Kása Pityu a nyolcvanhét éves Péli János bácsihoz vezet át. Töpörödött öregember helyett fiatalos, eleven, jó humorú, mosolygós bácsi fogad. Én férjhön möntem! – neveti, amint bemutatja felesége szülői házát. Mindketten okos tekintetűek és -szavúak. Dorka hajdani óvónőjét, Erzsike lányukat fedezem fel János bácsi vidám tekintetében, Erzsi néni megfontolt hangjában.
Mesélnek ismerkedésükről. Az ágyazáshoz használt anyagokat említi Erzsi néni. Ami nálunk, Erdővidéken derékalj, itt szalmazsák vagy trózsák. Lóf vagy zsákanyag kellett hozzá, az igazi csíkos vót. Rájött a lepedő fehérvászonyból vagy csíkos huzatból, erre a vastag pokróc. Terocsil vagy damaszk volt az ágyneműhuzat anyaga vagy csíkos kanavác, métörös anyagok. A dunnatok vagy fehértok, amibe a tollat rakták. A tok keményebb anyag volt, erre jött a dunnahaj.
János bácsi: Cirokbúl csinátunk hegedűt, hegedűtünk Kuskadisz-nóztunk. Akkor csinátunk egy gödröt, oszt kiabátunk: Románia, Magyarország!
Vöttük a labdát, oszt: durr hozzá! Akkor mögbukott, az kiesött a dologbúl.
Bába, bábáztunk. Dóléztunk. Üttöttük így, kis darab fát möghögyöztünk, akkor bottal elütöttük, akkor visszahajintotta. Bőröztünk: álltunk így (a fal mellett), egy a labdával, odavágta az egyikhön, az kiesött.
Erzsi néni: Vótunk erre sokan. Kislakodalom, mög kismönyasz-szonyokat csinátak.
János bácsi: Vótak mönyasszonyok. Azt mondták, hogy mönyasszonnak nem jó vót hogy lögyenek.
Erzsi néni: Ha egy olyan kicsibabát kaptunk, annak nagyon örűtünk.
Cirokszárbúl babákat, oszt annak csinátuk a ruhákat. Olyan nagyon sok játékra nem adtak, pedig én is egyedüli vótam, de nem nagyon áldoztak rá....
Etel néni: Bújócskáztunk.
János bácsi: Szömbekötőztünk: bekötöttük így a szömünket.
Etel néni: Ugrátunk a szénakazalban, mög a szárízikrűl. Ott magukná is, Gyuri bácsiékná (Almási György gyermekeim dédapja), mög Pistiékná (Almási István, az állatorvos. Juszti néni révén magamban őt is Pistinek hívom.), én Ronikával barátnő vótam (Dohnáld, szül. Almási Veronika). Mög Ágival, a Bandi feleségivel, mög Takács Marikával, Oláh Manci. Ezökkel vótam én egyidős.
János bácsi hat osztályt, Erzsi néni ötöt végzett, Etel néni kijárta mind a hetet. Arra, hogy miért nem fejezték be az iskolát, csak int a házaspár: Akkó háború vót, szögénség!
János bácsi: Etelnek az apja ottan Gyuri bácsinál bérös vót. Mindég hítta Gyuri bácsi: Gyere, Lajos, bírkózzunk! Úgy vágta Gyuri bácsit a fődhön!
Fiatalok vótak, a szalmába birkóztak. (...) Nagyon rossz vót a háború előtt a szegény embörnek! A szegény embörök möntek dógozni a gazdákhon.
Fótrúl fótra vót a nadrágon a izé! Búcsú napján vitt ki apám, s akkor vött valami csuszit. Ötödikes vótam, mikor kiütött a háború, már föl vót bomlódva mindön, akkor mán az iskolába is csak játszottunk, a tanárokat is hívták befele.
Májusba szödtük a cseresznyét, amikor harangszó, hogy: Na, mögtámadta a romány is az oroszt! Egy évben jártam csak magyar iskolába, aztán mind csak rományul tanítottak. Vótunk, nem tudom, hányan! Akkor öten ültünk egy padba. Összecsapott osztályok vótak a háború alatt.
Április 8. Péli Irén
Milyen gyermekkor az, melyben gyermekek az évekig lezárt határ mögé rekedhetnek, családjuktól elszakítva, míg aztán be nem vagonírozzák
s játszottunk ott, ahun senki nem látott minket. Dóléztunk vagy dobátuk a labdát, amilyen labda vót; szaladgátunk. Ez vót akkor. Nem is löhetött más.
