Mivel a kettéosztott szülői portán dédink szomszédságában laknak, és jó szomszédokként gyakran ránéztek, szívesen megállok, ha, mint régen, házuk frontján, a padon ül a szomszédság. Most is kint vannak, ám sietősre sikeredik beszélgetésünk: vendégség volt náluk, lányát kísértötte ki éppen Juci néni. Ilon néni is mellé szegődött a búcsúzkodásban. A tolakodó nyár, kerti munkálatok miatt talán esélyem sem lesz nyugodtan leülni velük, pedig marad bőven tisztáznivaló.
Juci néni: Mink is játszottunk az árokba, hangyásat. Fogócskáztunk, cikáztunk: egy vót ott az árokba, a másik mondta, hogy Mosom, mis…, nem tudom mán! Tudom, hogy mondtunk versöt hozzá. Egy vót benne (az árokban), akkor oszt szaladtunk.
– Az előbb hasonlóan írta le a bolházást Gulyás Rózsika néni.
Juci néni: Igön, bolhás, no az, bolháztunk. Cicamicásat játszottunk.
Kettő mögfogta ja kezit. Egy vót a cica elő, a többi párosan utánna. S akkó a leghátsó páros mindég, aki vót:
– Cicamica, melyk szemöd fáj?
– Mind a kettő egyformán.
– De melyk?
Akkó mondta, hogy a jobbik vagy a bal. Akkó elkezdtünk szaladni.
És, ha szerettük, hogy avval a párral lögyünk, akkó nagyon szaladtunk, hogy újra mögfogjuk egymás kezit; ha nem, akkó a másik nem szaladt, hogy nehogy avval lögyön újra. Akkó mindég a macska mög köllött hogy fogja. Errűl má olyan rég beszétünk!
– S akit megfogott a macska?
Juci néni: Az lött a macska párja. Amaz lött mindég a macska, aki pár nélkül maradt.
Ilonka néni: Voltak ezek a kotárkák, és ott babáztunk, meg kislakodalmat csináltunk mi.
Juci néni: Mink má nem. Éngöm mindég elzavartak a nagyok.
Ilonka néni: Volt menyasszony, vőlegény, összejöttünk sokan.
Csináltunk, mit tudom én miből, bort…
Juci néni: Meggylébűl. Kinyomtuk a meggyet, és a meggylé vót a bor.
Akkó a mönyasszon szabályosan föl vót őtözve: kismönyasszon, -vőlegény.
Möntünk az útcán. S akkó utoljára, mikor bemöntünk a házhoz, akiné vót a lakodalom, akkó ott vót süteményök mög meggybor, meggylé, mer az vót a bor. S akkó a végén mög Marikát is (néhai László Mária), eszömbe jut: hogy becsukták a mönyasszonyt mög a vőlegényt, hát, hogy szerelmesködjönek, a tyúkházba vagy valahova. Gyertök be! – becsaltuk, hogy mönjönek be az újpárok a tyúkházba, oszt akkor rájuk csuktuk az ajtót. Dörömböltek, mög vótak ijedve. Hát, hogy: Csókolódzatok, hát tik vagytok a mönyasszony mög…! (Kacag).
– Ajánlkoztak a gyermekek, hogy menyasszony és vőlegény legyenek?
Ilonka néni: Persze, az nagy szó vót! Én is voltam menyasszony!
– Ilyenkor a szülők sütöttek?
Juci néni: Igön, akiköt möghívtak, szomszéd gyerököket akkor, mög azoknak a szülei, vagy gyütt az a gyerök, oszt hozott egy tányér süteményt.
– Azelőtt megbeszélték?
Juci néni: Csak úgy.
– Mert idő kellett a készítéshez.
– anyuék odavótak dógozni –, kiloptuk a lepedűtűl kezdve mindönt. S akkor ott, mindönt összeszödtünk, főztünk ottan, sütöttünk. Jézusom-atyám, nem is jó elmondani! (Nevet.)
S akkor ott. Nem volt akkor még korcsolya, hanem a lábunkkal iringáltunk.
Jézusom-atyám! Meg szánkáztunk, csináltunk a hóból így föl, föl, föl, s akkor ott. Meg hát csináltuk – mi volt az, a malom? Megrajzoltuk, és akkor kukoricaszemekkel. Sárból, agyagból csináltunk olyan kis kockát, akkor megszárítottuk úgy a párkányon, oszt akkor arra nyomtunk pontokat, és az volt a gurító. Énnekem nem volt játék, egy babám volt tán életembe. Pedig hát ketten voltunk, anyuék építettek.
– Meséltek-e maguknak az öregszülők?
– Hát, nem. Meséskönyvünk az volt, nem sok, egy-kettő, esetleg.
Nagyon szerettünk olvasni.
