Azt láttam, hogy Makiári József, Lénárth Elek, Vásárhelyi László, Kaposi Edit, a művészeti osztály munkatársai és természetesen Mezei Éva fontos sze
mélyiségek. Hogy országban gondolkodnak. Mozgalmat irányítanak, s közben ki-ki csinálja a maga mániáját. Makiári kórust vezet, Lénárth fúvószenekart, Kaposi táncművészeti tanulmányokat ír vagy angol
ból fordít, Mezei rendez, Vásárhelyi monstre koreográfiát tervez vagy magánszorgalomból is szervez, mondjuk egy külföldi utat. Tehát dol
goznak. Én meg ültem egy íróasztalnál, konkrét feladat híján - Maró ti Gyulának, az osztályvezetőnek kellett nemszeretem írásos anyagokat készíteni -, szemben velem meg a módfelett tisztelt Mezei Éva, aki gé
pelt, villámgyorsan, telefonált röviden és célratörően, tárgyalt vidékiek
kel és egyetemi színpadának tagjaival, aztán külső munkatársaival, köz
ben rendezte a családi ügyeit, intézte új állását, mivel készült elmenni rendezőnek a Honvéd Művészegyütteshez, s mikor mindezzel megvolt, frissen és pattogva eltávozott. Neki mondhatták, hogy a kötelező benn- tartózkodási idő nyolc óra, ha mennie kellett, ment. Nyomában üresség.
Én meg maradtam, s azt sem tudtam, mitévő legyek.
Nem kis időbe telt, mire megszoktam a helyet. Az után főként, hogy kimozdulhattam az íróasztal mellől. Nekem magamnak kellett más szín
padvezetők munkáját megtekinteni és véleményezni, ezért utazhattam vidékre.
1966 őszén az ún. Kaposvári Kisformák Fesztiválját készítette elő Me
zei Éva. S engem, mint újdonsült munkatársát, aki egyszersmind az osz- z=lwezetőnek famulusa is - ezért Mezei Évának engem el kellett kérnie Taróti Gyulától -, elküldött Mosonmagyaróvárra. Én persze örültem, - ogy világot látok. Itt Bánlaky Páljés felesége fogadott. Bánlakyné volt a művelődési ház igazgatója, férje az Agrártudományi Egyetemen tanárse- zed és az irodalmi színpad vezetője. A műsorukra már nem emlékszem, zsák arra, hogy respektussal és tisztelettel vettek körül engem, az „inté
zeti embert", éppen úgy, mint ahogy jómagam, debreceni színpadvezető az intézet küldöttjét, nem is olyan régen.
Megmaradt bennem ez az élmény; először ízleltem meg ugyanis azt az édességet, amelyet a hatalom adhat.
Hogy mi volt a dolgom Bánlakyéknál? Segíthettem tanácsaimmal a produkciót, amelyet kijelöltek a kaposvári fesztiválra, vagy vélekedhet
nem úgy, hogy ennek az alkotásnak nincs helye országos fórumon. És akkor? - kérdezheti az olvasó. 1966-ban vagyunk, s egy ilyen döntésnek a színpad további sorsát, sőt a színpadvezetés sorsát befolyásoló követ
kezménye is lehetett. S ezt én tudtam a magam múltjából. S most ugye en vagyok a hatalom. Ezen nevetni kellett. De mert átéltem Bánlakyék ér
zéseit, tartózkodónak és kedvesnek mutattam magam. És ez nem került nagy erőfeszítésembe. Örültem, hogy érzékelhettem, miszerint megjegy
zéseimet vendéglátóim használhatónak tartják. Nem volna nehezebb vé
leményezni, mint alkotni?
Gyűjtöm a tapasztalatokat
A vidéki utakat, a hivatalosakat egyébként szerettem. Addig sem laktam az albérletet. Emberekkel találkozhattam, és tovább bővíthettem mun
kakapcsolataimat, és gyűjthettem az információkat. Már akkor tapasz
taltam, hogy a népművelés irányításáról, a kulisszatitkokról legalábbis, többet tudhatok meg vidéki útjaim során, mint bent az Intézetben.
