– Adj katonát, erőset, vagy egy hideglelőset! Ha nem jön a katona, jöjjön a király maga! Össze vótak fogva, ha húszan vótak, erről tízen, arrúl tízen. Egyik a másikának kértük a katonákat. Akkor, mikor gyütt a katona, szaladt valamelyik közé, mintha a láncot szétdobta vóna.
Ahun mögy a szennyvíz, a temető véginél, tiszta ződ pázsit vót az a gödör, tele fehér mög lila ibolyákkal, egész föl a temető ódaláig, úgyhogy odajártunk ki játszani, de még az iskolábúl is, az egy olyan játszóhely vót a gyerököknek abba az időbe, vagy pedig ki a Gyöpre. Mer később tisztították a Kiserdőt, az később lött, azt szépen mögtakarították, csinátak oda egy olyan kempingházat, vagy minek mondjuk, akkor kikerűtek a méhöcskék is oda, ott gyűtötték a mézet.
Kiserdő, Nagyerdő, Gyöp – sok hely volt a hajdani sok gyereknek játszani. Ma a gyerek is megfogyatkozott, a játszóterületek is összezsugorodtak.
A Gyöp egy részét villamosították, felparcellázták. Az új, egyelőre lakatlan telkek és a malom között gondozott parkot ültettek, mellé tetszetős játszóteret építettek. Szeretnek odajárni a gyerekek. Csak a közelben ne harapódzott volna úgy el a parlagfű! Lévai Lajcsi bácsi a nyolcvanas évek elején talált egy ismeretlen növényfélére. Bevitte Janóhoz (a már említett László Jánoshoz), a kolhozba, felütötték a növényhatározót, így azonosították be Kisiratoson az első parlagfüvet.
Tapasztó Rozál
A Gyöpszélen sétálva ismerkedem meg Gulyás Rózsika néni édesanyjával, a korát meghazudtoló Tapasztó Rozál nénivel. A labda készítését megerősíti és kiegészíti. A tehenet vakaróval vakarták, majd a szőrt összenyomkották, hogy ugrott. A dólézást összeköti a tavasszal, amikor agyallyat darabolták tüzelőnek. Ebből törték a dólét. Mint később a lánya, ő is szabta csutka- és cirokbabáira a ruhát. Malmoztunk, kártyáztunk, nagyobb korunkra kézimunkáztunk.
Április 11. A nénik
A malommal szemben, a padon feketehalomban beszélgetnek.
Hárman közülük évekig a Máltánál önkénteskedtek: Oláh Piri néni, Falkus Margit néni és Pelle Annus néni. Akit személyesen most ismerek meg, közülük a legidősebb, Terék Maris néni. Menye és unokája a Máltai háznál dolgoztában hozta hírét az öreganya jámborságának, jókedélyének. Egy óra alatt új fényben látom Kisiratost, olyan elevenen mesélnek. Hallok arról, hogy annak idején gyéként és susulykát (nem sasulykát, szól szigorúan Piri néni!) fonytak az iskolában kézimunka órán, de otthon a szülőkkel is. Nem lehet véletlen Piri néni lányneve – Gyékény –, apja is font – s talán az ősei is –, font minden gyermekének egy-egy kenyérszakajtó kosarat fűzfából és cirokból. Mesélnek a milcsiszatyorról. Milcsiről nevezték el, a nagy szatyorral kolduló cigányasszonyról. De hogy mi volt a teljes neve, senki sem tudja már. Ez is azt jelzi, hogy Kisiratoson a ragadványnév nemegyszer kiszorítja a hivatalos nevet. Továbbá a susulykafonáshoz fűzőként átlyukasztott kanálról, a belinerkendőről. Talán német származását jelölhette egykor a jelzős szerkezet, berliner lehetett, aztán alakíthatta belinerré a népnyelv?