Ugyanúgy, mint itt nálunk. Mikor visszakerűtem ide mán nagy gyerök vótam, rá két hétre vót a mártonyi péntök, s akkor, mint ökör az új kaput, lestem. Itt a szomszédba vót egy gyerök, mögismertöttek bennünket. Persze, én rá két hétre mind mondtam: Mönnyünk mán haza, én nem akarok itt maradni!
Mi az a mártonyi péntök?! Nyakas alany Pityu, nehéz beszélgetést vezényelni a társaságában. Ha a mártonyi péntököt nem is fejtik meg a gyöpszéli asszonyok sem, mondanak helyette számomra újat: lucapogácsa.
Úgy tartották, szerencsét hoz annak, aki megtalálja. A lucapogácsa-keresés a gyermekek kedvelt szórakozása volt Luca napján egy-egy banis reményében.
A Péli házaspár és Almási Etelka a szomszédból
Kása Pityu a nyolcvanhét éves Péli János bácsihoz vezet át. Töpörödött öregember helyett fiatalos, eleven, jó humorú, mosolygós bácsi fogad. Én férjhön möntem! – neveti, amint bemutatja felesége szülői házát. Mindketten okos tekintetűek és -szavúak. Dorka hajdani óvónőjét, Erzsike lányukat fedezem fel János bácsi vidám tekintetében, Erzsi néni megfontolt hangjában.
Mesélnek ismerkedésükről. Az ágyazáshoz használt anyagokat említi Erzsi néni. Ami nálunk, Erdővidéken derékalj, itt szalmazsák vagy trózsák. Lóf vagy zsákanyag kellett hozzá, az igazi csíkos vót. Rájött a lepedő fehérvászonyból vagy csíkos huzatból, erre a vastag pokróc. Terocsil vagy damaszk volt az ágyneműhuzat anyaga vagy csíkos kanavác, métörös anyagok. A dunnatok vagy fehértok, amibe a tollat rakták. A tok keményebb anyag volt, erre jött a dunnahaj.
János bácsi: Cirokbúl csinátunk hegedűt, hegedűtünk Kuskadisz-nóztunk. Akkor csinátunk egy gödröt, oszt kiabátunk: Románia, Magyarország!
Vöttük a labdát, oszt: durr hozzá! Akkor mögbukott, az kiesött a dologbúl.
Bába, bábáztunk. Dóléztunk. Üttöttük így, kis darab fát möghögyöztünk, akkor bottal elütöttük, akkor visszahajintotta. Bőröztünk: álltunk így (a fal mellett), egy a labdával, odavágta az egyikhön, az kiesött.
Erzsi néni: Vótunk erre sokan. Kislakodalom, mög kismönyasz-szonyokat csinátak.
János bácsi: Vótak mönyasszonyok. Azt mondták, hogy mönyasszonnak nem jó vót hogy lögyenek.
Erzsi néni: Ha egy olyan kicsibabát kaptunk, annak nagyon örűtünk.
Cirokszárbúl babákat, oszt annak csinátuk a ruhákat. Olyan nagyon sok játékra nem adtak, pedig én is egyedüli vótam, de nem nagyon áldoztak rá....
Etel néni: Bújócskáztunk.
János bácsi: Szömbekötőztünk: bekötöttük így a szömünket.
Etel néni: Ugrátunk a szénakazalban, mög a szárízikrűl. Ott magukná is, Gyuri bácsiékná (Almási György gyermekeim dédapja), mög Pistiékná (Almási István, az állatorvos. Juszti néni révén magamban őt is Pistinek hívom.), én Ronikával barátnő vótam (Dohnáld, szül. Almási Veronika). Mög Ágival, a Bandi feleségivel, mög Takács Marikával, Oláh Manci. Ezökkel vótam én egyidős.
János bácsi hat osztályt, Erzsi néni ötöt végzett, Etel néni kijárta mind a hetet. Arra, hogy miért nem fejezték be az iskolát, csak int a házaspár: Akkó háború vót, szögénség!
János bácsi: Etelnek az apja ottan Gyuri bácsinál bérös vót. Mindég hítta Gyuri bácsi: Gyere, Lajos, bírkózzunk! Úgy vágta Gyuri bácsit a fődhön!
Fiatalok vótak, a szalmába birkóztak. (...) Nagyon rossz vót a háború előtt a szegény embörnek! A szegény embörök möntek dógozni a gazdákhon.
