&
&
ParlandoSzabad a bikának keresködni nállam is, nállad is.
œJ œJ œJ œj œJ œJ œJ œj œJ œJ œJ œj œJ œJ œJ œj œJ œJ œJ œj œJ œJ œJ œj
(Gál Ilonnal szemben ő Nál-lam van az arangyűrű-t énekel. Mindketten skandálják az utolsó sort.) S akkó köllött hogy keresse, oszt akkó nyitottuk ki a tenyerünket, (…). Nyisd ki tenyeredöt! Akkó kinyitottuk, nem vót a gyűrű, mer, ugye, becsaptuk. Ű leste, hogy kinek adjuk. A középső valakinek odaadta, s azér mondjuk, hogy Szabad a bikának, mer valaki kinn vót, hogy gyühetött be, s az ki köllött tanája biztosan. Inkább bent játszódott, télön. Kint mondtuk a csigabigát, a cserebogarat.” (Falkus Julianna) Szabad a bikának nállam is, másnál is keresködni. (Péli Irén) Oláh Piros és Falkus Margit azt meséli, hogy a kezükbe gyűrűt tettek, vagy valami más kis tárgyat, és így énekeltek:
Csöm-csöm gyű-rű, Kal-lan-gyű-rű, Nál-lad, nál-lad A-ran-gyű-rű.
Itt pi-pál-nak, Itt füs-töl-nek,
Szabad a bikának keresgéni énnálam is, másná is.
Gyühet a bika, keresd mög a gyűrűt!
„Nem körbeültek, hanem ahogy ültek a padkán. Na, mondjuk, hogy vótak négyen. S akkor vót egy, nálla vót a gyűrű, vagy, ami vót, s énekölte:
Csöm-csöm… S akiné vót (a gyűrű), az fölvátotta emeztöt (aki a gyűrűt az ő kezébe csente). Az vót a bika, aki mögkereste a gyűrűt. Akiné mögtanáta, akkor ű lött a bika.” (Oláh Piros) „Akiné mögtanáta, az mönt el (keresőnek; aki kereste a gyűrűt), az mondta tovább.” (Pelle Anna)
A játék egyik változata
Csónak
„Aztán ellenközőleg összehúzza (a papírcsákót), és mikor összehajtotta, akkor a közepit szétnyomja, és akkor marad olyan, mint egy hajó, csónaknak neveztük. Mikor abba az időbe vót az árkokba víz, mindjá csinátunk egyet, oszt beletöttük a vízbe, hogy úszkát ottan, míg el nem ázott.” (Lévai Lajos) Csónakázás l. Tutajozás
Csöm-csöm, gyűrű. Csömcsömgyűrűzés
„Összetöttük a kezünket, és akkó egy így, ahogy símogatta, nálla vót a gyűrű – mutatja –, de nem biztos, hogy magának adtam, hanem mönt tovább az, aki a körbe vót, és mondta:
Csöm csöm,- gyű - rű, kal - lan gyű - rű, nál - lam, nál -lad
a - rany -gyű - rű. Itt - füs - töl - nek, ott pi - pál - nak.
24
&
&
&
ParlandoSzabad a bikának keresködni nállam is, nállad is.
œJ œJ œJ œj œJ œJ œJ œj œJ œJ œJ œj œJ œJ œJ œj œJ œJ œJ œj œJ œJ œJ œj
(Gál Ilonnal szemben ő Nál-lam van az arangyűrű-t énekel. Mindketten skandálják az utolsó sort.) S akkó köllött hogy keresse, oszt akkó nyitottuk ki a tenyerünket, (…). Nyisd ki tenyeredöt! Akkó kinyitottuk, nem vót a gyűrű, mer, ugye, becsaptuk. Ű leste, hogy kinek adjuk. A középső valakinek odaadta, s azér mondjuk, hogy Szabad a bikának, mer valaki kinn vót, hogy gyühetött be, s az ki köllött tanája biztosan. Inkább bent játszódott, télön. Kint mondtuk a csigabigát, a cserebogarat.” (Falkus Julianna) Szabad a bikának nállam is, másnál is keresködni. (Péli Irén) Oláh Piros és Falkus Margit azt meséli, hogy a kezükbe gyűrűt tettek, vagy valami más kis tárgyat, és így énekeltek:
Csöm-csöm gyű-rű, Kal-lan-gyű-rű, Nál-lad, nál-lad A-ran-gyű-rű.