A Sávai nővérek
Mivel a kettéosztott szülői portán dédink szomszédságában laknak, és jó szomszédokként gyakran ránéztek, szívesen megállok, ha, mint régen, házuk frontján, a padon ül a szomszédság. Most is kint vannak, ám sietősre sikeredik beszélgetésünk: vendégség volt náluk, lányát kísértötte ki éppen Juci néni. Ilon néni is mellé szegődött a búcsúzkodásban. A tolakodó nyár, kerti munkálatok miatt talán esélyem sem lesz nyugodtan leülni velük, pedig marad bőven tisztáznivaló.
Juci néni: Mink is játszottunk az árokba, hangyásat. Fogócskáztunk, cikáztunk: egy vót ott az árokba, a másik mondta, hogy Mosom, mis…, nem tudom mán! Tudom, hogy mondtunk versöt hozzá. Egy vót benne (az árokban), akkor oszt szaladtunk.
– Az előbb hasonlóan írta le a bolházást Gulyás Rózsika néni.
Juci néni: Igön, bolhás, no az, bolháztunk. Cicamicásat játszottunk.
Kettő mögfogta ja kezit. Egy vót a cica elő, a többi párosan utánna. S akkó a leghátsó páros mindég, aki vót:
– Cicamica, melyk szemöd fáj?
– Mind a kettő egyformán.
– De melyk?
Akkó mondta, hogy a jobbik vagy a bal. Akkó elkezdtünk szaladni.
És, ha szerettük, hogy avval a párral lögyünk, akkó nagyon szaladtunk, hogy újra mögfogjuk egymás kezit; ha nem, akkó a másik nem szaladt, hogy nehogy avval lögyön újra. Akkó mindég a macska mög köllött hogy fogja. Errűl má olyan rég beszétünk!
– S akit megfogott a macska?
Juci néni: Az lött a macska párja. Amaz lött mindég a macska, aki pár nélkül maradt.
Ilonka néni: Voltak ezek a kotárkák, és ott babáztunk, meg kislakodalmat csináltunk mi.
Juci néni: Mink má nem. Éngöm mindég elzavartak a nagyok.
Ilonka néni: Volt menyasszony, vőlegény, összejöttünk sokan.
Csináltunk, mit tudom én miből, bort…
Juci néni: Meggylébűl. Kinyomtuk a meggyet, és a meggylé vót a bor.
Akkó a mönyasszon szabályosan föl vót őtözve: kismönyasszon, -vőlegény.
Möntünk az útcán. S akkó utoljára, mikor bemöntünk a házhoz, akiné vót a lakodalom, akkó ott vót süteményök mög meggybor, meggylé, mer az vót a bor. S akkó a végén mög Marikát is (néhai László Mária), eszömbe jut: hogy becsukták a mönyasszonyt mög a vőlegényt, hát, hogy szerelmesködjönek, a tyúkházba vagy valahova. Gyertök be! – becsaltuk, hogy mönjönek be az újpárok a tyúkházba, oszt akkor rájuk csuktuk az ajtót. Dörömböltek, mög vótak ijedve. Hát, hogy: Csókolódzatok, hát tik vagytok a mönyasszony mög…! (Kacag).
– Ajánlkoztak a gyermekek, hogy menyasszony és vőlegény legyenek?
Ilonka néni: Persze, az nagy szó vót! Én is voltam menyasszony!
– Ilyenkor a szülők sütöttek?
Juci néni: Igön, akiköt möghívtak, szomszéd gyerököket akkor, mög azoknak a szülei, vagy gyütt az a gyerök, oszt hozott egy tányér süteményt.
– Azelőtt megbeszélték?
Juci néni: Csak úgy.
– Mert idő kellett a készítéshez.
Juci néni: Akkor nem ilyen süteményök vótak: rétes vót mög kőtt kifli mög hajtogatott. Otthon vót, bepakolták.
– Még Juszti néniék is játszották.
Juci néni: Ők még jobban. Még mán tik is, mink, én mán nem – fordul nővére felé. – Én, ugye, Bélussal (utólag tudom meg, a gyermekkori pajtás apósom), Pistival (dr. Almási István), itt négy fiú vót szomszéd, Janó (néhai László János) gyütt el még. Engöm mindég elzavartak a nagyobbak, me űk mán nagyobbak vótak, a testvérömék öt évvel. Itt vótak lányok: Marika, akkor Kovács Etus, …
Ilon néni: László Etus, … Juci néni: Ika,…
Ilon néni: Hallai Veronka már arrább.
Juci néni: Tehát űk vótak az ű csoportjuk. Énneköm mög nem vót ilyen korosztályombeli. És akkor én a fiúkkal játszottam. És én azér tudom eztöt, mer én mindég a fiúkkal játszottam az árokba, mindég olyan helyt játszottam, ahun fiúk vótak. Sokat játszottunk ilyen páros játékokat. Még olyat is játszottak, én tudom, a fiúk, hogy sárbúl csinátak egy lukat, beleköptek, s akkor odavágták, szétpukkadt, és egy nagyot szót.