Fótrúl fótra vót a nadrágon a izé! Búcsú napján vitt ki apám, s akkor vött valami csuszit. Ötödikes vótam, mikor kiütött a háború, már föl vót bomlódva mindön, akkor mán az iskolába is csak játszottunk, a tanárokat is hívták befele.
Májusba szödtük a cseresznyét, amikor harangszó, hogy: Na, mögtámadta a romány is az oroszt! Egy évben jártam csak magyar iskolába, aztán mind csak rományul tanítottak. Vótunk, nem tudom, hányan! Akkor öten ültünk egy padba. Összecsapott osztályok vótak a háború alatt.
Április 8. Péli Irén
Milyen gyermekkor az, melyben gyermekek az évekig lezárt határ mögé rekedhetnek, családjuktól elszakítva, míg aztán be nem vagonírozzák
őket 1951-ben, és, mint egy elkésett csomagot, hazapostázzák?! Csakhogy közben négy év telik el! Befogadja-e azt a gyermeket a család valaha?
Bepótolható-e az elmulasztott pár év? Ki és hogyan bánt addig a gyermekkel?
Kárpótolja-e ezt valaki? Kárpótolható-e valaha? Mint ahogy az sem, hogy a Szögedében kórházi kezelésre szoruló anya évekre elveszti lányait: a kis Tóth Ilona testvérével így reked itt, a nagyszülőknél. Vagy talán öregségig, mert ’56 után, mikor már találkozhatnak, Ilona nem megy édesanyjával haza, Domegyházára. Később az iskolát is abbahagyja, mert hazasúgott a füle, de ez a haza már örökre Kisiratos.
Győrben öt évesen zárdaiskolában járt Irén néni, de nem a minőségi iskoláztatás érdekében küldték el. A háború szórta oda őket gyerekként, korántsem olyan nyugodt körülmények közé, amelyek közt tanulni lehetett volna. Bármilyen szél felé is fordulnak a szülők, a háború alatt hányatott a gyermeksors; tanulásnak, játéknak visszaszorított hely jut: labda helyett orosz hullák közt botorkáltak Nagyiratos felé a határsávban. Shakespeare-i tragédia indul ilyen képpel!
– Magyarországi élményöm vagy szerencsételenségöm… Ott (Győrben) kezdtem öt éves koromba. Mert ’42 októberébe möntünk át Magyarországra. Édösapám mög a legidősebb bátyám, ők ketten elmöntek.
De hogy mié, vagy hogy, nem tudom. Beszéni, nem beszétünk róla. Mink kicsik vótunk, mink nem tudtuk. Ennyit tudok, hogy édösanyámhoz odagyütt Kurticsról, Mirceanak hívták, most a rendőröknek löhetött a feje?, nem tudom.
Mert édösapám rendőr vót. De hogy el köllött, hogy mönjön? Hogy hogy, vagy mint, nem tudom, csak, mikor a főnök idegyütt, kérdözte ésösanyámat, hogy hát Hun az urad? Azt mondja neki, hogy hát Jobban tudja maga azt, mint én, hogy hun az uram! – Te mit akarsz csinálni? – Mit akarok, mönni akarok az uram után! – Mikor? – Mikor el bírom adni a tehenet, hogy annyi pénzöm lögyön, hogy lögyön az útra pénz! Öt gyerök! Na, most: én öt éves, Margit hét, Annusunk egy olyan kilenc-tizedik évibe löhetött. A kicsi húgunk, Etelka hat hónapos vót egy kasba, ruhába vót beletéve, azt fogta egyik fülit édösanyám a kasnak, a másikat Annusunk, mert ő vót a legidősebb lány. Margitná is egy üvegbe egy kicsi víz; az öcsémné, aki még kisebb volt, mint én, anná is egy kicsike valami. Mög, mondom, Etike a kasba. – Dél tizenkettőkor itt ezön a kekecsi úton elindútok, möntök egyenösen, se jobbra, se balra, egyenösen neki a pikétnek! Ott vótak a katonák. Mink möntünk. Hát, ugye, a népek mán akkor törögettek arra ki, mert, ugye, október utója vót. Vót, aki látta,
hogy hogy mögyünk át, sírtak. Mikor mi odaértünk, és látták a katonák, hogy mögyünk, mert ebédöltek, fogták a csajkát, bemöntek. Ezé nem tudom, hogy mi, vagy hogy van, mert errűl nekünk nem beszétek soha. De ez a Mircea, akit mondok, hogy a főnökjük vót, az elrendözte, hogy ebbe az órába mink ott köll, hogy mönjünk. Senki nem látott semmit. Mán a katonáknak azét köllött, hogy bemönjenek, hogy a jó nép ne lássa, hogy mink szabadon mögyünk át.
