Furcsa forrásból indulunk ki, a FB-ról: Onnan, ahol Konrad Zacharias Lorenz nagyszerű osztrák zoológus-ornitológusnak, a klasszikus összehasonlító magatartáskutatás úttörőjének, akit a modern etológia egyik megalapítójának is szoktak nevezni, érdekes megállapítása hangzik el:
„Önök nem fogják elhinni nekem, de létezik élőlényeknek olyan társadalma, közössége, ahol valóban a legjobbak irányítanak. Sajnos, ezt manapság egyelőre csak a páviánoknál tapasztalhat-juk.”
Ma (2018.09.03) nincs kedvem a társadalmak irányításának kérdéseivel foglalkozni, meg írtam is a ma egyetlen szuperhatalom vezetőiről több írásban, illetve kizárólag róluk szól az I. kötet.
Most csupán a társadalomkritikával foglalkozó területhez szólok hozzá, ahhoz is egyelőre nagyon tömören.
Kedves ismerős óriási késéssel hívta fel a figyelmem két, Pogátsa Zoltánnal folytatott interjúra.24,25 Szidom, pedig ő legalább figyelmeztetett, én viszont, aki a magyar közgazdászok friss áramlatához tartozó kiváló közgazdásznak tartom, és oda szoktam figyelni a megnyilvánulásaira, most fontos megnyilatkozásait eresztettem el a fülem mellett! Olyat is mondott, nagyon határozottan, és nyomaték kedvéért megismételve, hogy „szabadverseny nincs”! Kevesen merik ezt ilyen határozottsággal kimondani, én közéjük tartozom. Gyorsan meg is rendeltem azt a könyvét, amelyről az interjú szólt: „Magyarország politikai gazdaságtana. Az északi modell esélyei.”E
Miért fontos ez most? Mert megerősíti Magyarország tragédiájával, összeomlásával kapcso-latos véleményem. Én a Magyarország szívébe hatolt halálos döfések sorozatának (I. Tatárjárás, II.
Törökvész, III. Első világháború – Trianon – IV. Második világháború – szovjet megszállás) legutolsójaként tartom végzetesnek a 1990-es gengszterváltást, ő pedig csak ezzel foglalkozik a könyvében, de egyezik a véleményünk: a váltás bűneit közgazdászok, politikusok – reformkommu-nistáktól kezdve, ellenzékieken keresztül nyugati-, és Nyugatról hazaszaladt magyar tanácsadók – követték el, akik a gengszterváltást a nemlétező szabadversenyt többszörösen megkoszorúzva, magas piedesztálra emelve követelték. Ez a hamis lózung vezetett a gyors, meggondolatlan, vagy nagyon korrupt gondolatokkal kísért privatizációra, az országnak a nyugati tőke kényére-kedvére megnyitásával, ami jól működő szektorok sorát (is) tűntette el a magyar gazdaság palettájáról. Az
„is” beszúrása csak a várható támadások elleni védekezés: igen, voltak helyes privatizációk is, nagyon kevés, nagyon rosszul kivitelezett. A „legutolsó” is védelmet igényel. Pogátsával szemben én már nem hiszek az ország feltámasztásában. Ezt a tönkretett országot olyan banditák kerítették hatalmukba, akik csak a vértelenné szívott porhüvelyt fogják az utódokra hagyni. Közgazdászok, politikusok, politológusok, törvényszerkesztők sora képviselte a végtelen emberi ostobaságot ebben a kérdésben.
Vörösmarty sötét látomását látom körvonalazódni (Szózat, eredeti helyesírással):
Vagy jőni fog, ha jőni kell, A nagyszerű halál,
Hol a temetkezés fölött Egy ország vérben áll.
S a sírt, hol nemzet sűlyed el, Népek veszik körűl,
S az ember millióinak Szemében gyászköny űl.
A vérben helyett nyugodtan írhatunk romban-t!
Az ország helyzetével több könyvben foglalkoztam: „Mitől döglik meg ez az ország?”,
„Anti kapitalizmus”, „Beteg emberiség, mocsok világ”!
Most azonban lépjünk vissza Pogátsa könyvéhez, mert fontos megállapításokat tartalmaz, amiket ő ugyan nem bélyegez feltétlenül ostobaságnak, mégis teljes nyugalommal sorolhatom azok közé!
„A Horthy-rendszer társadalmi egyenlőtlenségei ugyanis elképesztők voltak. (...) ...a társa-dalom 65-80%-a létminimumon vagy alatta élt.” (9.o.) Szuper-ostoba, aki ezt a rendszert követendő példaként kezeli. Ez is elég bűn, a másfélmillió kitántorgott emberünk, és az egymilliós háborús és holokauszt áldozat, valamint a romba döntött ország akár csak ráadás is lehet!