Egyébként is minden és mindenki érdekelt. Mintha hosszú mulasztást kellene pótolnom, mohón vetettem bele magamat az „országos kommu
nikációba".
Jól emlékszem, első ilyen jellegű emlékem: 1966 őszén vagy 1967 tava
szán országos fejtágítóra gyűltek össze a megyei tanácsok és a népmű
velési tanácsadók munkatársai Keszthelyen. Az intézet szakemberei is
hivatalosak voltak erre az összejövetelre. Magam is. Vonsik Gyula tartott előadást, az MSZMP KB akkori osztályvezetője, mégpedig a népműve
lés helyzetéről, feladatairól. Megjegyeztem, mert furcsállottam, hogy egy szót sem szólt a műkedvelésről, ebből következően hozzászóló, senki meg sem említette, hogy ilyen van, hogy fontos-e vagy nem, hogy csökken-e a létszám vagy növekedik, hogy kell-e vagy nem. Borkóstolók könyöklőjét támasztva, én az új fiú, hallgattam a kollégák, megyei poten
tátok beszélgetését. Meg kérdezősködtem is, de csak úgy, hogy túlontúl tájékozatlannak ne látszódjam, kérdéseim inkább a kívülről jött naivitá
sának tűnjenek - szóval ott a borkóstolóban tudtam meg, hogy Vonsiktól e tekintetben semmi jót nem lehet várni, mivelhogy ö a természettudomá
nyos műveltség terjesztésének a híve, és egyébként is „ott fent" - mondták titokzatosan - csalódtak a műkedvelésben. Úgy vettem ki a szavaikból,
„ott fent" a műkedvelés tudatformáló erejében csalódtak. S hogy ez a csa
lódottság-érzés az ötvenes évek elvárásaival van összefüggésben! Ponto
sabban azok megvalósulatlanságával. Hogy a fiatalok ötvenhatban az ut
cára mentek! Hogy ezért találták ki ezt az új népművelési koncepciót is.
Hátrébb a művészeti neveléssel. Mit gondolok - mondták -, nem ezért szervezték át az Intézetet és szüntették meg elődjét, a Népművészeti Intézetet, amely szinte kizárólag a műkedvelés hagyományos ágaival foglalkozott, s nem ezért küldték el Muharay Elemért is, és adták át az Akadémiának azt a páratlan értékű, néptánc-koreográfiái gyűjteményt, amelyet Martin Györggyel az élen, éveken keresztül rögzítettek? S Mar
tin György vajon miért nincs már az Intézetben? Most aztán támogatják a természettudományi ismeretterjesztést, figyeljem csak meg, a TIT köz
vetlenül a pártközponthoz tartozik, míg az Intézet a minisztérium egyik főosztályához. S most „irányt veszünk a barkácsolásra meg a klubmoz
galomra". A műkedvelés meg le van szarva. S ittak nekikeseredve.
*
Azokra a hangulatos nyolcórai szeánszokra emlékszem a legszívesebben, amelyek a hangstúdióban szerveződtek, Erdődi Györgynélx ennél a külö
nös, alacsony, kopasz úrnál, a frissen szerződtetett hangtechnikusnál, aki kifogyhatatlan volt a régi művészélet anekdotáiból - maga is művészek közt dolgozott, hol mint dobos, hol mint hangmester. Nos, ez az Erdődi Gyuri - aki egyébkéyit kortalannak tűnt - értett hozzá, hogy kellemes han
gulatot varázsoljon a kávézások köré; azzal-, hogy a kávé sustorgásába ze
nét is kevert, vagy azzal, hogy történetei kellemesen voltak pikánsak. Ez a nap legszebb félórája, itt gyűjtöm be a nélkülözhetetlen információk zömét.
