Szép női arc. Zokog, egész testét rázza a sírás.
Vajon mi érhette? Elhagyta a szeretője? Rajtakapta a férje a szeretőjével? Csalódott a legjobb barátnője fogyókúrás receptjében? Ugye, ilyesmikre gyanak-szik az ember. De nem. A hölgy Dortmundban zokog, éspedig azért, mert hazája, Németország, nem jutott a 2006-os labdarúgó VB döntőjébe, kénytelen a harmadik helyért megküzdeni.
Azért kezdem ezzel a szokatlan képpel, mert egyfelől szokatlan és érthetetlen, másfelől viszont jól mutatja a hamis kötődések miatt keletkezett fájdalmainkat.
Mit veszített a hölgy a német válogatott veresé-gével? Egyénileg semmit. Én egy izgalmas, lénye-gében jó meccset láttam, és ugyanazt az izgalmas, jó meccset látta ő is. Érte-e valamiféle anyagi kár a hölgyet? Nem – hacsak nem fogadott a német csapat sikerére. Elhagyta-e bármelyik barátja? Fel-tehetőleg nem. (A közös kudarc rendszerint össze-kovácsolja az embereket.) Kevésbé lehet-e büszke német mivoltára? Nem. Ha a csapat most ki is kapott, többször győzött. És ha az kevés, akkor ott van a német kultúra és tudomány számos nagy-sága vigasznak – Kanttól, Beethoventől Wagnerig és Brechtig vagy Nietzschétől Marx Károlyig.
Ami fájdalom érte a hölgyet ezen a meccsen, az egy látszólagos, szimbolikus kudarc. Amivel egyál-talán nem kellene törődnie. De láttuk, milyen
örömünnepek törtek ki bizonyos fővárosokban a saját csapatuk győzelmekor, és milyen apátiába süllyedtek az emberek, ha csapatuk nem jutott tovább. A németek egy büszke nép, és jó, ha most egyesek nem kezdenek tőrdöfésről, árulásról be-szélni és nem kezdik betörni a zsidó kirakatokat.
És most rátérek írásom voltaképpeni tárgyára.
Ahogy egy sportklub vagy válogatott csapat iránti kötődés abszurd (mert semmi köze az igazi érté-kekhez), úgy tűnik nekem abszurdnak a nemzethez való kötődés és főleg a nemzeti büszkeség.
Amikor valaki azt akarja belém sulykolni, hogy minden magyar a testvérem, akkor azt is mondja, hogy a magyar bűnözők közelebb kell álljanak hozzám, mint – mondjuk – a román vagy osztrák vagy orosz filantrópok, művészek, kisgyerekek stb.
De miért állnának közelebb hozzám?
Aki nekem jót akar, vagy legalább nem akar rosszat, az áll hozzám közelebb, nemzeti, nemi, felekezeti hovatartozás nélkül. Mindegy az is, hogy milyen a szexuális beállítottsága.
A sport és a szurkolás azért is jelent problémát, mert a sport-szerűség sportszerűséget is kellene hogy jelentsen. Amikor gratulálunk a bennünket legyőző ellenfélnek, mert jobb volt. A mai sport azonban nem sportszerű, a mai sport egy olyan üzlet, ahol büntetik a sportszerűséget. Vagy látott már valaki olyan csatárt, aki a nyilvánvalóan bírói tévedésként megítélt tizenegyest szándékosan mellé rúgta volna? Olyan szövetségi kapitányt, aki az ellenfél megsérült játékosa miatt egyik saját embe-rét lehívta volna a pályáról? Ha a sakkban a figyel-metlen ellenfelem ott felejti a támadott királynőjét, barátságosan figyelmeztetem, és adok neki egy másik esélyt, hogy jobban lépjen. A mai sport
eldurvult, a mai sport a háború pótléka. És a mai háború nem kevésbé kegyetlen, mint amilyen év-századokkal ezelőtt volt.
A nemzeti büszkeséggel az a bajom, hogy amire büszkék vagyunk, ahhoz lényegében semmi kö-zünk. Büszkék vagyunk a Nobel-díjasainkra, de mi semmivel sem segítettük őket. (Nem is beszélve a Budapestről kivándorolt zsidó tudósokról és mér-nökökről, akiket az akkori magyarok még üldöztek is.) Büszkék vagyunk a magyar irodalomra, de kevés magyar írót olvasunk, ismerünk. Büszkék vagyunk a magyar népdalra, de gyakrabban kor-nyikálunk magyar nótákat. Büszkék vagyunk az olimpiai bajnokainkra, de sörrel a kezünkben nézzük a tévét. Ennyi erővel büszke lehetnék mindazokra a híres emberekre, akiknek Gábor vagy Gabriel a keresztneve. Vagy kigyűjthetném a szakállasok vagy a szemüvegesek tudományos és sportbeli sikereit is.
