A tértermelés neomarxista kritikája: A technokrata térreprezentációktól a lefebvre-i városhoz való jog

instrumentalizációjáig

EGYED ILDIKÓ Bevezető

A francia humanista marxista filozófus, Lefebvre leginkább a marxista társadalomelméletet

„teresítő”, a tér és az ideológiák kapcsolatát elemző munkáiról vált ismertté a hazai és a külföldi társadalomtudományos szférában. A strukturalista és a posztstrukturalista szellemiségtől egyaránt elhatárolódó, a hétköznapi élettel, a városi világgal és térrel foglalkozó munkái az ötvenes-hetvenes években, a gazdasági prosperitással jellemezhető Trentes Glorieuses időszakában keletkeztek. A fordista iparosodás és az állam beavatkozásai ekkoriban mélyreható változásokat eszközöltek a francia lakosság hétköznapjaiban és még nem volt politikai napirenden az állami szerepvállalás radikális átértelmezésének kérdése¹⁰⁰. Lefebvre kritikáinak fő célpontja a fordista államkapitalizmus és saját megfogalmazásában, a

„szervezett fogyasztás bürokratikus fogyasztói társadalma” (Lefebvre 1967). A kiegyenlősítő ideológiák korszakát az alábbiakban jellemzi:

„A 20. század második felében az állam globális méretekben konszolidálódik. Az állam teljes súlyával ránehezedik a társadalomra (társadalmakra): a tudás és a technológia segítségével

„racionálisan” megszervezi, megtervezi a társadalmat, hasonló vagy homogén intézkedéseket léptet életbe, függetlenül a hatalom birtokosainak politikai ideológiájától, történelmi múltjától, vagy társadalmi gyökereitől. A különbségek repetíciókra, körkörös folyamatokra (egyensúly, visszacsatolás, szabályozás) történő redukciója során az állam megsemmisíti az időt, amelynek uralmát a hegeli logika szerint elsodorja a tér. A modern állam végérvényesen konszolidálódik, mint a társadalom és a (nemzeti) tér stabil centruma. A történelem egyetlen célja és értelme, hogy az állam maga alá gyűrje a társadalmat és a kultúrát. Az általa érvényesített logika minden konfliktust és ellentmondást megszüntet. Az ellenálló elemeket semlegesíti, kasztrálja vagy eltapossa…” (Lefebvre 1974, 31).

100 A II. világháborút követően a gaulista rezsim gazdasági modernizációs programja a nemzeti nagyság restaurációját tűzte ki célul. Az 1962−1965 közt zajló IV. Fejlesztési Terv a nemzeti GDP éves 5,5%-os növekedését irányozta elő, a fejlesztési forrásokból nagyszabású közpolitikai és területfejlesztési, kiegyenlősítő célú beruházások valósultak meg. Az állam jelentős forrásokat mozgósított az országos közúthálózat felújítására, iskolák, kórházak létesítésére, a közterek rehabilitációjára, ipari decentralizációs műveletek, funkcionalista városfejlesztési beruházások végrehajtására, a háború utáni szociális-lakhatási gondok megoldását szolgáló homogenizált lakótelepek építésére.

