Marxista nézetek a térről és térbeliségről

CZIRFUSZ MÁRTON – JELINEK CSABA – BERKI MÁRTON⁸⁸ Bevezetés

E blokk a marxista elméletekben mutatja be a tér és a térbeliség megjelenését és szerepét. Bár marxista térelméletről önmagában nem beszélhetünk (hiszen a marxizmusnak nem célja a tér mint önmagában létező dolog megismerése), mégis azonosíthatunk olyan megállapításokat a térről, amelyeket a marxizmusra általánosságban jellemzőnek mondhatunk. Terjedelmi okokból nem lehetett célunk a maguk teljességében bemutatni a marxizmusváltozatokat és azok térről vallott nézeteit, így természetesen az általunk itt bemutatott súlypontok máshová is helyezhetők.

Először a marxista térszemlélet két alapjellegzetességét mutatjuk be, a terek viszonyának dialektikus felfogását és a tér termelésének fogalmát. Ez a két ismérv alapvetően levezethető a marxizmus „általános” társadalomfelfogásából, valamint a nem marxista térfelfogások és a térrel foglalkozó társadalomtudományok elméleti és gyakorlati kritikájából. A marxizmus térrel való foglalatoskodása viszont nem önmagáért való, azaz konkrét társadalmi viszonyok (leginkább: a kapitalizmus) megértését szolgálja. Így a következő részben kifejezetten a kapitalista termelési mód marxista elméletének térbeli vonatkozásait foglaljuk össze, többek között a tőkefelhalmozás mint térbeli terjeszkedés és az egyenlőtlen fejlődés földrajzi koncepcióján keresztül. Végül, az utolsó részben az a célunk, hogy bemutassunk olyan kelet-közép-európai esettanulmányokat, amelyek az előbbiekben bemutatott elméletek segítségével kívánják e térség társadalmi-térbeli folyamatait megérteni (és ezeket a folyamatokat megváltoztatni).

A marxista megközelítések természetesen különböző helyeken és időszakokban különbözőképpen jelentek meg. A 19. században és a 20. század első felében a marxista társadalomelmélet a földrajzra és a tértudományokra csekélyebb hatást gyakorolt, kivéve a szovjet földrajzot, ahol a marxista földrajzra jelentős politikai szerep is hárult.⁸⁹ Az 1945 utáni magyar és kelet-közép-európai földrajzban és társadalomtudományokban a marxizmus (vagy marxizmus-leninizmus) a gazdasági térfolyamatok magyarázatában, azok tervezésében és általában a tudományos mezőn belüli ideológiai küzdelmekben megkerülhetetlen eszközzé

88 Berki Márton esetében a kutatást az ELTE Felsőoktatási Intézményi Kiválósági Program (1783-3/2018/FEKUTSRAT) keretében az Emberi Erőforrások Minisztériuma is támogatta.

89 Az anarchista földrajzzal ebben az írásban nem foglalkozunk, mivel az már a 19. századi kezdeteitől erőteljesen elkülönült a marxizmustól, főleg az állam szerepéről vallott nézeteiben (vö. Springer 2013).

170

vált (Győri–Gyuris 2012; Timár 2009). Az 1970-es évektől a centrumországokban (Amerikai Egyesült Államok, Egyesült Királyság, Franciaország, Németország, Japán stb.) és a félperiférián (pl. Latin-Amerika) a térrel foglalkozó társadalomtudományokban megerősödött a marxista megközelítés, mint a kapitalizmus globálisan megfigyelhető ellentmondásainak megfelelő értelmezési kerete, különösen az ekkor csúcsosodó gazdasági és politikai válság időszakában. A kilencvenes években a marxista megközelítés valamelyest háttérbe szorult, Kelet-Közép-Európában például a rendszerváltás után a fősodor társadalomföldrajza és regionális tudománya jellemzően egyáltalán nem foglalkozott a marxista megközelítéssel. A marxista értelmezések viszont világszerte láthatóbbá váltak a 2008-as gazdasági válság után, ahogyan egyes nem marxista elemzések érvényessége és használhatósága megkérdőjeleződött a társadalmi-térbeli egyenlőtlenségek növekedése közepette (vö. Timár 2016).

