Egy féllábú embör, megy lassan az útcán.
Hóna alatt mankó, tarisznya a vállán.
Szakálla megnőve, rég volt, hogy elindul, – majnem leesik a fogam!
Szomorú fogságbúl most ő megszabadul.
Messziről jött nagyon, messze idegenből, Régen nem hallott hírt a szülőföldjéről.
Volt neki kis háza ebben a városkába, Hűséges jó párja, szép kis fiacskája.
Hej, de régen volt az, mikor őket látta!
Azúta messze járt, oda volt fogságban.
Egy ház előtt kispad, leült pihenyni, Bizon alig győzött lélegzetet szenni.
Ezen útcasarkon van az ő kis háza, Azon gondoskodik, hogy fogadja-je párja.
– Nem a régi vagyok, én nyomorék lettem, Talán nem is kellek! Miért is születtem?!
Két kezébe fogja könnytől ázott arcát:
– Talán most temetem lelkem boldogságát.
Jöttek a gyermökök, az útast körülfogják:
– Bácsi, hová való? Nem üsmerjük magát!
– Tik kicsik voltatok, mikor én elmentem.
Bizon több éve már, hogy nyomorék lettem.
Gyermekek, messziről jöttem én hozzátok, Kérdezem tölletök: ki fiai vagytok?
– Én vagyok a sarki Tóth Pálnak a fia, Az én apám se nem jött a háborúból haza.
Én kicsike voltam, nem is ismerhettem, De azért anyámmal őérte könnyeztem.
Anyám elmesélte, milyen jó volt apám.
De terólad gondoskodnak, van italod, ételed.
Felel búsan a rab madár, a szava oly zokogó:
– Hiába van szép kalickám, mint az arany, csillogó;
hiába van eledelöm;
hiába van italom, tarka tollas kebelömben a szívem fáj, salyog nagyon.
Pici szárnyam meg-megreszket, szeretnék elszállani
oda, ahol úgy legyeznek az erdő hűs árnyai.
Jaj, de szép a smargat (!) erdő, jaj de szép a tarka rét,
a kakukkfű, (Másodjára: A kakukk rét-et mond.) a hajlongó szarkaláb és margarét!
Jaj de nehéz, bús a rabság!
Adj hálát az Istennek,
hogy a szárnyad fönt (Másodjára: Fönn az égbe, magosságba.) a fénylő magosságba leböghet.
Mögsajnáta a kis fecske a szögénn (!) rab madarat, összehívta a fecskéket, és most gyűlést tartanak.
Mingyán el is határozták a fecskék a gyűlésön, kinyitják a kis kalicka ajtóját nagy ügyesen.
Úgy is töttek a kis fecskék:
szabad lött a rab madár!
Övé már a zúgó erdő, övé a rét, a határ.
Aszongya Annuska, tögyem föl a fogam, me sejpös vagyok. A bögrébe a fogam, ott ennek a helye. Föltöszöm, hátha tisztábban mondom. Mamád nem nevetött, hogy gyüttetök?
Féllábú jembör
Egy féllábú embör, megy lassan az útcán.
Hóna alatt mankó, tarisznya a vállán.
Szakálla megnőve, rég volt, hogy elindul, – majnem leesik a fogam!
Szomorú fogságbúl most ő megszabadul.
Messziről jött nagyon, messze idegenből, Régen nem hallott hírt a szülőföldjéről.
Volt neki kis háza ebben a városkába, Hűséges jó párja, szép kis fiacskája.
Hej, de régen volt az, mikor őket látta!
Azúta messze járt, oda volt fogságban.
Egy ház előtt kispad, leült pihenyni, Bizon alig győzött lélegzetet szenni.
Ezen útcasarkon van az ő kis háza, Azon gondoskodik, hogy fogadja-je párja.
– Nem a régi vagyok, én nyomorék lettem, Talán nem is kellek! Miért is születtem?!
Két kezébe fogja könnytől ázott arcát:
– Talán most temetem lelkem boldogságát.
Jöttek a gyermökök, az útast körülfogják:
– Bácsi, hová való? Nem üsmerjük magát!
– Tik kicsik voltatok, mikor én elmentem.
Bizon több éve már, hogy nyomorék lettem.
Gyermekek, messziről jöttem én hozzátok, Kérdezem tölletök: ki fiai vagytok?