197

A spacialista szemléletű voluntarisztikus területfejlesztési politika tanulmányozása során Lefebvre rámutat az egységesülő európai térségbe való jobb integrációt és a nemzeti tér produktív erőinek kiaknázását szem előtt tartó technokrata racionalitás kiemelkedő szerepére az ország térszerkezetének formálásában, különös tekintettel a centrumtérségek körüli kiszipolyozott, kizsákmányolt neokoloniális terek kialakulásához vezető centralizációs folyamatok felerősítésére (Kofman−Lebas 1996, Busquet 2012). Érdeklődésének középpontjába a társadalom szélesedő tömegeit kirekesztő kapitalista urbanizáció és a központi hatalom játékszerének, a neokapitalista társadalom szuperstruktúrájának tekinthető várostervezés kerül (Lefebvre 2003, Costes 2010). A városi jelenséget vizsgáló műveiben (Droit a la ville, Révolution urbaine) a városi világ a társadalomfejlődés végcéljaként és alapvető színtereként jelenik meg. A hiperindusztrializáció és a kapitalista urbanizáció együttes hatásának tulajdonítja a város-vidék dichotómia és a hagyományos (spontán, pre-kapitalista) városok megszűnését. A városi és a vidéki terek egyaránt feloldódnak az absztrakt árumozgások terében, a város mint diszkrét entitás megszűnik létezni és − a radikális városi forradalom elmaradása esetén − mindent elnyel az absztrakt tér uralma (Lefebvre 1968).¹⁰¹ A totális urbanizáció hatására megindul a történelmi városok dezintegrációja, létrejön a technológiailag teljeskörűen beprogramozható hétköznapi élet és városi környezet. A hagyományos városok hanyatlásával párhuzamosan néhány befolyásos világváros (villes mondiales) kerül a gazdasági fejlődés élvonalába. A totális urbanizáció Lefebvre által elővételezett és a tér szerepét felértékelő városi forradalom során bekövetkező korszaka a tőke és a munka köré szerveződő ipari korszak mintegy lezárása és meghaladása is egyben (Lefebvre 2003). Ekkor a tértermelés válik a társadalmi viszonyok újratermelődésének legfontosabb tényezőjévé (Goonewardena et al. 2008). A planetáris urbanizáció korszakában az uralkodó centrum-periféria ellentétek feloldódnak (ld. Párizs kontra francia sivatag), a policentrikus, egybefüggő városi térben újfajta egyenlőtlenségek keletkeznek, a politikai harcok és konfliktusok az ipari üzem falain kívülre, a városi térbe transzponálódnak.

A városhoz való jog és a hétköznapi gyakorlatok tere

Lefebvre forradalmi, utópisztikus színezetű írásaiban egymással szoros kapcsolatban és egymást kiegészítve szerepelnek olyan fogalmak, mint „városi reneszánsz” „hétköznapi élet”,

„városhoz való jog”, „városi forradalom”, „különbözéshez való jog”, vagy az „önrendelkezés joga”. Az élet és a társadalom csak a térbeli viszonyokat radikálisan átalakító, az egyenlőtlen

101Lefebvre-hez hasonlóan Debord is foglalkozik az urbanizáció közösségromboló hatásaival, “amely pszeudovidéket alakít ki, amelyben a régi falu természeti viszonyai ugyanúgy elvesznek, mint a történelmi város közvetlen − és közvetlenül meg-kérdőjelezett − társadalmi viszonyai” (Debord 1971, 43).

198

területi fejlődést megszüntető városi forradalom révén újulhat meg. A városi forradalom végső célja – planetáris méretekben – az emberi faj kollektív művének (oeuvre) tekinthető terek létrehozása, azokon keresztül pedig a hétköznapi élet teljes metamorfózisa. A városi élet reneszánsza, a város romjaiból való újjáépítése csak úgy képzelhető el, ha megszűnik a hétköznapi élet ritmusosságát elidegenítő absztrakt terek uralma, a tervezők figyelembe veszik a városlakók egyéni ritmusait, eltérő időbeliségét:

“A tér nem egyéb, mint a világba belevésett idő, a terek a (dolgok koegzisztenciáját biztosító) külvilágban kibontakozó eltérő idők, városi ritmusok, a városlakók ritmusai […] A város csak úgy tud újjáépülni, ha úgy tekintünk rá, mint az idő kibontakozásának terére. Az idő pedig a városlakók ideje, az ő érdekükben kell törekednünk az emberközpontúbb városi élet megszervezésére…” (Lefebvre 1970).

A frankfurti iskola neomarxista filozófusaihoz hasonlóan Lefebvre is hitt egy történelem-utáni, utópikus, igazságos és egalitárius társadalom eljövetelében, ahol megszűnik a térbeli szegregáció, homogenizáció és fragmentáció, és megjelenhetnek az egyéni élet kibontakozása, a pluralista viszonyok és a gazdag szociális interakciók szempontjából kedvező, maximálisan differenciált városi terek. A városi társadalom önszerveződő alapokon történő megújulását a városi tér kollektív menedzsmentjére (co-gestion) és kisajátítására kell építeni (Lefebvre 1974), lehetőséget nyújtva az érdekelt szereplők eltérő és ellentétes érdekeinek folyamatos szembesítésére, ütköztetésére.

