A legitimáció válsága: Borisz Godunov hatalmi legitimációs kísérlete

Az orosz trónutódlás teológiai premisszáinak elemzéséhez idézzük fel újra Nazarovnak a bevezetőben megfogalmazott sorait: „A trónöröklés legitim joga az isteni Gondviselésben való hiten alapszik, ami meghatározza magát az uralkodó személyét is – ez pedig az örökletes születés, amely független az emberek akaratától. Míg az emberi értelem a bűnös emberi természettől függ, addig az igaz hithez hű cár, aki Isten felkentje, Istennek való szolgálata révén elnyeri az Ő kegyelmét, és az egyház által ráruházott szentség folytán ennek a kegyelemnek a közvetítőjévé válik az egész nép számára.”⁴⁷⁴ Az isteni Gondviselés 1598 előtt a nyilvánvaló örökös létében fejeződött ki, 1598-ban és 1613-ban viszont más módon kellett, hogy megnyilvánuljon az oroszok számára.

I. Gruber szerint, míg 1598 előtt az öröklés és a Gondviselés szolgáltatta a cár számára a legtimációt, 1598 után új legitimációs doktrínával kellett előállni, s a moszkvai politikai kultúrában ez csakis az egyháztól jöhetett.⁴⁷⁵ A Jov pátriárka és köre által kidolgozott elképzelés szerint az újdonságot egyrészt az új uralkodónak a népi részvétel által való megválasztása, másrészt az így kiválasztott illetőnek a carica által történő megáldása jelentette: „Ezen új standard szerint, amit ősrégi ortodox gyakorlatnak állítottak be, Isten irányította az egyházi hierarchiát az új uralkodó kiválasztásában. A nép minden rendű és rangú tagja együttműködött ebben a kiválasztási folyamatban, és aztán az »egész Ortodox Kereszténység« a pátriárkával az élen kérte a caricát, hogy áldja meg, vagy jelölje ki férfirokonát az uralkodásra.”⁴⁷⁶ Gruber szerint 1598-at követően ezen séma szerint történt a trónutódlás, beleértve Mihail Romanovét is.

Gruber ezen megállapításainak jelentősége véleményen szerint nem azok újdonságában áll, hiszen, amint hamarosan látni fogjuk, mások már sokkal korábban megfogalmaztak azonos vagy hasonló nézeteket. A szerző jelentőségét abban látom, hogy világosan megkülönböztette az 1598 előtti és utáni elveket – hibának tartom ugyanakkor, hogy kevés figyelmet fordított az öröklés és az isteni Gondviselés elvének kontinuitására. Figyelemre méltó viszont az a megállapítás, hogy a legitimáció új elemei csak az „Oroszország az Új Izrael” eszme keretében voltak értelmezhetők⁴⁷⁷ (párhuzamok a zsidó történelemből, ószövetségi idézetek

474 NAZAROV 2004, 7.

475 GRUBER 2012, 95.

476 GRUBER 2012, 96. Kiemelés tőlem. (S.E.)

477 GRUBER 2012, 96.

100

stb). Azt azonban nem tudom elfogadni, hogy ez az eszme ekkor alakult volna ki – legfeljebb csak megerősödött.

Az állam tényleges irányítását Fjodor alatt 1588-tól gyakorlatilag Borisz Godunov tartotta kezében.⁴⁷⁸ Godunov pozícióját főként annak köszönhette, hogy testvére, Irina révén a cár sógora volt. Az 1590-es években Fjodor Irinát „hivatalosan társuralkodójává tette és megengedte neki, hogy részt vegyen az államügyekben”.⁴⁷⁹ Fjodor halála után Jov pátriárka kinyilatkoztatta az elhunyt cár szándékát, miszerint ő saját feleségét, Irinát szánta uralkodónak, amit gyors hűségnyilatkozat követett a nép részéről.⁴⁸⁰ Fjodor döntése azonban a nőuralom elfogadásának problémáját vetette fel, amely precedens nélküli dolog volt a moszkvai öröklési gyakorlatban. Még akkor is, ha az események úgy alakultak, hogy Irina Fjodor temetését követően néhány napon belül kolostorba vonult, és ezzel lemondott a trónról.⁴⁸¹ „Testvére érdekében munkálkodott, de nem adhatta át egyszerűen a legitimáció palástját közvetlenül neki.”⁴⁸² – írja Dunning Irina lépéséről. Hasonló véleményt képvisel Morozova is, aki Borisz trónra jutásának nem elvi, hanem gyakorlati körülményeit vizsgálta.

