Az én organizáló, metodikus, hivatalnoki létezésemet éppúgy formálta, be-
■ lyásolta aktív rendezői munkám, mint annak idején a tanári tevékenysé
get. Ha szólok a rendezéseimről, akkor magamról szólok, gondolkodá- s ^m, létérzékelésem leglényegéről.
Ha időmérleget készítek, az derül ki, hogy átlagolva mintegy napi ' írom órát fordítok a színpaddal kapcsolatos tevékenységre. Hetente két rs:én át próbáltam, vagy többször is. Mivel magam voltam a szerkesztő, - dramaturg, a szcenikus, a muzsikus, sok időt töltöttem el felkészüléssel nyv tárban, íróasztal mellett. S tárgyaltam szakemberekkel,
muzsikus-sal, mozgásművésszel, koreográfusmuzsikus-sal, sok időt eltöltöttem ezzel is. És ne felejtsem, a bemutatót mindig több előadás követte. És minden évben valami újjal, új bemutatóval jelentkeztem. De hát én szerettem ezt a fajta alkotó-nevelő tevékenységet.
*
1971-ben a Tapéta és Árnyékkal mutatkoztunk be Ezt a színjátékot Weöres Sándor műveiből készítettem, és műfaji megjelölésként ezt írtuk a meg
hívó alá, mimetikus oratórium. A kollégiumi bemutató után elsőként a balassagyarmati Irodalmi Színpadi Fesztiválon mérettük meg magunkat.
A kritikus Nánay István ezt írta róla: „Ez az irodalmi színpadi műfaj magas szintű kiteljesedése és egyben a színházi formák felé való tágítás volt. Az egyes részekben bonyolult hangi és mozgáskompozíciók szövevénye sugározza a rész
mondandót. "
A zsűri, elismerve a bemutató művészi értékeit, megfogalmazta ellen
érzéseit, mondván „az alkotás pesszimista és túlzottan asszociatív", azaz azt gondol mögé a néző, amit akar. A zsűriben ott ült a végrehajtó hatalom megyei, nem szakember képviselője is, s mint később emlegették, ő volt a hangadó. A megyei sajtó már ekként minősített: „majdnem káros." A Mű
velődési Minisztériumhoz is eljutott a botrány híre, és igazoló jelentést kértek. És én írhattam a jelentéseket a magam mentségére.
Hatalmas sikert ért meg viszont ez az alkotás az 1972-es szegedi egye
temi fesztiválon, ahol az egyetemi ifjúság lelkesen ünnepelte. A zsűri kiemelten méltatta, formanyelvét külön elemezte. Még ugyanebben az évben bemutattuk a csehszlovákiai Prostyejovban is, ahol meg tombolt a szöveget nem is értő nézősereg. Tíz percig ünnepelték a társaságot. Hogy mit jelentett a balassagyarmati kritikában a túlzottan asszociatív szókap
csolat, s mért mondták károsnak, itt vált nyilvánvalóvá. A csehek, akik a nézőtéren ültek majd két évvel az 1968-as forradalmuk befagyasztása után, úgy találták, hogy az előadásunk róluk szól, a megszállásról szól, a manipulálásukról szól, arról, hogy megint a kiszolgáltatottak húzzák a rövidebbet.
*
1973-ban A Kiválasztottal - Petőfi misztérium és passió - arattunk sikert a Visegrádi Színjátszó Napokon - fődíjasok lettünk - és Nyíregyházán, a színházban, ahonnan a rádió közvetítette a színjátékot egyenes adásban.
Jellegét és egyben stílusát is, a népi regölők, a betlehemes és misztéri
umjáték néhány eleme adta meg. Felfedezhető a Jézus-párhuzam néhány jegye is. A mimetikus oratórium eszközrendszere hatódott itt át a népi
szertartás stílusjegyeivel. Kristó Nagy István ezt írta a Népművelésben: „A jövő mérnökeinek olyan hiteles népi emlékezése, derűje, passiója a Kiválasztott, amilyet hivatásos színpadokon alig láttunk. Voltak itt egyéni teljesítmények, de mindig az együttes dominált. Együttes, melyben mindig mindenki együtt alakít.
Alakít? Játszik? Szerepel? Nem: részt vesz az ősi misztériumban, a születés, küz
dés tragikus halál és megdicsőülés nagy színjátékában, amelynek Petőfi életére s művére való alkalmazása s újra eljátszása bravúros színházi tett volt."
