Születünk, szeretünk, hibákat követünk el, aztán meghalunk. – valahogy így tömörítettem az emberi sorsot. Az élet millió eleme maradt ki, például:
Az emberpalántát fel is kell nevelni. Minden társadalom sorsát alapvetően határozza meg a nevelés, oktatás. Most belegondolva: nem meglepő, hogy a nevelés-oktatás elvei és gyakorlata nem egyenesvonalú fejlődésen, javuláson megy át, hanem a politikai vonulatot követi. A görögök szabadelvűbb oktatásban részesítették fiataljaikat, mint Európa a Középkorban, vagy akár a közeli századok, sőt évtizedek bigott oktatási rendszereiben. Amik hatottak a családon belüli nevelés elveire, módszereire. Ki ne hallott volna a porosz, vagy a cári oktatás „földbe döngető” gyakorlatáról.
Sőt, elég egyetlen generációt – mondjuk az én életemet – végiggondolni. A legegyszerűbb atrocitáso-kat is megőrizte a memóriám, pedig nem értek nagy csapások. Két intézményi pofonra emlékszem, az egyiket elfogadhatónak simítok el, ha eszembe jut, a másik a mai napig értelmetlenként él bennem.
Kisgyerekként kaptam körmösöket, pajeszrángatást, értelmetlen szidást. Mert pedagógusok között se mind érti, hogy egy dicséret többet ér száz szidalomnál, hogy fenyítést ne is említsek. Aztán lassan, a gimnáziumi tanulmányaim végére gyakorlatilag megszűnt a fizikai fenyítés. Rájöttek...
Ennél is fontosabb az oktatás rendszere: mit, mennyit és miként öntenek a nebulók fejébe.
Biztos, hogy az angolok előbb jöttek rá, mint a kontinentális Észak országai, hogy a szabadelvű nevelés sokkal hatékonyabb, mint a bifláztatás, feleltetés, buktatás, sűrű vad számonkérés. Először Indiában tapasztaltuk, ahol Amrita lányunk angolok által „hátrahagyott”, már indiai pedagógusok által vezetett nemzetközi suliba járt. Megállok, mert ki esküszik meg, hogy a nagyon ésszerű, a legmodernebb elveket követő oktatást nem India hozta meg az iskolának? Akárhogy is, a lényeg, hogy nem volt feleltetés, bifláztatás, számokkal történő osztályozás. Szabadelvű, osztályozás nélküli, szinte játszva tanulás uralta a sulit. A gyerekek szívták magukba az elhangzottakat, bemu-tatottakat, komoly színdarabokat játszottak el. Stressz nélkül. És származástól, színtől, buksza-mérettől független barátság uralta a légkört. Hazatérve, a már porosznak ugyan nem mondható szigor hatására annyira stresszes lett a mindig kitűnő lányunk, hogy felnőtt koráig hordozott magában valami lehetetlen megfelelési kényszert.
Az Északot azért említettem, mert ott alakult ki modern korunkban az indiaihoz hasonló szabadelvű oktatás, ami fényes sikereket hozott valamennyi országnak, különösen a finneknek.
Amit ma Magyarországon oktatásügynek hívnak, az az ostobaság csimborasszója! Nem most kezdődött, de most járatják csúcson. Egész fiatalságom alatt élveznem kellett az oktatási rendszerek tulajdonos-váltásait, politikai rendszereknek az oktatásra mért rúgásait, tanrendek, tantárgyak, tankönyvek változásait. Visszatekintve csoda, hogy egyáltalán ember lett belőlem, hogy három zökkenőtől eltekintve végig a diáksereg élén jártam. Voltam tanítóképzői gyakorló iskola tanulója, a szovjet front előli menekülés közben ott jártam suliba, ahol éppen megpihentünk két-három hónapra, aztán felekezeti gimi volt legközelebb, aztán Belgiumban tanultam fél évig (első zökkenő), közben, meg utána iskolát kellett váltanom rendelet miatt (lakóhely szerinti legközelebbit írtak elő), kollégisták pár gimibe tömörítése, majd ösztöndíjas előkészítőbe áthelyezés miatt. Gyer-mekkori barátságaim nem is iskolákban születtek, hanem kollégiumban. Egyetemet ‘56 miatt kellett váltanom (második zökkenő), végül a harmadik zökkenőt az estin végzett mérnök-közgazdász esti és angol tanfolyam párhuzamos vétele, válás közben. Nem önéletrajzot írunk, lépjünk tovább!