Mindön esetre annyit tudok, akkoriban kevés írástudós embör vót a faluba, de édösapám, Andó Ferenc, az vót. Akkor mi möntünk. Hát itt Battonyánál vót akkoriba ilyen fertőtlenítő valami. Úgyhogy, akik átmöntek, vagy gyüttek, oda be köllött, hogy mönjön mindönki. Ha pici, ha nagy vót, ha idős, a nők egy izébe fürdöttek, meztelenök vótunk, a férfiak külön. Ott fertőtlenítöttek, úgy engedtek tovább. Mi onnan elindútunk Pestre vonattal. Mikor fölértünk Pestre, akkor a testvérömmel, Margittal – mer kicsit biztos elevenök vótunk, ilyen falusi gyerökök, aki még sose hallott egy rádiószót, nem is tudtuk, hogy mi az, el se tudtuk képzölni, hát, ugye, kicsik vótunk –, hát mögkeressük a bácsit, aki beszél. Elindútunk. Hát köllött vóna tovább mönni Győrbe. A hangosbemondó mán keresött bennünket, hogy merre vagyunk. Édösanyám kerestetött bennünket. Mi jól végeztük a dógunkat. Majd egyször odagyün egy kalauz: – Kerestök valamit, kislányok? – A bácsit keressük, aki beszél!
Ez a doboz?! Hát ebbe nem fér bele egy bácsi! Gondolom, hogy jó idegzöte köllött, hogy lögyön, hogy minket kielégítsön. Fogta a kezünket, oszt vitt oda, ahova köllött. Mögvótunk, föl a vonatra, elértünk Győrbe. Győrbe mög ilyen kétkerekű (szekér) – csak filmbe látunk mán mostan – ilyen kétkerekű, csomagokat vittek, mög mindön, de a bácsi, ugye, ilyen kicsik vótunk:
– Üljetök föl, dárga gyermökeim, üljetök tik is föl, majd én húzlak odáig! De mink olyan elevenök vótunk, hogy nem köllött nekünk a kocsi. De, ugye, köllött vigyázzanak ránk, hogy nehogy elvesszünk mögint valamerre. Akkor ért véget a munka a gyárná. De, hogy milyen gyárná vót édösapám, nem tudom.
Édösanyám mögismerte rögtön, mög Feri, a bátyám, az utána lépködött. Szót.
Mög is fordút édösapám, mert mintha édösanyámat hallotta vóna. – Hát tik!
– De mög se bírt jóformán mozdúni, olyan váratlanul érte, nem is gondolta.
Na, de hol éccakázzunk? A háború dúlt. Valamilyen nagy istálló vót az, de mán az biztos, hogy el vót készítve a háború alatt, mert ottan vót benn szalma, pokróc. Ott fektettek minket is le. De elkezdött a sziréna is ordítani! Mink nem hallottunk itthon olyant. Az borzasztó vót hallgatni! Akkor azon vótak, hogy mönjünk valahova falura, ahol csöndösebb a hely. Akkor kimöntünk Écsre, de Écsnek is egy olyan…, egy útca ott valahun kicsit a falutól elszakítva. Ott
őket 1951-ben, és, mint egy elkésett csomagot, hazapostázzák?! Csakhogy közben négy év telik el! Befogadja-e azt a gyermeket a család valaha?
Bepótolható-e az elmulasztott pár év? Ki és hogyan bánt addig a gyermekkel?
Kárpótolja-e ezt valaki? Kárpótolható-e valaha? Mint ahogy az sem, hogy a Szögedében kórházi kezelésre szoruló anya évekre elveszti lányait: a kis Tóth Ilona testvérével így reked itt, a nagyszülőknél. Vagy talán öregségig, mert ’56 után, mikor már találkozhatnak, Ilona nem megy édesanyjával haza, Domegyházára. Később az iskolát is abbahagyja, mert hazasúgott a füle, de ez a haza már örökre Kisiratos.