Lefebvre úgy látja, hogy a városi tér tulajdonságait a városi szereplők interakciói, stratégiái, sikerei és kudarcai formálják, a területi különbségek forrása nem maga a tér, hanem az ott megtelepedő, a városi valóság által egybegyűjtött, a benne és vele konfrontálódó elemek sokasága (Lefebvre 2003). A városi tér dialektikus természetű, konfliktusos tér, egymásnak feszülő érdekek (és ideológiák) harcának materializációja, az általa közvetített szimbólumok, jelrendszerek a városi szereplőkben eltérő érzelmeket, indulatokat kelthetnek, a városi térben kifejezésre juthatnak a szereplők által kivetített és folyamatosan újratermelődő politikai jelentéstartalmak, konfliktusok, nem úgy, mint a szeparáció elvét tükröző lokalitásokban, ahol a kifejezés elnémul és a csend uralkodik. A városi tér ugyanakkor nem a kapitalista társadalmi viszonyok tükörképe, a társadalmi viszonyok újratermelője, hanem azok elfedője is, az egymással versengő csoportok térkisajátításért folyó küzdelmeinek színtere és tétje is egyúttal, a társadalmi folyamatok közvetlen alakítója, forradalmi eszköz, amely mozgósíthatja a hátrányos helyzetű vagy szegregált csoportok emancipatórikus törekvéseit (Costes 2010).

199

Az ipari társadalmakban a városi tér termelésében egyre meghatározóbb szerepet kap a földjáradék rendszerén keresztül érvényre jutó csereérték, a piaci árucsere és a kapitalista elhalmozás logikája. Ennek következménye a tér fokozódó absztrakciója, „halála”, a hétköznapi élet (egzisztenciális) szférájától való növekvő disszociációja. A tőke uralma alatt a város megszűnik az emberek tulajdona lenni, erre utal a termelési folyamatba köztes jószágként bevont, produktív hasznosítású városi földterületek növekvő aránya, a város kollektív jellegének a privát érdekek dominanciája miatti fokozatos háttérbe szorulása.

A városi tér, mint a társadalom − pl. a hétköznapi életet átszövő lineáris és ciklikus időbeliségek ütközéséből fakadó – ellentmondásait hordozó mikrokozmosz jelentőségét a szülőfaluja melletti modernista újváros, Mourenx tárja fel Lefebvre számára. Mourenx az eredetileg legelők és mezők által borított vidék hétköznapi életét alapjaiban felforgató gázkitermelési beruházás kapcsán épült, elsősorban lakófunkciójú kompakt újváros¹⁰², amely jól mintázza a fordista korszak represszív városi tereinek élhetetlenségét, zártságát, kulturális sivatag-jellegét, a hétköznapi élet teljes beprogramozottságát (Lefebvre 1960). Lefebvre műveinek hangsúlyos eleme a modernitás által kitermelt, a kizsákmányolás és a gondosan ellenőrzött passzivitás társadalmi tereként konstituált hétköznapi élet vagy hétköznapiság kritikája, az iparosodott országok szociológiájának tanulmányozása. A hétköznapi élet fogalmát a városlakók mindennapos praxisaival azonosítja, a városi világot a munka, a magánélet és a szabadidő tereit összekötő útvonalak és hálózatok összességeként definiálja. A hétköznapi élet (mint a specializálódott tevékenységeken túli reziduum) nem a városi élet jellemző sajátossága, hanem az egyre általánosabbá váló szegregáció, az idő és az emberi tevékenységek aprólékos felosztásának következménye (Lefebvre 2003). A struktúrák és elidegenítő viszonyok konzerválásáért felelős triviális, rutinszerű térbeli gyakorlatok terét az államkapitalizmus és az absztrakt árutermelési logika egyre inkább igyekszik maga alá gyűrni. Éppen ezért a változás lehetősége, a városhoz való jog érvényesülésén keresztül a szubjektív cselekvési szabadság kibontakozása is a hétköznapi gyakorlatok „redemptív teréhez” kötődik (Lefebvre 1967, 1968). A legmagasabb rendű jogként interpretált, a társadalmi interakciók területén a szabadságot, az individualizációt, ugyanakkor a városi környezet minőségét, a városi élet előnyeiben való részesedés jogát és egy sajátos városi életmódot is inkorporáló városhoz való jog révén a város újfent képessé válik eredeti funkciójának betöltésére, azaz a jó élet lehetőségét és a kollektív élethez szükséges

102 A béarn-i gázkitermelést az SNPA (későbbi nevén Elf Aquitaine) végezte el. Az 1957-től kezdődő kitermelési munkálatoknak köszönhetően Franciaország a 70-es évekre gázszükségleteinek 30%-át hazai termelésből tudta fedezni. Az Elf 2500 új munkahelyet és egy óriási, 8,000 főt foglalkoztató ipari komplexumot hozott létre a régióban.

