Horváth Manyika
Március 26. Korpa Piri néni és Laci bácsi
Borongós hétfőn indulok a faluvégre, el Gál Misa bácsiék háza előtt, hogy majd visszatértemben benézek. Mikor Laci bácsiékhoz érek, a Nagyfalu utolsó házainak egyikébe, még jó a kedvem, nem sejtem, hogy Misa bácsit, legöregebb adatközlőmet előző nap, virágvasárnap temették.
Laci bácsi zenész volt. (Múltidőbe tehető-e a hivatás?) Gyakran leszáll
kis motorbiciklijéről, még valami újat mond néhány játékról, hagszerről. Hív, menjek, énekelje fel a nótákat, amit még édesanyjától hallott.
Mint máshol a receptes füzetek, olyan gyakoriak Kisiratoson a nótásfüzetek, majdnem minden háznál van, vagy volt. Mindez azt jelentené, hogy az éneklés, a zene a létfenntartás része volt itt. És ma is fontos tényezője a kisiratosi életnek. Gyermek- és felnőtt-citeracsoport alakult, folyamatos az utánpótlás. A kórus kedvéért még Aradról is visszaszármaznak néhányan hétvégére.
Végül: a néptánc! Határainkon túl is elismert néptánccsoport nőtte ki magát a helyi fiatalságból, majd sajnálattal hallom későbbi sétáim egyikén a néptánccsoport tagjaitól, hogy a falunapokon lépnek fel utoljára.
Kellő finanszírozás, helyi visszaigazolás, biztatás hiányában megszűnik a Gyöngyvirág! Utolsó próbájuk közti szünetben kedvetlenül kuporognak a kulturális hajótöröttek. Mennyire más esélyei vannak az életben maradásra szülővárosom, a szentgyörgyi Háromszéknek, ahol állandó az utánpótlás, és nemcsak a táncosok fizetett alkalmazottak, de a koreográfusok, művészeti és gazdasági vezetők egyaránt! Mégis hiszek abban, hogy kellő helyi akarattal és támogatással egy szórvány községet is megillethet a néptáncmozgalom.
Életre hívható egy olyan néptánccsoport, mely előadásaival nemcsak kifelé mutatkozik be, de a szűkebb közösség felé is nyit – táncházak szervezésével, kicsik és nagyok oktatásával.
Laci bácsi: Vót kifaragva egy ilyen bot (Hozzávetőlegesen 15 cm-t mutat.), és akkor elütöttük.
Piri néni: Nem úgy kezdjed! Vót egy kör. És abba át a dólés, akinek vót egy bot mög egy ilyen fa (dólé). És azt elütötte, és annak a többinek bele köllött a házba dobni. Ha nem sikerödött, akkor az kiesött. Akkor ez kimönt a várbúl...
Laci bácsi: De a védő, aki a körbe vót, az mindég igyeközött kiütni, hogy ne sikerödjön a körbe maradjon a dólésbot. Akkor az jött, az ütötte.
Emezek dobták.
Piri néni: Ez vót a dólézás. Akkor vót a cicamica. Vót több pár. Ahány gyerek vót, mind párban vót. Egy elő át így háttal (a cica). Mondták neki, hogy:
– Cicamica, melyik szömed fáj?
– Mind a kettő egyformán!
– Merre vág?
– Mind a kétfelé.
néni csodálattal mesél az idejekorán megözvegyült Dávid nagymamáról, aki esténként rengeteget olvasott lakásán, a jelenkori első osztály melletti, mára befalazott kis szobácskában. Rozálból iskolaszolga lett, és a helyi nőszövetség elnöke. Milyen jó főzött Rozál néni! – emlékezik a képet nézve Falkus Juci néni is. Főzött az iskolásokra a mai tanári, régen ebédlő melletti kis konyhában, éjszaka a bentlakókat vigyázta a hajdani hosszú végházban, a plébniával átellenben.
