2010 augusztusának második felében zárva tart az Intézet könyvtára, ér
tesítettek emailen engemet, mint olyan valakit, aki gyakran látogatja eme műintézményt, az utóbbi hónapokban a szokásosnál is gyakrabban, be szoktam gyalogolni -utazás a múltba -, nem nagy távolság, négyszáz méter legfeljebb, de negyvennégy éve járom, nem kis idő, nemde, az első huszonkét esztendőben csaknem naponta, később esetenként, újabban, mint jeleztem az imént, sűrűbben, folytatom ugyanis az életem írását, most az 1970-es évek végére meg a 80-as évekre kívánnám visszapör
getni az agyam, intézeti munkálkodásomnak erre a szakára, s ehhez bi
zony szükségem van emlékezetgerjesztőkre, írásos dokumentumokra, adatokra, cikkekre, könyvekre, képekre, s ezt hol gyűjthetném be, ha nem az Intézet szakkönyvtárában, ahol ráadásul kedves embereket is ta
lálok, régieket és újakat - említem név szerint a barátot, Hargitai Marit, a könyvtárvezetőt, ő meg eszembe juttatja Gaschler Rudit, csak így hívtuk, jeles elődjét a könyvtár élén -, akkor is begyalogolnék, ha nem időuta
zásra jönnék.
Az olvasóterem mintha olyan volna, mint régen, széles asztalok szé
kekkel, folyóiratállványok a legfrissebb kiadványokkal, újságokkal, a fi
ókrendszer a regisztráló cédulákkal, és most sincsenek a teremben sokan.
Itt ismerkedtem meg Ágh Istvánnal, a költővel, s a kapcsolat máig tartó.
Nemrég vendégünk volt a Kuckóban, abban a körben, melyet tanítvá
nyaim és barátaim alapítottak. Munkálkodása kezdetén itt dolgozott.
Akkor egy szóval sem emlegette, hogy 1956-ban, a nagy sortűznél meg
sebesült. Ilyesmikről hallgattunk. Hogy fegyelmit kaptam 1957-ben, s át
helyeztek, én sem szóltam róla.
Eszembe jut, hogy nemegyszer ült itt velem szemben Poszler György, nekem Gyuri, a későbbi neves irodalomtörténész, filozófus, ő is az Inté
zetben működött a hatvanas évek végén.
Ülök a könyvtárban, mint ki itt ül időtlen idők óta - a könyvtár felett a második emeleten dolgoztam -, körbeveszem magam szövegekkel, s ahelyett, hogy próbálnám egybe illeszteni az olvasottakat, az itt töltött huszonkét évre érvényeseket, hogy történet kerekedjék ki belőle, elenge
dem magam, s kalandozok időben és térben.
Óhajtanék beszélni véle, de már rég nincs köztünk, pedig ő is korom
beli volt, Kovalcsik Józseffel, a művelődéskutatóval, egykori kollégámmal.
Utolsó képem róla, ül a minisztériumi szobájában, mivelhogy innen az
Antall-kormány művelődési minisztériumába helyezték a rendszervál
tás után, nincs titkárnője, s Magyar Nemzetet olvas. Valami végett for
dultam hozzá. Mint egy civil közösség vezetőjéhez. Jó volna tudni, mint vélekedik erről-arról.
Kamarás Istvánnal is szívesen beszélnék, a kutatási osztály egykori munkatársával, milyen jó, hogy „megláttam", meg kell hívnom a Kuc
kóba, hogy beszéljen vallásszociológiai kutatásairól, olvasótábori emlé
keiről. Fontos életmű hitelesíti a szavait. A rendszerváltozás után vagy két évig még kollégák is voltunk a Református Tanítóképző Főiskolán, Nagykőrösön.
Koncz Gáborra is többször gondolok, a fiatal pályatársra, őt már Vitányi hozta a kutatási osztályra, egy ideig együtt jártunk francia nyelvórára, s néha, előtte vagy utána jókat beszélgettünk sárospataki neveltetésé
ről. Mondtam neki, hogy az édesapám meg nagyapám is ott végezték a református tanítóképzőt. Koncz Gabi a közművelődés közgazdasági problémáival foglalkozott. Jó ideje már a Szentháromság téri magyar ház igazgatója. Tudós kutató.