Előbbiekkel összefüggésben ebben a tanulmányban egy térben és időben nagyon különböző, illetve ismeretelméleti részleteiben is sokszínű hagyomány jelölésére használjuk a marxista jelzőt. A hagyomány belső differenciáltságát részben ebben a bevezetőben próbáljuk érzékeltetni, részben pedig a bevezetőt követő fejezetek villantanak fel különböző elméleti és empirikus irányokat. Mivel a jelenlegi magyar és kelet-közép-európai kontextusban tudománytörténeti okokból a brit-amerikai megközelítésű marxizmus és ezek francia és német – pl. frankfurti iskola – „előzményei” hatottak leginkább a társadalmi-térbeli viszonyok értelmezésére – szemben pl. Latin-Amerikával, ahol erősebbnek látszik a „belülről építkező”

elmélet –, ezért elemzésünk leginkább ezen alapul. Ez nem jelenti azt, hogy a brit-amerikai hegemóniát a tudományban elfogadnánk vagy hogy a brit-amerikai marxista hagyományt egy az egyben átültethetőnek gondolnánk a kelet-közép-európai empíriákra. A bevezető utolsó részében éppen az az állításunk, hogy a „nyugati” marxizmus kisebb részben kezelte csak jól a kelet-közép-európai térséget és annak társadalmi-térbeli folyamatait, viszont az elmúlt évtizedekben számos pozitív példa és jó empirikus elemzés származott ebből a térségből, amely marxista gondolatokon alapul.

Térbeli szempontok a marxista elméletben

Ebben az alfejezetben a marxizmus térfelfogásának néhány általános jellemzőjét tekintjük át.

Bár a marxista hagyományban – sokszínűségének és elméleti alapálláspontjának köszönhetően – nem azonosítható olyan térfelfogás, amely az adott társadalmi kontextustól függetlenül létezne, közös jellemvonásokat mégis találhatunk. Ezeket két csomópont köré rendeztük: egyrészt a marxizmus a térre mint dialektikus viszonyra tekint, másrészt pedig a tér materialista, „termelt” jellegzetességét hangsúlyozza. E két megközelítés erős

171

megszorításokkal ugyan, de megfeleltethető a marxizmuson belül található két hangsúlyosabb irányzatnak, nevesül a Marx korai írásaiból és különösen az elidegenedés koncepciójából kiinduló „filozófiaibb” irányzatnak, illetve a Marx későbbi írásaiból (főleg A tőkéből) inspirálódó, a politikai gazdaságtanra jobban fókuszáló irányzatnak (vö. Fülöp et al. 2016).

A tér mint dialektikus viszony

A marxizmus a térre mint viszonyra tekint, és ezt a viszonyt dialektikus módon határozza meg. Természetesen a térbeliség viszonyként való felfogása, ahogyan azt a pozitivisztikus tértudományról szóló fejezetek bemutatták (lásd továbbá Benedek 2002), nem csak a marxizmus sajátossága, és régebbi filozófiai hagyományban gyökerezik. A marxista felfogásban a viszonylagosságot kétféle értelemben is megragadhatjuk: egyrészt a térbeliséget mint a tér és a társadalom (a fizikai és a társadalmi valóság) egymáshoz való viszonyát, másrészt (ezzel összefüggésben) különböző terek egymáshoz képesti viszonylagosságát emeljük ki a marxista elméletben.

A pozitivisztikus tértudományról szóló fejezetek is érzékeltették, hogy „a térbeli” és „a társadalmi” közötti kapcsolatot a korábbi, nem marxista elméletek sok esetben olyan, egyirányú viszonyként határozzák meg, mely szerint a dolgok térbeli elhelyezkedése önmagában hatást gyakorol a társadalmi viszonyokra, azok magyarázó változója.

