Laci bácsiékkal átellenben találom a néhai zenész kolléga, Papp József özvegyét. Bár Mari néni a Gyöpszélen gyerekeskedett, ahol talán a legtöbbet játszottak, két-három játéknál többet nem említ. Többet mesél férjéről, a zenészekről, a hagyatékul maradt vőfénykönyvről meg egy nótás füzetről. Nemhogy adják, nem is mutatják senkinek, s talán gyanakvásuk megalapozott: később Sebők Józsi bácsi panaszkodik a soha vissza nem kapott vőfélykönyvére, ami állítólag tűz martalékává lett egy kiskonyhában…
Új szót hallok: kázsbiház – a magyar állami árvaház tulajdonában álló házakat nevezték így, mondja Papp Mária, de időben eloszlatja félreértésemet Lévai Lajos bácsi: az Amerikába vándoroltak elárvult házai a kázsbi- vagy kázsbitházak, melyeket állami tulajdonba vettek. Ilyen kázsbiház volt Pappéké is. Karavánmozi – újabb érdekes elnevezés, melyet sokszor említenek még, hisz így kezdődött falun a filmnézés, egy aradi bácsi, majd a katonaság, végül a kultúrotthon patronálásával még vagy tíz évig.
Március 29. Szécsényi Károly
Id. Tóth Laci bácsinál, a Gyöpön kezembe akad egy Békéscsabán nyomtatott képeslap. Szécsényi Karcsi atta. A kép a Szécsényi családot ábrázolja, a három gyereket: Károly testvérét és unokabátyjait 1942-ből.
Látogatásakor nagy átéléssel vezeti fel egyik-másik felmenője sorsát, történetében összefűződik a Szeged-környéki Szétsényi János ükapa élete, ki numerust kap Kisiratoson, és már jelen van az 1838-as helyi összeírásban; fiáé, kinek nevét először jegyzik be „cs”-vel, ahogy utána minden utódét; a Bohus kastélyban szolgáló nagymama sorsa; a frontot járt nagytatáké: Kása nagyapáé, ki vörös ördög volt a keleti fronton, ahol orosz fogságba esett, és Szécsényi Istváné, ki gyalogos volt az első világháborúban. Hátitáskája a bornyú, a nyakukban a lövészárokásó lapát, így fogta valahogy, jött a golyó, eltalálta a kezét, és az ásóról lepattant. Akkor volt beutalva a kórházba, ahol azt a bizonyos faragványt készítette, ami a tájházban van kitéve – én adományoztam Bélának.
Féloldali, már tovatűnő bénulása terelte Károly életét családfájuk kutatása felé. Mindent összegyűjt, becsben tart. Előszedtem a régi fényképeket,
elbeszéléseket, hozzáfogtam írni, ami eszembe jutott, hogy mesélték. Amikor kész vagyok, lesz egy összefoglaló. (…) Most már témák szerint vannak eltéve a képek: a szüleim iskolás képei, nekem az iskolás képeim… Ferotípiát mutat a felmenőiről. Egy vaslemezre rávitték az ezüstjódos réteget, és ott helyben előhívták. Az 1860-as évektől már vásárokban csináltak ilyen képet. Újabb nagy családi kép, szomszédsággal és bérösökkel. Felbukkannak megint a fiúcskák: a két gyermek egy-egy lavórban unokatestvér. Mindketten’38-beliek, legjobb barátok, és,már tudjuk, mindketten húsz évesen haltak meg. Károly nagybátyja éppen játék közben, egy tornaszerről esett le a Gyöpön, mondják egyesek. Károly a focipályát említi – egy nyakér elszakadt. A harmadik gyerek Torma János, nemrég halt meg.
Osztályfényképek a harmincas évekből a szigorú tanítóval, Tormaival.
Az okmánymegőrző család megtartott egy felszólító levelet is, melyben Ujj János gyermekére gyámnak nevezték ki Szécsényi dédtatámat, mert a szüleit gyilkosság miatt letartóztatták. Majd megvan a levél, hogy fölmentették;
nem volt gyilkosság. Másik századeleji okmány Makóról: újabb felszólító levél az adóhivatalból Szécsényi Pál részére, melyben több kisiratosi gazda is fel van sorolva név és házszám szerint. Régi iskolai értesítők. 1930-beli meghívó a kisiratosi amatőr színjátszó csoport előadására, szereposztással.
