Trónöröklés és a királyok isteni jogalapja a 17. században: az európai kontextus
2.1. Az európai összehasonlítás relevanciája
„Mert ő [a király] az örökletes főhűbéruruk, és így születés, nem pedig a koronázás révén kapja koronáját; ugyanúgy törvénytelen (miután a korona mindig betöltött) [értsd: mindig van legitim örökös] letenni az utódot, mint kitenni [a helyéből] őt. Mert a király uralkodása megszűntének percében a legközelebbi törvényes örökös lép helyébe.”77
„Tehát, röviden, két három mondatban összefoglalva …az Isten törvényére alapozva, kötelessége a népnek törvényes királyához való hűsége és neki való engedelmessége;
mondom, megjár neki, mint Isten földi helytartójának, engedelmeskedve parancsainak minden dologban, kivéve a közvetlenül Isten ellen valókban, mint Isten szolgája parancsainak, elismerve őt, mint az Isten által föléjük rendelt bírót, akinek hatalma van őket megítélni, de csak Istentől megítéltetni, akinek egyedül tartozik ítéletéről számadással. Bírójukként félve, atyjukként szeretve őt, védelmezőjükként imádkozva érte, hogy hosszú életű legyen, ha jó – megváltozásáért, ha gonosz; követni törvényes parancsait és engedelmeskedni azoknak…
elmenekülni haragja elől törvénytelen parancsai esetén, ellenállás nélkül, zokogva és sírva Istenhez, annak a szentenciának megfelelően, mely az ősegyházban volt szokásban az üldöztetések idején. Preces et Lachrymae sunt arma Ecclesiae. [Az imádság és a könnyek az egyház fegyverei.]78
„Isten a királyoknak isteni jelleget nem hiába ad,
Minthogy az ő trónusán ülve, kezükben az ő jogara van. ”79
A fenti részletek, melyek VI. Jakabnak még skót királyként írt két művéből (Szabad monarchiák igaz törvénye -1598, Basilikon Doron -1599) származnak, kiválóan rámutatnak a királyok isteni jogalapjának 17. századi sajátosságaira: az örökletesség elvére, a hatalom közvetlen isteni eredetére és az abból következő alattvalói engedelmességre valamint a király és Isten párhuzamba állítására.
77 SZMIT 69.
78 SZMIT 55. A fordításban apró változtatásokat eszközöltem.
79 Angolul a Basilikon Doronból idézi: RADÓ 2005, 135.
24
Az örökletesség elve a trónutódlásban és az isteni jogalap, bár egymással szorosan összefüggő, de korántsem azonos jelenségek voltak Európa-szerte a 17. század elején, amikor a Romanovok trónra kerültek. A két dolog közül az utóbbi bírt szélesebb értelemmel: az isteni jogalap ugyanis egy több elemből álló, teológiai megalapozottságú eszmerendszer és egyúttal bevett meggyőződés volt magáról a monarchia természetéről. Első lépésként így szükséges tisztázni az említett két jelenség, a trónutódlás vérségi elve és az isteni jogalap közti különbségeket. Mindkét tekintetben Anglia történetéből vett forrásokkal és példákkal élek elsősorban, aminek több oka van. Anglia ugyanis jó „kontrollmintát” kínál a kortárs orosz viszonyok megértéséhez – fenntartva természetesen, hogy az orosz viszonyokat saját premisszáin belül kell elemezni és értelmezni, amint azt jelen írásban teszem. Mindazonáltal az orosz gondolkodás nyugatosodásának kérdése, továbbá a két monarchia közt a korszakban meglevő diplomáciai kapcsolat, valamint Nagy Péter nyugati útja is indokolttá teszik az Angliával való összehasonlítást. Legfőképpen azonban azok a hasonlóságok kínálják az összevetést, amelyek a 17. században véletlen kronológiai egybeesések folytán alakultak ki a trónutódlásban mindkét országban. Végül pedig indokolja az összehasonlítást egy igen friss és kiváló feldolgozás a P. Dukes, J. Kotialine and G. P. Herd szerzőtrió jóvoltából, akik Stuartok és Romanovok címmel 1700-ig bezárólag tárták fel a két dinasztia közti kapcsolatokat.80 Nézzünk néhány fő szempontot az összehasonlítást alátámasztandó.