Itt pi-pál-nak, Itt füs-töl-nek,
Szabad a bikának keresgéni énnálam is, másná is.
Gyühet a bika, keresd mög a gyűrűt!
„Nem körbeültek, hanem ahogy ültek a padkán. Na, mondjuk, hogy vótak négyen. S akkor vót egy, nálla vót a gyűrű, vagy, ami vót, s énekölte:
Csöm-csöm… S akiné vót (a gyűrű), az fölvátotta emeztöt (aki a gyűrűt az ő kezébe csente). Az vót a bika, aki mögkereste a gyűrűt. Akiné mögtanáta, akkor ű lött a bika.” (Oláh Piros) „Akiné mögtanáta, az mönt el (keresőnek; aki kereste a gyűrűt), az mondta tovább.” (Pelle Anna)
Csörgő
„Kerek (gömb alakú) fém, van olyan csík benne, s van neki olyan foggantyúja, amibe bele löhetött tönni (a szíjat), hogy bírja a nyakába tönni a kutyának. Zárt, kis kavicsok vótak benne. Vót, akinek kettő is vót, pláne a pásztorkutyáknak, hogy mikor szaladt, arról mögismerték azt is, hogy nem löhetött lelűni, az úgy csörgött.” (Oláh Piros) „Azt jobban kutyáknak szokták tönni a nyakukba a pásztorembörök. Hogyha kűtte ja csorda után a pásztor a kutyát, azok a csörgetéstűl is mán mögijedtek, és térültek vissza, hogy ne tapossák a nagyobb füvet, mer oan pásztázva legöltették a birkát. Ha vót kóborkutya, dobozokat rákötöttünk a farkára, oszt elöngedtük. Szaladt az útcán végig!” (Lévai Lajos) Csutkatorony. Vár
„Mindig azt mondták, hogy Na, csinájunk kolzetot! Mikor morzsoltak, télön, kézzel, a csutkát félrehányták, a gyerökök mind beleültek, hogy: Csináljunk házat! Akkor úgy tötték: így kettőt, úgy kettőt, és jó magosra fölrakta. Mikor mán nagyon magos vót, akkor öszeomlott. Akkor csinátak kúpot belőlle, úgy, mint kártyábúl. Vót, aki ellökte, akkor nevették, a másik haragudott, hogy mé lökte jel. Így tőtötték az idejüket.” (Oláh Piros) „Morzsoltak így télön bent, s mink, gyerökök raktuk külön-külön a csutkát. Várépítés csutkából.” (Falkus Julianna) „A kukoricát, amikor lemorzsolják, marad a csutkája, s akkor én azt szépen fogtam: egy sort, szóval kettőt így raktam, akkor kettőt úgy (egymásra kettessévek keresztbe), így egy építményt tudtam belőle. Én összerakosgattam, mindég kettesével raktam, hogy maradjanak hézagok, valami hasonló, mint ma a lego. Öt éves körül lehettem. Azóta is bennem van az az ösztön, hogy faragjak, és most már fából, tornyot építsek.” (Kása János)
Csúzlizás l. Parittyázás Csülkös
„Vöttünk egy fadarabot, egy ekkorát – 10 centinyit –, möghögyöztük a végit, és beleállítottuk a fődbe. Vöttünk egy kést, és akkor azt dobáni köllött ilyen magasságrúl - fél méternyiről – a fődbe bele. Így. Térgyepűve vagy gugúva dobtunk, mer föntről, ugye, nem mén. Először az élivel, hogy álljon bele. Ha beleát, nem baj az, ha srégön is, de álljon bele, nem ütöttünk a csülökre rá.