Gazdagon dokumentált család, Károly genealógiai összesítője hozzáad majd a falutörténethez.
Április 2. Faragó Magdus és Adler Etel
A csínytevés – bár hivatalosan nem sorolják a játékok közé – esetenként a leleményességet és lélekjelenlétet leginkább próbára tevő játékforma.
Csínytevések kapcsán új szavakra lelek: lehengöröltük a búzát, mondja Etel néni, a dohánnak a bojtja – ezt csavarták papírba, így cigerettáztak a gyerekek.
A dohánynak bojtja, a ciroknak szakálla van Kisiratoson. Adakéroztak, használja az adakoztak szóra Magdus néni.
Takács Tóni említi aztán, hogy annak idején 12 kocsma volt a faluban, s azokat ők, magukat már felnőttnek érző süldő legények, minden este végigjárták – a szülők tudta nélkül. Ez volt a szórakozásuk, a sok zárójellel együtt, amire 65 év távlatából nem emlékszik, de ami azt mondatja vele, hogy szép élete volt, teljes gyermekkora.
Pappéknál a Nagyfalu végén
Laci bácsiékkal átellenben találom a néhai zenész kolléga, Papp József özvegyét. Bár Mari néni a Gyöpszélen gyerekeskedett, ahol talán a legtöbbet játszottak, két-három játéknál többet nem említ. Többet mesél férjéről, a zenészekről, a hagyatékul maradt vőfénykönyvről meg egy nótás füzetről. Nemhogy adják, nem is mutatják senkinek, s talán gyanakvásuk megalapozott: később Sebők Józsi bácsi panaszkodik a soha vissza nem kapott vőfélykönyvére, ami állítólag tűz martalékává lett egy kiskonyhában…
Új szót hallok: kázsbiház – a magyar állami árvaház tulajdonában álló házakat nevezték így, mondja Papp Mária, de időben eloszlatja félreértésemet Lévai Lajos bácsi: az Amerikába vándoroltak elárvult házai a kázsbi- vagy kázsbitházak, melyeket állami tulajdonba vettek. Ilyen kázsbiház volt Pappéké is. Karavánmozi – újabb érdekes elnevezés, melyet sokszor említenek még, hisz így kezdődött falun a filmnézés, egy aradi bácsi, majd a katonaság, végül a kultúrotthon patronálásával még vagy tíz évig.
Március 29. Szécsényi Károly
Id. Tóth Laci bácsinál, a Gyöpön kezembe akad egy Békéscsabán nyomtatott képeslap. Szécsényi Karcsi atta. A kép a Szécsényi családot ábrázolja, a három gyereket: Károly testvérét és unokabátyjait 1942-ből.
Látogatásakor nagy átéléssel vezeti fel egyik-másik felmenője sorsát, történetében összefűződik a Szeged-környéki Szétsényi János ükapa élete, ki numerust kap Kisiratoson, és már jelen van az 1838-as helyi összeírásban; fiáé, kinek nevét először jegyzik be „cs”-vel, ahogy utána minden utódét; a Bohus kastélyban szolgáló nagymama sorsa; a frontot járt nagytatáké: Kása nagyapáé, ki vörös ördög volt a keleti fronton, ahol orosz fogságba esett, és Szécsényi Istváné, ki gyalogos volt az első világháborúban. Hátitáskája a bornyú, a nyakukban a lövészárokásó lapát, így fogta valahogy, jött a golyó, eltalálta a kezét, és az ásóról lepattant. Akkor volt beutalva a kórházba, ahol azt a bizonyos faragványt készítette, ami a tájházban van kitéve – én adományoztam Bélának.
