Vitányi Iván 1972 szeptemberében érkezett az Intézetbe. Igazgatónak.
Mindenki úgy tudta, Aczél György embere. Felsőbb döntés született, hogy az Intézet profilját bővíteni kell, csatoltassék ide a művelődéskuta
tás is Ennek vezetésére meg tudós ember kelletik, aki eme területen már eredményeket ért el. Ezért is eshetett a választás Vitányi Ivánra. Acsné az új területtel való foglalkozást nem ambicionálta, elfogadta hát az említett férfiút egyszemélyes felelős vezetőnek, de kiharcolta, hogy régi területét továbbra is ő igazgassa. A helyzet szokatlannak és bizarrnak látszott: nem igazgató és helyettese, de nem is főigazgató és igazgató. Igazgató-igazgató viszonylatban dolgoztak.
A Vitányi-féle művelődési program az Aczél György-féle hivata
los pártirányítással megegyezően nyitott az „ifjúsági kultúra egésze"
felé. Az Intézet figyelme ezen túl tehát ki kellett, hogy terjedjen a pop, az avantgárd, a folklór területeire is - és mi ennek örültünk azaz minden olyan művelődési jelenségre, melyet a konzervatív irányzat, a szakszervezetekkel megtámogatott Biszku-féle irányzat leradírozott volna.
Vitányi Iván pénzt, státuszt hozott magával, a művelődéskutatásra elsősorban, de a mi osztályunk számára is. így aztán gyarapodhattunk három új előadóval, Lévai Júliával, aki népzenével foglalkozott, és a már említett Vadasi Tiborral, a táncház-ügyek felelősével és Éless Bélával.
Mindazonáltal Vitányi Iván igazgatói kinevezésével nyitottabbá vált az Intézet, történetesen maga az igazgató volt az, aki ügyes taktikázással
megmentette az említett Orfeó együttest a teljes ellehetetlenüléstől. (Az én Azután című vári színpados produkcióm is neki köszönhette, hogy nem került betiltásra, miután politikailag támadták az Országos Tatabá
nyai Munkás Fesztiválon.)
Vitányi Iván az első évében kitűnő pártközpontos kapcsolatai - Aczélhoz volt bejárása - révén nyújtott bizonyos biztonságot, liberális vezetési módszere révén meg valamiféle szabadság-illúziót. De bizonyos jelenségek már előrevetítették annak a veszélyét is, hogy liberalizmusa au-tokratizmussal keveredik. Ahogy ez be is következett 1975 után.
*
Tetszett; hogy Vitányihoz mindig mindenki benyithatott, ha ráért fogadni az illetőt. Mintha még élvezte is volna fontosságát; mentek hozzá álláske
resők, régi ismerősök; bajba jutottak; panasztevők; feljelentők, egyszer az egyik amatőr színpad hivatali vezetőjével futottam össze Vitányi előszobá
jában, aki azért jött, hogy panaszt tegyen, miként vágtuk el csoportjukat a továbbjutástól, de tanítványok, szakmai konzultánsok, kutatók is, akikkel együtt kutatott, egy témában, aztán hivatalos fórumok képviselői és így to
vább. Olyanok is hozzáfordultak, akiknek az ügyét alacsonyabb fórumon is el lehetett volna intézni. Ilyenkor nem azt mondta, hogy tessék ehhez és ehhez menni, hanem ő közvetített. így aztán gyakorlattá vált, hogy min
denki átnyúlt a másik feje fölött, aminek következtében az információk vagy elakadtak, vagy elferdültek, vagy ködbe burkolóztak Velem is megesett, hogy csak utóbb szereztem tudomást hírekről, melyeket elsődlegesen velem kellett volna közölni, vagy nem nekem szóltak olyasmiről, ami engem érin
tett, hanem a feljebbvalónak. A szemtől szembe tisztázás kiment a divatból.
Vitányi az egyik hozzá közelálló emberét, hölgy-kutatótársát osztályun
kon helyezte el. Az információáramlásnak ily módon ki is alakult a közvetlen útja. Az illető vitte-hozta. íg y aztán nem k ellett m ást vizslatni, csak azt, hogy mit és hogyan szól a kutató hölgy, s ki-ki tudhatta, mint áll a szénája odafenn, illetve odabent.
Az amatőr színházak utolsó nagy korszaka. Az 1974-es barcikai fesztivál. A hivatásos szakma is támad. Egyesek elhagyják
az országot, mások profi színházakhoz szerződnek.
Az 1974-es év az utolsó, amelyikben igazán rangos alkotások születtek.