Győrben öt évesen zárdaiskolában járt Irén néni, de nem a minőségi iskoláztatás érdekében küldték el. A háború szórta oda őket gyerekként, korántsem olyan nyugodt körülmények közé, amelyek közt tanulni lehetett volna. Bármilyen szél felé is fordulnak a szülők, a háború alatt hányatott a gyermeksors; tanulásnak, játéknak visszaszorított hely jut: labda helyett orosz hullák közt botorkáltak Nagyiratos felé a határsávban. Shakespeare-i tragédia indul ilyen képpel!
– Magyarországi élményöm vagy szerencsételenségöm… Ott (Győrben) kezdtem öt éves koromba. Mert ’42 októberébe möntünk át Magyarországra. Édösapám mög a legidősebb bátyám, ők ketten elmöntek.
De hogy mié, vagy hogy, nem tudom. Beszéni, nem beszétünk róla. Mink kicsik vótunk, mink nem tudtuk. Ennyit tudok, hogy édösanyámhoz odagyütt Kurticsról, Mirceanak hívták, most a rendőröknek löhetött a feje?, nem tudom.
Mert édösapám rendőr vót. De hogy el köllött, hogy mönjön? Hogy hogy, vagy mint, nem tudom, csak, mikor a főnök idegyütt, kérdözte ésösanyámat, hogy hát Hun az urad? Azt mondja neki, hogy hát Jobban tudja maga azt, mint én, hogy hun az uram! – Te mit akarsz csinálni? – Mit akarok, mönni akarok az uram után! – Mikor? – Mikor el bírom adni a tehenet, hogy annyi pénzöm lögyön, hogy lögyön az útra pénz! Öt gyerök! Na, most: én öt éves, Margit hét, Annusunk egy olyan kilenc-tizedik évibe löhetött. A kicsi húgunk, Etelka hat hónapos vót egy kasba, ruhába vót beletéve, azt fogta egyik fülit édösanyám a kasnak, a másikat Annusunk, mert ő vót a legidősebb lány. Margitná is egy üvegbe egy kicsi víz; az öcsémné, aki még kisebb volt, mint én, anná is egy kicsike valami. Mög, mondom, Etike a kasba. – Dél tizenkettőkor itt ezön a kekecsi úton elindútok, möntök egyenösen, se jobbra, se balra, egyenösen neki a pikétnek! Ott vótak a katonák. Mink möntünk. Hát, ugye, a népek mán akkor törögettek arra ki, mert, ugye, október utója vót. Vót, aki látta,
hogy hogy mögyünk át, sírtak. Mikor mi odaértünk, és látták a katonák, hogy mögyünk, mert ebédöltek, fogták a csajkát, bemöntek. Ezé nem tudom, hogy mi, vagy hogy van, mert errűl nekünk nem beszétek soha. De ez a Mircea, akit mondok, hogy a főnökjük vót, az elrendözte, hogy ebbe az órába mink ott köll, hogy mönjünk. Senki nem látott semmit. Mán a katonáknak azét köllött, hogy bemönjenek, hogy a jó nép ne lássa, hogy mink szabadon mögyünk át.
Mindön esetre annyit tudok, akkoriban kevés írástudós embör vót a faluba, de édösapám, Andó Ferenc, az vót. Akkor mi möntünk. Hát itt Battonyánál vót akkoriba ilyen fertőtlenítő valami. Úgyhogy, akik átmöntek, vagy gyüttek, oda be köllött, hogy mönjön mindönki. Ha pici, ha nagy vót, ha idős, a nők egy izébe fürdöttek, meztelenök vótunk, a férfiak külön. Ott fertőtlenítöttek, úgy engedtek tovább. Mi onnan elindútunk Pestre vonattal. Mikor fölértünk Pestre, akkor a testvérömmel, Margittal – mer kicsit biztos elevenök vótunk, ilyen falusi gyerökök, aki még sose hallott egy rádiószót, nem is tudtuk, hogy mi az, el se tudtuk képzölni, hát, ugye, kicsik vótunk –, hát mögkeressük a bácsit, aki beszél. Elindútunk. Hát köllött vóna tovább mönni Győrbe. A hangosbemondó mán keresött bennünket, hogy merre vagyunk. Édösanyám kerestetött bennünket. Mi jól végeztük a dógunkat. Majd egyször odagyün egy kalauz: – Kerestök valamit, kislányok? – A bácsit keressük, aki beszél!