Hatvan éve a kisiratosi bentlakásos gimnáziumba tömörültek a környékbeli gyerekek! Tavaly újra gimnáziumi rangot erőltettek az iskolára, a kérdéses életű és értelmű nulladik osztály bevezetésével. Mert olyan kevés a gyerek, hogy Csanád fiam évfolyama lesz talán az utolsó, amelyik hat év múlva nem összevont osztályban kezdheti meg az első iskolai évet Kisiratoson.
– Labdázás volt, sokat futballoztunk, én fiúk közt nyőttem föl, lány az kevés volt. Laktunk a Gyöpön is, de akkor nagyon picike voltam, majd a Főutcán. Babáztunk, amire nagyon emlékszök. Mikor megnyőlt, és kikbabádzott a kukorica, leszakítottuk a csüvet, és befonytuk a haját. Azt szerettük jobban babának, mint az igazi babát.
– Kibabádzott azaz megnőtt a haja?
– Igen. Megnyőtt a haja. Volt, amelyiknek olyan hosszú haja volt, hogy be tudtuk fonyni. Kétágba is fonytuk neki. Altattuk, anyásat játszottunk vele.
Meg bújócskáztunk. Számoltunk: Aki bújt, bújt, aki nem, nem. Kidobolom, az lösz a humó! Akkor indútunk és kerestük, hogy merre van. Az odaszaladt, ahol én humtam, és odacsapott. Nem mondott semmit. Még heptikáztunk.
Megrajzoltuk a rajzot, és akkor ugráltunk. Aki leejtette a lábát, az kiesött. Úgy kellett ugrani, ahogy volt a kocka. Egyformát játszottunk fiúk és lányok. A szomszédba tutajoztak. Volt egy nagy lapos.
Március 26. Korpa Piri néni és Laci bácsi
Borongós hétfőn indulok a faluvégre, el Gál Misa bácsiék háza előtt, hogy majd visszatértemben benézek. Mikor Laci bácsiékhoz érek, a Nagyfalu utolsó házainak egyikébe, még jó a kedvem, nem sejtem, hogy Misa bácsit, legöregebb adatközlőmet előző nap, virágvasárnap temették.
Laci bácsi zenész volt. (Múltidőbe tehető-e a hivatás?) Gyakran leszáll
kis motorbiciklijéről, még valami újat mond néhány játékról, hagszerről. Hív, menjek, énekelje fel a nótákat, amit még édesanyjától hallott.
Mint máshol a receptes füzetek, olyan gyakoriak Kisiratoson a nótásfüzetek, majdnem minden háznál van, vagy volt. Mindez azt jelentené, hogy az éneklés, a zene a létfenntartás része volt itt. És ma is fontos tényezője a kisiratosi életnek. Gyermek- és felnőtt-citeracsoport alakult, folyamatos az utánpótlás. A kórus kedvéért még Aradról is visszaszármaznak néhányan hétvégére.
Végül: a néptánc! Határainkon túl is elismert néptánccsoport nőtte ki magát a helyi fiatalságból, majd sajnálattal hallom későbbi sétáim egyikén a néptánccsoport tagjaitól, hogy a falunapokon lépnek fel utoljára.
Kellő finanszírozás, helyi visszaigazolás, biztatás hiányában megszűnik a Gyöngyvirág! Utolsó próbájuk közti szünetben kedvetlenül kuporognak a kulturális hajótöröttek. Mennyire más esélyei vannak az életben maradásra szülővárosom, a szentgyörgyi Háromszéknek, ahol állandó az utánpótlás, és nemcsak a táncosok fizetett alkalmazottak, de a koreográfusok, művészeti és gazdasági vezetők egyaránt! Mégis hiszek abban, hogy kellő helyi akarattal és támogatással egy szórvány községet is megillethet a néptáncmozgalom.
Életre hívható egy olyan néptánccsoport, mely előadásaival nemcsak kifelé mutatkozik be, de a szűkebb közösség felé is nyit – táncházak szervezésével, kicsik és nagyok oktatásával.