1., A 17. század elején, amikor mindkét országban dinasztiaváltás következett be, mind a Stuartok, mind a Romanovok a korábbi uralkodókkal való vérségi kapcsolatot hangsúlyozták és az isteni jogalap elvét vallották. A trónöröklés menete azonban, az isteni jogalap erősségének (és az angol politikai gondolkodás fejlettségének) dacára, egyik ország esetében sem volt törvényben rögzítve az 1701-es Act of Settlement, illetve Nagy Péternek a trónöröklésről szóló 1722-es rendelete előtt. Oroszországban ez utóbbi volt a trónutódlás első törvényi szabályozása, amely azonban tételes, konkrét szabályozás helyett a mindenkori uralkodó jogkörébe utalta az örökös személyének kijelölését. Az orosz viszonyok sajátossága így továbbra is a trónöröklés szabályozatlansága maradt.
2., A Romanovok esetében egyértelműen a trónöröklési törvény hiányából eredt, a Stuartok esetében pedig részben ebből következett egy trónutódlási krízis az 1680-as években, melynek következtében mindkét országban kettős uralkodásra került sor. Oroszországban precedens nélküli esemény volt, hogy 1682-ben az idősebb cárevics ellenében egy fiatalabbat, nevezetesen Pétert (a későbbi Nagy Pétert) kiáltsák ki cárrá, majd rövid időn belül ezt
80 DUKES-HERD-KOTILAINE 2009
25
hatályon kívül helyezzék a szintén precedens nélküli „kettős cárság” intézményével: Péter idősebb féltestvére, V. Iván lett az „első cár”, Péter pedig a „második cár”, s a kettős cárság formailag egészen V. Iván 1696-ban bekövetkezett haláláig fennállt. A kettős cárság időszakát 1682-1689 közt a két cár nővérének, Szofjának a régenssége színezte, aki Péternek féltestvére volt – őt Péter 1689-ben állította félre a hatalomból, mivel Szofja önálló uralkodói ambíciókra tört.
Angol részről az ún. „dicsőséges forradalom” (1688) nemcsak az elsőszülöttség korábbi, 17. században alkalmazott elvét helyezte hatályon kívül, hanem Angliában is precedens nélküli kettős uralkodást eredményezett Orániai Vilmos és Mária megkoronázásával (1689). Igaz itt arról is rendelkeztek 1689-ben, hogy a végrehajtó hatalmat csakis Vilmos gyakorolja majd, ami viszont már az angol politikai gondolkodás fejlettségét tükrözte.
A trónról 1688-ban letett II. Jakab ügyéről, sőt, az ő jogigényének kérdéséről Péter részletesen értesülhetett az 1690-es évek elején, hiszen egyik legfőbb támasza, az idős Patrick Gordon tábornok (aki Péter 1689-es hatalomátvételében kulcsszerepet játszott) Jakab elkötelezett híve volt. 1691-ben Gordon azt kérte rokonától, hogy küldjön neki Oroszországba
„Jakab király érdekében írt könyveket és iratokat”.81 Ezeknek az ún. jakobita álláspontot védelmező iratoknak „erősen politikai természetű tartalmuk kellett, hogy legyen, olyan elvont fogalmakat és elméleteket érintve, mint az isteni jogalap, az örökletesség elve, a keresztény alattvalók kötelezettségei”.82 „Tehát igencsak valószínű, hogy Gordon, akivel Péter napi kapcsolatban volt, kifejtette neki vagy megvitatta vele ezeket a kérdéseket.”83 Ez pedig egyértelműen az angol „kontrollminta” jelentőségét húzza alá.
3., Az 1680-as évek trónutódlási krízisei mindkét országban változást hoztak az isteni jogalap felfogásában. Részben ennek tudható be, hogy Anglia az isteni jogalap legváltozatosabb nézeteit produkálta a 17. századi Európában: a primogenitúra elvét valló, Európa-szerte elterjedt „klasszikus” változat mellett kifejezetten az 1688-as krízis hatására jelent meg az isteni jogalap azon új értelmezése, amely a „Gondviselés isteni jogalapja”
elnevezést kapta.84 A trónutódlási problémák az 1680-as években Oroszországban is erős hatással voltak az isteni jogalap hagyományos moszkvai felfogására és, amint látni fogjuk, annak ikonográfiájára is.