– Én vagyok a sarki Tóth Pálnak a fia, Az én apám se nem jött a háborúból haza.
Én kicsike voltam, nem is ismerhettem, De azért anyámmal őérte könnyeztem.
Anyám elmesélte, milyen jó volt apám.
Oly sok szépet mesélt rólla édösanyám!
Az én édösapám, hogyha hazajönne, Akkor sose folyna az én anyám könnye.
A féllábú embörnek megeredt a könnye:
– Magzatom, gyermököm, jöjj az én keblemre!
Én vagyok az apád! Hol van a jó anyád, Aki tégöd nevelt, és vigyázott reád?
– Gyerünk apám, haza, én majd elvezetlek!
Meglátod, jó apám, én mindig szeretlek!
Anyám nincsen otthon, odavan dolgozni, Majd én elszaladok neki megmondani.
– Gyerünk, fiam, haza! Mentek nagy boldogan, Kiskapu kitárul, a gazda betoppan.
Elöl ment az apa, utána a fia, Örömest síkoltva jött az édösanya:
– Egyetlen, jó párom, csakhogy hazajöttél!
Jaj, de sokat szenvedtem, mióta elmönté!
Agodalmak közt teltek szomorú napjaim, Bizontalanságokba húlottak könnyeim.
Végre itt vagy nállam, kebledre pihenek.
Édös párom, téged én nagyon szeretlek!
Apa, anya, gyermök összeölelkőztek, Váratlan örömtől boldogan könnyeztek.
Fényes nap rásütött hűséges arcukra, Boldogság ráborult erre a családra.
No, mos mondasd mán el, hogy gyün ki! Ez elolvassa utánam? No, olvastasd el!
Gyűjtőútjuk után a gyerekek Rab madár illusztrációkat készítenek.
Ha még nem is tudják felmérni munkájuk értékét, örömük szembetűnő. Valami mással próbálkozhattak a passzív tévézés helyett. Érezhették a mentés és létrehozás talán nem egészen tudatos örömét!
Nagy Anikóval keressük a versek eredetét, és érdekes talányra bukkanunk: A kutya meg a nyúl című verset a világhálón több oldalon Benedek Eleknek tulajdonítják, míg aztán – néhány szóbeli eltéréssel – véletlenszerűen akadok rá egy Gárdonyi Géza olvasókönyvben. Végül Dorka talál egy a hasonló című Benedek Elek mesére, mely valószínűsíti, hogy a kisbaconi író mesében dolgozta fel azt a történetet, amit Gárdonyi versben. A Féllábú
jembör egy székelyföldi gyűjtésben, Péter Domokosné közlésében A rokkant katona címen jelenik meg. A rab madár szerzőjét meg sem találjuk, de a fel-felbukkanó irodalmi szóhasználat jelzi, hogy egyik sem helyi népköltés, mégis úgy maradt fönn Kisiratoson, hogy helyivé formálták. Helyenként beszivárog az őzés, bizonyos helyi szófordulatok, pl. az én apám se nem jött, bár ez valóban kisiratosiasan gyütt-ként hangzana. Föltűnik, hogy skandálva mondja Annus néni a verset, csakúgy, mint mindenki más, aki még a gyűjtés során verset mond, kivéve, talán hivatásánál fogva, vőfély Sebők Józsefet.
Tanácstalanul állok Dorkával szemben is, amikor verset tanul. Nem értem, miért éneklik a verset, és mondják az éneket már óvodáskorban?! Anikó is bosszankodik, legalább abban segítene, hogy az időmértékes verselést jobban megértenék hetedikben a gyerekek!
Február 27. és március 12., 15., 17. Misa bácsi és Ilon néni
Félek öreg ismerőseimet, szeretteimet viszontlátni: vajon mennyire tépázta meg őket a kíméletlen mulandóság. Inkább kerülöm a találkozást, gyáván, hosszan, a súllyal, hogy a halogatott viszontlátás még fájdalmasabb lesz. Négy éve, apósom halála után jártam először Gál Misa bácsiéknál.