Stiglitz-re és Sachs-ra hivatkozva: „...bemutatják, miért volt elégtelen, sőt romboló a helytől és időtől, fejlettségi szinttől, társadalmi struktúrától, kapcsolati hálótól független, jelző nélküli kapitalizmus feltételezése az átmenet idején.” (12.o.) Átkozottak legyenek, akik ezt az ostobaságot végül elkövették. Ostobaság csúcsa, fél Európa tönkretétele!
Hayek és Friedman „csúszós lejtő” (ha az állam a legkisebb mértékben is beavatkozik a gazdaságba, az totalitarizmushoz vezet): „Ez a gondolatmenet vagy érvelhetetlenül ostoba, vagy tudatosan destruktív.” (13.o.) A rendszerváltó közgazdász-generációk ennek hatására a mindenható állam helyébe a mindenható piacot helyettesítették be! Majd a nyugati pénzintézetek, elsősorban az IMF szolgalelkű követőivé váltak. Ostobaság, szuper-ostobaság!
Nem igaz, hogy a Kádár-rendszer a hiteleket fogyasztási célokra vette fel. „...valójában azért vette fel, hogy nagy kiugrási kísérleteit finanszírozza belőle.” Miután a gigászi projektek befullad-tak, a későkádári technokrácia megadta magát a Világbanknak.
„A kommunizmus tehát kapitulált, nem pedig csődbe ment!” (14.o.) Kétpólusú ostobaság:
az egyik, hogy a szovjet vezetők, elsősorban Gorbacsov, nem tudtak uralkodni a helyzeten, a másik, hogy a világ, beleértve magukat a szocialista országokat is, csődként könyvelte el az eseményeket, és nem árulásnak, enyhébben minősítve ostobaságnak! A Szovjetunió legfőbb problémája az olaj nemzetközi árának zuhanása volt.32 A hightech Reagan által vezérelt rivalizálásában az USA jobban eladósodott, mint a Szovjetunió.
Pogátsa állításának alátámasztásául szolgálhat Madarász Mihálynak az „Eszmélet”
folyóiratban megjelent cikke is, amiből idézek egy bekezdést:
„A Szovjetunióban 1989-re nem a gazdaság tervtípusú szerveződése mondott csődöt, hanem az állam robbanásszerű összeomlását magyarázó elméletet a világpiaci nyersanyagárak vissza-esésében találhatjuk meg. Hiszen a világ akkori második legnagyobb olajexportőreként, az olajár 1980-as években bekövetkező esése következtében, óriási exportbevételektől esett el, és – hozzá-vetőlegesen két évtizedre – mély recesszióba, a háború óta nem tapasztalt gazdasági válságba került a Szovjetunió, majd Oroszország. A kőolaj világpiaci árának drámai esésének következtében – az 1984-es 28,74 dollár/hordós árfolyamról, 1986-ra 14,44 dollár/hordóra zuhant annak jegyzési árfolyama – s a szovjet kőolaj-kitermelés pedig, ezzel párhuzamosan, 1988 és 1992 között több mint 30%-kal esett vissza.Természetesen nem egyetlen faktorként eredményezte mindez a szovjet típusú államszocialista tervgazdaság halálát, de alapjában ez teremtette meg a kapitalista típusú transzformáció alapját. A bulvár értékelésekkel szemben, a széthullás oka nem a központi tervezés léte és a rendszer immanens életképtelensége volt – ahogy ma a polgári történetírás állítja –, hanem valójában inkább az adekvát tervezés hiánya és a külső körülményekben beállt radikális változásra
való válaszképtelenség vezetett a rendszer felbomlásához.” A lényeg számunkra most az ebből is sugárzó ostobaság!
Visszatérek Pogátsához.
A kapitalizmus több válfaja állt rendelkezésre, amelyek közül választani lehetett volna, „...a kelet-európaiak egy absztrakt tankönyvi muszter alapján egy sehol nem létező kapitalizmus építésé-be vágtak építésé-bele nagy elánnal.” (14-15. o.)
Megállhatnék itt, de hozzáteszem még, hogy a skandináv jóléti államok közgazdasági szemlélete bizonyítja, hogy egyrészt az oktatás a megvalósulásuk kulcsa, másrészt, hogy téves az a közkeletű nézet, hogy alacsony bérekkel vonzhat bármely ország új munkahelyeket. (32-33. o.)
A neokapitalista kelet-európai országok neve a közgazdasági irodalomban „külföldi tőke-függő versenyállamok”. Hogy mitől versenyállamok, az nem derül ki, hacsak a külföldi tőkéért egymás ellen folytatott versenyük miatt nem? Mi mindent dobtak oda ezek az országok a külföldi tőkének? Az országok nyitottá tételén túl (teljesség igénye nélkül):
alacsonyan tartott bérek,
A várt eredmény elmaradt, nem nőtt a foglalkoztatottság (az adatokkal manipulálás ellenére sem). A rendszer viszont súlyos nyomorhoz, fenntarthatósági gondokhoz vezetett.