Féloldali, már tovatűnő bénulása terelte Károly életét családfájuk kutatása felé. Mindent összegyűjt, becsben tart. Előszedtem a régi fényképeket,
elbeszéléseket, hozzáfogtam írni, ami eszembe jutott, hogy mesélték. Amikor kész vagyok, lesz egy összefoglaló. (…) Most már témák szerint vannak eltéve a képek: a szüleim iskolás képei, nekem az iskolás képeim… Ferotípiát mutat a felmenőiről. Egy vaslemezre rávitték az ezüstjódos réteget, és ott helyben előhívták. Az 1860-as évektől már vásárokban csináltak ilyen képet. Újabb nagy családi kép, szomszédsággal és bérösökkel. Felbukkannak megint a fiúcskák: a két gyermek egy-egy lavórban unokatestvér. Mindketten’38-beliek, legjobb barátok, és,már tudjuk, mindketten húsz évesen haltak meg. Károly nagybátyja éppen játék közben, egy tornaszerről esett le a Gyöpön, mondják egyesek. Károly a focipályát említi – egy nyakér elszakadt. A harmadik gyerek Torma János, nemrég halt meg.
Osztályfényképek a harmincas évekből a szigorú tanítóval, Tormaival.
Az okmánymegőrző család megtartott egy felszólító levelet is, melyben Ujj János gyermekére gyámnak nevezték ki Szécsényi dédtatámat, mert a szüleit gyilkosság miatt letartóztatták. Majd megvan a levél, hogy fölmentették;
nem volt gyilkosság. Másik századeleji okmány Makóról: újabb felszólító levél az adóhivatalból Szécsényi Pál részére, melyben több kisiratosi gazda is fel van sorolva név és házszám szerint. Régi iskolai értesítők. 1930-beli meghívó a kisiratosi amatőr színjátszó csoport előadására, szereposztással.
Gazdagon dokumentált család, Károly genealógiai összesítője hozzáad majd a falutörténethez.
Április 2. Faragó Magdus és Adler Etel
A csínytevés – bár hivatalosan nem sorolják a játékok közé – esetenként a leleményességet és lélekjelenlétet leginkább próbára tevő játékforma.
Csínytevések kapcsán új szavakra lelek: lehengöröltük a búzát, mondja Etel néni, a dohánnak a bojtja – ezt csavarták papírba, így cigerettáztak a gyerekek.
A dohánynak bojtja, a ciroknak szakálla van Kisiratoson. Adakéroztak, használja az adakoztak szóra Magdus néni.
Takács Tóni említi aztán, hogy annak idején 12 kocsma volt a faluban, s azokat ők, magukat már felnőttnek érző süldő legények, minden este végigjárták – a szülők tudta nélkül. Ez volt a szórakozásuk, a sok zárójellel együtt, amire 65 év távlatából nem emlékszik, de ami azt mondatja vele, hogy szép élete volt, teljes gyermekkora.
Április 3. A csontkovács
Csontkovácsnak, füvesembernek az egész környék hírét veszi és viszi. Orvosol, hogy nem övezi nevét kesernyés mellékzönge, mint gyakran az orvosét. Az emberek bizalma nem csorbult a már nyolcvanon túl levő Pelle Ferencben sem, noha, hajlott korára hivatkozva, mind jobban visszahúzódik, egyre kevesebbet vállal. Egészséges hetvenesnek tűnik, visszafogottan, körültekintően élhetett, hogy ilyen jól konzerválta magát, dacára annak, hogy félárván, már tizenhárom évesen dolgozni kényszerült. Nyelvébe szivárgó
„e” betűiből már érezni, hogy továbbtanult. Önerőből. Valahogy. Még mindig fájlalja testvérei tartózkodását, mikor a szükségben nem segítették. Magányos ifjúkor dűlőin haladunk vissza a kesernyés gyermekkorba:
– (...) olyan szigorú vót a bátyám, hogyha nem itt vótam a ház körű a jószágokná, mindég mögvert. Oszt nem mertem sehova mönni. Nem mertem játszani. Aztán, má mikor egy kicsit fölnőttünk, tíz éves kor után, vótak itten, rengeteg gyerök vót, a Szabadai gyerökök, a Csigyár társaság, a Pelle családbúl is vót unokatestvérek. Nem vót televízió, kijártunk a Gyöpre. Cicamica, melyik szömed fáj? Éccakánként szaladgátunk, hogy keressék mög a fűbe egyik a mást. Esténként, így a sötétbe. Dóléztunk: fadarabot möghögyöztünk, és elütöttük a bottal, hogy hát dobják be egy körbe. Kuskadisznóztunk: egy kis tekét vertünk. Kis lukat csináltunk a fődbe, hogy oda üssük bele azokat a golyókat. Sok mindent. Ez itten mellettünk üres tér vót egész a sarokig. S ide jártak az embörök is játszani, bácsik a környékről. Dóléztak, fődi... Csinátunk fődi kuglipályát, domborítottuk a fődet, hogy lögyön egy kicsit domború, hogy ne egyenösen tudjuk gurítani. Kilenc bubát fölállítottunk, fababákat töttünk elő le. Vót, aki pénzre fogadott. Gyerököknek nem szabadott pénzre játszani, csak akkor (játszodhattak), ha nem vótak embörök. Itten olyan lapos vót, hogy télön mindég be vót fagyva majdnem a kerítésünkig, ház nem vót. Idejártak a tanítónők is korcsolyázni. Őknékik vót korcsolyájuk, de nekünk nem vót.