81 DUKES-HERD-KOTILAINE 2009, 180-181.
82 DUKES-HERD-KOTILAINE 2009, 181. Kiemelés tőlem. (S.E.)
83 DUKES-HERD-KOTILAINE 2009, 181.
84 STRAKA 1962, 70., KONTLER 1997, 208-211.
26
4, Az isteni jogalap teológiai fogalomkészlete a Biblia miatt mindkét esetben azonos forrásból táplálkozott, de különösen fontos, hogy mindkét országban erős volt a zsidó néppel vont párhuzam is: Anglia illetve Oroszország, mint „Új Izrael” eszméje.
A 17. századi angol trónutódlás rövid elemzése a fentieken kívül azért is indokolt, mivel a kérdésről monografikus feldolgozás áll rendelkezésünkre.
Angliában a trónutódlás kérdését, szögezi le H. Nenner, „teoretikus szinten” a 17. században is végső soron erre az egyszerű kérdésre lehetett leszűkíteni: „Az uralkodó Isten választottja volt-e, vagy a népé?”85 Majd mindjárt hozzá is teszi: „Az egyszerű kérdések azonban nem mindig tesznek lehetővé egyszerű válaszokat.”86 A királyságoknak mint területi egységeknek és magának a királyság intézményének a léte sem a közép- sem a koraújkorban „nem igényelt különösebb legitimációt”,87 hiszen a monarchia mint legjobb kormányzati forma létjogosultságát alapvetően nem kérdőjelezték meg. Ennélfogva a koraújkori politikai gondolkodás is elsősorban a királyságról mint a legjobb kormányzati formáról szóló fejtegetésekben merült ki.88 Attól azonban, hogy magának a királyságnak léte nem szorult különösebb legitimációra, az egyes uralkodók még „gyakran találhatták magukat olyan helyzetben, hogy szükséges volt igazolni hatalmukat, és ezt különféle lehetőségekből merítették: ilyen volt Isten, a házasság, a rokonság, a prófécia, a hódítás és a választás, de leginkább az öröklés, minthogy ez utóbbi volt a normál módja annak, ahogy a földet, a címeket és a hatalmat átadták”.89 A választék széles tárháza, amint látni fogjuk, Oroszországra is érvényes volt.
A másik dilemma a trónutódlást illetően erősen jogi jellegű volt. Az uralkodó vagy a dinasztia belső, azaz magánügye, vagy közjogi természetű kérdés-e a trónutódlás? – minthogy a közjót szolgáló legfőbb hivatalról volt szó. Anglia esetében az 1603-1714 közti időszakra nézve G. Straka így fogalmazta meg a kérdés lényegét: „Ami a dinasztikus változások alapvető problémáját okozta, az abban rejlett, hogy a királyságra való alkalmasság kritériumait soha nem definiálták, hanem az a jog marginális területén létezett. 1701 előtt soha nem történt meg, hogy egy uralkodónak bizonyos előírásoknak kellett megfelelnie trónra ültetése előtt.”90 Ezzel összhangban van Nenner megállapítása, aki szerint a trónutódlás feletti kontroll a 17. századi Angliában „annak a nagyobb harcnak a része volt, amely a jog feletti
85 NENNER 1995, 7.
86 NENNER 1995, 7.
87 GIVEN-WILSON 2004, 89.
88 BURNS 1996, 1.
89 GIVEN-WILSON 2004, 89. Kiemelés tőlem. (S.E.)
90 STRAKA 1962, 93. Kiemelés tőlem. (S.E.)
27
kontroll megszerzésére irányult”.91 A 17. század konkrét politikai eseményeinek hatására a trónutódlás kérdése végül tisztázódott: „Azaz a Stuart évszázad figyelemreméltó változás tanúja volt.”92 Még egyszer hangsúlyozni kell azonban: nem annyira az elvont elvek gyakorlatban való érvényesülésében (mint például abban, hogy az uralkodás közhivatal, ezért közjogi szabályozást igényel), hanem sokkal inkább a konkrét politikai események hatásában kell látnunk a változás fő okait, melyek közül a legfontosabb a „dicsőséges forradalom” volt.