Ennek során, több tényezővel egyetemben, megemlíti Irina tekintélyét, ami szerinte „kihatott a bátyjához való viszonyulásra is”.⁴⁸³ Thyrêt viszont egészen másként vélekedik a női öröklés és a legitimáció átadása kapcsán: „Mint a cár törvényes feleségének és társuralkodónak, Irinának nagyon valós jogalapja volt a trónra.”⁴⁸⁴ Dunning és Thyrêt véleményének összevetése azért érdekes, mert (úgy tűnik) nem ismerték egymás munkáját. Véleményem szerint a két megállapítás közti ellentmondás feloldható: mindkettőjüknek igaza van a források szerint, de mindegyik megállapítás csak „fél igazság”. A dilemma feloldását két forrás vizsgálata kínálja, melyeket Szkrinnyikov alapos forráskritikának vetett alá.

Borisz Godunov trónra jutásának leírásáról fennmaradt egy gyűlési határozat (szobornoje opregyelenyije) és egy megerősítő irat is.⁴⁸⁵ Az előbbi kisebb terjedelmű, de a terjedelembeli különbségen túl lényeges tartalmi vonatkozásokban a két forrás alapvetően csak hangsúlybeli eltéréseket tartalmaz, egy fő momentum kivételével – ez pedig Irina szerepe a trónutódlásban, amely viszont a megerősítő iratban kap hangsúlyos szerepet.⁴⁸⁶ (Ez egyben, bár nem

478 SZKRINNYIKOV 1997, 243-244.

479 DUNNING 2001, 92.

480 DUNNING 2001, 92.

481 DUNNING 2001, 92., MOROZOVA 2005, 91.

482 DUNNING 2001, 92.

483 MOROZOVA 2005, 92.

484 DUNNING 2001, 92.

485 A forráskritikára lásd: SZKRINNYIKOV 1997, 257-260.

486 SZKRINNYIKOV 1997, 260.

101

szükségszerűen, megerősíteni látszik Gruber vélekedését, hogy 1598-ban még nem volt kész teljesen az új koncepció, amely csak 1605-ben, Borisz Godunov fiának tiszavirág-életű uralkodására kristályosodott ki.) Borisz Godunov megerősítő irata ugyanakkor Mihail Romanov megerősítő iratának is részévé vált: annak első felét képezi, hiszen ez utóbbi több részből álló kompiláció,⁴⁸⁷ amit részletesen elemezni fogok. Célszerű tehát itt most csak a gyűlési határozatot megvizsgálni. Érdektelen számunkra az, hogy milyen körülmények közt, milyen hatalmi harcok árán került végül is Borisz Godunov trónra. Efféle hatalmi harcok Mihail megválasztásánál sem hiányoztak. A lényeg a trónra lépés hivatalos tálalása mindkét esetben.

A gyűlési határozat néhány szavas bevezető után ismerteti a IV. Iván halálával előállott helyzetet.