Nekünk csinátunk fábúl, úgy átfúrtuk, madzagot kötöttünk rá, és egy drótot vezettünk alulról. Vót, mikor leszakadt, szakadt alatta, és mire kigyütt a szélire, akkorrára mán tiszta víz vót. Játszottuk, hogy dobtuk a tekét: ilyen kődarabbúl ütöttük, hogy kerek legyen nagyjából. Jó erősen dobtam. A villanyszerelőt, Szellelki Antalt, most nyolcvanvalahány éves, úgy a fejéhön vágtam, hogy azóta is mindég, ha jön a pékhön, mondja, nézzem mög a jelt a fején, akár Gorbacsov.
Április 7. Kása Pityu
Concentrálok! – méltatlankodott évekkel ezelőtt Dorka, amikor azért noszogattam, hogy biztosabban lépdeljen. Alig volt három éves, de már ismerte az összpontosít szó idegen szavú szinonimáját! Öregapja is kiválóan bánt a szavakkal, ám kitűnő szónok lehetett volna dédmamája is. Lehetett volna? Talán az is volt. Ha nem is jegyzi Juszti nénit a közélet, az ő érdeme, hogy nagyobb ismeretségben vagyok a földalatti Kisiratossal, mint az élővel!
Pityu, Matyi bácsi fia, a legidősebb bátyé. Matyi bácsit sokáig bántották. Csak, mert szegény Faragó Veca szeretni mert egy másik szegény Faragót, mielőtt a gazdag sánta Kása Mátyáshoz hozzáadták! Pedig Matyi bácsi is az apánké vót, mint mi mindannyian! Azé tanáták ezt ki, hogy ne őt illesse a porta! És Matyi bácsi szelíden odébbált. Nagyon böcsületös, jó embör vót Mátyás! – hallom ma is Juszti néni csodálattal, szeretettel teli hangját, amint testvérbátyja emlékén végigsimít, és pillanatig megállok: hirtelen nem tudom, Mátyásnak vagy Matyi bácsinak szólította-e Juszti mama legidősebb testvérét. Matyi bácsi fia Matyus, az első házasságából, a másodikból Pityu született. Egy fakult apró képen Matyi bácsi fedetlen lába előrenyúl ültében, amint a kis Pityut ölében tartja. Ez a meggyötört parasztláb uralja a képet, igazolásként, hogy a betevőért, családja kenyeréért, az elsőszülöttség okán tőle elkobzott becsületért keményen megdolgozott.
Magamban Jusztina szemével látok. Pityut is annak a kicsi ötéveske gyereknek érzékelem, bár bácsinak szólítom, hisz fiatalabb unokája is rég volt már ötéves. Jó kedélyű, bőbeszédű, utódaira büszke ember. Ezt a büszkeséget nem mindenütt észlelem! Ahol hiányzik, ott jó viszony sincs. Vajon melyik a következmény?
