A magam részéről nem hiszek Istenben. Mert ha Aquinói Szent Tamásra hallgatva még el is fogad-nám, hogy Isten volt az első mozgató (hiszen ennek az egésznek valahogy el kellett kezdődnie), azt már egyáltalán nem hihetem, hogy azóta is rajta tartja a kezét a világon. A világot ugyanis belső törvények szabályozzák, mindennek kézzelfogható anyagi oka van. És ezen már egy mindenható Isten sem tud változtatni. Nem kapcsolhatja ki a gravitáció törvé-nyét csak azért, hogy valakit az égbe emeljen, sem nem nyithatja meg a Vörös-tengert Mózes népének menekülését segítve, és a 90 éves Sárának sem adhat gyermeket, mivel annak nőisége már évtize-dekkel azelőtt megszűnt. Mesének szép, de a valóságban lehetetlen. Jézusról sem hihetjük, hogy a négy napja meghalt Lázárt fel tudta támasztani, mivel a holttest lebomlása rövid időn belül elkezdő-dik, és nincs az az isteni erő, amely a lebomlott sejteket vissza tudja állítani eredeti mivoltukba.
A csodákban tehát nem hihetünk, mert nem férnek bele az Akárki által teremtett világba. Ez persze nem jelenti azt, hogy annyira okosak len-nénk, hogy már minden fontos természeti törvényt
ismerünk. Ami nekem leginkább szembetűnő, az a térbeli és időbeli véges-végtelen kérdése. Sem azt nem tudjuk elképzelni, hogy a világnak valahol vége van (mert azon kívül is kell lennie valaminek), sem azt, hogy végtelen (mert hova is nyúlhatna ki végtelenül), és ugyanez érvényes az időre: minden előtt volt valami és minden után lesz valami. A gyakorlati tér görbülhet, de ez a két dimenzió koordinátaként is működik, mégpedig egyenes irányban. A Möbius-szalag (a végeinél megcsavarva összeragasztott papírcsík, amelyiknek látszólag csak egy oldala van) puszta játék a fogalmakkal, ez nem lehet a világ térbeli modellje. Lehet elméleteket gyártani, de bebizonyítani nem lehetséges ezeket a dimenzióbeli rejtélyeket, legalábbis emberi ésszel nem.
De minek is kínlódnánk a dimenziókkal, amikor van egy sokkal nagyobb probléma is. A fizikai világ (másról pedig nem tudunk) roppant méretű, folyto-nos mozgásban van, szupernóva-robbanások, s mindent beszippantó fekete lyukak működnek benne, amelyhez képest nemcsak a mi emberi létünk, de a földi élővilág is jelentéktelen epizód.
Előbb-utóbb elpusztulnak a bolygók, felrobbannak a csillagok, a világ tele van abszurditással. Minden működik, fortyog, de úgy tűnik, hogy ész nélkül. És cél nélkül. (Ha valaki hisz egy mindenható Isten-ben, nem tudná megmagyarázni mindezt a fejetlen-séget.) „Miért nő a fű, ha majd leszárad? Miért szárad le, hogyha újra nő?” – kérdezte Babits az Esti kérdésben. Azt felelhetjük: mert a világnak nincs értelme. A világ abszurd. Nem az ember logikája szerint működik.
Védhetjük a természetet (és rövid távon nyilván-valóan ez az érdekünk), de hosszú távon ennek
sincs semmi jelentősége. Az elsősorban nekünk jobb, ha nem pusztítjuk el magunk körül a világot, de a világnak édes mindegy. Ha a földi élet újra elpusztul (ugyanis a régészeti leletek szerint ez már korábban is bekövetkezett), majd lesz másik. Vagy nem. Igaza lehet a Trump-féle ostoba politikusok-nak, hogy a felmelegedést és a környezeti kataszt-rófát az emberi tevékenységen kívül más is okoz-hatja (hiszen voltak már korábban is jégkorszakok, akkor is, amikor embernek még nyoma sem volt), de nem ez a lényeg. Ameddig lehetséges, addig élni kellene. Nekünk is, az állatvilágnak és a növények-nek is. És miért fulladjunk bele a saját hülyesé-geink mocskába? A melegedési és hűlési periódu-sok rajtunk kívül állnak, de azért még nem kellene teleszórni az óceánokat szeméttel, hogy még a halakat, bálnákat, delfineket is elpusztítsuk.