A marxista megközelítés sok szempontból a kvantitatív tértudományok e pozitivizmusának és absztrakt, matematikai-geometriai térfelfogásának kritikájából nőtt ki. Ahogy a marxista Henri Lefebvre (1947; 1973) hangsúlyozza, a szélességi és hosszúsági körök, a „természet matematizálása”, a tér mérhetővé, kiszámíthatóvá tétele olyan absztrakció, mint a végtelen idő

„feldarabolása” a történelemszemléletben. A marxizmus (pontosabban az ennél valamivel tágabb történelmi-földrajzi materializmus) szerint ez a felfogás elvonatkoztat a társadalomtól, azaz nem veszi figyelembe, hogy a térbeli elhelyezkedés különböző történelmi-földrajzi kontextusokban különböző módokon lehet fontos a társadalmi viszonyok és a társadalmi cselekvések magyarázatában (Belina 2017). A társadalomtól való ilyen elvonatkoztatást a térfetisizmus fogalma írja le (Marx árufétis-fogalmának analógiájára): a tér társadalmi viszonyok tárgyiasult formája, a tér „sajátságos társadalmi jellegéből eredő” (Marx 1967, 85.) tárgyiasulása miatt hajlamosak vagyunk elfeledkezni arról, hogy a tér nem „természetesen létező” dolog, és nem tulajdoníthatunk neki önálló oksági magyarázó erőt. Például a belvárostól való távolság önmagában még nem magyarázza azt, hogy melyik városrészekben történik ingatlanba történő tőkebefektetés, de különböző városokban különböző módokon a térbeliség is szerepet játszik abban, hogy hova vándorol a tőke.

172

Előbbiekkel összefüggésben a marxizmus azt is állítja, hogy a dolgok egymáshoz képesti térbeli elhelyezkedése mint magyarázó erő önmagában hamis absztrakció. A különböző terek, a „földrajzi viszonyok” csak egymáshoz képest érthetők meg; egymástól elkülönülten, tartályszerűen felfogott módon, önállóan való vizsgálatuknak nincsen értelme. Például a világgazdaságban a centrumtérségek gazdasági viszonyai nem érthetők meg a periféria elemzése nélkül és vice versa. Ennek oka, hogy a társadalmi viszonyok (vagy jelenleg maga a kapitalista termelési mód) hozzák létre azokat a térbeli megosztottságokat, amelyek a világgazdaság centrum- és perifériatérségei között léteznek (Wallerstein 2010). De ugyanígy egy városon belül a szegények térbeli koncentrálódása a gazdagok más terekben való koncentrálódásával együttesen érthető csak meg: Budapesten például a józsefvárosi Magdolna-negyed szociális városrehabilitációja és a Corvin-negyed dózeres dzsentrifikációja ugyanannak a társadalmi-térbeli folyamatnak a két pólusa (Czirfusz et al. 2015).

A társadalmi-térbeli viszonyok marxista felfogására a dialektikus megközelítés jellemző. A dialektika a marxizmusban két dolog közötti kapcsolatot, ellentmondást jelent; a társadalmon belüli (pl. társadalmi osztályok közötti), terek közötti (pl. város és vidék közötti) vagy a materiális tér és a társadalmi viszonyok közötti konfliktus hozza működésbe a tőkeáramlást és a társadalmi viszonyok változását.

A dialektika többféle megközelítése közül Sheppard (2008) szerint a radikális földrajzba az 1960-as évek végétől elsősorban a hegeli dialektikafogalom került át, annak is az egységes és teleologikus, a tézis és antitézis ellentétpárja által mozgatott társadalomfejlődési felfogása.⁹⁰ A társadalmi-térbeli dialektika fogalma elsősorban Marxra alapozva „érkezett” a földrajzba.