Tőle hallok először a Cigánykáról, a mácsai úti érről, és tőle tudom azt is meg, hogy az Andóék kertjéig húzódó ért Száraz érnek nevezték. Dombegyházáról mesél, a faluszéli kisiratosiak lakta utcáról, a szobabérleményekről, jó esetben szoba-konyháról a zsidó asszonnál, akinek cirokkereskedése volt, és akivel, ki tudja, mi lett a háború alatt.
– Én ott vótam Magyarországon nyóc éves koromig. Mögszülettem az öregházban (a Kása-portán, Kisiratoson), oszt akkor el is vittek. Szép időben születtem: 1939. július tizedikén! Elmöntünk Dombegyházára, mert kitört a háború, s akkor szaladtak el, hogy ne vigyék apámat a háborúba, de ott is elvitték. (...) Mit csinátunk vóna háborúidő alatt?! Tanákoztunk két gyerök,
Április 3. A csontkovács
Csontkovácsnak, füvesembernek az egész környék hírét veszi és viszi. Orvosol, hogy nem övezi nevét kesernyés mellékzönge, mint gyakran az orvosét. Az emberek bizalma nem csorbult a már nyolcvanon túl levő Pelle Ferencben sem, noha, hajlott korára hivatkozva, mind jobban visszahúzódik, egyre kevesebbet vállal. Egészséges hetvenesnek tűnik, visszafogottan, körültekintően élhetett, hogy ilyen jól konzerválta magát, dacára annak, hogy félárván, már tizenhárom évesen dolgozni kényszerült. Nyelvébe szivárgó
„e” betűiből már érezni, hogy továbbtanult. Önerőből. Valahogy. Még mindig fájlalja testvérei tartózkodását, mikor a szükségben nem segítették. Magányos ifjúkor dűlőin haladunk vissza a kesernyés gyermekkorba:
– (...) olyan szigorú vót a bátyám, hogyha nem itt vótam a ház körű a jószágokná, mindég mögvert. Oszt nem mertem sehova mönni. Nem mertem játszani. Aztán, má mikor egy kicsit fölnőttünk, tíz éves kor után, vótak itten, rengeteg gyerök vót, a Szabadai gyerökök, a Csigyár társaság, a Pelle családbúl is vót unokatestvérek. Nem vót televízió, kijártunk a Gyöpre. Cicamica, melyik szömed fáj? Éccakánként szaladgátunk, hogy keressék mög a fűbe egyik a mást. Esténként, így a sötétbe. Dóléztunk: fadarabot möghögyöztünk, és elütöttük a bottal, hogy hát dobják be egy körbe. Kuskadisznóztunk: egy kis tekét vertünk. Kis lukat csináltunk a fődbe, hogy oda üssük bele azokat a golyókat. Sok mindent. Ez itten mellettünk üres tér vót egész a sarokig. S ide jártak az embörök is játszani, bácsik a környékről. Dóléztak, fődi... Csinátunk fődi kuglipályát, domborítottuk a fődet, hogy lögyön egy kicsit domború, hogy ne egyenösen tudjuk gurítani. Kilenc bubát fölállítottunk, fababákat töttünk elő le. Vót, aki pénzre fogadott. Gyerököknek nem szabadott pénzre játszani, csak akkor (játszodhattak), ha nem vótak embörök. Itten olyan lapos vót, hogy télön mindég be vót fagyva majdnem a kerítésünkig, ház nem vót. Idejártak a tanítónők is korcsolyázni. Őknékik vót korcsolyájuk, de nekünk nem vót.
Nekünk csinátunk fábúl, úgy átfúrtuk, madzagot kötöttünk rá, és egy drótot vezettünk alulról. Vót, mikor leszakadt, szakadt alatta, és mire kigyütt a szélire, akkorrára mán tiszta víz vót. Játszottuk, hogy dobtuk a tekét: ilyen kődarabbúl ütöttük, hogy kerek legyen nagyjából. Jó erősen dobtam. A villanyszerelőt, Szellelki Antalt, most nyolcvanvalahány éves, úgy a fejéhön vágtam, hogy azóta is mindég, ha jön a pékhön, mondja, nézzem mög a jelt a fején, akár Gorbacsov.