„Mielőtt Iván Vasziljevics uralkodónk, cár és egész Oroszország nagyfejedelme a földi királyságból az égi királyságba távozott…akkor fiát, nekünk pedig uralkodónkat, a hithű és Krisztust-szerető cárt és nagyfejedelmet, Fjodor Ivanovicsot, egész Oroszország egyeduralkodóját (vszeja Ruszi szamogyerzsca) áldotta meg az uralkodásra (blagoszlovil na carsztvo) és fiát, a cár uralkodót, a nagyfejedelem Fjodor Ivanovicsot, egész Oroszország egyeduralkodóját, a házasságkötésből kifolyólag cári nemzetségűnek számító rokonnak, a legközelebbi barátnak, szolgálónak és lovászmesternek, Borisz Fjodorovics bojárnak a gondjaira bízza, akit már kezdettől előre kiválasztott Isten (predizbra bog) és szeretetével sok év óta kitüntetett, ezeket mondván neki: Rád bízom Isten előtt fiamat, barátsággal légy hozzá egészen élete végéig; halála után pedig téged rendellek parancsommal a cárságra (carsztvo) is. És ekképpen az istenfélő nagy uralkodó és cár és egész Oroszország nagyfejedelme, Fjodor Ivanovics…mielőtt Istenhez távozott, apja parancsa szerint és saját barátsága okán, rá is bízta az uralkodást (carsztvo) ugyanezen személyre, a mi nagy uralkodónkra, Borisz Fjodorovicsra. És az isteni jóakarat és a mindenható Isten gondoskodása révén mindkét cár együttes áldása (vkupe bagoszlovenyije) vagyon nagy uralkodónkon, a mi Borisz Fjodorovicsunkon. És a Szentlélek kegyelméből, valamint Jovnak, Moszkva és egész Oroszorország legszentségesebb pátriárkájának…és az egész szentséges zsinatnak az áldása és imája nyomán, valamint az uralkodói bojárok…, mindenféle szolgáló emberek…, kereskedők …és az egész megszámlálhatatlan keresztény nép alázatos kérelme alapján az Orosz cárság minden

487 UG 1915, 6.

102

államának sarkából (vszjeh goszudarsztv Roszijszkogo carsztvija) összegyűltünk;

minthogy látván azt, hogy uralkodó nélkül[i állapotban] (bezgoszpodarno) az Orosz cárság (Roszijszkoje carsztvije) és Krisztus nyája védtelen és pusztulás vár rájuk, és ezért sérelmeket szenved és szomorúságban van, mint a bárány, melynek nincs pásztora, és a Szentlélek kegyelméből, immár ránk, az alázatos püspökökre hárult, akik e kegyelem folytán hatalommal bírunk (imami vlaszty) mint az apostolok kipróbált tanítványai, hogy a szabályok szerint összegyűlvén a zsinatban (szobor) hazánknak (szvojemu otyecsesztvu) pásztort és tanítót és méltó cárt állítsunk, akit Isten is kiválasztott (bog izbra); ezt a hatalmat Istentől bírjuk…amint az meg vagyon írva: „minden létező jó csakis Isten által teremtetik…. És ezeket és még sok mást kikeresvén a Szentírásból, a legszentségesebb pátriárka magához hívatván fiait, a szentséges metropolitákat és érsekeket és püspököket és az egész szentséges zsinatot és a bojárokat és az udvari nemeseket és az egész Krisztust szerető sereget és az összes igazhitű keresztényt (pravoszlavnih hrisztyijan), és velük tanácskozván az uralkodónak a cárságra való előzetes kiválasztottságáról (o predizbranyii goszudarja na carsztvo), egyúttal javaslatként terjesztette elő nekik azt, amit a Szentírásból kiválasztott. Ők pedig mindannyian, úgymond egyhangúlag, hangosan kiáltottak fel több óra után, mondván: azt akarjuk, hogy Borisz Fjodorovicsé legyen a cárság (bity na carsztve), rajta kívül pedig senkié nem lesz, mert így választotta ki előre Isten is ( tako i bog predizbra); bizony rajta van (mondák) mindkét cár áldása (blagoszlovenyije), a cár szíve pedig Isten kezében van, és amit a cárok mondtak, azt Isten akarta. Miként tudná hát valaki Isten ítéleteit hatálytalanítani, vagy ki lenne képes rá, hogy azokat megsemmisítse? Ezeket hallván, a legszentségesebb pátriárka, az egész szentséges zsinat és a bojárok …és az egész össznépi sokaság (vszjenarodnogo mnozsesztva) rendíthetetlenül egybehangzó akarata okán lelkében örvendezve így szólt: »Áldott legyen az Isten, hogy így akarta! Ahogy az Úrnak tetszik, úgy is lesz:

mert a nép szava, Isten szava.« S mindannyiukkal erős egyetértésben rendelkezett, és egyhangúlag isteni segítséggel (sz pomoscsju bozsieju) az uralkodót a cárságra emelték (obrali goszudarja na carsztvo) és a Moszkvai nagyfejedelemségre, valamint egyeduralkodóvá az orosz cárság összes államára (na vszje goszudarsztva Roszijszkogo carsztvija), a nagy uralkodónak, cárnak és egész Oroszország nagyfejedelmének, Fjodor Ivanovicsnak a sógorát, szolgálóját és lovászmester bojárját, a Kazanyi és Asztrahanyi nagy cárságok megtartóját, a rendíthetetlen kormányzót (pravityelja) az igaz és könyörületes (pravednogo i milosztyivogo) Borisz

103

Fjodorovicsot, a cári tőből származó rokont (carszkogo korenyi szrogyicsa)…akinek

…győzedelmes karjaitól félnek a latin pogányok és mindenféle muzulmán törzsek, és aki a cári méltóság nevét öregbítette…És e választás alapján nekünk őt szolgálnunk kell…hittel, igaz módon, mindenféle csalárdság nélkül, és caricáját, Marja Grigorjevna nagyfejedelem asszonyt és az ő közös uralkodói gyermekeit is, Fjodor Boriszovics cárevicset és Okszinya Boriszovna carevnát és azokat, akiket majdan nekik, az uralkodóknak Isten ad. És engedelmeskednünk kell mindenben az ő uralkodói parancsaiknak, és jót akarni… igaz módon, és életünket értük, az uralkodókért nem szabad kímélnünk… és rajtuk, uralkodóinkon kívül nekünk más uralkodót sem akarni, sem keresni nem szabad, sőt ilyen dolgokra még gondolni (miszlity i dumaty) sem szabad;…és erre mi nekik, uralkodóinknak szavunkat adjuk, mindannyian keresztcsókkal téve esküt, a kicsiktől a nagyokig. És ezért mi mindannyian, a pátriárka, a metropoliták, az érsekek, a püspökök és az egész szentséges zsinat (szobor) és a bojárok és az okolnyicsijek és minden cári előkelőség …és a vojevodák

… és az egész ország (vszja zemlja) összegyűltünk a Szentlélektől nekünk adott kegyelem révén, és valóságosan méltó cárt (dosztojna szuscsa carja) és nagyfejedelmet állítottunk, Borisz Fjodorovicsot, egész Oroszország egyeduralkodóját…Ha pedig azt gondolná valaki, hogy a nagy orosz egyeduralkodók istenfélő töve, mely Rurik nagyfejedelemtől egészen a nagy egyeduralkodónak, cárnak és nagyfejedelemnek, Fjodor Ivanovicsnak, egész Oroszország egyeduralkodójának kormányzásáig regnált, most viszont ő cári felségének fiúi töve megszakadt, nos, mi az ősi írásokból előkerestük bizonyítékul Izrael királyainak és a Görög császároknak a nemzetségét, hogy ki miként uralkodott: először is a nagy királyról, Dávidról, minthogy ez a nagy Dávid, a királyi nemzetségű kiválasztott személy (izbrannyik iz carszkogo roda) sem nagy előkelőségtől, sem dicsőséges magasságból nem származott ugyan, mégis olyan nagyon híres volt, hogy nevét egész Izrael dicsőítette; és aztán olyan magasságba emelkedett, hogy Krisztus őse (prarogyityel) lett és Isten atyjának nevezték, és bizony az ő nemzetségében született meg testileg Krisztus, a mi Istenünk, a tisztaságos Máriától a mi megváltásunkra. Hasonlóképpen, József sem királyi nemzetségből származott, hanem Ábrahám igaz családjából…, de isteni rendelés folytán Egyiptomban uralkodott. És bizony ilyenek történtek a kezdetektől a régi időkben egészen Krisztusnak a Mennyből való megtestesüléséig; Krisztusnak a földre való eljövetele után pedig…a római és a görög hagyományban is. Közülük is az első, az igaz hitben napként tündöklő, az apostolokkal egyenrangú császár, Nagy Konstantin,