Laci bácsi: Vót kifaragva egy ilyen bot (Hozzávetőlegesen 15 cm-t mutat.), és akkor elütöttük.
Piri néni: Nem úgy kezdjed! Vót egy kör. És abba át a dólés, akinek vót egy bot mög egy ilyen fa (dólé). És azt elütötte, és annak a többinek bele köllött a házba dobni. Ha nem sikerödött, akkor az kiesött. Akkor ez kimönt a várbúl...
Laci bácsi: De a védő, aki a körbe vót, az mindég igyeközött kiütni, hogy ne sikerödjön a körbe maradjon a dólésbot. Akkor az jött, az ütötte.
Emezek dobták.
Piri néni: Ez vót a dólézás. Akkor vót a cicamica. Vót több pár. Ahány gyerek vót, mind párban vót. Egy elő át így háttal (a cica). Mondták neki, hogy:
– Cicamica, melyik szömed fáj?
– Mind a kettő egyformán!
– Merre vág?
– Mind a kétfelé.
Nem innent elűrről: a leghátsó mondta eztet. Akkor elkezdtek szaladni, és mög köllött fogja, az lött a cica. A kuskadisznó az úgy vót, hogy vótak oan lukak csináva.
Laci bácsi: S abba köllött belehajtani a labdát.
Piri néni: De eztet nem is tudom, hogy ki vót a kanász (…), akinek ki köllött lükni a labdát.
Laci bácsi: Mindég vót egy védő, aki a lukba nem engedte be a labdát.
Mind gurigáztak ezek a kuskadisznózók, kuskadisznózták vóna a lukba, de ott át a védő.
Piri néni: Mög vót a gödörbe a bolházás.
Laci bácsi: Szömbekötőzés.
Piri néni: Elvesztöttem zsebkendőmet, majdnem úgy vót, asszöm…
Nem, mer mög köllött fogja. Bekötötték a szömit, oszt mög köllött fogja azt a másikat.
Laci bácsi: Rohangásztak el mellette mög minden.
Piri néni: Hogy is vót az, hogy:
– Mit ásol, héjja? – héjjázás
Akkor oszt: Hiss el héjja, hiss! – hajtottuk a héjját. Szaladni köllött el, hogy ne fogja mög a héja azt a gyerököt. Mer, ugye, a Gyöpön laktunk, sok gyerök vót ott, és hajtottuk a héjját.
Laci bácsi: A Kekecsön lakott, tudja.
Piri néni: A Kekecsön születtem. Tudja, még mái napig is mögsíratom a házunkat. Mingyán a sarkon. Ott a kútágason fut a komló. Még a mi időnkben is futott, amibű csináták a párt régön. Olyan illata van annak! (Könnybe lábad a szeme, mikor a szülőházról mesél, ahol már idegönyök laknak.) Mög aztán a heptikázás.
Laci bácsi: Vót a feleshumós. Már nem véleközök rá, hogy milyen szabályok vótak ott is. El vót osztva kétfele. A Némöthékhön jártunk. Akkor vótak négy-öt gyerök egy házná, nem egy. Na, és akkor összegyűltek a gyerökök, s oszt akkor elbújtak a szűrűn. Vót egy rakomány szalma, széna,
kúp, szárkúpok, oszt akkor keresték azt, akik elbújtak, feleshumósok. Oda köllött érni a szalmáhun, hogy rátögye a kezit, és kidobolja.
– Miért feleshumós?
Laci bácsi: Hát mer két csapat játszotta. S akkor egyik bújt, a másik pedig … (megkereste), ez vót a feleshumózás.
– Mi a szűrű?
Laci bácsi: Ahun vót leraktározva a takarmány.
Piri néni: Nem ez, mer ezt első udvarnak hítták, amaztat lent, ahun vót a kotárka, kúpok, mög ezök, az a szűrű vót.