Nem tud róla a Néprajzi Lexikon, amit az utóbbi időben egyre gyakrabban forgatok. Bölönben nagymamáim hárászkendőnek hívták, ott is, itt is a sajátos körösztülkötéssel kabát gyanánt jól fogott iskolába menet. A háromféle csizmáról is fölvilágosítanak: Vót görbeszárú csizma is és tokos szárú. A görbeszárú pászos, csinos. És a bürgercsizma, ráncos, odapászolt szépen a lábáhon. Ezt már értem! Polgári, városi eredete miatt nevezhették így. A csizmához szabott pricsesnadrág ismerős. Felénk megtoldják egy „cs”-vel, hogy csakúgy csattan: priccses. A csoszi a horgolt cipő. De volt klumpa, igaz, tompa orrú, nem hegyes, mint a holland parasztembereknél. Télen szalmát tekertek belé, hogy melegítsen. Talán a meleg teszi, hogy a kenyérsütést ecsetelik hamarosan: kis komlót kevertek a kenyértésztába, attól lett igazán jó illata. Az étkekről, a bőségről felidézik az éhínséget, a háborút! Sajnos, hallok a dekungról is, ahová az ágyúk elől menekült a lakosság; mint ahogy látom később a Tóth Eszter néném szabó öregapjáról készült fényképet, amint a lövészárokban szanitéc-szabómesterként varr. Éppen a lövészárokban! Alapos felivlágosítást kapok a tetű kisütését illetően, ami igen elterjedt a háború alatt:
a ruhát a már leégett kemencébe teszik, minekutána föltötték a kemönce száját.
Régóta kutatom, hogy miből készült a labda a kuskadisznóhoz:
nemezeltek, bár ezt a kifejezést nem ismerték Kisiratoson.
– Adj katonát, erőset, vagy egy hideglelőset! Ha nem jön a katona, jöjjön a király maga! Össze vótak fogva, ha húszan vótak, erről tízen, arrúl tízen. Egyik a másikának kértük a katonákat. Akkor, mikor gyütt a katona, szaladt valamelyik közé, mintha a láncot szétdobta vóna.
Ahun mögy a szennyvíz, a temető véginél, tiszta ződ pázsit vót az a gödör, tele fehér mög lila ibolyákkal, egész föl a temető ódaláig, úgyhogy odajártunk ki játszani, de még az iskolábúl is, az egy olyan játszóhely vót a gyerököknek abba az időbe, vagy pedig ki a Gyöpre. Mer később tisztították a Kiserdőt, az később lött, azt szépen mögtakarították, csinátak oda egy olyan kempingházat, vagy minek mondjuk, akkor kikerűtek a méhöcskék is oda, ott gyűtötték a mézet.
Kiserdő, Nagyerdő, Gyöp – sok hely volt a hajdani sok gyereknek játszani. Ma a gyerek is megfogyatkozott, a játszóterületek is összezsugorodtak.
A Gyöp egy részét villamosították, felparcellázták. Az új, egyelőre lakatlan telkek és a malom között gondozott parkot ültettek, mellé tetszetős játszóteret építettek. Szeretnek odajárni a gyerekek. Csak a közelben ne harapódzott volna úgy el a parlagfű! Lévai Lajcsi bácsi a nyolcvanas évek elején talált egy ismeretlen növényfélére. Bevitte Janóhoz (a már említett László Jánoshoz), a kolhozba, felütötték a növényhatározót, így azonosították be Kisiratoson az első parlagfüvet.
Tapasztó Rozál
A Gyöpszélen sétálva ismerkedem meg Gulyás Rózsika néni édesanyjával, a korát meghazudtoló Tapasztó Rozál nénivel. A labda készítését megerősíti és kiegészíti. A tehenet vakaróval vakarták, majd a szőrt összenyomkották, hogy ugrott. A dólézást összeköti a tavasszal, amikor agyallyat darabolták tüzelőnek. Ebből törték a dólét. Mint később a lánya, ő is szabta csutka- és cirokbabáira a ruhát. Malmoztunk, kártyáztunk, nagyobb korunkra kézimunkáztunk.
Április 11. A nénik
A malommal szemben, a padon feketehalomban beszélgetnek.
Hárman közülük évekig a Máltánál önkénteskedtek: Oláh Piri néni, Falkus Margit néni és Pelle Annus néni. Akit személyesen most ismerek meg, közülük a legidősebb, Terék Maris néni. Menye és unokája a Máltai háznál dolgoztában hozta hírét az öreganya jámborságának, jókedélyének. Egy óra alatt új fényben látom Kisiratost, olyan elevenen mesélnek. Hallok arról, hogy annak idején gyéként és susulykát (nem sasulykát, szól szigorúan Piri néni!) fonytak az iskolában kézimunka órán, de otthon a szülőkkel is. Nem lehet véletlen Piri néni lányneve – Gyékény –, apja is font – s talán az ősei is –, font minden gyermekének egy-egy kenyérszakajtó kosarat fűzfából és cirokból. Mesélnek a milcsiszatyorról. Milcsiről nevezték el, a nagy szatyorral kolduló cigányasszonyról. De hogy mi volt a teljes neve, senki sem tudja már. Ez is azt jelzi, hogy Kisiratoson a ragadványnév nemegyszer kiszorítja a hivatalos nevet. Továbbá a susulykafonáshoz fűzőként átlyukasztott kanálról, a belinerkendőről. Talán német származását jelölhette egykor a jelzős szerkezet, berliner lehetett, aztán alakíthatta belinerré a népnyelv?