Március 12. Godó Andri bácsi
Dólézásra nem vót időnk, mer dógozni köllött. Kétszer érzékenyül el a kapuig vezető járdán: mikor korán elhunyt édesanyjáról beszél; majd, mikor testvéréről meséli, hogy lábát vallatói jéghideg vízzel teli beton kádba tették.
Testvérségen is túlmutató tisztelet mondatja talán vele atyának a hat évvel idősebb bátyot. Kár, hogy nem tudom megörökíteni, mint gubbaszt a két öreg, Andri bácsi és felesége, szül. Hallai Etel a közös zsámolyon, hátukat egymásnak vetve. Mikor újra mennék, két-három hétre rá, Etel néni már öregotthonban, Andri bácsira meg – saját kérésére –, rázárják a kaput.
Grudl-Turi Gábor művészetében központi szerepe van az emberi arcnak. Talán ezért kértem éppen őt, hogy készítsen portrét Godó atyáról.
Hallgatása termékeny csend: hónapok múltán élethű tollrajzot küld. Elképzelem az atya nevét viselő helyi iskola homlokzatán és az iskola okmányain szereplő fejléc elemeként. Megvalósítja Gábor ez utóbbit is! Mi ez a vonzódás, ami egy-egy embert idegen tájakhoz köt? Hisz ő a nyugat magyarországi Csorna gyermeke, Budapesten él – véli, csak átmenetileg –, mégis nyaranta visszatér Kisiratosra, a Málta ház betegei közé. Rajzolja, gondviseli őket, és, amennyire
engedik, gyámolítja a Pió Ház gyermekeit. Grudl-Turi Gábor: Godó atya. 2013, 21x29 cm, tollrajz
Juci néni: Akkor nem ilyen süteményök vótak: rétes vót mög kőtt kifli mög hajtogatott. Otthon vót, bepakolták.
– Még Juszti néniék is játszották.
Juci néni: Ők még jobban. Még mán tik is, mink, én mán nem – fordul nővére felé. – Én, ugye, Bélussal (utólag tudom meg, a gyermekkori pajtás apósom), Pistival (dr. Almási István), itt négy fiú vót szomszéd, Janó (néhai László János) gyütt el még. Engöm mindég elzavartak a nagyobbak, me űk mán nagyobbak vótak, a testvérömék öt évvel. Itt vótak lányok: Marika, akkor Kovács Etus, …
Ilon néni: László Etus, … Juci néni: Ika,…
Ilon néni: Hallai Veronka már arrább.
Juci néni: Tehát űk vótak az ű csoportjuk. Énneköm mög nem vót ilyen korosztályombeli. És akkor én a fiúkkal játszottam. És én azér tudom eztöt, mer én mindég a fiúkkal játszottam az árokba, mindég olyan helyt játszottam, ahun fiúk vótak. Sokat játszottunk ilyen páros játékokat. Még olyat is játszottak, én tudom, a fiúk, hogy sárbúl csinátak egy lukat, beleköptek, s akkor odavágták, szétpukkadt, és egy nagyot szót.
Március 12. Godó Andri bácsi
Dólézásra nem vót időnk, mer dógozni köllött. Kétszer érzékenyül el a kapuig vezető járdán: mikor korán elhunyt édesanyjáról beszél; majd, mikor testvéréről meséli, hogy lábát vallatói jéghideg vízzel teli beton kádba tették.
Testvérségen is túlmutató tisztelet mondatja talán vele atyának a hat évvel idősebb bátyot. Kár, hogy nem tudom megörökíteni, mint gubbaszt a két öreg, Andri bácsi és felesége, szül. Hallai Etel a közös zsámolyon, hátukat egymásnak vetve. Mikor újra mennék, két-három hétre rá, Etel néni már öregotthonban, Andri bácsira meg – saját kérésére –, rázárják a kaput.
Grudl-Turi Gábor művészetében központi szerepe van az emberi arcnak. Talán ezért kértem éppen őt, hogy készítsen portrét Godó atyáról.
Hallgatása termékeny csend: hónapok múltán élethű tollrajzot küld. Elképzelem az atya nevét viselő helyi iskola homlokzatán és az iskola okmányain szereplő fejléc elemeként. Megvalósítja Gábor ez utóbbit is! Mi ez a vonzódás, ami egy-egy embert idegen tájakhoz köt? Hisz ő a nyugat magyarországi Csorna gyermeke, Budapesten él – véli, csak átmenetileg –, mégis nyaranta visszatér Kisiratosra, a Málta ház betegei közé. Rajzolja, gondviseli őket, és, amennyire
engedik, gyámolítja a Pió Ház gyermekeit. Grudl-Turi Gábor: Godó atya. 2013, 21x29 cm, tollrajz