Például David Harvey Marxra építő relacionista dialektikus felfogása azt hangsúlyozza, hogy a dolgoknak nem léteznek természettől adott tulajdonságai, hanem azok más dolgokkal való ellentmondásokkal teli, hatalmi küzdelmek során rögzülő és folyamatosan változó viszonyrendszerek révén jönnek létre. Például a város nem értelmezhető a vidék nélkül, e két tér közötti viszony eredménye, hogy mit tartunk vidék(i)nek és város(i)nak.

A viszonyokban való gondolkodás az elmúlt évtizedek relációs fordulatával (a gazdaságföldrajzban lásd pl. Bathelt–Glückler 2011; Yeung 2005) ismeretelméletileg sok

90 A térrel foglalkozó marxista irodalomban és annak recepciójában többen elemezték, hogy kinek a tér- és társadalomfelfogásában mi származtatható Hegeltől, mi Marxtól (és ezen belül mi Marx Hegel-olvasatától). Így a Sheppard által elemzett hegeli dialektikafogalom mellett írások szólnak többek között a hegeli térfelfogásról (Bond 2014), a térbeli kiigazítás fogalmával összefüggésben Hegel, Marx és von Thünen gondolatairól (Harvey 1981), illetve Lefebvre tértermelés-fogalmában Hegel és Marx hatásáról (Merrifield 2002; Stanek 2008).

173

szempontból eltávolodott a marxizmustól, ezen irányzatok közül többel a materialista relacionális térelméletekről szóló fejezet (Fabók–Berki 2018) foglalkozik.

A tér termelése

Az előbbi, általánosságban a marxizmus által (is) képviselt térfelfogás-jellemzőkhöz különböző térfogalmak is kapcsolódnak. Ezek közül részletesebben bemutatjuk az Henri Lefebvre nevéhez köthető tértermelés-koncepciót.⁹¹ A tértermelés fogalmát Lefebvre a franciául 1974-ben megjelent La production de l’espace (angol fordításban The production of space – Lefebvre 1991a) című könyvében alkotta meg: Lefebvre szerint „a (társadalmi) tér (társadalmi) termék” (Lefebvre 1991a, 26.). Munkájában a termelés kifejezést a politikai gazdaságtani megközelítésnél tágabban értelmezi, azaz a dolgok fizikai (materiális) előállításán túl a társadalom, a tudás, az intézmények stb. termelését, valamint a koncepciók, ideológiák létrehozását is érti alatta. Lényegesnek tartja ezekkel összefüggésben a tér politikai termelését is: szerinte egyetlen fennálló hatalom, intézmény sem létezhet a saját maga által megteremtett (és legitimált) tér nélkül. A történelem folyamán – az uralkodó termelési módok és a kultúra ezzel együtt járó változásával – a tér termelési módja folyamatosan átalakult;

ennek megfelelően a történelem adott terekben, helyeken egymásra rakódott rétegek,

„üledékek” összességeként értelmezhető.

A tértermelés elemzéséhez Lefebvre a térbeliség három szemléleti módját különbözteti meg: a tér, ahogy azt érzékeljük („l’espace perçu”), a tér, ahogy arról gondolkodunk („l’espace conçu”), illetve a tér, ahogy azt megéljük, használjuk („l’espace vécu”). (Ezeket egyúttal úgy is nevezi, mint „térgyakorlatok”, „a tér reprezentációi”, illetve „a reprezentáció terei”.) Lefebvre szerint a társadalom tereit egyrészt az épületek, közterek, infrastruktúra megépítése és fenntartása, valamint az ezeken végbemenő, szabályozott áramlások által termelik, másrészt – részben ezt megelőzően, részben ezzel párhuzamosan – a tér jelentésekkel való felruházása is zajlik (a különböző tervek, koncepciók, szimbólumok, nyelvi és szemiotikai gyakorlatok révén, továbbá az egyes területek imázsának formálása által). Értelmezésében a tér „megélése” e két tértermelési mód metszetében jelenik meg, hiszen az épített környezetet az ennek alapjául szolgáló és ennek jelentést adó koncepciók mentén (egyénenként és társadalmi csoportonként, valamint időről időre és helyről helyre) eltérő módon használjuk.