200

találkozások színtereit biztosíthatja minden lakója számára. A városhoz való jog révén kiteljesedik a civil élet, az ember válik a városi folyamatok főszereplőjévé, a város konstruktőreként, társadalmi és politikai szubjektum minőségében közvetlenül is részt vehet a városi környezet és a helyi közpolitikák alakításában.

A hétköznapok restaurációja magában hordozza a kapitalizmus tér-és időbeli rendje alóli emancipáció lehetőségét, a represszív és banális várostervezés, a tőke, a közlekedés és a társadalmi reprodukció igényeire szabott, racionalizált és szegmentált városi környezet és a funkcionalista lakóhely elidegenítő viszonyainak megszűnését (Lefebvre 1971, 1974).

Lefebvre a hatalom által kontrollált és a hatékonyság szempontjait tükröző absztrakt terekkel szemben a gondolatvilágával szoros affinitást mutató szituacionalista gondolkodókkal összhangban a kreatív térhasználat, a költői tértapasztalatok lehetőségét hangsúlyozza. Az avantgárd művészek, filozófusok (pl. François de Beaulieu, Michele Bernstein, Patrick Cheval, Alain Chevalier, Guy Debord) által alapított szituacionalista mozgalom tagjai sem a forradalmi cselekvésben, hanem a hétköznapi terek emancipatórikus erejében fedezték fel a kapitalista hétköznapok degradálódásának ellenszerét.

Debord úgy vélte, hogy a spektákulum uralma alatt álló kapitalista tömegtársadalom elidegenítő viszonyai a hétköznapok és a művészet elkülönülő szféráinak újraegyesítésével szűntethetők meg. A szituacionalisták a dérive (céltalan sodródás) és a játékosság szerepét előtérbe helyező pszichogeográfiai kutatásai a földrajzi miliőnek, jellegzetesen a városi tereknek az egyén affektív viselkedésére gyakorolt hatásait térképezték fel. A dérive fogalmát Baudelaire-től, Benjamin-tól és a szürrealistáktól kölcsönzik, akik az imaginárius tereket a megélt terek funkcionális valóságával nagyjából egy szintre helyezték.¹⁰³ A hétköznapi élet restaurációja felhívást jelent a hétköznapok művészi alkotásként (oeuvre) való kivitelezésére, teret adva a költői alkotás és a politikai cselekvés határmezsgyéjén mozgó alternatív gyakorlatok, az érzéki tapasztalás és a percepció újfajta dimenzióit megnyitó dérive számára (Lefebvre 1968). A fogyasztói társadalomban a passzív szemlélő szerepére redukált, atomizálódó szubjektum e kreatív gyakorlatok révén visszakapja „aktív” testiségét, közreműködhet egy demokratikusabb városi miliő létrehozásában.

103 Benjamin a 19. századi Európa fővárosa, Párizs utcáin kóborló flâneur magányos alakját használta fel a korabeli tömegtársadalom viszonyait leképező nagyvárosi élet kritikájában, amely egyeseket a társadalom peremére sodor, míg másokat csavargóvá vagy saját életétől is elidegenített élőhalottakká tesz. Közéjük sorolhatók azok a második generációs bevándorlók, akik elvárásai jóval meghaladják a megelőző generációkét, azonban nincsenek gyökereik, és a nagyvárosi miliő sem jelent otthont számukra. Mivel sem múlttal, sem egy jobb életre vonatkozó jövőképpel nem rendelkeznek, ők az örök jelen foglyai. A steril nagyvárosi tér, a sietség és a felszínes szórakozás terei csak a halál történeti és átmeneti formáját, a személytelen kimúlást tartogathatják számukra.