A tetszhalál az, amikor valaki halottnak tűnik, de még feléleszthető. Ennek ellentéteként azt tekintem tetsz-életnek, amikor valaki még élőnek tűnik, de már meghalt, vagy legalább is nincs megmagyaráz-ható oka az életének.
Nézzük az emberiséget. Azóta kilóg az állatvilág-ból, amióta a fajtársait pusztítja és elveszi azok javait. Az erdőket kiirtja, a szenet kifejti és elégeti, most épp a szénhidrogénkészletet éli föl. Meggyő-ződésem, hogy a homo sapiens előtti emberfajok nem maguktól pusztultak ki (például az élőhely szűkössége miatt), hanem a fejlettebb faj irtotta ki őket, háborúban. Az emberiség azóta is számtalan pusztító háborút folytatott más törzsek, nemzetek és országok ellen. Minden birodalom gyilkolás és kegyetlenkedés révén alakult ki. Örök szégyenünk a római keresztények vadállatok elé vetése, az inkvizíció, a számos keresztes rabló hadjárat, a 30 éves háború, a két világháború, az indiánok bel-háborúja (a kínzócölöpökkel, a skalpolással, az emberáldozatokkal), majd kiirtásuk a „keresztény”
hódítások nyomán, vagy az afrikaiak rabszolga-sorba adása. De ez még mindig nem veszélyeztette magának a fajnak a túlélését.
Amikor eljutottunk az atomfegyverig, az volt a fordulópont. Ha akkor a nagyhatalmak
megosztoz-tak volna az atombombán, és ellenőrzés alá vonták volna az atomfegyverek előállítását, akkor még meg lehetett volna állni. De a Szovjetunió túl mohón akarta a titkot, az Egyesült Államok pedig túl félté-kenyen őrizte azt. Elkezdődött a nukleáris fegyver-kezési verseny. Azóta a világ sorsa néhány vezető személyes döntésén és lelki egészségén múlik. És akinek ilyen nagy hatalom van a kezében, annak lelkülete eleve nem lehet teljesen egészséges.
A hatvanas évek elején sokan arról beszéltek, hogy az emberiség az atombomba árnyékában él, és ez minden gondolati perverziónk oka. Ezt az állapotot közben megszoktuk. Megtanultunk nem gondolni rá. De ettől a veszély nem múlt el, sőt, elmélyült. Ha reálisan akarunk tervezni, akkor így kellene fogalmaznunk: „jövőre végzek az egyetemen – ha nem lesz atomháború”, vagy „májusban lesz az esküvőnk – ha nem lesz atomháború”. A kutatók kutatnak, a kereskedők kereskednek, az írók írnak, a művészek művészkednek, de minden végkifejlet feltételes, attól függ, hogy megmarad-e a béke.
Milyenek az esélyek? Az Egyesült Államok és Oroszország sok ezernyi nukleáris robbanófejet, interkontinentális ballisztikus rakétát, robotrepülő-gépet és lopakodó bombázót halmozott fel. Egy rövid enyhülés után új hidegháború kezdődött.
Nagy-Britannia – a kutatásokban történő részvétele okán – megkapta az atomtitkot, Franciaország meg akarta mutatni, hogy egyedül is képes erre. Ezután Kína is atomhatalommá vált, Kínától félve India, Indiától félve Pakisztán, az iszlám világtól félve Izrael, és aligha lehet már leállítani az iráni atom-programot. Közben a dél-koreai amerikai hadgya-korlatoktól és a rendszer összeomlásától rettegő észak-koreai vezetés is elkészítette a maga
atom-rakétáit, és évente fenyegeti meg Amerikát és Japánt. A nukleáris fegyverek elterjedése vagy a fegyverkészletek további növelése ellen hozott nem-zetközi szerződések csak papírok, betartásuk semmivel sem garantálható.
Az iszlám államok csatlakozása az atomklubhoz azért fontos fejlemény, mert az iszlám uralkodó irányzata a nyugati és keresztény civilizációt telje-sen el akarja pusztítani. (Hogy jogosan vagy jog-talanul utálják a nyugati demokráciát, az most nem lényeges.) És nem arról van szó, hogy azért utasítják el, mert nem ismerik. A nyugati világban nagyon sok muszlim egyházi közösség harcol a be-fogadó ország kultúrája és népessége ellen. A brit, német, amerikai, francia állampolgárságú imámok toborozzák a Közel-Kelet legkegyetlenebb harcosait.
Hogy a két civilizáció fegyveres küzdelme a nyugati országok területén is folyik, annak látványos bizo-nyítéka volt a 2001. szeptember 11-iki terrortáma-dás, a madridi, a londoni, a moszkvai és számos más merénylet. Legutóbb Franciaországban végez-tek ki iszlám fegyveresek tíz újságírót, mert Moha-medet gúnyoló karikatúrát közöltek. Az elkövetők alaposan kiképzett katonák voltak. Az iszlám had-sereg itt él közöttünk, csak mi nem veszünk tudo-mást erről a háborúról, úgy teszünk, mintha béké-ben élnénk.
A tálibok Pakisztánban is egyre aktívabbak.
Sokan segítenek nekik a katonai vezetés köreiből.
(Emlékezzünk: Oszama bin Ladent is pakisztáni katonai létesítményben bújtatták.) Mi lesz, ha egy pakisztáni katonai felső vezető radikalizálódik, miközben hozzáfér a nukleáris arzenálhoz? És mi lesz, ha Irán (ahol tömegtüntetésen követelik a
Nagy Sátán, azaz Amerika elpusztítását) atombom-bához jut?
Bizony, könnyen elszabadulhat a pokol. A leg-egyszerűbb forgatókönyv szerint egy ismeretlen tengeralattjáró atomrakétát lő ki Amerikára vagy Oroszországra. A megtámadott fél nem tudhatja pontosan, hogy ki a „feladó”, és automatikusan a fő rivális ellen indít totális atomháborút. Nem is nagyon tehet mást.
A negyvenes és ötvenes évek fordulóján még meg lehetett volna egyezni. Az emberiség azonban túlságosan gyönge volt ahhoz, hogy megfékezze a politikusok hatalmi harcát. Azóta nem érdemeljük meg, hogy éljünk. Azóta – bármilyen nagyszerű elő-relépéseket is teszünk a tudományban, gyógyítás-ban, a kvantumfizikában vagy az Univerzum titkai-nak feltárásában – ez már nem igazi élet, csak annak látszik.
Ahogy a tetszhalál is könnyen átfordulhat igazi halálba, ha nem érkezik a segítség, ugyanígy a tetsz-élet sem tarthat örökké. Egyszer kipukkan a lufi, felrobban a túlfeszített kazán, beomlik a hegy, amiből kitermeltük a szenet és az ércet. Miközben már lassan a kozmikus katasztrófáktól is képesek lennénk megvédeni magunkat (üstökösökre és aszteroidákra szállnak le a földi űreszközök), elve-szítjük a lényeget, amit meg kellene védenünk.
Elveszítjük magunkat és velünk együtt pusztul a jobb sorsa érdemes élővilág. És ez az, ami már túl-megy minden határon, ez az, ami megbocsátha-tatlan. (Nota bene blog, 2015. január 8.)