A nemzeti kérdésben kizárólag jogi és kulturális kérdést látok. Mindenkinek jogában kell álljon, hogy gyakorolja az anyanyelvét, megismerje és mű-velje a sajátos nemzeti, törzsi, vallási kultúráját, beleértve a vallási szimbólumok és a nemzeti zászló használatát. Más kérdés, hogy ez milyen állami keretben történik. Ha egy magyar bevándorol az Egyesült Államokba, szabadon beszélhet magyarul a magyarokkal, de nem várhatja el, hogy a hiva-talokban is megértsék.
Mi a különbség a kivándorló magyarok és az úgynevezett elcsatolt területek magyarsága között?
Lényegében szinte semmi. Igaz, hogy a húszas években erőszakkal változtatták meg az állampol-gárságukat, de akik például a hatvanas években születtek, azok ugyanúgy román állampolgárnak
születtek Romániában, mint ahogy amerikai állam-polgárnak születtek Amerikában. Innen kezdve már csak arról beszélhetünk, hogy melyik államban nagyobb az egyének szabadsága. Nyilvánvaló, hogy Amerikában sokkal szabadabban lehet valaki magyar, mint Romániában. De ez politikai és nem nemzeti probléma. A Székelyföld tömbmagyarsága sok szempontból hasonlít a Chinatown kínai népességéhez, amennyiben a körzet határain belül folyamatosan lehet a nemzeti nyelvet használni. Ha egy kínai jobb állást szeretne, Chinatown-on kívül, akkor alkalmazkodnia kell az amerikai kultúrához.
(És persze az amerikai törvények Chinatown-on belül is érvényesek.) Van azonban két nagy különb-ség: a székelyek makacsul ragaszkodnak ahhoz a téveszméhez, hogy az a föld tulajdonképpen az övék, a románok jöttmentek, területbitorlók. A ro-mánok pedig betegesen érezni és éreztetni akarják az ellenkezőjét, nem sokkal több jogalappal.
Erdélyt látva és az ottani magyarokkal beszél-getve ez a feloldhatatlan ellentmondás szúrt szemet a leginkább. Mind a románok, mind a magyarok Erdély kizárólagos tulajdonlását akarják (a történe-lem bizonyos eseményei a románoknak kedveztek).
De joguk csak ahhoz lehet igazán, hogy a saját kul-túrájukat szabadon gyakorolhassák, és ne érhesse őket hátrány a nemzetiségük miatt. Ha sikerül egy ilyen demokratikus társadalmi közeget létrehozni és fenntartani, akkor közömbös, hogy ki melyik állam felségterületén él.
Remélem, hogy a román nacionalizmus enyhül-ni fog az Európai Uenyhül-nióhoz való csatlakozás révén.
De seperjünk a saját portánk előtt. Erdélyben lép-ten-nyomon látni lehet Nagymagyarország térképét, mind a hatvannégy vármegyével. Kinek használ ez?
A magyarok nem gondolhatják komolyan, hogy – a gyarmatbirodalmak bukása után – bárki vissza-adná azokat a területeket, amelyeken már a század elején is kisebbségben voltak a magyarok.
Ha szolidabb területi igénnyel lépnének fel, ak-kor például javasolhatnák Székelyföld függetlensé-gét vagy Magyarországhoz csatolását. (A románok-nak ez is elfogadhatatlan lenne, de ebben legalább lenne ráció.) Így a román nacionalisták teljes joggal mondhatják a magyarokról, hogy irredenták, a román állam ellen folytatnak propagandát.
Ki a hazafi? Aki a honfitársainak szavakban jót akar, de ténylegesen árt nekik, vagy aki – a nemze-tek közötti kapcsolatokat építve – pozitív eredmé-nyeket ér el?
Mi a jó kötődés – a nemzet fantomképéhez, vagy a jóakaratú emberekhez való kötődés? Minek kell jobban örülnünk – ha egy jót kirándultunk, vagy ha a magyar futballválogatott győz? (Mondjuk, Izland ellen.)
Nem lett volna-e lehetséges, hogy az írásom elején említett hölgy mosolyogjon sírás helyett, annak örülve, hogy ha ki is kapott a német csapat, de legalább egy jó mérkőzést láthatott? Ez teljes mértékben lehetséges. De előbb rendet kell ten-nünk a fejünkben, az értékrendünkben. És ez – úgy tűnik – nehezebb, mint a magyar focistáknak világbajnokságot nyerni. (Honlapomon, 2016)