó parancsait mindaddig teljesíteni kell, amíg azok nem ütköznek Isten törvényeibe, ha így lenne, akkor a keresztény mártírok példáját kell követni 8.) az uralkodó hatalma szent, a király ugyanis az Úr felkentje;

9.) az uralkodó hasonló Istenhez.

A királyok isteni jogalapja ugyanakkor nem keverendő össze az abszolút hatalom elvével.¹³³ Jól példázzák ezt Erasmusnak A keresztény fejedelem neveltetése című munkájából vett alábbi részletek. Erasmus több alkalommal ír az uralkodó Istenképűségéről:

„A jó fejedelem – bölcsen mondja Plutarkhosz – az Istennek valamiféle élő képmása…

De te, aki keresztény fejedelem is vagy, amikor azt hallod vagy olvasod, hogy az Isten képmása, az Isten helyettese vagy, valahogy el ne bízd magad…”.¹³⁴

Ugyanakkor az uralkodói teljhatalom kérdésében Erasmus így nyilatkozik:

„Bár sokféle államforma van, a filozófusoknak majdnem egyöntetű a véleménye: ezek közt legjobb az egyeduralom, mert az példázza legjobban Istent, ha a hatalom egy kézben van, de csak úgy, ha a hatalom birtokosa is példázza Istent, és mindenben felülmúlja az embereket, semmi másra nem vágyik, semmi másra nem törekszik, mint

„Bár sokféle államforma van, a filozófusoknak majdnem egyöntetű a véleménye: ezek közt legjobb az egyeduralom, mert az példázza legjobban Istent, ha a hatalom egy kézben van, de csak úgy, ha a hatalom birtokosa is példázza Istent, és mindenben felülmúlja az embereket, semmi másra nem vágyik, semmi másra nem törekszik, mint

In document Sashalmi Endre (Pldal 28-44)