Ez mind istencsapása volt, de mára minden őrületet bemutat a magyar oktatásügy, amit kudarcra játszó politika csak elkövethet. Illetve csak kudarcra ítélt rendszer követhet el. Felsorolni is nehéz! Nemzeti tanterv készül folyamatosan, szinte évenkénti módosításokkal, amik nélkül már az alapjai is vályogtéglák. Az iskolákat leépítik, átadják egyházaknak, ahol öntik a nebulókba a
vallási ostobaságokat, gazemberségeket, leviszik a kötelező iskolázottsági korhatárt 15 évre, átala-kítják a szakoktatást, sorvasztják, aztán mégse, rosszul fizetik a pedagógusokat, meg vegzálják őket, amivel csak lehet. Ostobaság ostobaság hátán!
Olvasom Pogátsa Zoltán nemes veretű könyvét, „Magyarország politikai gazdaságtaná”-t, mit is ír az oktatásunkról? Egyrészt dicséri, mondván, hogy a magyar tanárok csodát művelnek a
„hihetetlenül kevés pénzből”, ami az egész oktatási rendszerre vonatkozik, nem csak a pedagó-gusokra. Megállapítja azonban, hogy a mai oktatási rendszer kiemelkedően hozzájárul a társadalmi egyenlőtlenségek újratermelődéséhez. Ez nem más, mint osztálykonfliktus. A magyar oktatási rendszer működése neoliberális jellegű, ráerősít a felsőbb osztályok társadalmi előnyeire.
190.o.: Már az „álbaloldal” csökkentette az oktatásügyi ráfordításokat, a GDP öt százalékára. Az Orbán kormány folytatta, 2012-ben már csak 3,4 százalékot áldozott az oktatás oltárára, majd folytatta a faragást. Összehasonlítás: Dánia ugyanebben az időszakban a dupla akkora GDP 9 százalékát költötte az ész termelésére. Jobb, ha idézek is: „Az egyetemi férőhelyek csökkentése kezdődött meg olyan országban, amely a felsőfokú végzettségűek arányát tekintve tucat százalékpontokkal maradt el versenytársaitól. Középfokú iskolák bezárása, a szakközépiskolai korhatár csökkentése mind-mind abba az irányba hatottak, hogy egy egyre képtelenebb társadalomnak kellene versenyeznie az egyre inkább tudásalapúvá, egyre magasabb hozzáadott értékűvé váló globalizált világban. Olyan társadalom építette le a tudás újratermelésének infrastruktúráját, melynek meredeken romlottak a PISA eredményei, és az egész Európai Unióban a legkisebb arányban beszéli a világnyelveket.” Az ország ostobasága határtalan: újraválasztotta ezt a leépítő hatalmat! (Ha eltekintünk attól, hogy csalások sorozatával nyertek!)
214.o.: Mit kellene tenni az oktatás területén ahhoz, hogy áttérhessünk a skandináv országok
„északi gazdasági modelljére”? A maradékelven kezelt területből a jó kormányzás első számú központi elemévé kell válnia. „Bármely kabinet legtekintélyesebb tagjának az oktatási miniszternek kell lennie a pénzügyminiszter helyett.” Finanszírozás szempontjából a dán mértéket kell biztosítani. Az oktatás egészét ingyenessé kell tenni. Dinamikus tudásra és képességekre kell koncentrálni. Az uralkodó poroszos fegyelem helyett ellazító légkört kell biztosítani.
Csak csipegettem a Pogátsa által leírtakból.
Alig írtam le Pogátsa véleményét, végignéztem a „Hülye fehér ember” alkotójának, Michael Moore-nak a finn oktatásról készített klipszerű filmjét, amiben minden benne van, onnan kezdve, hogy Amerikában széles skálája van az iskolák minőségének és tanulói körének (elit, fizetős iskola gazdagoknak, szegény állami iskola szegényeknek), míg Finnországban ügyelnek rá, hogy az oktatás ingyenes és az iskolák minősége egységes legyen. A finn gyerekek heti 20 órát töltenek suliban, beleértve az ebédszünetet, amikor finom kosztot kapnak. És fontosnak érzik tanárok, szülők, hogy a tanulók gyerekek maradhassanak, játszhassanak, foglalkozzanak a kultúra áldásaival, tanuljanak 3-4 nyelvet, közte a svéd kisebbség nyelvét. Más világ, gyökeresen más, kiváló eredményeket biztosító oktatás.
Ha nem lenne így is sötét az ország, az oktatási rendszerünk egymagában, elsötétítő függönyként működve, besötétítené!