Nem tud róla a Néprajzi Lexikon, amit az utóbbi időben egyre gyakrabban forgatok. Bölönben nagymamáim hárászkendőnek hívták, ott is, itt is a sajátos körösztülkötéssel kabát gyanánt jól fogott iskolába menet. A háromféle csizmáról is fölvilágosítanak: Vót görbeszárú csizma is és tokos szárú. A görbeszárú pászos, csinos. És a bürgercsizma, ráncos, odapászolt szépen a lábáhon. Ezt már értem! Polgári, városi eredete miatt nevezhették így. A csizmához szabott pricsesnadrág ismerős. Felénk megtoldják egy „cs”-vel, hogy csakúgy csattan: priccses. A csoszi a horgolt cipő. De volt klumpa, igaz, tompa orrú, nem hegyes, mint a holland parasztembereknél. Télen szalmát tekertek belé, hogy melegítsen. Talán a meleg teszi, hogy a kenyérsütést ecsetelik hamarosan: kis komlót kevertek a kenyértésztába, attól lett igazán jó illata. Az étkekről, a bőségről felidézik az éhínséget, a háborút! Sajnos, hallok a dekungról is, ahová az ágyúk elől menekült a lakosság; mint ahogy látom később a Tóth Eszter néném szabó öregapjáról készült fényképet, amint a lövészárokban szanitéc-szabómesterként varr. Éppen a lövészárokban! Alapos felivlágosítást kapok a tetű kisütését illetően, ami igen elterjedt a háború alatt:
a ruhát a már leégett kemencébe teszik, minekutána föltötték a kemönce száját.
Margit néni: Neudorfon születtem. Két éves koromba hazagyüttek a szüleim. Parackán, a högyekbe, a szőlőbe dógoztak. Akkor vándorolt a nép, me nem vót dolog, sokan vótak oda a faluból. Hamar beszétem, kilenc hónapos koromba, oszt némötül beszétem, de nem tudok egy szót se. Elfelejtöttem!
Ennyi vót a fiatal életünk. Na, mondjatok mán tik is valamit!
Piros néni: Cikáztunk, dóléztunk!
Anna néni: Tekéztünk.
Maris néni: Bolháztunk.
Anna néni: A fűbe lefeküdtünk, oszt cserebogaraztunk.
Margit néni: Kiabátuk, hogy: Cserebogár, mikor lösz nyár? Mikor apád gatyába jár!
Anna néni: Igaz-igaz!
Piros néni: Cseregobárral. Repül este. De mán nem olyan sok van mostan.
Anna néni: Mondtuk, hogy Cikka ide, párom! Ne fogjon mög a macska bennünket!
Margit néni: Akinek vót párja, az azon vót, hogy miné tovább szaladjon, hogy fogja mög a párja…
Anna néni: Pláne a kislegényök!
Margit néni: Dóléztunk, csinátunk egy kört. Oszt a másik ütötte. Vót egy ilyen darab fánk, kihögyözve a vége, az vót a dólé, abba a körbe köllött beütni. De arra mán nem vélekszök, hogy mi vót, mikor beütöttük.
Anna néni: Akkor az elbukott! A másik ütötte, amikor nem odaütöttük, ahova köllött.
Piros néni: Vót olyan luk, abba köllött, hogy beleütni.
Margit néni: Az teke vót!
– Mit ütöttek a lyukba?
Margit: Golyót mög labdát tehénszürből.
– Kuskadisznó volt ez?
Margit néni: Ez vót!
Anna néni: Csak tekézésnek neveztük akkor.
Margit néni: Piccéztünk. Vót egy vonal csinálva, oszt, akinek sikerűt, hogy a vonalra dobja, az nyerte el a pézt.
Anna néni: Heptikáztunk.
Piros néni: Kilíniázták a fődet, és akkor olyan kockákat csináltak benne, akkor aztat ugrálták.
Margit néni: A kezünkre töttünk kis cserépdarabot vagy rossz pézt, akkor avval köllött ugrálni. Ha leejtötte a pézt, mögbukott, vagy, ha rálépött vonalra, akkor is.
