Lányi András az Egyház és Társadalom 2020.
április 3-iki számában borúlátóan írja le a mostani koronavírus-járvány lehetséges következményeit, és csak néha utal azokra a kihatásokra, amelyek esetleg az emberiség megújulását is eredményezhe-tik. Melyek ezek a pozitív kihatások?
Mindenekelőtt a termelésnek arra kell majd fókuszálni, hogy mi az, ami nélkülözhetetlen az egyének és a társadalmak fennmaradásához. A jövő gazdaságnak nem az állandó és esztelen növeke-désre kell törekednie, hanem a stabilitásra. A társadalom és a gazdaság stabilitására. Ehhez leg-először is valóban arra van szükség, amit Lányi is emleget: a helyzetünk és perspektíváink megérté-sére, mégpedig egy erkölcsi és környezettudatos alapállásból. Vele ellentétben én kevesebb figyelmet szentelnék a potenciális műszaki fejlődésnek. Az bőven elég, amit eddig elértünk. A világűr meghó-dításából is csupán az aszteroidák elleni védekezés lehetősége érdemel figyelmet. A Holdra lépésünk-nek nem volt értelme (még a tekintetben sem, hogy
végre minden iskolát végzett ember elfogadná: a Föld nem lapos). Nincs értelme a Marsra és a távoli bolygókra, holdakra küldött expedícióknak sem. A tudásunkat ugyan valóban döntő módon gazdagí-tották az űrmissziók (ezek közül is kiemelném a Hubble űrteleszkóp felvételeit), de mindez nem járt több gyakorlati haszonnal, mint a villámhárító feltalálása.
Lányi felveti, hogy a globális perspektívák he-lyett (amelyeket csakis a világot átszövő kereske-delmi kapcsolatok tartanak életben) a helyi gazda-ságra figyeljünk, és amit lehet, állítsuk elő mi ma-gunk. Nem olyan hatékonyan, de ellenőrizhetően.
Így a válság miatt felszabaduló munkaerőnek is bőven akadna munkája. Ami tönkremenne, arra nyilván nem is lenne szükség. Mert amire valóban szükség van, az gyorsan magára talál.
Az emberiség történelmében a nagy változás a piac megjelenésével kezdődött. Attól kezdve a me-zőgazdasági termelésből kikerülő mesteremberek a helyi vásárokon ajánlgatták a termékeiket, még-hozzá igen erőteljesen. Úgyszólván rátukmálták a parasztokra. Kezdetben a ruhakészítés, szerszám-készítés, az orvoslás is normális ütemben fejlődött.
Aztán a piacgazdaság fejlődésnek indult, és lassan a pénz többet ért már, mint maga a termék. A kapitalizmus és a globalizáció csak újra és újra gyorsított a folyamaton. Ebből a mókuskerékből azonban ki lehet szállni, és most el is jött az ideje ennek.
A helyi termelés természetesen nem verseny-képes a robotok által előállított termékekhez mérve, de a helyi közösség igényeit kielégíti. Többre pedig nincs szükség. Mindennek kulcsa az élelem. Most is van annyi, amennyi kell, csak a piac kíméletlen
szabályai miatt nem adják oda az éhezőknek, ha nincs pénzük. Inkább kidobják. (Ahogy a klasszi-kus példában a brazil kávétermesztők szórták a tengerbe a kávéjukat, mert nem akarták olcsóbban adni.) Mostantól kezdve már nem szabad pazarol-nunk.
A világ következő fejlődési szakaszának minden-képpen bizonyos kommunisztikus (vagy ha úgy tetszik: keresztény) vonásokkal kell rendelkeznie.
Ezt úgy képzelem el, hogy mindenki ingyen dolgo-zik (ahogy tud), és ingyen megkap mindent (amire nélkülözhetetlenül szüksége van). A mostani világ-járványra a kormányok eddig olyan válaszokat adtak, amelyek megmaradnak a régi logika ketre-cében: az adós adós marad, csak haladékot kap.
Később ugyanúgy meg kell fizetnie a lakbért, a lakásrészletet, be kell fizetnie a sárga csekkeket.
Miközben már nincs munkája. Mert legelőször a kereslet csökken és nem lesz kinek termelni. Csak a piaci logika kikapcsolása révén maradhatunk talpon és őrizhetjük meg emberi lényegünket. A háborúk és természeti katasztrófák eddig is vala-miféle központi elosztáshoz, jegyrendszerhez vezet-tek, elegendő tapasztalatunk van a megszervezésé-hez. És ki tudja, meddig tart majd a társadalom és a gazdaság kigyógyulásának folyamata. Biztosan sokak elégedetlenkednek majd amiatt, hogy nem repülhetnek egy nap alatt a Kanári-szigetekre, vagy hogy nem vehetik meg álmaik sportkocsiját. Hozzá fogunk szokni. Ennek a modellnek van egy kétség-telen előnye: nem függ a globális folyamatoktól, helyileg is kipróbálható. Akár egy város vagy egy kerület szintjén is.
Lányi szerint ezentúl majd rettegünk, száj-maszkot hordunk, elzárkózunk a többi ember elől,
és meg kell elégednünk a virtuális világ kulturális kínálatával. Ebben nem értek vele egyet. Az hord majd maszkot, aki megbetegedett vagy a környe-zetében sok a beteg (ahogy ezt például évtizedek óta láttuk Japánban), elzárkózás helyett jobban fogunk ügyelni arra, hogy kivel érintkezünk fizi-kailag, a világháló pedig sok mindenért kárpótol.
Azon keresztül el tudjuk érni a barátainkat, otthonról dolgozhatunk és tanulhatunk, és még a politikai életben is részt vehetünk. Sportkocsi és vese alakú házi úszómedence nem kell, de otthoni számítógép és hálózat igen. Mindez ugyanúgy része lehet az ingyenes ellátásnak, mint az élelem és a gyógyszer.
Itt be kell szúrnom valamit, ami nem szerepel Lányi gondolatmenetében: minél előbb véget kell vetni az emberiség patkányszerű túlszaporodásá-nak. (Csak kevesebb embernek lehet kisebb ökoló-giai lábnyoma.) Ez úgy képzelhető el a legkevésbé fájdalmas módon, ha jó pár évig egyáltalán nem születik gyerek. A farkasok is vannak annyira intelligensek, hogy ha éheznek, nem szaporodnak.
Nekünk éhezés helyett elég lenne a józan belátás.
Ha van annyi eszünk. Nem világos, hogy ez az új, kommunisztikus rend hogyan érhető el nagyobb felfordulás nélkül, miközben a bankárok, gyárosok, nagykereskedők, politikusok ellenérdekeltek (és minden bizonnyal a világjárvány elmúltával is a ki-eső hasznukat akarják majd megtermelni, a termé-szet még kegyetlenebb kiszipolyozásával). De egy-szer el kell jönnie egy ilyen világnak. Nincs más út.
Nincs más kiút. (Egyház és Társadalom, 2020.
április 14.)