Április 7. Kása Pityu
Concentrálok! – méltatlankodott évekkel ezelőtt Dorka, amikor azért noszogattam, hogy biztosabban lépdeljen. Alig volt három éves, de már ismerte az összpontosít szó idegen szavú szinonimáját! Öregapja is kiválóan bánt a szavakkal, ám kitűnő szónok lehetett volna dédmamája is. Lehetett volna? Talán az is volt. Ha nem is jegyzi Juszti nénit a közélet, az ő érdeme, hogy nagyobb ismeretségben vagyok a földalatti Kisiratossal, mint az élővel!
Pityu, Matyi bácsi fia, a legidősebb bátyé. Matyi bácsit sokáig bántották. Csak, mert szegény Faragó Veca szeretni mert egy másik szegény Faragót, mielőtt a gazdag sánta Kása Mátyáshoz hozzáadták! Pedig Matyi bácsi is az apánké vót, mint mi mindannyian! Azé tanáták ezt ki, hogy ne őt illesse a porta! És Matyi bácsi szelíden odébbált. Nagyon böcsületös, jó embör vót Mátyás! – hallom ma is Juszti néni csodálattal, szeretettel teli hangját, amint testvérbátyja emlékén végigsimít, és pillanatig megállok: hirtelen nem tudom, Mátyásnak vagy Matyi bácsinak szólította-e Juszti mama legidősebb testvérét. Matyi bácsi fia Matyus, az első házasságából, a másodikból Pityu született. Egy fakult apró képen Matyi bácsi fedetlen lába előrenyúl ültében, amint a kis Pityut ölében tartja. Ez a meggyötört parasztláb uralja a képet, igazolásként, hogy a betevőért, családja kenyeréért, az elsőszülöttség okán tőle elkobzott becsületért keményen megdolgozott.
Magamban Jusztina szemével látok. Pityut is annak a kicsi ötéveske gyereknek érzékelem, bár bácsinak szólítom, hisz fiatalabb unokája is rég volt már ötéves. Jó kedélyű, bőbeszédű, utódaira büszke ember. Ezt a büszkeséget nem mindenütt észlelem! Ahol hiányzik, ott jó viszony sincs. Vajon melyik a következmény?
Tőle hallok először a Cigánykáról, a mácsai úti érről, és tőle tudom azt is meg, hogy az Andóék kertjéig húzódó ért Száraz érnek nevezték. Dombegyházáról mesél, a faluszéli kisiratosiak lakta utcáról, a szobabérleményekről, jó esetben szoba-konyháról a zsidó asszonnál, akinek cirokkereskedése volt, és akivel, ki tudja, mi lett a háború alatt.
– Én ott vótam Magyarországon nyóc éves koromig. Mögszülettem az öregházban (a Kása-portán, Kisiratoson), oszt akkor el is vittek. Szép időben születtem: 1939. július tizedikén! Elmöntünk Dombegyházára, mert kitört a háború, s akkor szaladtak el, hogy ne vigyék apámat a háborúba, de ott is elvitték. (...) Mit csinátunk vóna háborúidő alatt?! Tanákoztunk két gyerök,
s játszottunk ott, ahun senki nem látott minket. Dóléztunk vagy dobátuk a labdát, amilyen labda vót; szaladgátunk. Ez vót akkor. Nem is löhetött más.
Ugyanúgy, mint itt nálunk. Mikor visszakerűtem ide mán nagy gyerök vótam, rá két hétre vót a mártonyi péntök, s akkor, mint ökör az új kaput, lestem. Itt a szomszédba vót egy gyerök, mögismertöttek bennünket. Persze, én rá két hétre mind mondtam: Mönnyünk mán haza, én nem akarok itt maradni!
Mi az a mártonyi péntök?! Nyakas alany Pityu, nehéz beszélgetést vezényelni a társaságában. Ha a mártonyi péntököt nem is fejtik meg a gyöpszéli asszonyok sem, mondanak helyette számomra újat: lucapogácsa.
Úgy tartották, szerencsét hoz annak, aki megtalálja. A lucapogácsa-keresés a gyermekek kedvelt szórakozása volt Luca napján egy-egy banis reményében.