Laci bácsi: Lennebb a kert vót. S akkor elnézték nekünk! Most, hogy tíz-tizenöt gyerök feleshumózzon egy szűrűn…?! Az öreg Némöth Jóska elnézte a gyerököknek. Máma ki engedné mög, hogy a gyerökök tajcsoljanak egy udvaron, hogy a szűrűn bújócskázzanak?
– Tajcsoljanak?
Piri néni: A sárat, a sarat, hogy tapossa.
Laci bácsi: Behordják a sarat. Teszöm föl, ha valaki kinn szaladgál a szűrűn, milyen annak lábbelije? Csupa sár, és akkor…! Máma már nem engednék mög.
Amikor az iskoláról beszélünk, ki-ki korosztálybelijéről, elképedek, hogy azokat leszámítva, akiket a szülők a gyermek akarata ellenére kivettek az iskolából, és dologra fogtak, a többség mondhatni úri szeszélyből hagyta ott az iskolát. Ezt a szülők nem akadályozták meg, jól jött a munkáskéz. Kivétel is akad, persze: Falkus Juci néni édesapja soha nem nyugodott bele, hogy lánya nem tanult tovább, mert megijedt a bentlakástól, Aradtól, ami akkor Óperencián túli távolságnak tűnt egy olyan lánynak, aki addig nem járt a faluhatáron túl.
Eszembe jut Juszti dédink is, a jeles tanuló, akiért a tanító családi látogatást tett, úgy kérte az édesapját, hogy tovább taníttassa. Nem adom el a fődem, hogy postáskisasszonyt csinájak a lányombúl! De aminek menni kellett, ment is. Ha nem lánya taníttatására, hát be a kolhozba, ingyér. És maradt a lánya okos, hajnaltól vakulásig gürcölőparasztasszony, akit haláláig bántottak apja szavai, s aki talán ezért küzdött, hogy fia minél többet tanulhasson.
Piri néni: Röngetegen vótunk, két első osztály vót. Na és, gondolhati el, hogy köllött vinni vagy nyolcvan tyúkot az iskolába.
– Miért?
Piri néni: Én nem tudom, köllött vinni vagy nyulat, vagy tyúkot.
Nem innent elűrről: a leghátsó mondta eztet. Akkor elkezdtek szaladni, és mög köllött fogja, az lött a cica. A kuskadisznó az úgy vót, hogy vótak oan lukak csináva.
Laci bácsi: S abba köllött belehajtani a labdát.
Piri néni: De eztet nem is tudom, hogy ki vót a kanász (…), akinek ki köllött lükni a labdát.
Laci bácsi: Mindég vót egy védő, aki a lukba nem engedte be a labdát.
Mind gurigáztak ezek a kuskadisznózók, kuskadisznózták vóna a lukba, de ott át a védő.
Piri néni: Mög vót a gödörbe a bolházás.
Laci bácsi: Szömbekötőzés.
Piri néni: Elvesztöttem zsebkendőmet, majdnem úgy vót, asszöm…
Nem, mer mög köllött fogja. Bekötötték a szömit, oszt mög köllött fogja azt a másikat.
Laci bácsi: Rohangásztak el mellette mög minden.
Piri néni: Hogy is vót az, hogy:
– Mit ásol, héjja? – héjjázás
Akkor oszt: Hiss el héjja, hiss! – hajtottuk a héjját. Szaladni köllött el, hogy ne fogja mög a héja azt a gyerököt. Mer, ugye, a Gyöpön laktunk, sok gyerök vót ott, és hajtottuk a héjját.
Laci bácsi: A Kekecsön lakott, tudja.
Piri néni: A Kekecsön születtem. Tudja, még mái napig is mögsíratom a házunkat. Mingyán a sarkon. Ott a kútágason fut a komló. Még a mi időnkben is futott, amibű csináták a párt régön. Olyan illata van annak! (Könnybe lábad a szeme, mikor a szülőházról mesél, ahol már idegönyök laknak.) Mög aztán a heptikázás.