104

Constantius római caesar fia, aki bizony korábban katona volt. Aztán a második császár, a hit harcosa, a hitetlenség megszüntetője, Nagy Theodosius is…bizony a császári bíbort Gratianus által öltötte magára és általa nyerte el az uralkodás koronáját, nem királyi nemzetségből (nye ot carszkogo roda), hanem közönséges sorból lett előre kiválasztva (predizbran)… Mert nem a származást nézi Isten, hanem a jó hitet választja ki előre (predizbirajet) az isteni parancsolatok megtartására; az istenfélő lelket becsüli, a méltót elfogadja, a méltatlanokat azonban eltaszítja.”⁴⁸⁸

Mielőtt a szöveghez fűzött kommentárokat megkezdeném, két dolgot kell kiemelni. Az egyik nem más, mint Borisz Godunov atyai neve, ami Fjodorovics. Ez pedig azért fontos, mert I. Péterig az orosz uralkodókat, illetve ők magukat, nem úgy címezték, amint ahogy az a nyugati kereszténységben gyakorlat volt: azaz nem a keresztnév után tett sorszámmal különböztették meg magukat, hanem az ún. apai névvel. IV. Iván tehát Iván Vasziljevics volt, I. Fjodor pedig Fjodor Ivanovics. Mivel Borisz Godunov atyai neve, amint említettem szintén Fjodorovics volt, ez a véletlen egybeesés Borisz Godunov számára a legitimációt erősítő tényező volt, hiszen pusztán a Borisz Fjodorovics névből ítélve, akár még valós rokonsági viszonyt is feltételezni lehetett volna közte és IV. Iván fia, Fjodor közt. Ez a véletlen tehát jól jött a dinasztikus kontinuitás szempontjából.

Nézzük tehát először is a forrásközléshez tartozó kommentárt. Ennek írója szerint a választás „helyes volta és törvényessége” a következő dolgokon alapult:

1.) „Az isteni akaraton, amely Borisz családjának az uralkodócsaládhoz való közelítésében nyilvánult meg, olyan körülmények révén, melyek függetlenek voltak Borisztól”: azaz a két cár kívánságában, hogy Boriszé legyen a trón, illetve az össznépi akarat kinyilvánításában.

2.) Azon, hogy „jogosultsággal rendelkező szerv választotta meg”.

3.) A jelölt „személyes kvalitásain”, amelyek „előjogot adtak neki a trónra”.

4.) Más államok gyakorlatán, amely bizonyította azt, hogy olyan emberek kerültek trónra, „akik nem tartoztak királyi nemzetséghez”.⁴⁸⁹

Mivel nem létezett arra nézve semmiféle dokumentum Borisz esetében, hogy a cárok az utódkijelölés szándékát kifejezték volna (1.), ezért más érvekre is szükség volt