A három térszemléleti mód kapcsán lényeges kiemelni, hogy Lefebvre nem statikus kategóriákban gondolkodott, azaz nem „érzékelt”, „elgondolt” és „megélt térről” beszélt (vö.

91 A blokkon belül Egyed (2018) tanulmánya foglalkozik részletesen Lefebvre-rel és hatásával.

174

Soja 1996). Éppen ellenkezőleg; munkájában dinamikus, cselekvésközpontú módokról írt, tehát arról, hogy miként tudjuk „érzékelni”, „elgondolni” és „megélni” a teret. (Ehhez hasonló módon elemzésében mindvégig a tér termelési folyamatára koncentrál, nem pedig a tér mint termék kerül előtérbe.) Ugyancsak fontos kiemelni, hogy a három térszemléleti mód dialektikus viszonyban áll egymással: mindhárom hat egymásra, azaz egy adott tér(rész) mindig érzékelt, elgondolt és megélt egyszerre, ily módon különböző egyének és társadalmi csoportok számára eltérő tartalmakat hordoz(hat).

Lefebvre hangsúlyozza, hogy azok a vizsgálatok, amelyek a három térszemléleti mód közül csak az egyiket veszik figyelembe, szükségszerűen leegyszerűsítők és homogenizálók (Lefebvre 1991a, 369.). Így bár a kapitalizmusban „a tér reprezentációi”, vagyis az elgondolt tér („l’espace conçu”) a domináns térszemléleti mód, amelynek segítségével a politikai és gazdasági elitek megtervez(tet)ik az épített környezetet, majd jelentéseket adnak e tereknek, ezek egyoldalú vizsgálata idealista megközelítés. Hasonlóképp bár az érzékelt és az elgondolt tér egyaránt vizsgálható – például ilyen az építészek, várostervezők „tervezőasztaltere”, ez teljesen elszakított a tér megélt, megtapasztalt vonatkozásaitól. Lefebvre következésképp munkásságában a megélt tapasztalatokra, a tér használati módjaira helyezi a hangsúlyt (Lefebvre 1991b; 2004).

Lefebvre „utóéletét”, vagyis munkásságának interpretációját tekintve két domináns irányzat körvonalazódott (lásd Goonewardena et al. 2008, 3–10.): egyrészt a David Harvey-féle marxista (politikai gazdaságtani), másrészt az Edward Soja-féle posztmodern Lefebvre-olvasat.⁹² Térelméleti munkássága előbb e két fő értelmezési keretben elhelyezve, majd ezeken túltekintve széles körben hivatkozott elméletté vált a társadalomtudományok számos területén (a teljesség igénye nélkül lásd például Elden 2004; Goonewardena et al. 2008;

Gottdiener 1994; Merrifield 2006; Shields 1999a; Stanek 2011 átfogó munkáit). A továbbiakban a két olvasat közül a politikai gazdaságtani megközelítéssel foglalkozunk.

A kapitalizmus térbelisége és a marxista politikai gazdaságtan

A marxista térfelfogás általánosnak tekinthető vonásai után ebben az alfejezetben azokból a konkrét elméletekből mutatunk be néhányat, amelyek a kapitalizmus társadalmi térfolyamatait elemezték marxista ismeretelméleti háttérrel; ezen belül elsősorban a tőkeviszonyokkal

92 Utóbbiról lásd részletesebben Berger (2018). Soja (1996) Lefebvre-interpretációját számos bírálat is érte, a három „fajta” térbeliség analitikus szétválasztása és statikus kategóriákként való kezelése ugyanis ellentmond Lefebvre koncepciójának (lásd Merrifield 1999, 347.; Shields 1999b, 341.). Belina (2017, 47.) szerint például a három térszemléletet Lefebvre tudatosan nem definiálta, mert a pontos meghatározás absztrakciója szemben állt politikai és elméleti felfogásával.