Most éppen örülök, hogy Beni unokámat felvették a Trefort versenyistállóba, ahol állítólag hangsúlyt élvez a matematika. Jó ez így? Valószínű jobb lenne, ha a gimik nagyjából azonos szintet képviselnének. A tantárgy-hangsúlyt azonban a magam részéről elfogadhatónak érzem. Eszembe jut az angoltanárnőm a cukor utcai angol tanfolyamról, aki antiszociálisnak bélyegezte meg a jó tanulók gyorsított előrehaladását biztosító rendszerre vonatkozó elképzelésemet. A novoszibirszki Akademgorodok-ot is megemlítettem, ahol szovjet időkben (az eszmecserénk is akkor folyt) akadémikusok foglalkoztak a birodalomból oda gyűjtött különleges tehetségekkel. Nem hiszem, hogy ostobaság lenne, az elítélése inkább az, hiszen jó fejlődés-akcelerátor az elgondolás!
Az oktatásügy fontosságára vonatkozó határozott meggyőződésemet igyekeztem hirdetni is.
Alig nőttem ki az iskola- és egyetempadokból, azonnal mondtam, később írtam (az egyik első könyvecskémben, az „A garasországi neokapitalizmus természetrajzá”-ban, például) nagyon határozottan, hogy az ország fejlődésének két legfontosabb oszlopa az oktatásügy és az egészség-ügy. Azóta mind fájóbb szívvel nézem, mondom, írom, üvöltöm, hogy rohad mind a kettő. Pedig, ha végleg elrothadnak, elmerülünk az ostobaság mocsarában!
Végtelen azoknak a tudósoknak, oktatóknak, néha gyenge politikusainknak a sora, akik jobb helyzetben mondhatják el a véleményüket, olyanban, amiről, mint katedrálisok szószékéről hangzik el féltő szavuk, mindhiába.
Nevetséges történet, lassan történelemnek is nevezhetjük, hogy mintegy negyven éve, igen, az Átkos óta ismerek olyan hölgyet, aki a mindenkori oktatásügyi legfőbb irányító szervezetben (minisztérium, államtitkárság, akármi) a „nemzeti” tanterven dolgozik. Most mellékes, mikortól hívják nemzetinek, ugyanazt a ragacsos kását kavarja. Évről évre ragacsosabb, lassan csak fekáliá-nak nevezhető kotyvalék, ami elhagyja az intézmény kapuit. Fertőző is, mert évről évre több benne a ferdítés, a történelemhamisítás, az undorig terjedő imbecillitás. Mind sötétebb felhőket gerjeszt országunk és népünk egén.
Négy véleményre hívom fel a figyelmüket most, annyi oktatással foglalkozó írásom, és az Oktatásügy fejezetben írtak után:
1. Vekerdy Tamás nyilatkozott az ATV-ben.88 Rendkívül erőteljesen átkozta összeomlóban lévő országunk oktatásügyét. Érdemes meghallgatni, amíg lehet! Mert miket is mond?
Próbálom idézni, nem lesz mindig szó szerinti:
„Jó indulattal azt mondhatjuk, hogy ennyi tananyagot a gyerekekbe nyomni dilettantizmus és embertelenség, kicsit rosszindulatúan viszont azért van, hogy ne tudj gondolkozni, ne legyen időd, legyél rabszolga!
Ilyen mennyiségű tananyagot a feledésnek tanítunk!
A nagy tömegű információ dezorientál...
Ez nem nemzetépítő, hanem nemzetpusztító politika!
A nemzet úgy tud felemelkedni, ha az egész egyszerre emelkedik fel...
Finnországban egyformák az iskolák, és egyformán jók a pedagógusok.
A magyar pedagógus gúzsba kötve táncol, baromságok tömegét terhelik rá!
A következő 60 évben kritikus és kreatív gondolkodásra kell nevelni. A kreatívot is kerülik nálunk, mert az mindig deviánst jelent.
Felmérték régi nagyjaink bizonyítványát, könyv is jelent meg róla: mind rossz tanuló volt (magyarázza miért)...
Nem kell pótolni a hiányzások alatt tanultakat: a jelen voltak is elfelejtik...”