Utána fekve a kést a tenyerünkbe töttük, (tenyerüket megfordítva dobtak), nem mindönkinek sikerűt. Ha nem sikerűt, ütöttünk rá a csülökre. Utána a kézfejre töttük a kést, fekve. Negyedikre a kisujjra mög a mutatóujjra, fekve. Utoljára, a középső mög a gyűrűs ujjra töttük fekve a kést. Öt fajta dobás vót. Ha nem át bele, a késnek a végivel rávertünk a csülökre, arra a botra. Ha beleát, akkor nem. Akárhányszor nem át bele, azt a csülköt addig vertük, még belemönt.
Azt foggal köll kihúzni. Mikor annyira belemönt a fődbe, hogy már csak egy pincurka maradt kinn belőle, hogy ki bírd húzni a fogaddal, akkor köllött csináni a fődbe, ahova mén az állad, egy lukat (hogy ki lehessen húzni a pálcát). Ez vót a büntetés.” (Horváth Margit) Egy-egy gyerek mind az öt pozícióból dobott. A többiek csak akkor ütöttek a csülökre, ha nem sikerült a dobó dobása. Így „vót aki egyből ki bírta húzni. Ha hatan játszottunk, ott a Gróza térön mink sokan vótunk, az belemönt egész a fődig, gödröt köllött ásni az állának, hogy kihúzza a fogával.” (Horváth Margit) Korábban nem játszhatták: „Nálunk tiltott volt, ha mán möglátta valaki idősebb – mert vót, mint gyeröknek abba az időbe, kisbicskája –, s ha möglátták, hogy a gyerökök közt valamelyik kivötte, szót a szülőnek, mögfenyítöttek, be köllött tönni a zsebbe. Ha enni akartunk, … (csak akkor szabadott a bicskát elővenni). Minálunk ez nem engedélyözött.”
(Lévai Lajos)
Di(j)ótörés l. Sótörő Disznózás
„Sokan összegyűtünk, majdnem mindön házban lány vót, csak egy vót fiú.
Oszt a fiút lefogtuk: Itt a disznó, fogjuk mög! Mögfogtuk, mögnyomkodtuk jó.
De nem bántottuk mink. Ez vót a disznózás.” (Süli Katalin) Dob l. Kidobolás
Dobolós l. Humós. Humózás. Humócska
Csörgő
„Kerek (gömb alakú) fém, van olyan csík benne, s van neki olyan foggantyúja, amibe bele löhetött tönni (a szíjat), hogy bírja a nyakába tönni a kutyának. Zárt, kis kavicsok vótak benne. Vót, akinek kettő is vót, pláne a pásztorkutyáknak, hogy mikor szaladt, arról mögismerték azt is, hogy nem löhetött lelűni, az úgy csörgött.” (Oláh Piros) „Azt jobban kutyáknak szokták tönni a nyakukba a pásztorembörök. Hogyha kűtte ja csorda után a pásztor a kutyát, azok a csörgetéstűl is mán mögijedtek, és térültek vissza, hogy ne tapossák a nagyobb füvet, mer oan pásztázva legöltették a birkát. Ha vót kóborkutya, dobozokat rákötöttünk a farkára, oszt elöngedtük. Szaladt az útcán végig!” (Lévai Lajos) Csutkatorony. Vár
„Mindig azt mondták, hogy Na, csinájunk kolzetot! Mikor morzsoltak, télön, kézzel, a csutkát félrehányták, a gyerökök mind beleültek, hogy: Csináljunk házat! Akkor úgy tötték: így kettőt, úgy kettőt, és jó magosra fölrakta. Mikor mán nagyon magos vót, akkor öszeomlott. Akkor csinátak kúpot belőlle, úgy, mint kártyábúl. Vót, aki ellökte, akkor nevették, a másik haragudott, hogy mé lökte jel. Így tőtötték az idejüket.” (Oláh Piros) „Morzsoltak így télön bent, s mink, gyerökök raktuk külön-külön a csutkát. Várépítés csutkából.” (Falkus Julianna) „A kukoricát, amikor lemorzsolják, marad a csutkája, s akkor én azt szépen fogtam: egy sort, szóval kettőt így raktam, akkor kettőt úgy (egymásra kettessévek keresztbe), így egy építményt tudtam belőle. Én összerakosgattam, mindég kettesével raktam, hogy maradjanak hézagok, valami hasonló, mint ma a lego. Öt éves körül lehettem. Azóta is bennem van az az ösztön, hogy faragjak, és most már fából, tornyot építsek.” (Kása János)
Csúzlizás l. Parittyázás Csülkös
„Vöttünk egy fadarabot, egy ekkorát – 10 centinyit –, möghögyöztük a végit, és beleállítottuk a fődbe. Vöttünk egy kést, és akkor azt dobáni köllött ilyen magasságrúl - fél méternyiről – a fődbe bele. Így. Térgyepűve vagy gugúva dobtunk, mer föntről, ugye, nem mén. Először az élivel, hogy álljon bele. Ha beleát, nem baj az, ha srégön is, de álljon bele, nem ütöttünk a csülökre rá.