Pogátsa általában komolynak mondott politikusok és követőik véleményét kritizálja, akik szerint a termelékenység azért stagnál vagy akár visszaesik, mert a keleti munkavállalók gyengék, képzetlenek, lusták. Pedig a termelékenység azért van távolodóban Nyugat-Európától az Uniós csatlakozás óta, és nem pedig közeledőben, mert a multik a globális termelési láncuk alacsony hozzáadott értékű termelési fázisait telepítették ide.
Olyan neoliberális paradigma átültetése történt az országban, amelynek sem előzményei nem voltak a magyar társadalomban, sem pedig annak közösségorientáltabb alapbeállítódásaival nem egyezett.
Meglepett, hogy Pogátsa is kritikus hangnemben ír Kornai János átmenettel kapcsolatos véleményéről, mint ahogy engem pedig meglepett az amerikai kapitalizmus elhibázott dicséretével.
„Dogmatikusan piacpárti megközelítésből hatalmasat tévedett akkor, amikor hírhedt módon ‘kora-szülött jóléti államnak’ nevezte az 1990-es Magyarországot. A kádári jóléti állam Kornai széles körben osztott vélekedésével szemben egyáltalán nem volt koraszülött.” Mint ahogy részletes adatokkal alátámasztja, a nyugati jóléti államokhoz képest kevesebbet költött jóléti kiadásokra. „A magyarok többsége a kádári jóléti államot a nyugatihoz hasonlóan civilizációs vívmányként élte meg, és alapnak vette, hogy a rendszerváltás után is fennmarad majd.” (72-88)
Üvöltő ostobaság zajlott le a szocializmusból kapitalizmusba visszatérés során: főként szocialista emlőkön nevelkedett és a fejlettebb kapitalizmustól ájult, félművelt közgazdászok olyan ideológia szolgálatába szegődtek, ami soha nem valósult meg, aminek a megvalósulása csak bajt, gazdasági leépülést hozhatott a világnak, amint az a neokapitalistává süllyedő volt európai szocialista országokban lezajlott. Borzasztó, rettenetes ostobaság mind az átalakításban részvevők, mind az azt tűrő áldozatok részéről.
Most olvasom Inotai Andrással folytatott interjúban, hogy minden elképzelhetőnél gyorsabban hülyíti el a népet a kormány.28A „168 órá”-ból idézek sorokat:
„Nem ismerek olyan magyar kormányt, beleértve az ötvenes évek első felében működőket sem, amelyekben ilyen mértékben dominált volna a bunkóság. Nem is a középszer, hanem a bunkó-ság. A szinte középkori provincializmus és rövidlátás a felszínen kínálkozó pillanatnyi előnyökért.”
Gengszterváltás! Évek óta használom a rendszerváltás helyett. Ismerős találta ki, telitalálat.
Most kemény támaszra leltem a három közgazdászban: ami Magyarországon (és az egész európai ex-szocialista rendszerben) a kilencvenes évek elején lezajlott, az ostoba (gaz)emberek vak behódolása volt a félreértett kapitalizmus előtt. Gengszterek váltottak gengsztereket. Az eredmény:
tízmilliók nyomorba, reménytelen helyzetbe taszítása, a tisztességes állapotban lévő jóléti állam kétségbeejtő ledarálása a tőke cápafogai között!
Jó pár éve már, hogy az „Anti-kapitalizmus” című könyvemben a kapzsiságot jelöltem meg a kapitalizmus legfőbb hajtóerejének. Kaptam is a „marxiánus” (Pogátsa adta becenév) vonulat egyik gyöngyszemétől, aki azt sem vette észre, hogy hangsúlyoztam: nem marxista alapokon vizsgálom a kapitalizmust. Most egyre szélesedik azok köre, akik a kapzsiságot az emberiség egyik legveszélyesebb betegségének látják. Ősidőkben kezdődik a sor, a III. kötetben megírtam, hogy Buddha a kapzsiságot és a vágyakozást tekintette olyan emberi tulajdonságoknak, amiktől meg-szabadulva akár a moksa (felszabadulás) állapotába eljuthat a halandó. Meglepetésként ért mégis a TV-adás, amelyikben elhangzott, hogy Adam Smith is foglalkozott a kapzsisággal, ami ösztönző-ként, lendítőkerékként hatott. Hiába kísérletezett a világ majdnem minden országa trösztellenes és más kordába fogó törvényekkel (Amerikában már a XIX. században), a tőke kapzsisága majdnem mindenütt és mindenekfelett győzelmet aratva mára eljutott a végtelen felé haladó egyenlőtlenség társadalmáig.
A világ népeinek türelme ostobaságra vall, de talán a türelem ostobaságán is túltesz a tőkések ostobasága, akik elvakultságukban pusztulás felé hajszolják az emberiséget! Maguk is bele fognak dögleni!