Szerették az orvosukat, felé áradó szeretetüket magamon éreztem. Vissza- -visszatértem, legutóbb két éve. Csak, mióta szomszédságukba költöztünk, hűtlenedtem el tőlük. Misa bácsi kilencvenkét éves korában még minden nap elbiciklizett ebédért a Máltáig (a faluban így nevezik röviden a Kisiratosi Máltai Segélyszolgálat mozgássérült központját). Most a falu legöregebbjeként a kilencvennegyediket tapossa, és már a kapuig sem kísér ki… Amikor meglátnak, Ilon néni még felkiált örömében,de Misa bácsinak a lelkesedése is megfáradt közben. Néhány családi kép készül. Fiúk van itt, István, és a szomszédból a rokony Gál Magdus néni. Ez is egy újabb jel, fiúk hétvégi ittléte, hogy már segítségre szorulnak, hisz Pisti Magyarországon él, ritkán jön, sajnálkozik már évekkel előbb Ilon néni. Mindnyájan a hencsörön húzódnak össze. Hencsör, talán mert henyélnek rajta, magyarázza a szó jelentését lányuk, Piroska.
A következő héten az öregeket magukban találom. Ilon néni előtt kis füzet – imáit mondja. Amint belépek, sebtében összehajtogat egy papírost, imádságos füzetét, könyvét elpakolja, szemérmesen, mint aki féltett titkát őrzi. Misa bácsi mellette féloldalt ül, maga elé néz. Ű talán másképp csinája,
Oly sok szépet mesélt rólla édösanyám!
Az én édösapám, hogyha hazajönne, Akkor sose folyna az én anyám könnye.
A féllábú embörnek megeredt a könnye:
– Magzatom, gyermököm, jöjj az én keblemre!
Én vagyok az apád! Hol van a jó anyád, Aki tégöd nevelt, és vigyázott reád?
– Gyerünk apám, haza, én majd elvezetlek!
Meglátod, jó apám, én mindig szeretlek!
Anyám nincsen otthon, odavan dolgozni, Majd én elszaladok neki megmondani.
– Gyerünk, fiam, haza! Mentek nagy boldogan, Kiskapu kitárul, a gazda betoppan.
Elöl ment az apa, utána a fia, Örömest síkoltva jött az édösanya:
– Egyetlen, jó párom, csakhogy hazajöttél!
Jaj, de sokat szenvedtem, mióta elmönté!
Agodalmak közt teltek szomorú napjaim, Bizontalanságokba húlottak könnyeim.
Végre itt vagy nállam, kebledre pihenek.
Édös párom, téged én nagyon szeretlek!
Apa, anya, gyermök összeölelkőztek, Váratlan örömtől boldogan könnyeztek.
Fényes nap rásütött hűséges arcukra, Boldogság ráborult erre a családra.
No, mos mondasd mán el, hogy gyün ki! Ez elolvassa utánam? No, olvastasd el!
Gyűjtőútjuk után a gyerekek Rab madár illusztrációkat készítenek.
Ha még nem is tudják felmérni munkájuk értékét, örömük szembetűnő. Valami mással próbálkozhattak a passzív tévézés helyett. Érezhették a mentés és létrehozás talán nem egészen tudatos örömét!
Nagy Anikóval keressük a versek eredetét, és érdekes talányra bukkanunk: A kutya meg a nyúl című verset a világhálón több oldalon Benedek Eleknek tulajdonítják, míg aztán – néhány szóbeli eltéréssel – véletlenszerűen akadok rá egy Gárdonyi Géza olvasókönyvben. Végül Dorka talál egy a hasonló című Benedek Elek mesére, mely valószínűsíti, hogy a kisbaconi író mesében dolgozta fel azt a történetet, amit Gárdonyi versben. A Féllábú
jembör egy székelyföldi gyűjtésben, Péter Domokosné közlésében A rokkant katona címen jelenik meg. A rab madár szerzőjét meg sem találjuk, de a fel-felbukkanó irodalmi szóhasználat jelzi, hogy egyik sem helyi népköltés, mégis úgy maradt fönn Kisiratoson, hogy helyivé formálták. Helyenként beszivárog az őzés, bizonyos helyi szófordulatok, pl. az én apám se nem jött, bár ez valóban kisiratosiasan gyütt-ként hangzana. Föltűnik, hogy skandálva mondja Annus néni a verset, csakúgy, mint mindenki más, aki még a gyűjtés során verset mond, kivéve, talán hivatásánál fogva, vőfély Sebők Józsefet.
Tanácstalanul állok Dorkával szemben is, amikor verset tanul. Nem értem, miért éneklik a verset, és mondják az éneket már óvodáskorban?! Anikó is bosszankodik, legalább abban segítene, hogy az időmértékes verselést jobban megértenék hetedikben a gyerekek!