Utána fekve a kést a tenyerünkbe töttük, (tenyerüket megfordítva dobtak), nem mindönkinek sikerűt. Ha nem sikerűt, ütöttünk rá a csülökre. Utána a kézfejre töttük a kést, fekve. Negyedikre a kisujjra mög a mutatóujjra, fekve. Utoljára, a középső mög a gyűrűs ujjra töttük fekve a kést. Öt fajta dobás vót. Ha nem át bele, a késnek a végivel rávertünk a csülökre, arra a botra. Ha beleát, akkor nem. Akárhányszor nem át bele, azt a csülköt addig vertük, még belemönt.
Azt foggal köll kihúzni. Mikor annyira belemönt a fődbe, hogy már csak egy pincurka maradt kinn belőle, hogy ki bírd húzni a fogaddal, akkor köllött csináni a fődbe, ahova mén az állad, egy lukat (hogy ki lehessen húzni a pálcát). Ez vót a büntetés.” (Horváth Margit) Egy-egy gyerek mind az öt pozícióból dobott. A többiek csak akkor ütöttek a csülökre, ha nem sikerült a dobó dobása. Így „vót aki egyből ki bírta húzni. Ha hatan játszottunk, ott a Gróza térön mink sokan vótunk, az belemönt egész a fődig, gödröt köllött ásni az állának, hogy kihúzza a fogával.” (Horváth Margit) Korábban nem játszhatták: „Nálunk tiltott volt, ha mán möglátta valaki idősebb – mert vót, mint gyeröknek abba az időbe, kisbicskája –, s ha möglátták, hogy a gyerökök közt valamelyik kivötte, szót a szülőnek, mögfenyítöttek, be köllött tönni a zsebbe. Ha enni akartunk, … (csak akkor szabadott a bicskát elővenni). Minálunk ez nem engedélyözött.”
(Lévai Lajos)
Di(j)ótörés l. Sótörő Disznózás
„Sokan összegyűtünk, majdnem mindön házban lány vót, csak egy vót fiú.
Oszt a fiút lefogtuk: Itt a disznó, fogjuk mög! Mögfogtuk, mögnyomkodtuk jó.
De nem bántottuk mink. Ez vót a disznózás.” (Süli Katalin) Dob l. Kidobolás
Dobolós l. Humós. Humózás. Humócska
Dobozütés
„Dobozokat állítottak föl a (búcsúban), és vótak labdák, s akkor alul vót öt sor, följebb négy sor, mint a konzervdoboz, egyre kevesebb, és te köllött dobjál, s ahányat sikerűt leütni, s ha sikerűt mindöt leütni, a fődíjat elnyerted. Ha ötöt ütötöttél le, mögnézték azt a számot – az ajándékok számozva vótak – akkor az ötös ajándékot elkaptad.” (Falkus Julianna)
Dólé. Dólézás
Ez volt talán az egyik legközkedveltebb játék Kisiratoson, mégsem tudják a mai gyerekek, mi a dólé. „Mindkét végét högyösre mögfaragtuk, bottal ütöttük el.”