Piros néni: Bújócskáztunk.
Anna néni: Humócska. Humóztunk.
Piros néni: Mindegyik azon vót, hogy ne tanáják mög. Egy vót, aki humott.
S akkor: Na, számoljá tízig! Akkor számolt. Akkor valaki kiabát, hogy: Szabad!
Maris néni: Aki bújt, bújt, aki nem nem, kidobolom, az lesz a humó!
Akit leghamarább mögtanáta, az humott.
– Volt olyan, hogy valakit nem talált meg, és az kidobolta magát?
Piros néni: Olyan is vót: akkor újra őneki köllött, hogy humjon.
Anna néni: Odaszaladt. Kidobollak, oszt most mán te löszöl a humó.
Kidoboltalak!
Margit néni: Csinátunk a gödörbe kuglipályát, oszt leállítottunk darab fákat. Szőrlabdával gurítottuk.
Piros néni: Vót olyan vasgolyó.
Margit néni: Kocázni nem tanútam mög soha. Szödték a kavicsot, oszt dobáták föl. Mögmutatom, de nem tudom. (Kapókövezésbe kezd.)
Piros néni: Labdáztak, hogy hányig tudja fölütni…
Anna néni: Lent verni a fődre, falra.
Margit néni: Bűrözés. Hogy a labdát ütöttük messzire bottal…
Anna néni: vagy fínom lécdarabbal. Szőrlabdát.
Piros néni: Játszottunk csöm-csöm-gyűrűset.
Margit néni: Töttünk gyűrűt a kezünkbe…
Piros néni: Vagy valamit!
Margit néni: Csöm-csöm-gyűrű,/ Kallangyűrű,/ Nállad-nállad,/
Arangyűrű,/ Itt pipálnak,/ Itt füstölnek,/ Szabad a bikának keresgéni énnálam is, másná is. Gyühet a bika! Keresd mög a gyűrűt!
Anna néni: Akiné mögtanáta, az mönt el, hogy keresse mög. Ha (aki) mögtanáta, az mondta tovább.
Piros néni: Kártyáztunk, malmoztunk, vagy pedig olyan pala, palatábla: Na, mongyad má, hogy mit írtam!
Anna néni: Tanád ki!
Maris néni: Mitírósat!
Piros néni: Palavesszővel, azt le löhetött törölni. Ha nem tanátad ki, csak én írtam; ha kitanátad, akkor te.
Margit néni: Be vót rámázva nekünk a palatábla, egyik oldala vonalas, egyik kockás. Régön meséltek, kiültek az öregek hosszú pipával a kapu elé, a fal tövibe, kispad nem vót, és mesétek.
Az asszonyok a lámpásról regélnek, ami felbukkan majdnem mindenkinél, ha helyi történetekre terelődik a szó:
Margit néni: Neudorfon születtem. Két éves koromba hazagyüttek a szüleim. Parackán, a högyekbe, a szőlőbe dógoztak. Akkor vándorolt a nép, me nem vót dolog, sokan vótak oda a faluból. Hamar beszétem, kilenc hónapos koromba, oszt némötül beszétem, de nem tudok egy szót se. Elfelejtöttem!
Ennyi vót a fiatal életünk. Na, mondjatok mán tik is valamit!
Piros néni: Cikáztunk, dóléztunk!
Anna néni: Tekéztünk.
Maris néni: Bolháztunk.
Anna néni: A fűbe lefeküdtünk, oszt cserebogaraztunk.
Margit néni: Kiabátuk, hogy: Cserebogár, mikor lösz nyár? Mikor apád gatyába jár!
Anna néni: Igaz-igaz!
Piros néni: Cseregobárral. Repül este. De mán nem olyan sok van mostan.
Anna néni: Mondtuk, hogy Cikka ide, párom! Ne fogjon mög a macska bennünket!
Margit néni: Akinek vót párja, az azon vót, hogy miné tovább szaladjon, hogy fogja mög a párja…
Anna néni: Pláne a kislegényök!
Margit néni: Dóléztunk, csinátunk egy kört. Oszt a másik ütötte. Vót egy ilyen darab fánk, kihögyözve a vége, az vót a dólé, abba a körbe köllött beütni. De arra mán nem vélekszök, hogy mi vót, mikor beütöttük.
Anna néni: Akkor az elbukott! A másik ütötte, amikor nem odaütöttük, ahova köllött.
Piros néni: Vót olyan luk, abba köllött, hogy beleütni.