Február 27. és március 12., 15., 17. Misa bácsi és Ilon néni
Félek öreg ismerőseimet, szeretteimet viszontlátni: vajon mennyire tépázta meg őket a kíméletlen mulandóság. Inkább kerülöm a találkozást, gyáván, hosszan, a súllyal, hogy a halogatott viszontlátás még fájdalmasabb lesz. Négy éve, apósom halála után jártam először Gál Misa bácsiéknál.
Szerették az orvosukat, felé áradó szeretetüket magamon éreztem. Vissza- -visszatértem, legutóbb két éve. Csak, mióta szomszédságukba költöztünk, hűtlenedtem el tőlük. Misa bácsi kilencvenkét éves korában még minden nap elbiciklizett ebédért a Máltáig (a faluban így nevezik röviden a Kisiratosi Máltai Segélyszolgálat mozgássérült központját). Most a falu legöregebbjeként a kilencvennegyediket tapossa, és már a kapuig sem kísér ki… Amikor meglátnak, Ilon néni még felkiált örömében,de Misa bácsinak a lelkesedése is megfáradt közben. Néhány családi kép készül. Fiúk van itt, István, és a szomszédból a rokony Gál Magdus néni. Ez is egy újabb jel, fiúk hétvégi ittléte, hogy már segítségre szorulnak, hisz Pisti Magyarországon él, ritkán jön, sajnálkozik már évekkel előbb Ilon néni. Mindnyájan a hencsörön húzódnak össze. Hencsör, talán mert henyélnek rajta, magyarázza a szó jelentését lányuk, Piroska.
A következő héten az öregeket magukban találom. Ilon néni előtt kis füzet – imáit mondja. Amint belépek, sebtében összehajtogat egy papírost, imádságos füzetét, könyvét elpakolja, szemérmesen, mint aki féltett titkát őrzi. Misa bácsi mellette féloldalt ül, maga elé néz. Ű talán másképp csinája,
világosít fel Ilon néni, majd sorolja: Eredj, csapd el az útcát!, vagy: Eredj, csapd föl az útcát! – mondtuk régön, hogy elsöpreni az útcát. Nagyon tiszta falu vót, az árkokat is fölsöpröttük tisztára, és így játszottunk. Vót egy zavaró, a fogó.
Amelyiköt elfogta, az lött a fogó. – Most te vagy a fogó! – Ha a kicsi lött a fogó, kibújtak a nagyobbak űtülle. Ez vót a zavaró vagy a fogócska. A bolházást hasonlóképpen írja le, mégis állítja, hogy két különböző játék volt a kettő.
Majd megadja magát: Löhet, hogy egyre mönt a kettő. Misa bácsi helyesbít: a fogócskát nem az árokban játszották. Bárhol lehetett szaladni. A bolházásnál viszont, ha valakit az utcán vagy a járdán fogott meg a fogó, nem számított;
csak az árokban foghatta el a bolhát. Ilon néni szabadkozik: 1940 és ’45 között a magyarországi Kevermesre költözött a család, majd csak azért tértek vissza, mert az édesapja egyetlen fiúgyermeke volt az öregeknek, és a nénjének sem volt utódja. Nem lehetett őket magukra hagyni.
Kristóf Ilon 1930-ban született, nyolc osztályt végzett, bár, mondja, Magyarországon kilenc osztályt jártak akkoriban, csak az oroszok bejöttével vezették be a nyolc osztályos általánost. Ilon néni tizenöt éves volt hazagyüttükkor. Misa bácsi korábban, ’19-ben született, és hét osztályt járt.
A háború alatt ő már fiatalember. A nyolc fiútestvér közül csak Mihály marad a határ innenső oldalán. Itt fogtak katonának. Öt évig volt Bukarestben. A bűrözésre, amit Godó Andri bácsitól hallok egy nappal korábban, bólint Misa bácsi. A fiúk játszották egymás ellen, labdával érinteni kellett az ellenfelet.
Te vagy a bűr! felszólítással ő lett a dobó. Majd mindkét végét högyösre mögfaragtuk, bottal ütöttük el – meséli Misa bácsi a dóléról. A kuskadisznózást kiegészíti: Te vagy a kuskadisznó! felkiáltással terelgették a labdát a lyukba.