2. Alaposan feltérképezi, és határozott véleményt nyilvánít a magyar oktatásról Radó Péter
„Az iskola jövője című könyvében. A fülszöveg így szól:
„A tanulási környezeteknek, tágabb értelemben a tanulási ökoszisztémának már ma is számos olyan eleme van, mely kívül rekedt az iskolán: az online tanulás, a nem-formális és informális tanulás, vagy bizonyos egyéni fejlesztést szolgáló szolgáltatások. A tanulási környezetek várható gazdagodása azt a kockázatot rejti magában, hogy az iskolák a jelenleginél is jobban kiszorulnak a fiatalok tanulásából. Az iskola már elvesztette monopol helyzetét a tanulásban, és valószínűleg többé nem is fogja azt visszanyerni. Egyelőre tehát egy lassú „iskolátlanítás” szcenárió érvényesül. Ennek azonban nem kell feltétlenül így történnie. Ez a könyv egy rövid jövőutazás:
áttekinti a tanulásról szóló tudásunk gyarapodását, a tanulási célok újraértelmeződését, az egyéni tanulási környezetek kulcselemeit, a tanulási ökoszisztémák fejlődését, az iskolák funkcióváltását, s végül az iskolarendszerek kormányzásának várható fejlődését.”
Másutt ezzel a mondattal találkoztam: „Radó Péter egy dolgot határozottan kimond, nevezetesen azt, hogy jövője a mindenkit oktató iskolának van – még ha nem is mai formájában.”
A zoom.hu átfogóbb értékelést adott a könyvről, de a lap cégestől eltűnt. Annyira emlék-szem, hogy határozottan kimondja: „Katasztrófa, a magyar gyerekek negyede el fog bukni 10 év múlva.”
3. A wmn.hu (D. Tóth Kriszta lapja) közli Tóth Viktória nyelvtanár írását oktatásügyünk helyzetéről, különös tekintettel a nyelvoktatásra. A feltétlenül elolvasandók között ajánlom, csupán általuk is hangsúlyozott megállapításokat emelek ki a cikkből:
„Az elmúlt héten két, a jelenlegi gimnazistákat sújtó hír jelent meg a sajtóban. Az egyik, hogy a Corvinus Egyetem magánegyetemmé válik, félévente négymillió forintos tandíjjal. A másik pedig, hogy kivonul a magyarországi piacról az egyik legnépszerűbb nyelvvizsga, a TELC.
A két hír összefügg egymással.
(...)
Középosztálybeli szülők gyerekeiről beszélek. A szülőknek arra még van pénzük, hogy kifizessék a magánnyelvóra árát. A szemeszterenkénti négymilliós tandíjra viszont nincs.
(...)
‘Hiszen ez egy ház ára’ mondja a 16 éves tanítványom, aki tökéletes angolsággal elmeséli, hogy a barátaival már gyors fejszámolást végeztek: az angliai egyetemek 9000 fontos tandíja pont fele a Corvinusra bevezetni tervezettnek.
Mit mondjak neki? Mit mondjak a 14 éves iskolatársának, akit az egyik órámról azért kérnek el, mert robotika-versenyre megy, a következő héten pedig a Bolyai matematikaverseny döntőjében vesz részt az osztálytársaival?
(...)
Ha azt tapasztalja, bizonytalan, hogy az a nyelvvizsga, amire hónapok óta gyakorol, és szorgalmasan készül, letehetetlenné válik, mert a vizsgát szervező cég egyik napról a másikra kivonul, akkor a biztos, nemzetközi egyetemeken is elismert vizsgát fogja választani, még akkor is, ha Londonig is kell repülnie, hogy letegye.
És egyszer csak azt fogja választani, hogy nem jön haza többé. Pedig szeretne.
(...)
Ami a múlt héten történt, az teljességgel bizonytalanná tette a legkiválóbb középiskolások jövőjét. Ők pedig nem fogják ezt hagyni. El fognak menni. Ki fog akkor maradni? Ki fogja fizetni a nyugdíjunkat? Ki fog minket ellátni? Milyen lesz a középosztály és értelmiség nélküli társadalom?
Jó lenne, ha nem így lenne, és nem volna napi szinten egy-egy olyan hír, ami egyre nehezebbé teszi a legkiválóbb elmék itthon tartását.”
(Eredeti kiemelések. Az utolsó bekezdés is kiemelésre érdemes.)
4. Pogátsa Zoltán álmának, az északi modellnek is legfontosabb oszlopa az oktatás. Fentebb foglalkoztam vele.
Kínának nem kell ezt magyarázni, pontosan tudja, és folyamatosan, komoly erőfeszítésekkel fejleszti. Több eredménye bizonyítja, hogy jól csinálja. Az világelsők között is kiemelkedik Sanghajjal, aminek a diákjai megverik nem a fél világot, hanem az egészet a PISA felmérései szerint. És az amerikaiak félnek, hogy elveszítik vezető szerepüket a kutatás-fejlesztésben.
*