(Gál Mihály) Tapasztó Rozál a dólézást összeköti a tavasszal, amikor a gyallyat tüzelőnek darabolták, ebből törték a dólét is. Generációnként, utcánként van itt-ott eltérés a játékleírásban: volt, hogy a dólét kalappal kapták el; volt, hogy kintről vissza kellett röpíteni a körbe, ahonnan kiütötték; volt, amikor haladtak vele: ha nem tudták a dólét visszadobni a körbe, ahová leesett, onnan ütötték ki újra. Van, aki szerint leginkább a fiúk játszották, de több adatközlő emléke rácáfol erre: „(…) ki tud nagyobbat ütni. Ezt a Gyöpön csinátuk. Ilyen darab dólét csinátunk faágbúl – mutat egy kanálra –, möghögyöztük a két végit, így, oszt azt ütöttük egy bottal, egy karódarabbal. Ahogy kiröpűt, vót, aki visszaütötte. Aki, mondjuk, dobta vissza, be oda énhozzám, én kiütöttem, akkó újra beütötték, mi kiütöttük. Ha én nem tudtam, más. Melyik milyen messze el tudta ütni, az játszott jobban.” (Almási Anna) „Csinátak egy nagy kört az udvaron, (...) egy nagy várat, mög vót egy dólé. A közepin át egy fiú, vagy egy lány bottal, kintrűl mög dobták be. De, aki a kör közepin vót, az visszaütötte mindég, hogy ne szálljon a körnek a közepibe. Ha besikerűt dobni, akkor az kerűt a közepibe (aki bedobta).” (Tóth Rozál) „(…) mindönki egy-egy körben át, onnan dobta ki ki-ki a maga dóléját. Az nyert, aki messzebre dobott.”
(Horváth Margit) „Nekünk nem vót röndös dólénk, hanem csutkábúl vótak egy-egy darabok, és akkor letörtük a fának a vastagabb ágát. A röndös dólé mög vót csináva fábúl: ilyen hosszúkásra faragták mög, azt a szüleink csináták mög. És akkor vastagabbúl vót a botja is mögcsináva. És akkor möghúztunk egy vonalat, ott át mindegyik sorba, és ki messzibbre ütötte. Először játszottunk vele. Akkor: Na most mindegyik kapura üt! Akkor mindég öt banyink vót, tíz banyi vót, úgy gyűttöttük gyerökként cukorkára.” (Fodor Rozália). A pénzre dólézás viszont nem volt jellemző. „A dólézás egy botos gyerekjáték, és azt úgy kellett játszani, hogy vót egy körülbelül másfél méteres ütőbot, s vót egy
Dólé és dólésbot, 5x3 cm, 50 cm, fa. Készítő: Lévai Lajos
tizenöt-húsz centis fadarab, azt kellett ütni. Én úgy emlékszem, hogy egy kis árkot kellett csinálni a földbe, mert általában kint játszottuk, a szabadban, a legelőn. Egy kis árkot csináltunk, és úgy tettük a kis botocskát az árok szélire, hogy az egyik vége belelógott. Azt az egyik végét megütöttük, erre felpördítettük a kicsi botot, a nagy bottal pedig elütöttük távolra. Ki tudta távolabbra ütni ezt a kis botot, az kapott pontot. Utána természetesen számoltuk is, és különböző büntetéseket róttunk, vagy különböző nyereményeket azoknak, akik távolabbra tudták ütni.” (Almási Vince) Vannak, akik kétfajta dóléjátékot játszottak: „Csinász egy kört. Benn ász a körbe. Föl köllött