Mivel ezek a folyamatok jóval meghaladják az emberi cselekvés kompetenciáját, én a kihaló állat-fajokkal sem törődnék túl sokat. Megőrizhetjük a génállományukat, hogy majd egy későbbi, jobb korban megpróbáljuk újra életre kelteni őket. De kinek? Mi előbb fogunk eltűnni a Föld felszínéről, mint a legtöbb élőlény.
A pusztulás törvényszerűnek tűnik, de azért siettetni nem kellene. Még lassíthatjuk a környe-zetszennyezést, sőt, akár meg is állíthatjuk. Ehhez óriási beruházások és költségvetési átcsoportosí-tások kellenének, valamint az érdek központú kapitalizmus felváltása valamilyen közösségi, sze-retet és boldogság alapú világrendszerrel. De a pénzt a fegyvergyárosok kapják, és azon dolgoznak, hogy tovább nőjön a profitjuk. Miért nem lehetne érdekeltté tenni őket a környezetünk és a Föld megvédésében? Arra semmi szükség sincs, hogy az
amerikai, az orosz és a kínai vezetők felülkere-kedjenek egymás katonai potenciálján, hiszen ezek úgysem támadhatják meg egymást. Nem lenne értelme. Nem lerombolni kell a másikat, hanem okosan kereskedni vele, együttműködni. És ha ez a három szuperhatalom összefogna, minden helyi háborút is el tudna fojtani. Örök béke lehetne a földön.
Az úgynevezett „védelmi kiadásokat” a környe-zet és az emberi faj megvédésére is át lehetne cso-portosítani. Bombák helyett nap-, szél- és tengeri ár-apály erőműveket gyártsanak! És adják el ugyanolyan magas áron, mint a tankokat és repülőgép-hordozó anyahajókat! A rakétafejlesztés maradhat, de a cél ne a lopakodó és cirkáló raké-ták kifejlesztése legyen, hanem a Földet fenyegető aszteroidák elleni védekezés. Végső soron ez is reménytelen, de legalább időt nyernénk. A techni-kai megoldást már kipróbálták, de sok múlik a rakéta gyorsaságán és a robbanótöltetek erején. És ennek a problémának a megoldásában nyugodtan együttműködhetne a három szuperhatalom, bevon-va minden egyéb országot, amint az a Nemzetközi Űrállomás esetében is történt.
Mondom, erre a racionális megoldásra kevés a remény. Jelenleg a káros tendenciák folytatódnak, pusztul a földi élet. De nem egyik napról a másik-ra. Feltéve, hogy nem bonyolódunk egy mindent elpusztító nukleáris háborúba. Az ugyanis napok alatt véget vethet a földi életnek. Ehhez elég egy olyan stupid vezető dührohama, mint Trump, Boris Johnson vagy Kim Dzsong Un. Szegény Gaia, a Földet megszemélyesítő istennő, kezdhet mindent elölről. Ha ugyan el nem vesztette a kedvét.
És mi mit csináljunk addig? Tegyünk meg min-dent, hogy az ostoba politikusainknak megmagya-rázzuk a helyzetet, de fordítsunk egy kis időt arra is, hogy élvezzük azt, ami még van. A napsütést, az esőt, a levegőt, a virágokat, fákat és madarakat. És örüljünk egymásnak. Hiszen mindannyian ugyan-azon a repülőgépen utazunk. A repülőgépünk kezd zuhanni, de még van annyi időnk, hogy kinyújtsuk a kezünket egymás felé. (Töprengő blog, 2019.
november 28.)