Mátyus Aliz, ő is a Vitányi-igazgatóság idején került a kutatási osz
tályra, és nem emlékszem, hogy az idő tájt beszélgettünk volna egymás
sal, de faluszociológiai kutatásainak eredményeit, publikációit olvastam, s az utóbbi években, hogy író lett, jó író, meg a Szín című művelődési folyóirat szerkesztője, többször is összejöttünk. Megkedveltük egymást.
Hálás vagyok neki, hogy a Naplómból, melyet eredendően a biogomnak szántam, a Naplóból részleteket közöl a folyóiratában.
S máris felbukkant a képernyőmön Havas Gábor, aki szintén a fiata
labb korosztályhoz tartozott - persze már ő is nagyapakorú -, és szintén kutató volt, mára ő is főiskolai tanár, ciganológus, de kedves emlékek kötnek hozzá. Egyetemista korában nálam töltötte népművelői gyakorla
tát, együtt Szigethy Gáborral, aki meg irodalomtörténész lett, nos Gábor
nak, a Havasnak, mikor az Intézetbe került, munkássága nyitányaként az amatőr színjátszást kellett vizsgálnia Bucz Hunorral egyetemben. A cigá
nyokkal csak később kezdett foglalkozni. Ha nagy ritkán összefutunk, s ez rendszerint a Térszínházban esik meg velünk, Bucz Hunor valamelyik bemutatója alkalmából, mindig örülünk egymásnak.
És megjelenik énnékem M. Kiss Sándor, a jeles ötvenhat-kutató, ő is Vitányinál kezdett. Na persze, a rendszerváltás előtt még nem a forra
dalmat meg annak a leverését kutatta, de úgy gondolkozott, mint aki
azt fogja kutatni, ha lehet. Nem véletlen, hogy nem az igazgatója útját járta. Mint mondani szokták, gesztusokból is ért az ember. Mi értettük egymást.
És jelenvaló Deme Tamás, hol feltűnik, hol eltűnik, a vizuális neve
lés metodikájával foglalkozott intézeti korszakában, erről Gabnai Kati tudna többet mondani, vele már akkor is többször találkoztam. Később egy-egy időre összekapcsolt minket, hogy Karácsony Sándor pedagógi
ájával foglalkozott, ébresztgette szellemét, tudós dolgozatát is erről írta, rólam meg ugye tudni lehetett, hogy Karácsony-tanítványnak vallottam magam, s mert a drámapedagógia nem idegen a Karácsony Sándor-i re
formpedagógiától, foglalkoztatta ez Deme Tamást is. Egyszer meghívott az egyik életmód- táborába.
Most, hogy ülök a könyvtárban, s az emlékutamat járom, Csutoros Sán
dor jelenik meg, hajdan volt debreceni tanítványom, a zseniális, esendő, korán elhunyt szobrász, akinek mecénása lehettem időnként, úgy törté
netesen, hogy munkával bízhattam meg, no nem szoborkészítéssel, ha
nem versenyek emblémájának megtervezésével, oklevelek készítésével, ilyesmikkel. És szobrokat vásároltunk tőle. És látom őt művészbarátai között, Pauer Gyulával, Csáji Attilával, meg a balatonboglári kápolnatár
laton, meg látom faragás közben s a kórházban, a halálos ágyán.
Aztán megjelennek kollégák, akikről, ahogy mondani szokták, meg
volt az embernek a véleménye, akikről megvolt a véleményem. Látom őket, de nem írom le őket, nem az osztályvezetőt, aki úgy vette át tőlem a jól gondozott munkaterületeket, hogy egy szava sem volt hozzám, nem a szakszervezeti elnököt, aki úgy vádolt meg valamivel, hogy nem ellen
őrizte annak igazságát, a párttitkárt, aki személyzetis nagyfőnök lett az új rend minisztériumában, a hölgyeket, akiket a főigazgató rokonszenve helyezett pozíciókba, aztán, aztán, aztán...