dobni a dólét, és elütni. Akkor elszát, akkor onnan dobták vissza, be abba a körbe. Mikor dobta be, ha bírtad, elütötted. Ha nem ütötted ki, akkor jött a másik. Amikor földobtad, oszt elütötted, és az nem bírta bedobni, oszt te se gyüttél ki a körbűl, leesött kint valahol, akkor onnan ütötted mán tovább. Az vót a haladós. Vót, amék a deszkán vót. Tehát, rátöttünk egy karóra egy darab deszkát, rátöttük (egyik felére a dólét), a másikra ráütöttünk, az föl, a levegőbe röpűt, azt mög köllött kapni. (...) tartottuk a sipkát, hogy azzal kapjuk el.” (Lévai Lajos) „Az a dólé, mint egy olyan… – látott olyan vajat, amit olyan izébe csinának? –, a dólé úgy nézött ki, mög vót ütője neki, letöttük oda a dólét. Vót itt is kapu, amott is kapu. Az ellenségnek azt dobtuk bottal. A kapu csak egy luk. Ennyi vót a dólézásunk!” (Péli Irén) Gyűjtőutam végén új fogalmakkal egészül ki
Dobozütés
„Dobozokat állítottak föl a (búcsúban), és vótak labdák, s akkor alul vót öt sor, följebb négy sor, mint a konzervdoboz, egyre kevesebb, és te köllött dobjál, s ahányat sikerűt leütni, s ha sikerűt mindöt leütni, a fődíjat elnyerted. Ha ötöt ütötöttél le, mögnézték azt a számot – az ajándékok számozva vótak – akkor az ötös ajándékot elkaptad.” (Falkus Julianna)
Dólé. Dólézás
Ez volt talán az egyik legközkedveltebb játék Kisiratoson, mégsem tudják a mai gyerekek, mi a dólé. „Mindkét végét högyösre mögfaragtuk, bottal ütöttük el.”
(Gál Mihály) Tapasztó Rozál a dólézást összeköti a tavasszal, amikor a gyallyat tüzelőnek darabolták, ebből törték a dólét is. Generációnként, utcánként van itt-ott eltérés a játékleírásban: volt, hogy a dólét kalappal kapták el; volt, hogy kintről vissza kellett röpíteni a körbe, ahonnan kiütötték; volt, amikor haladtak vele: ha nem tudták a dólét visszadobni a körbe, ahová leesett, onnan ütötték ki újra. Van, aki szerint leginkább a fiúk játszották, de több adatközlő emléke rácáfol erre: „(…) ki tud nagyobbat ütni. Ezt a Gyöpön csinátuk. Ilyen darab dólét csinátunk faágbúl – mutat egy kanálra –, möghögyöztük a két végit, így, oszt azt ütöttük egy bottal, egy karódarabbal. Ahogy kiröpűt, vót, aki visszaütötte. Aki, mondjuk, dobta vissza, be oda énhozzám, én kiütöttem, akkó újra beütötték, mi kiütöttük. Ha én nem tudtam, más. Melyik milyen messze el tudta ütni, az játszott jobban.” (Almási Anna) „Csinátak egy nagy kört az udvaron, (...) egy nagy várat, mög vót egy dólé. A közepin át egy fiú, vagy egy lány bottal, kintrűl mög dobták be. De, aki a kör közepin vót, az visszaütötte mindég, hogy ne szálljon a körnek a közepibe. Ha besikerűt dobni, akkor az kerűt a közepibe (aki bedobta).” (Tóth Rozál) „(…) mindönki egy-egy körben át, onnan dobta ki ki-ki a maga dóléját. Az nyert, aki messzebre dobott.”