488 RZ 36-39. Kiemelés tőlem. (S. E.)

489 RZ 41.

105

4.).⁴⁹⁰ Azaz meg kellett mutatni, hogy a végrendelet hiányában ki volt kompetens az utódlás kérdésében. A dinasztia kihalása után a döntés joga a zsinaté volt, írja a kommentár szerzője, amely úgy határozott, hogy erre a célra gyűlést hív össze.⁴⁹¹ Betekintést ad a zsinat gondolkodásába, hogy az egyháziak azon a véleményen voltak: úgy kell eljárni az uralkodó választásánál is, ahogy az egyházi méltóságokra történő választás esetében.⁴⁹² Ez a kommentár azért fontos számunkra, mert világosan mutatja a Godunovot megválasztó gyűlés, az ún. zemszkij szobor vallási vonatkozásait. Fontos megjegyezni azonban, hogy a választás nem jelentette a választómonarchia bevezetését a moszkvai államban.⁴⁹³ A választási gyűlést a pátriárka hívta össze, mint az a személy, aki hivatásánál fogva a legközelebb állt a cárhoz,⁴⁹⁴ és aki a cár után a legfontosabb személy volt. Nincs különösebb jelentősége annak, hogy a gyűlési határozat és a megerősítő okirat eltérően írja le Borisz jelölését: az előbbi a gyűlés szerepét hangsúlyozza, amelynek állásfoglalását a pátriárka jóváhagyólag tudomásul veszi, kijelentve, hogy „A nép szava Isten szava”, míg az utóbbiban maga a pátriárka kezdeményezi Borisz jelölését,⁴⁹⁵ de az isteni akaratra utaló formula, mint a választás megpecsételése, természetesen itt sem maradhatott el. A gyűlési határozat, „nem tekinthető protokolláris” jellegű dokumentumnak, mivel az új cár megválasztásának törvényességét kellett, „törvényhozói formában” kifejezni.⁴⁹⁶

A kommentátor által „más államok gyakorlatának” nevezett érv azonban félrevezető lehet!

Nem véletlen ugyanis a példák felsorolása: egyrészt a zsidó történelem, másrészt a kereszténység szempontjából kulcsfontosságú uralkodók kapnak csak helyet: Nagy Konstantin és Theodosius, két emblematikus császár, akik alatt a kereszténység először privilegizált (313), majd államvallás lett (380). Ugyanis a 17. század utolsó évtizedeit megelőzően nemigen jöhettek szóba Oroszországban pogány vagy nem ortodox uralkodók, mint példaképek vagy előképek. G. Marker alábbi megállapításai jelen forrás esetében is relevánsak. Szerinte a tipikus középkori érvelés arra épült, hogy „a múlt eseményei előrevetítik a jelent”.⁴⁹⁷ Az orosz politikai hatalom ábrázolásának is az volt a célja, hogy a jelent „az emberi események visszatérő és töretlen láncához kapcsolja, amelyek végső soron

490 RZ 40.

491 RZ 41.

492 RZ 41.

493 RZ 43.

494 RZ 41.

495 RZ 42.

496 RZ 40-42.

497 MARKER 2007a, 10.

106

az Ótestamentum monoteizmusához vezettek vissza” leginkább, persze, Dávidhoz,⁴⁹⁸ vagy az antikvitás kulcsfiguráihoz.

Tekintsük át, hogy a kommentár szerzőjének szempontjain kívül még milyen elemekre kell figyelmet fordítani az idézett szövegben. A korábban említett hármasság, mint alapvető legitimációs elv itt is megtalálható: azaz Isten akaratára, az elődökkel való rokonság valamely formájára és az antikvitásra, mint precedensre való hivatkozás. Az isteni akarat kapcsán azonban a cár titulus (mint Isten által kiválasztott uralkodó) fontossága mellett meg kell említeni, hogy nagy jelentőséggel bír véleményem szerint a szamogyerzsec, egyeduralkodó cím használata, amely éppen Godunovtól lesz állandó része a cári titulatúrának is. Ugyanis a szamogyerzsec, amint arra már utaltam, ekkor még olyan uralkodót jelentett, aki közvetlenül Istentől kapta hatalmát, mindenféle egyházi és világi közvetítés nélkül. Az isteni akarat kapcsán pedig fel kell hívni továbbá a figyelmet az idézetben szereplő Bibliából vett formulára: „A cár szíve Isten kezében van”. Ez ugyanis, amint azt már több írásomban is részletesen kifejtettem, a hivatalos ideológia sarkköve volt. Ugyancsak észre kell venni az igazságos (pravednij) és könyörületes (milosztyivij) jelzők fontosságát, hiszen ezek voltak azok a legfőbb uralkodói erények, amelyek az isteni kiválasztottságot mutatták. Az előbbi jelző jelentőségét az előbbiekben hosszasan taglaltam, az utóbbi pedig a cárhoz írt kérelmek gyakorlatának sztereotip eleme volt.