Anekdotákat mesélnek, intézeti sztorikat mondanak, vitriolba mártott tör
téneteket; s persze kiszivárog némi pletyka, aztán anekdotikus múltidé
zés, vicc; mindenre telik a félórából De arról is itt tájékoztatnak, hogy a minisztériumi osztályvezető valamikor szabó volt, úri szabó, és pihenés gyanánt szívesen varr most is ezt-azt, s hogy a főosztály-vezető, Bíró Vera a Rákosi rokonsághoz tartozik, jó ezt, ha tudom, satöbbi, satöbbi.
A legfrissebb intézeti átszervezés történetét is itt a reggeli szeánszon van módomban hallani. Ki ítélkezett a „bélistázó bizottságban", ki hogy viselkedett, kit helyeztek át, és kit küldtek el. Ki ment új helyre, ki hogy érzi magát. Elmondták, ki kivel van egy érdekszövetségben, ki kit utál Itt tudom meg, hogy többen dolgoznak a Corvin téren régi káderek, akik főiskolát, egyetemet nem végeztek és szakmájuk nincs is. Ezért a minden
kori irányítás mindenkori kedves emberei ők. Hacsak nem ők az irányí
tók. Párt- vagy mozgalmi múltjuk tartja fenn őket, vagy összeköttetésük.
Egyikőjük férje az ötvenes évek ismert nagy embere, a másik a Belügymi
nisztériummal él családi kapcsolatban. Felhívták a figyelmemet az Intézet egyik vezető személyiségére, párttitkárára; természetes észjárású ember, tájszólásban beszél, szívesen jár vidékre, egyre szívesebben hívatja meg magát erre-arra. Volt, aki azt mondta, hogy kár érte, volt aki: „rossz vége lesz ennek", s volt, aki úgy vélte, nem kell félteni őket, kihúzzák egymást a slamasztikából. Egyébként, mondták, remekül elélhet itt az ember, csak bajt ne csináljon. Bajt viszont csak úgy nem csinál, ha hivatalnok mód
jára dolgozik, vagy ha sehogy. Megnevezték azokat, akiknek valójában munkájuk sincs. Csak tesznek, mint Katánghy Menyus a Mikszáth-re- gényben, hitetik, hogy dolgoznak. Mint egy ritkaságra, úgy hívják fel a figyelmemet Poszler Györgyre,_az oktatási osztály helyettes vezetőjére, a Szombathelyről felhozott tanáremberre, aki finom és művelt, választékos beszédű és rejtélyesen ironikus, aki alig mozdul ki szobájából, és sokat ír.
Itt hallom először Bánszky Pál nevét is. Utóbb azonosítom, ő az a fürge, alacsony, velem egykorú férfi, akihez képpel, szoborral megrakodva jönnek- mennek többnyire vidékiesen öltözött emberek, jobbára öregek. Bánszky Pál, a képzőművészeti osztály volt vezetője, a művészeti osztály mostani csoportvezetője. Végzi az egyetemet, máris publikál. O az, aki fölfedezi a naivakat, a nyugdíjas-korú primitív festőket, szobrászokat. (Életének egy későbbi szakaszában Bánszky meghatározóan beleszólt az életembe.) Aztán pletykálkodnak is. Az egyik munkatársról, pontosabban hölgyről: művelt,
halálakor, amikor is összehívták az intézeti dolgozókat, hogy jelentsék a gyászhírt, az illető felállt, megrendültén, szinte sírva azt mondta: “Fia
mat, aki most született, Sztálin elvtárs szellemében fogom nevelni."
Itt tudom meg azt is, hogy volt egy igazgató ötvenhat előtt, Széli Jenő^_
hogy az volt az igazgató, mert közvetlen volt, mert szíve volt, mert esze volt, kerékpáron járta az országot. És hogy ötvenhat után ült is. És renge
teg történetet hallok az osztályvezetőről, Maróti Gyuláról: asztalossegéd
ként munkásénekkarba járt, mostanában fejezte be az egyetemet, de már népművelést tanít a Zeneművészeti Főiskolán. Jó diplomata, tudja mikor, mit lehet mondani. Hogy mennyit, azt már kevésbé.