Valamennyi alkotásom közül ez bizonyult a legidőállóbbnak. Miu
tán megjelent nyomtatásban is, sokan játsszák az országban. Az idén is több amatőr csoport mutatta be.
*
Az 1974-ben bemutatott Azután című színjátékunk alcímében ez olvas
ható: vallomás és játék Sütő András, Illyés Gyula, Rákos Sándor mű
veiből. Viharos előadásokat élt meg, hol lelkesedett érte a kritika, hol támadták. Ám a közönség mindig rokonszenvével tüntette ki. A Debre
ceni Egyetemi Fesztiválon aranyéremmel díjazták, a Tatabányai Munkás Fesztiválon -politikai okokból -keményen bírálták.
Tatabányán a zsűri elnöke, Maróti László elvtárs, egy SZOT-funkcio- nárius, felháborodott azon, hogy a mű - mint mondta - egyoldalúan sö
tét képet fest az 50-es évekről. A tatabányai bemutatón, pechünkre, nyílt színi tapsban tört ki a közönség a játéknak azon a pontján, ahol ledől az em
bertestekből épült, az 50-es éveket szimbolizáló szobor.
A másnapi megbeszélésen támadták és védték a műsort, de főkép
pen támadták. Kamarás Rezső barátom is csak hallgatott. Mihályi Gábor színházkritikus, aki pár hónappal korábban oly lelkesen dicsérte a mű
vet Debrecenben, most megelégedett a szakmai erények hangoztatásával.
Néhányan titokban megszorították a kezemet, többen elhúzódtak. Egyik intézeti kollégám távolról integetett, s egy másik barát azt tudakolta, hogy miért akarnak engem kinyírni, s mire megy ki ez az egész. Valahogy így érezhette hajdan magát a leprás, ahogy én is. Az előadást képmagnóra felvették, megnézték, majd egy újabb élő előadáson ellenőrizték.
*
1975-ben mutattuk be Örkény István egyperceseiből készített Bévégzetlen ra
gozás című groteszk játékunkat. Nánay István ezt írta róla: „A Bevégzetlen ragozás továbbfejlesztette az előző műsor erényeit, és az Örkényi groteszk bravúros, egyben félelmetes, elgondolkodtató előadásban szólalt meg."
Én meg ezt írtam róla 1979-ben: „Ahogy haladt a ciklusokká szerveződés munkája, vált egyre megfogalmazhatóbbá a készülő színjáték mondandója: lás
sunk túl szűkre szabott világunkon, önzésünkön, prakticista életvitelünkön, dob
juk el a hamis nosztalgiákat, talmi filozófiákat! Ragozzuk végig az életet! Máris felvillant előttem a cím, a születő színjáték címe: Bevégzetlen ragozás, Örkény egyik egypercesének címe. Az én értelmezésemben ez azt jelentette, hogy még ragozhatunk, még rajtunk is áll, hogy miként alakul az életünk. A ragozás még bevégzetlen."
Ez az előadás is díjakat nyert, sok helyen léptünk fel vele, a szlovákiai Jókai Napok nézőterén is zúgott a taps.
*
Hogy miféle problémák izgattak. Hol a helye a kisembernek; van-e lehe
tőség közösségi cselekvésre; kiszolgáltatott-e az ember, és milyen mér
tékben; mit és mennyit vállalhat fel; van-e értelme és haszna a má
sokért küzdő életnek. Aszerint, hogy a világ miként hatott rám, illetve én hogy tudtam hatni környezetemre, egyéni életemben miként éltem meg mindazt, ami egyébként is izgatott, a szerint lettek rendezéseim hívők vagy szkeptikusak, kétségbeesettek, kapaszkodóak, könyörgők.
Rendezéseimből az értő azt olvashatta ki, hogy korántsem vagyok oly bizakodó, mint ahogy mozgalmi aktivitásomból, mozgékonyságom
ból kitetszik. Együtt élt bennem az optimista és a szkeptikus, az az ember, aki egy percig nem tud élni, ha nem hiszi, hogy van értelme a másokért való életnek, és az az ember, aki képtelen úgy élni, hogy ne kérdőjelezze meg, van-e értelme annak, amit csinál. Megfért egymás mellett a hívő, aki még úgy cselekszik, hogy nem kételkedik abban,
„megy-é előbbre majdan fajzatom?", s az a művész, aki otthagyja a kérdőjelet az idézet után.