Margit néni: Az teke vót!
– Mit ütöttek a lyukba?
Margit: Golyót mög labdát tehénszürből.
– Kuskadisznó volt ez?
Margit néni: Ez vót!
Anna néni: Csak tekézésnek neveztük akkor.
Margit néni: Piccéztünk. Vót egy vonal csinálva, oszt, akinek sikerűt, hogy a vonalra dobja, az nyerte el a pézt.
Anna néni: Heptikáztunk.
Piros néni: Kilíniázták a fődet, és akkor olyan kockákat csináltak benne, akkor aztat ugrálták.
Margit néni: A kezünkre töttünk kis cserépdarabot vagy rossz pézt, akkor avval köllött ugrálni. Ha leejtötte a pézt, mögbukott, vagy, ha rálépött vonalra, akkor is.
Piros néni: Bújócskáztunk.
Anna néni: Humócska. Humóztunk.
Piros néni: Mindegyik azon vót, hogy ne tanáják mög. Egy vót, aki humott.
S akkor: Na, számoljá tízig! Akkor számolt. Akkor valaki kiabát, hogy: Szabad!
Maris néni: Aki bújt, bújt, aki nem nem, kidobolom, az lesz a humó!
Akit leghamarább mögtanáta, az humott.
– Volt olyan, hogy valakit nem talált meg, és az kidobolta magát?
Piros néni: Olyan is vót: akkor újra őneki köllött, hogy humjon.
Anna néni: Odaszaladt. Kidobollak, oszt most mán te löszöl a humó.
Kidoboltalak!
Margit néni: Csinátunk a gödörbe kuglipályát, oszt leállítottunk darab fákat. Szőrlabdával gurítottuk.
Piros néni: Vót olyan vasgolyó.
Margit néni: Kocázni nem tanútam mög soha. Szödték a kavicsot, oszt dobáták föl. Mögmutatom, de nem tudom. (Kapókövezésbe kezd.)
Piros néni: Labdáztak, hogy hányig tudja fölütni…
Anna néni: Lent verni a fődre, falra.
Margit néni: Bűrözés. Hogy a labdát ütöttük messzire bottal…
Anna néni: vagy fínom lécdarabbal. Szőrlabdát.
Piros néni: Játszottunk csöm-csöm-gyűrűset.
Margit néni: Töttünk gyűrűt a kezünkbe…
Piros néni: Vagy valamit!
Margit néni: Csöm-csöm-gyűrű,/ Kallangyűrű,/ Nállad-nállad,/
Arangyűrű,/ Itt pipálnak,/ Itt füstölnek,/ Szabad a bikának keresgéni énnálam is, másná is. Gyühet a bika! Keresd mög a gyűrűt!
Anna néni: Akiné mögtanáta, az mönt el, hogy keresse mög. Ha (aki) mögtanáta, az mondta tovább.
Piros néni: Kártyáztunk, malmoztunk, vagy pedig olyan pala, palatábla: Na, mongyad má, hogy mit írtam!
Anna néni: Tanád ki!
Maris néni: Mitírósat!
Piros néni: Palavesszővel, azt le löhetött törölni. Ha nem tanátad ki, csak én írtam; ha kitanátad, akkor te.
Margit néni: Be vót rámázva nekünk a palatábla, egyik oldala vonalas, egyik kockás. Régön meséltek, kiültek az öregek hosszú pipával a kapu elé, a fal tövibe, kispad nem vót, és mesétek.
Az asszonyok a lámpásról regélnek, ami felbukkan majdnem mindenkinél, ha helyi történetekre terelődik a szó:
Piros néni: Ott arrafelé van egy domb. Egyik itt, a Schneideré. Az egy másik! Akkor divat vót az, hogy tökbűl csinátak, kilukasztották szömit mög száját, és akkor töttek bele gyertyát. Avval mönt, s akkor azt mondták, ez a kísértet.
Margit néni: Mink ott laktunk a Kekecs végin, s minden este gyüttünk ott a csatornaparton körösztül Rozikáéknak az anyjáékhon. Viharlámpával möntünk, mindön este, s azt mondták, jár a kísírtet, oszt mink möntünk hazafele anyámmal. Kigyüttek oda az én uramék, még legényök vótak, hogy mögnézik a lámpást. Mikor mögtudták, hogy mink vagyunk, akkor nagyon nevették.