175

foglalkozó irodalmakkal foglalkozunk (és csak érintjük az osztályviszonyokra fókuszáló írásokat).

A „kapitalizmus marxista térelmélete” fogalmat tudatosan nem használjuk, ugyanis bármiféle önmagában való (an sich) térelmélet ellentmondásban állna a marxizmus társadalomfelfogásával. Ahogyan az előzőekben bemutattuk, a tér önmagában üres feltételezés, nem elválasztható a társadalmi folyamatoktól, viszont a tér fogalmát integrálni szükséges a társadalmi jelenségek és viszonyok történelmi materialista elméleteibe (Belina 2017, 157.) – azaz azt kell megvizsgálni, hogy a térbeli-társadalmi jelenségek pontosan hogyan jönnek létre adott kontextusokban. Mivel a körülöttünk levő tényleges társadalmi viszonyok alakításában meghatározó szerepe van a kapitalizmusnak mint termelési módnak, a továbbiakban arra összpontosítunk, hogy a marxizmus hogyan értelmezte a kapitalizmus politikai-gazdasági térfolyamatait.

A kapitalizmus marxista politikai gazdaságtani magyarázata Marxból elsősorban a „késői”

(1857 utáni) Marxot használja és kevésbé a „korai” Marxot,⁹³ az elemzések legtöbbször A tőke I. kötetéből indulnak ki, amely a kapitalista termelés értelmezésével foglalkozik. Ebben Marx az eredeti tőkefelhalmozás, valamint az abszolút és relatív értéktöbblet elsajátításának konkrét történeti és földrajzi példáiból bontja ki elemzését, de a tér szerepére kevesebb figyelmet fordít. Bár A tőke I. résztémáinak továbbgondolása folyamatos volt, de az 1970-es évek válsága – és ekkor a térbeliség újra/átértékelődése – a marxi elmélet „általános”

térbeliesítését hozta magával a brit-amerikai térrel foglalkozó társadalomtudományokban, amelynek egyik irányadó munkája David Harvey-tól a Limits to capital (Harvey 1982).

A 19. század legvégén és a 20. században megfogalmazódott marxista gondolatokat a következőkben négy fő témakör köré rendezzük: a területi munkamegosztás, a kapitalizmus térbeli bővülése és a tér-idő sűrűsödés, a térbeli kiigazítás, valamint az egyenlőtlen fejlődés fogalmainak földrajzi viszonyokra is érzékeny használati módjai.

A térbeli munkamegosztás⁹⁴

A terek és helyek közötti különbségek és viszonyok a térbeli munkamegosztás koncepciójával is megragadhatók, amelynek itt kizárólag a marxi hagyományban levő értelmezésével foglalkozunk. A tőke I. kötetében a munkamegosztás leírásában megjelennek a földrajzi

93 A korai, humanista és hegeliánus Marx-írások viszont a térértelmezésekben fontosak, mint például Lefebvre-nél (Merrifield 2002, 15.).

94 A magyar és a külföldi szakirodalomban a térbeli és a területi munkamegosztás (spatial/territorial division of labour, räumliche/territoriale Arbeitsteilung) közötti fogalmi megkülönböztetés sokszor hiányzik vagy nem egyértelmű. A magyar szakirodalom esetében néhány szemponttal Czirfusz (2012) tanulmánya foglalkozik.