Megtapasztalhattuk a Kazincbarcikai Nemzetközi Fesztiválon. A leg
emlékezetesebbek: Kőműves Kelemen (JATE), Arisztophanész: Ma
darak (Universitas), Sámánének (miskolci Manézs), A császár új ruhája (Szkéné), A három gróffiú (Sárbogárdi Diákszínpad). Mindegyik közéleti töltésű, a kisember kiszolgáltatottságáról, az egyén és hatalom kapcsola
tának természetéről, az áldozatvállalás értelméről.
De mindez már ellenségeskedő, kötözködő hangulatban. Mindenki támadott mindenkit, hol ultra-balról, hol szektás balról, hol meg csak sér
tődöttségből.
Az előző napi előadások vitáján több százan is szorongtak. Baráti tár
saságok ültek egy-egy csoportban, vagy ahogy ekkor szerették mon
dani, a terem egyik részében a „hegypárt", a másikban a „mocsár", közöttük azok, akik csak csodálkoztak, vagy ingadoztak, meg persze a hivatalos megfigyelők és a jó barátok, akik óvtak, hogy mire vigyázzak, és tájékoztattak, hogy ki mit mondott rólam. Szünetekben és esténként a művelődési ház előcsarnokában, oldalsó helyiségeiben a gitár szólt és az ének. A spontán közösségi éneklés, a népdalozás, az amatőr színjátszó összejöveteleknek eme jellemző tartozéka mintha most lett volna a leg
harsányabb; mintha csak érezték volna, hogy a későbbi összejöveteleken elhalkul a gitárszó és elnémul a közös ének, elnyomja a diszkó, és talán nem csak az. Ekkor történt, hogy a JATE Színpad vezetője, Paál István farmeröltönyében, világos nappal megfürdött a művelődési ház előtti szökőkútban. Happening volt, és a nagy botrányt az elvtársak zárt aj
tók mögött tárgyalták felháborodva. Egyébként Paál ekkor mutatta be megrendítő, kétségbeesett és nagyon szomorú Kőműves Kele
menjét. Ezzel ő maga ki is vonult a mozgalomból, és feladta amatőr vezéri státuszát.
A Halász-féle színházat hamarosan betiltották, s ők el is hagyták az országot. Az Orfeó köré, ahogy írtuk, országos botrányt kerekítet
tek, és a vezetőjük, Fodor Tamás Stúdió K néven új stílusban dolgo
zott tovább. A Szegedi Egyetemi Színpadot meghurcolták, Paál István profi színházhoz szerződött, de a többiek is károsultak, a Manézst megszüntették, vezető tagjai elmentek a kaposvári színházhoz. Az
Universitás félig profivá változott, a Zalaegerszegi Reflexnek, a Tata
bányai Bányásznak s az én Vári színpadomnak a produkcióit eszmei
politikai megfontolásból bírálták.
1975-ben a Szóljatok Szép Szavak sorozat utolsó fordulójára már csak szürke produkciók futottak be. Elhalkult a felelős hang, nem hallatszott az üzenet. Mondtuk is: „Abba lehet hagyni a Szóljatokat, más korszak követ
kezik/'
Azért meg kell jegyeznünk, hogy a professzionista szakma is el
érkezettnek látta az időt, hogy támadjon. Kazimir Károly rendező ek
ként: „EZ kell utasítanunk az anarchia színházának tartalmát. (Az amatőr színházakról beszélt.) Nem lehet közünk a sokkoló, önmagáért kegyetlen, a realizmust alapjaiban tagadó, kiválasztott kevesekhez szóló színjátszó törek
véseknek"
*
És hirtelen kinyílt az út az amatőr rendezők előtt. Átléphették a bűvös rubikont, mehettek profinak. Jól tudták, legjobban így lehet megszüntetni vagy jelentéktelenné szürkíteni az amatőr színházakat, ha kiemelik a meg
határozókat, még ha felfelé is buktatják őket. A profi színházakba bejutni csak szabályos úton, a Színművészeti Főiskola elvégzésével látszott le
hetségesnek. Társulásokra, színházi közösségek alakítására pedig, mód ek
kor még nem nyílt. Majd csak 1975 után tárult ki a kapu, amikor is hivatásos rendezővé válhatott Paál István, Ács János, Katona Imre, Árkosi Árpád, Lengyel Pál, Merő Béla, Éless Béla, Kerényi Miklós Gábor, Pinczés István
Az amatőr színházaknak leáldozott, de nem az amatőr színjátszás
nak. A vezető csoportok, kibővülve újakkal, alkalmazkodtak a meg
változott körülményekhez, és tovább működtek. De erről a következő fejezetben.