Laci bácsi: Vót a feleshumós. Már nem véleközök rá, hogy milyen szabályok vótak ott is. El vót osztva kétfele. A Némöthékhön jártunk. Akkor vótak négy-öt gyerök egy házná, nem egy. Na, és akkor összegyűltek a gyerökök, s oszt akkor elbújtak a szűrűn. Vót egy rakomány szalma, széna,
kúp, szárkúpok, oszt akkor keresték azt, akik elbújtak, feleshumósok. Oda köllött érni a szalmáhun, hogy rátögye a kezit, és kidobolja.
– Miért feleshumós?
Laci bácsi: Hát mer két csapat játszotta. S akkor egyik bújt, a másik pedig … (megkereste), ez vót a feleshumózás.
– Mi a szűrű?
Laci bácsi: Ahun vót leraktározva a takarmány.
Piri néni: Nem ez, mer ezt első udvarnak hítták, amaztat lent, ahun vót a kotárka, kúpok, mög ezök, az a szűrű vót.
Laci bácsi: Lennebb a kert vót. S akkor elnézték nekünk! Most, hogy tíz-tizenöt gyerök feleshumózzon egy szűrűn…?! Az öreg Némöth Jóska elnézte a gyerököknek. Máma ki engedné mög, hogy a gyerökök tajcsoljanak egy udvaron, hogy a szűrűn bújócskázzanak?
– Tajcsoljanak?
Piri néni: A sárat, a sarat, hogy tapossa.
Laci bácsi: Behordják a sarat. Teszöm föl, ha valaki kinn szaladgál a szűrűn, milyen annak lábbelije? Csupa sár, és akkor…! Máma már nem engednék mög.
Amikor az iskoláról beszélünk, ki-ki korosztálybelijéről, elképedek, hogy azokat leszámítva, akiket a szülők a gyermek akarata ellenére kivettek az iskolából, és dologra fogtak, a többség mondhatni úri szeszélyből hagyta ott az iskolát. Ezt a szülők nem akadályozták meg, jól jött a munkáskéz. Kivétel is akad, persze: Falkus Juci néni édesapja soha nem nyugodott bele, hogy lánya nem tanult tovább, mert megijedt a bentlakástól, Aradtól, ami akkor Óperencián túli távolságnak tűnt egy olyan lánynak, aki addig nem járt a faluhatáron túl.
Eszembe jut Juszti dédink is, a jeles tanuló, akiért a tanító családi látogatást tett, úgy kérte az édesapját, hogy tovább taníttassa. Nem adom el a fődem, hogy postáskisasszonyt csinájak a lányombúl! De aminek menni kellett, ment is. Ha nem lánya taníttatására, hát be a kolhozba, ingyér. És maradt a lánya okos, hajnaltól vakulásig gürcölőparasztasszony, akit haláláig bántottak apja szavai, s aki talán ezért küzdött, hogy fia minél többet tanulhasson.
Piri néni: Röngetegen vótunk, két első osztály vót. Na és, gondolhati el, hogy köllött vinni vagy nyolcvan tyúkot az iskolába.
– Miért?
Piri néni: Én nem tudom, köllött vinni vagy nyulat, vagy tyúkot.
A szüleink kint vótak répát szödni, mink, ugye, möntünk a Gyöpön, mer ott laktunk. Mögfogtuk a körösztanyám tyúkját, annak a barátnőimnek a tyúkját.
Két tyúkot mögfogtunk, elvittük az iskolába, hát otthon nem adtak tyúkot, se nyulat, semmit. És, ugye, mögtutták, hát, ugye, keresték a tyúkot… És aztán nem mertünk mönni iskolába, otthattuk. Vót ilyen esti iskola, és kijártuk a nyócat végül.
– Laci bácsi?