Boriszról tehát azt állította a gyűlési határozat, hogy Isten által kiválasztott cár. A későbbiekben viszont olyan hamis dokumentumok is készültek, amelyekben Godunov úgy jelent meg, hogy őt maga Fjodor választotta ki utódául,⁴⁹⁹ amint azt egyébként a megerősítő irat is tartalmazza. Az egész legitimáció kulcsa azonban Isten akarata volt: Isten először ugyanis a cárokon keresztül, majd ezt követően a gyűlésen, a nép akaratán keresztül nyilatkoztatta ki saját akaratát. Nem véletlen, hogy később a szmuta idején a népfelkelés vezetői által kiadott kiáltványokban ez a sztereotípiának tekinthető megfogalmazás bukkan fel: „válasszunk uralkodót, akit nekünk Isten ad”. Az előkép itt van a gyűlési határozatban. A következő részlet egy 1612-es proklamációból jól visszaadja a kortárs gondolkodás jellegzetességeit, hiszen tartalmazza szinte az összes sztereotípiáit az önazonosság és az ellenségkép vonatkozásában, valamint a hatalomfelfogás lényegi elemét is:

498 MARKER 2007a, 10.

499 DUNNING 2001, 92.

107

„Az egész igazhitű kereszténység bűnei miatt Isten igaz haragja szállt reánk és hosszú ideig nem is szűnt meg, egészen mostanáig; Krisztus jóslata szerint sok Antikrisztus⁵⁰⁰ lépett színre, és az ő ármánykodásuktól megtévelyedett a mi egész földünk és fertelmes romokban hever, és elnéptelenedett a legcsalárdabb ördög gonosz machinációi által…; a mi megváltásunk elrablói, a lengyel és litván emberek kitervelték, hogy lerombolják a Moszkvai államot és a mi fénylőn sugárzó, romlatlan keresztény hitünket az ő Isten által gyűlölt lutheránus hitükre változtatják át…És ezt az igazságtalanságot és romlást látván a Moszkvai állam összes városa maguk közt tanácskozván keresztcsókkal megpecsételt esküvel erősítette meg, hogy mi, ortodox keresztények, mindannyian szeretetben és egyetértésben leszünk és a korábbi viszálykodással felhagyunk, és a Moszkvai államot ellenségeinktől, a lengyel és litván emberektől halálunk árán is megtisztítjuk és…saját szeszélyünk szerint a moszkvai államra uralkodót (na Moszkovszkoje goszudarsztvo goszudarja) az egész föld/ország tanácsa nélkül ( bez szovjetu vszej zemlji) nem választunk (nye obiratyi);…és kértük a…Jóisten kegyelmét, könnyeinktől zihálva, hogy adjon nekünk a Moszkvai államra istenfélő uralkodót, olyat, aki hasonló a korábbi született keresztény (prirodnim hrisztyianszkim goszudarem) uralkodókhoz”.⁵⁰¹

Majd buzdításképpen ez áll a kiáltvány végén: „mi az egész földdel/országgal válasszunk (viberjom) a Moszkvai államra uralkodót, akit nekünk Isten ad (bog daszt).”⁵⁰² Isten akarata volt tehát a legitimáció egyetlen és végső forrása.⁵⁰³ Ha pedig ez volt a felfogás, akkor ennek kellett tükröződnie az 1613-as cárválasztáskor is.