Piros néni: De vót, hogy úgy este Nagyiratosra möntek, vagy Nagyiratosról gyüttek, oszt a töklámpát hozták a kezükben. Nézzétök, ott gyün a lámpás! Az a kísértet, a Halomtól gyün az! Mert aztmondták, hogy régön az a halom úgy lött összehordva a törökök idejin. És abba vót alagút, pince. Azt mondták, hogy ott vannak…
Maris néni: Aranyak!
Piros néni: Szellemök!
Margit néni: Nem meri senki szétbontani ezt a halmot!
Piros néni: Már nekifogtak, az én időmbe is, kicsi vótam. Nekifogtak az egyik ódalán, de mögmondták, hogyha nekifog, csak úgy fogjon neki, ha el nem káromkodja valaki magát, mert, ha odaérnek a véghön, löhet, hogy tüzeshintók, tüzeslovak – elkacagja magát, de elkomolyodik újra – fognak kigyünni, és hogyha mögijedsz, elszaladsz, akkor tovább nincs semmi, akkor nem tudsz, mit csinálni tovább!
Maris néni: Mindön hét évbe, mondják, hogy jelönik az mög. Fölveti magát, oszt tüzet vet ki!
Piros néni: Vót, aki mögfigyelte! Ottan tisztul. Valakinek a valamije oda van elásva.
Margit néni: Csak errűl tudunk beszéni!
Piros néni: Libát legöltettünk, mert akkor parcellák vótak mindönkinek, s akkor, mikor elhordták a búzát rúlla, möntünk libát legöltetni kétszer egy nap, röggel, este.
Margit néni: Ott játszottunk. Danolva gyüttünk haza, mink, a libapásztorok. Vót a konkoly a búzába. Szödtük a búzavirágot, pipacsot öttük, még mikor nem vót kinyíva, öttük a virágot!
Piros néni: Sör-e, bor-e, pálinka?/ Tanád ki, hogy micsoda! Ha kitanátad, hogy rózsaszín, te ötted mög. Ha fiatalabb vót a bimbó, fehér vót; ha idősebb vót, rózsaszín; mikor majdnem kinyít, piros vót, akkó azt már nem ötték mög.
Margit néni: Még az agacsit is öttük, az akácfának a virágját!
Piros néni: Favirág, majd májusba lösz az!
Margit néni: Vótak olyan közmondások, hogy: Agacsi, neköd szarik Papp Jancsi! Orgona, vastag szar a torkodra! Ilyenökkel tőtöttük az időt! – neveti el magát Margit néni, pedig ősz óta inkább bánkódnak errefelé: Piros néni is, Margit néni is férjét gyászolja.
Maris néni: Az én életöm olyan vót, hogy én semmit nem tudok jót az életömrűl. Az én anyám möghalt, mikor én még tizenegy éves vótam. Négyen maradtunk testvérök. Dógoztunk sokat. Arattunk, gépné vótunk. Hamar rászorútunk a főzésre, kenyérsütésre. Sütöttük a kenyeret, dagasztottuk. Akkor nem úgy vót, hogy vösszük a kenyeret a pékségbűl. Sütni köllött, dagasztani köllött. (…) A többieknek főztem, sütöttem. Reggelre, mire möntünk kötelet csináni a búzának, akkorára kisűt a cipó, lángos. Aztán, amelyik otthon maradt, főzött ebédöt. Egyik nap vót, másik nap nem vót, mer mönni köllött dógozni. Apám fogott aratnivalót. Oszt akkor tíz hold búzát le köllött vágni.
A gyerökökkel aratott. Én vótam a legnagyobb, utánam az öcsém vót. Ketten szödtük a markot, húztuk, cibáltuk, ahogy tudtuk. Ez az élet mög az az élet, ami vót…
Margit néni: Most menyország!
Így is az, hogy panaszolják a csúfosan alacsony nyugdíjukat, amit a kolhozi évek után kapnak. És vidítanak a hajdani dohánykertészek településén közkedvelt dohányos anekdotákkal: a kisfiú cukorért hiába mondta el a csendőrnek, hogy apja a kutya lukába rejtette a dohányt, nem figyelt rá, azt hitte csúnyát mond, holott annak idején ól helyett luka volt a kutyának.
Máskor a csendőrök a dohánytolvaj hátára tették a zsákmányt, és a Nagyfalu végétől a tanácsig kellett kiabálnia, hogy Hopp, hopp, így jár, aki dohánt lop!
A csendőrök büszkén haladtak a díszmenet élén, hátuk mögött az emberük
A csendőrök büszkén haladtak a díszmenet élén, hátuk mögött az emberük