Laci bácsi: A hatodikat nem jártam végig, én is otthattam a hatodikot.
Akkor vót az igazgató Szabó, az volt a természetrajztanár. Kezembe adtak egy pácát, kiállítottak a térképhön, hogy magyarázzam mög, dombvidék, síkvidék, hegyvidéke Romániának. Nem vót, aki átvigyön, pedig két évvel öregebb bátyám vót, senki nem segített ezen a nehézségön. Én mindig kettest kaptam, mer nem tudtam mögmagyarázni. Nem tudtam eligazodni a térképön, hogy melyik a dombvidék, melyik a sík vidék, pedig hát egyszerű. Ez miatt hattam ott az iskolát. És onnan kezdve kinn vótunk a határba: möntünk répát szödni, kendört vágni, mindön mezőgazdasági munkát. Elmöntem ’66-ba a vasúthon, iskolát csinátam, s akkor onnan möntem nyugdíjba. Hát, emlékszök rá, hogy akkoribaj vót arra főd, arra möntünk a Kekecsön körösztül: apám, anyám, gyerök, hároman. Oszt akkor möntem én, kis féketőt mögtanátam a csatornaparton.
– Mit talált?
Laci bácsi: Kis féketőt. Kislányoknak a fejükbe. Én visszaszaladtam, hogy: Etus néni, biztos a kislányoké ez a fékető!
Piri néni: Mert anyámat Etusnak hítták.
Laci bácsi: Az hát, elhagyják mindég! A Pirié ez a fékető! Nem gondoltam, hogy a feleségöm lösz! Az egymásra tanálás később vót. Huszonöt évös vótam, amikor megnősűtem.
Piri néni: Ide lehozott a sors, a faluvégre.
– Faluvégről faluvégre került.
Piri néni: Az (a Kekecs) a falu közepibe van, csak falu szélin. Hát tudja ki vót ott? Hát ott vót a Vince (Almási Vince), a főmakher! Akkor ott vót a Sávai Magdi, aki most gyütt haza Némötországbúl. Akkor vót a Terék Erzsi, az elkerűt. Akkor vót a Gyüre. Ott vót két: Gyüre Jani – az elkerűt Aradra, a Julis. Akkor vót Kurtucz Boris, az Iratosra mönt férjhön. Vót a Hüggel Laci, vót ez a Bugyur Jancsi, Sallai Feri, Sallai Jóska, Uretyán Jancsi, Uretyán Rozi, Kurtucz Jancsi, Papp Jancsi, Papp Jóska, a Csuhai gyerökök: Csuhai Pityu, Csuhai Jóska, Csuhai Pali, Csuhai Gyuszi. A Rajcsik Magdi, mert az
Annus mög a Lajcsi nem. Akkor járt Antal Pétör, Andó Misu, Kunszabó Gyuri, Almási Matyi innent e. Akkor Lévai Pityu, az is mérnök lött, möghalt. Messzirűl rokonság. (…) Vót Etánk, a mi Etánk, akkor vót a Csehócki Rozika, sok gyerök vót akkor arra.
Há mink Julival kicsik vótunk, de mindég ott vótunk a nagyok közt.
Cicamicáztunk. Ez a Lévai Pityu, ez nagy magos vót, mint tán most a férjem, olyan nagy, magos fiú vót. Mink vótunk a zavarók, hát csúszott vagy öt métröt is utánunk, de nem bírt mögfogni. Aztán mán mikor kezdtünk járni úgy a bálba, oszt elkezdtek ott csúfolni, mert az mondták: Vélekszöl rám?
Mondom: Há, mire? Mert itt mög vót fonyva így a hajunk, csak egyik részre vót így a haj összeszödve, csüngött le, és mindég möghúzgálták a hajunkat a nagyobbak nekünk. És mindég mondtam: Te vójtáj az? - Nem! És akkor én:
Ütmejem én a madarat a tojjájúl! Nagyon sejpösek vótunk, mind ketten, Juli is mög én is. Mikor jártunk mán bálba, azt mondták: Ütmejitek-e még a madajat a tojjájúl? Űk öregebbek vótak.