(Horváth Margit) „Nekünk nem vót röndös dólénk, hanem csutkábúl vótak egy-egy darabok, és akkor letörtük a fának a vastagabb ágát. A röndös dólé mög vót csináva fábúl: ilyen hosszúkásra faragták mög, azt a szüleink csináták mög. És akkor vastagabbúl vót a botja is mögcsináva. És akkor möghúztunk egy vonalat, ott át mindegyik sorba, és ki messzibbre ütötte. Először játszottunk vele. Akkor: Na most mindegyik kapura üt! Akkor mindég öt banyink vót, tíz banyi vót, úgy gyűttöttük gyerökként cukorkára.” (Fodor Rozália). A pénzre dólézás viszont nem volt jellemző. „A dólézás egy botos gyerekjáték, és azt úgy kellett játszani, hogy vót egy körülbelül másfél méteres ütőbot, s vót egy
Dólé és dólésbot, 5x3 cm, 50 cm, fa. Készítő: Lévai Lajos
tizenöt-húsz centis fadarab, azt kellett ütni. Én úgy emlékszem, hogy egy kis árkot kellett csinálni a földbe, mert általában kint játszottuk, a szabadban, a legelőn. Egy kis árkot csináltunk, és úgy tettük a kis botocskát az árok szélire, hogy az egyik vége belelógott. Azt az egyik végét megütöttük, erre felpördítettük a kicsi botot, a nagy bottal pedig elütöttük távolra. Ki tudta távolabbra ütni ezt a kis botot, az kapott pontot. Utána természetesen számoltuk is, és különböző büntetéseket róttunk, vagy különböző nyereményeket azoknak, akik távolabbra tudták ütni.” (Almási Vince) Vannak, akik kétfajta dóléjátékot játszottak: „Csinász egy kört. Benn ász a körbe. Föl köllött dobni a dólét, és elütni. Akkor elszát, akkor onnan dobták vissza, be abba a körbe. Mikor dobta be, ha bírtad, elütötted. Ha nem ütötted ki, akkor jött a másik. Amikor földobtad, oszt elütötted, és az nem bírta bedobni, oszt te se gyüttél ki a körbűl, leesött kint valahol, akkor onnan ütötted mán tovább. Az vót a haladós. Vót, amék a deszkán vót. Tehát, rátöttünk egy karóra egy darab deszkát, rátöttük (egyik felére a dólét), a másikra ráütöttünk, az föl, a levegőbe röpűt, azt mög köllött kapni. (...) tartottuk a sipkát, hogy azzal kapjuk el.” (Lévai Lajos) „Az a dólé, mint egy olyan… – látott olyan vajat, amit olyan izébe csinának? –, a dólé úgy nézött ki, mög vót ütője neki, letöttük oda a dólét. Vót itt is kapu, amott is kapu. Az ellenségnek azt dobtuk bottal. A kapu csak egy luk. Ennyi vót a dólézásunk!” (Péli Irén) Gyűjtőutam végén új fogalmakkal egészül ki
tudásom: egyértelmű különbség van kiütő és dobó között. A kiütő, aki a körből kiüti a dólét, amit majd a többieknek, a dobóknak vissza kell dobni. Ha valaki elkapta – ez volt az elkapás – vagy visszadobta a dólét akörbe, ő maga állt be a körbe kiütőnek. Ha nem kapták el, és nem is tudták visszadobni, haladás jött:
azaz a kiütő onnan ütött újra, ahova a dólét, a kört el nem találva, visszadobták.
„Vót olyan helyzet, hogy 20-21 évös legényök innen, a Kekecsről kihaladtak arra egész a Zsillérig.” (Nagy Mátyás) A röndös dólé hosszúkásra faragott fadarab (Fodor Rozália), de ezen kívül a gyerekek kihegyezett faágat vagy csutkát is használtak. Létezett egy kör, vár, ház vagy kapu, amelyben az elütő állott. Védő vagy elütő tehát aki a várban állt, és kiütötte, elütötte a dólét, védte a várat, hogy ne tudják oda visszaütni a dólét a többiek, a dobók, a körön kívül
„Vót olyan helyzet, hogy 20-21 évös legényök innen, a Kekecsről kihaladtak arra egész a Zsillérig.” (Nagy Mátyás) A röndös dólé hosszúkásra faragott fadarab (Fodor Rozália), de ezen kívül a gyerekek kihegyezett faágat vagy csutkát is használtak. Létezett egy kör, vár, ház vagy kapu, amelyben az elütő állott. Védő vagy elütő tehát aki a várban állt, és kiütötte, elütötte a dólét, védte a várat, hogy ne tudják oda visszaütni a dólét a többiek, a dobók, a körön kívül