Egyetlen luk vót. Valakinek köllött vigyázni, hogy ne bírja a másik bedobni.
Eccerre csak egy ütötte ki fával a labdát, a disznót. Ilon néni időközben a sublótban keresgél: ollót, papírt vesz elő, hogy mintát készítve mutassa, hogy készült a ruha a csutkababának. Ujjai szaporán, szakavatottan mozognak, pedig talán hetven éve is van annak, amikor legutóbb készített hasonlót. Cirokszárbú, kukoricacsutkábú baba. A kukoricacsutkát kétfelé hasították, abbú kigyütt a keze. Továbblép a kislakodalomra. Maj mindég én vótam a mönyasszony! Varga Palcsi vót a vőlegény, a hónaljáig értem. Misa bácsi megélénkül. A kert teli vót szárkúpokkal. Csendőröztünk: a tolvaj elbújt a szárkúpban, a csendőr kereste.
Vótunk tizenöt-húszan is, ahogy összegyütt a banda. Ebben a házban született, a Nagyfaluban, az 501. szám alatt. Még a dídöregapám is itt születött. Csak a ház beosztása volt más: kevesebb és nagyobb szobák, hogy három ágy is elfért egy-egyben, sarokpad, mert egyszerre tizennégyen is ettek a napszámosokkal
együtt. Nagy volt a gazdaság, nyolcvan hód fődje vót apósomnak. Volt vagy negyven süldőjük, kint legeltek a legelőn; nyolc tehenük a házvégi istállóban;
tizenöt lovuk a kapu melletti lóistállóban, a házzal átellenben. A gyerekek is be voltak fogva. Nyáron a nagyobbak a mezei munkát, a kisebbek meg a házi munkát végezték. Misa is. Tizenkét éves koromban mán négy tehenet fejtem.
Mikor harmadszorra jövök, Ilon néni rosszul van, a hencsörön fekszik, a kemencének fordulva. Misa bácsi a lábánál ül, magába révedten. Hallhatja, de semmi jelét nem mutatja annak, hogy hallgatja is lányával folytatott beszélgetésünket. Ilon néni mély álomban lehet, mert csak bő fél óra múlva veszi észre, hogy ott vagyok. Egy szólás üti meg a fülemet. Örökké itt övött a rezes. Állandóan itt vótam, vagy örökké itt övött a fene, szól a magyarázat.
Szülei lakodalma kapcsán megtudom Piroskától azt is: az volt a szokás, hogy éjfélkor a leányos háztól a legényes házhoz vitték a menyasszonyt – Mönyünk a kálátóba! – ahonnan az ara csak reggel tért vissza szétnézni. A legényesháznál volt a menyasszontánc meg az újasszontánc is. Majd visszakanyarodunk az egyszemélyes ágyra, amiről a tévét nézik fektükben a szülei. Azon veszeködtek sokáig, kié a hencsör. Annak idején, amikor hozzájuk mentem, mindig a Duna tévét nézték. (Vajon melyikük győzelme jeléül?) A változás beálltát, az elmúlást a némán tűntető tévé is jelzi.
Kizárni igyekezvén a közelről rettegető jelzéseket, Piroskával a tájnyelv visszaszorulásáról társalgunk. Évtizedek óta él Aradon. A falubeliek közt is vannak, akik őzni és ezni egyaránt tudnak. Néhányan elhagyják az őzést, talán csak otthon használják, mint egy kényelmes, de vásott, vállalhatatlan háziruhát. Eszembe jutnak a csongrádi anyanyelvápoló táborok, amikor a nyelvész professzorok nem győzték ismételgetni, hogy a nyelvjárás nem szégyen; ha nem beszéljük, kihal. Kifejezetten örülök tehát, amikor kislányom rendre i-t használ egyes szám harmadik személyben a jelen idő jelzéseképpen: találi, csináli, fordíti. Piroska megmutatja a belső komrát – régen ilyen is volt, lécekkel elkerítve a kamra belső része, ahová a disznóságokat aggatták biztonsággal. Ilyen már a tájháznál nincs, de Misa bácsiéknál még mindig van, nemhogy van: használják! Használták, mert mikor legközelebb mennék, hogy visszaadjam az idekölcsönzött fényképeket és Ilon néni elsőáldozási emléklapját Hodács Ágost aláírásával, zárt kapukat találok. Megtorpanásomat majdnem hallom, olyan erős bennem a felismerés, amit pillanatok múlva erősít meg Sallai Zsuzsa, a legidősebb báty, Jóska bácsi unokája: tegnap, virágvasárnap temették Misa bácsit, szombatra virradóra halt meg. Még mindig nem békéltem meg a kisiratosi temetkezési szokással, hogy
világosít fel Ilon néni, majd sorolja: Eredj, csapd el az útcát!, vagy: Eredj, csapd föl az útcát! – mondtuk régön, hogy elsöpreni az útcát. Nagyon tiszta falu vót, az árkokat is fölsöpröttük tisztára, és így játszottunk. Vót egy zavaró, a fogó.