Laci bácsi: Más világ vót! Most tudja valaki, hogy hogy működik a csíplőgép? Én ahon is jártam. Még akkor kívível búzát csípöltünk. Most a kombájn levágja.
Piri néni: Tavasszal mögkezdtük az acatolást. Gyerökök acatoltuk acatolóval a búzát. Utána mi gyütt? A kóréverögetés. Az vót a gazdag, akinek nagy rakás kóréja vót. Olyan piszkos munka vót az! A szárnak a tüvit köllött egy bottal verögetni.
Laci bácsi: És úgy mondták, hogy a kóréból köllött lerakni a rakásokat: a csirkéket. Na szödjük össze a csirkéket! Sok ilyen kis rakás vót, az vót a csirke, s akkó vittük nagy rakásba. Végig a búzafődön vót tíz-tizenöt nagy rakás, s akkor gyütt a kocsi, az hazahozta. Az volt az egész évi tüzelés.
Piri néni: Kint a szűrűn raktuk le kupacokba, mint most a szénát.
Laci bácsi: És akkoriba még a Gyöpre is, tehénganéjjal is tüzeltünk, szárítottuk, Szanda Gyuri bácsi, aki vigyázott (a gulyára), az fölforgatta.
Szögén világ vót, mög sokat köllött dógozni!
A szüleink kint vótak répát szödni, mink, ugye, möntünk a Gyöpön, mer ott laktunk. Mögfogtuk a körösztanyám tyúkját, annak a barátnőimnek a tyúkját.
Két tyúkot mögfogtunk, elvittük az iskolába, hát otthon nem adtak tyúkot, se nyulat, semmit. És, ugye, mögtutták, hát, ugye, keresték a tyúkot… És aztán nem mertünk mönni iskolába, otthattuk. Vót ilyen esti iskola, és kijártuk a nyócat végül.
– Laci bácsi?
Laci bácsi: A hatodikat nem jártam végig, én is otthattam a hatodikot.
Akkor vót az igazgató Szabó, az volt a természetrajztanár. Kezembe adtak egy pácát, kiállítottak a térképhön, hogy magyarázzam mög, dombvidék, síkvidék, hegyvidéke Romániának. Nem vót, aki átvigyön, pedig két évvel öregebb bátyám vót, senki nem segített ezen a nehézségön. Én mindig kettest kaptam, mer nem tudtam mögmagyarázni. Nem tudtam eligazodni a térképön, hogy melyik a dombvidék, melyik a sík vidék, pedig hát egyszerű. Ez miatt hattam ott az iskolát. És onnan kezdve kinn vótunk a határba: möntünk répát szödni, kendört vágni, mindön mezőgazdasági munkát. Elmöntem ’66-ba a vasúthon, iskolát csinátam, s akkor onnan möntem nyugdíjba. Hát, emlékszök rá, hogy akkoribaj vót arra főd, arra möntünk a Kekecsön körösztül: apám, anyám, gyerök, hároman. Oszt akkor möntem én, kis féketőt mögtanátam a csatornaparton.
– Mit talált?
Laci bácsi: Kis féketőt. Kislányoknak a fejükbe. Én visszaszaladtam, hogy: Etus néni, biztos a kislányoké ez a fékető!
Piri néni: Mert anyámat Etusnak hítták.
Laci bácsi: Az hát, elhagyják mindég! A Pirié ez a fékető! Nem gondoltam, hogy a feleségöm lösz! Az egymásra tanálás később vót. Huszonöt évös vótam, amikor megnősűtem.
Laci bácsi: Az hát, elhagyják mindég! A Pirié ez a fékető! Nem gondoltam, hogy a feleségöm lösz! Az egymásra tanálás később vót. Huszonöt évös vótam, amikor megnősűtem.