Ez a doboz?! Hát ebbe nem fér bele egy bácsi! Gondolom, hogy jó idegzöte köllött, hogy lögyön, hogy minket kielégítsön. Fogta a kezünket, oszt vitt oda, ahova köllött. Mögvótunk, föl a vonatra, elértünk Győrbe. Győrbe mög ilyen kétkerekű (szekér) – csak filmbe látunk mán mostan – ilyen kétkerekű, csomagokat vittek, mög mindön, de a bácsi, ugye, ilyen kicsik vótunk:
– Üljetök föl, dárga gyermökeim, üljetök tik is föl, majd én húzlak odáig! De mink olyan elevenök vótunk, hogy nem köllött nekünk a kocsi. De, ugye, köllött vigyázzanak ránk, hogy nehogy elvesszünk mögint valamerre. Akkor ért véget a munka a gyárná. De, hogy milyen gyárná vót édösapám, nem tudom.
Édösanyám mögismerte rögtön, mög Feri, a bátyám, az utána lépködött. Szót.
Mög is fordút édösapám, mert mintha édösanyámat hallotta vóna. – Hát tik!
– De mög se bírt jóformán mozdúni, olyan váratlanul érte, nem is gondolta.
Na, de hol éccakázzunk? A háború dúlt. Valamilyen nagy istálló vót az, de mán az biztos, hogy el vót készítve a háború alatt, mert ottan vót benn szalma, pokróc. Ott fektettek minket is le. De elkezdött a sziréna is ordítani! Mink nem hallottunk itthon olyant. Az borzasztó vót hallgatni! Akkor azon vótak, hogy mönjünk valahova falura, ahol csöndösebb a hely. Akkor kimöntünk Écsre, de Écsnek is egy olyan…, egy útca ott valahun kicsit a falutól elszakítva. Ott
kaptunk szállást. Oda utalt az állam bennünket. Aztán az állam adta a tejet, adta a lisztöt, adta a cukrot, hogy ennyien vótunk is, mindönt kaptunk. Akkor nem szabad vót, hogy otthon maradjunk. Csak egy szoba vót, mög egy fél konyha, mer a másik szobába mög a másik fél konyhában másik család lakott.
Valami deszka vót, még az mellé egy padot töttek, úgy feküdtünk. Mondjam úgy, ahogy mondják: nagy származásújak vagyunk, mer haton feküttünk egy ágyon! Onnan aztán el köllött, hogy vigyönek bennünket, mer nem szabad vót ott tartani abba az egy lakásba annyit. Így kerűtünk el Győrbe, a zárdába, de ott nem vót maradásunk, mer állandójan a sziréna, akkor a főnöknő kivitt Bácsára minket. Csak ketten vótunk, Margit mög én. Annusunkat egy hét után édösanyám vitte, aszongya, ki se bír mozdúni sehova, a kicsiket nincs, akivel hagyja, nincs, aki segítsön. Ott vótunk, ameddig édösapámék majnem, de viszont el köllött, hogy hozzon édösanyám, a főnöknő úgy üzent utána, hogy hát, ha nem akarja, hogy kikerűjünk a némötök kezibe, akkor azonnal gyüjjön értünk, mer mögszállták a zárdát a némötök.
– Román állampolgárságuk miatt kerültek volna a német katonaság kezére?
– Mer a gyerököket szödték akkor össze a némötök.
– A magyar gyermekeket is?
– Nem számított. Az útcáról is, ha mögtanáták. Hazavitt édösanyám bennünket, egy rakáson vótunk mindnyájan. Mindön este möntünk a tetőre.
A Bakonyi erdő közvetlenül közel vót, vagy három kilómétört köllött, hogy tögyünk, de így szömbe velünk egész közel vót. A tetőre möntünk mindön este azé, hogy lássuk édösapámat, hogy gyün-e haza. Mán édösanyám annyira ismerte, hogy a válla tartásáról is tudta – Na, gyün apátok! De, hogy hogy kerűt ki a repülőtérre őrnek, ez máig is titok! És ottan a mérnökkel együtt – a mérnök se hagyhatta el a repülőteret –, űk ketten maradtak ott utójára, és valami bomba
A Bakonyi erdő közvetlenül közel vót, vagy három kilómétört köllött, hogy tögyünk, de így szömbe velünk egész közel vót. A tetőre möntünk mindön este azé, hogy lássuk édösapámat, hogy gyün-e haza. Mán édösanyám annyira ismerte, hogy a válla tartásáról is tudta – Na, gyün apátok! De, hogy hogy kerűt ki a repülőtérre őrnek, ez máig is titok! És ottan a mérnökkel együtt – a mérnök se hagyhatta el a repülőteret –, űk ketten maradtak ott utójára, és valami bomba