Amelyiköt elfogta, az lött a fogó. – Most te vagy a fogó! – Ha a kicsi lött a fogó, kibújtak a nagyobbak űtülle. Ez vót a zavaró vagy a fogócska. A bolházást hasonlóképpen írja le, mégis állítja, hogy két különböző játék volt a kettő.
Majd megadja magát: Löhet, hogy egyre mönt a kettő. Misa bácsi helyesbít: a fogócskát nem az árokban játszották. Bárhol lehetett szaladni. A bolházásnál viszont, ha valakit az utcán vagy a járdán fogott meg a fogó, nem számított;
csak az árokban foghatta el a bolhát. Ilon néni szabadkozik: 1940 és ’45 között a magyarországi Kevermesre költözött a család, majd csak azért tértek vissza, mert az édesapja egyetlen fiúgyermeke volt az öregeknek, és a nénjének sem volt utódja. Nem lehetett őket magukra hagyni.
Kristóf Ilon 1930-ban született, nyolc osztályt végzett, bár, mondja, Magyarországon kilenc osztályt jártak akkoriban, csak az oroszok bejöttével vezették be a nyolc osztályos általánost. Ilon néni tizenöt éves volt hazagyüttükkor. Misa bácsi korábban, ’19-ben született, és hét osztályt járt.
A háború alatt ő már fiatalember. A nyolc fiútestvér közül csak Mihály marad a határ innenső oldalán. Itt fogtak katonának. Öt évig volt Bukarestben. A bűrözésre, amit Godó Andri bácsitól hallok egy nappal korábban, bólint Misa bácsi. A fiúk játszották egymás ellen, labdával érinteni kellett az ellenfelet.
Te vagy a bűr! felszólítással ő lett a dobó. Majd mindkét végét högyösre mögfaragtuk, bottal ütöttük el – meséli Misa bácsi a dóléról. A kuskadisznózást kiegészíti: Te vagy a kuskadisznó! felkiáltással terelgették a labdát a lyukba.
Egyetlen luk vót. Valakinek köllött vigyázni, hogy ne bírja a másik bedobni.
Eccerre csak egy ütötte ki fával a labdát, a disznót. Ilon néni időközben a sublótban keresgél: ollót, papírt vesz elő, hogy mintát készítve mutassa, hogy készült a ruha a csutkababának. Ujjai szaporán, szakavatottan mozognak, pedig talán hetven éve is van annak, amikor legutóbb készített hasonlót. Cirokszárbú, kukoricacsutkábú baba. A kukoricacsutkát kétfelé hasították, abbú kigyütt a keze. Továbblép a kislakodalomra. Maj mindég én vótam a mönyasszony! Varga Palcsi vót a vőlegény, a hónaljáig értem. Misa bácsi megélénkül. A kert teli vót szárkúpokkal. Csendőröztünk: a tolvaj elbújt a szárkúpban, a csendőr kereste.
Vótunk tizenöt-húszan is, ahogy összegyütt a banda. Ebben a házban született, a Nagyfaluban, az 501. szám alatt. Még a dídöregapám is itt születött. Csak a ház beosztása volt más: kevesebb és nagyobb szobák, hogy három ágy is elfért egy-egyben, sarokpad, mert egyszerre tizennégyen is ettek a napszámosokkal
Vótunk tizenöt-húszan is, ahogy összegyütt a banda. Ebben a házban született, a Nagyfaluban, az 501. szám alatt. Még a dídöregapám is itt születött. Csak a ház beosztása volt más: kevesebb és nagyobb szobák, hogy három ágy is elfért egy-egyben, sarokpad, mert egyszerre tizennégyen is ettek a napszámosokkal