176

viszonyok, mégpedig a város és a vidék közötti munkamegosztást tárgyaló részben: „A csere nem megteremti a termelési területek különbségét, hanem vonatkozásba hozza a megkülönböztetett területeket és ily módon egy társadalmi össztermelés többé vagy kevésbé egymástól függő ágaivá alakítja őket. (…) Minden fejlett és árucsere által közvetített munkamegosztás alapzata a város és falu elválása. Elmondhatjuk, hogy a társadalom egész gazdaságtörténete ennek az ellentétnek a mozgásában összegeződik” (Marx 1967, 388.). Bár ez a leírás földrajzi térfelfogásában sematikus, ám a gondolatot a későbbi empirikus elemzések jelentősen továbbgondolták.

Az országokon belüli munkamegosztás 20. század eleji elemzései közül kiemelkedik Lenin (1964) könyve a kapitalizmus oroszországi fejlődéséről, ahol az egyik fő vizsgálati téma az, hogy a társadalmi munkamegosztás (ezen belül pedig a munkás elválasztása a termelési eszközeitől) hogyan alakítja ki szükségszerűen a belső piacot, a kapitalizmus hogyan „bővíti állandóan uralmának szféráját” (Lenin 1964, 553.), növeli az ipar jelentőségét, illetve fokozza az urbanizációt. Így tehát a munkamegosztás térbeli elemzése sok esetben elválaszthatatlan a kapitalizmus térbeli bővülésének és osztályviszonyainak értelmezésétől. A kötet a későbbi marxista elemzéseknek fontos hivatkozási pontjává vált a 20. század második felétől.

Az országon belüli térbeli munkamegosztás elemzése az 1970-es években a világgazdaság centrumországaiban vált ismét jelentőssé. Az ekkori térbeli elemzések sokat merítettek az althusseri marxista megközelítésből, amely figyelembe vette a politika (az állam) és az ideológiák szerepét abban, hogy a kapitalizmus a ciklikusan visszatérő válságok ellenére rendkívül válságálló társadalmi rendszernek bizonyult (Swyngedouw 2000). Ezek az elemzések egyrészt a regulációs iskola felé vezettek el, amely azzal érvelt, hogy a tőkefelhalmozás feltételeit a társadalmi intézmények adott időszakra és helyekre specifikus rendszere szabja meg. A megközelítés a nemzetállam alatti szint fontosságára is rámutatott a kapitalizmus „közvetítésében” (lásd pl. Peck–Tickell 1992; Berki 2016). Másrészt fontossá váltak azok a vizsgálatok, amelyek a termelési mód átalakulásából (a rugalmas felhalmozásba való átmenetből) magyarázták a munkahelyek megszűnését, a válságtérségek kialakulását, az osztályviszonyok átalakulását, elsősorban nagy-britanniai példákon. Utóbbiból kiemelkedik Doreen Massey munkássága, aki a klasszikus telephelyelméletek absztrakt térfelfogásának kritikájából vezette le a társadalmi-térbeli munkamegosztás marxista értelmezését (Massey 1973). Massey dialektikus térfelfogása alapján rámutatott arra, hogy a gazdasági tevékenységek (ágazatok között, ágazatokon belül, vállalatok között) különböző módokon használják ki a meglevő térbeli egyenlőtlenségeket a profitmaximalizálás érdekében, és ezek a

177

különböző használatok különböző módokon termelik újra az egyenlőtlenségeket (Massey 1979). Massey Spatial divisions of labour című kötetének egyik legfontosabb empirikus része a munkamegosztás térbeliségének változásához igazodó osztályviszonyokat, a változó gazdaság- és társadalompolitikákat, nemek közötti munkamegosztásokat, politikai szövetségeket, nemzeti ideológiákat, illetve mindezekkel összefüggésben a regionális politika átalakuló szerepét hozza összefüggésbe a hatvanas évek elejétől a nyolcvanas évek közepéig az Egyesült Királyságban (Massey 1995, 6. fejezet). Ennek továbbgondolásával foglalkozik a kötetben Czirfusz (2018) esettanulmánya.

A kapitalizmus térbeli bővülése és a tér-idő sűrűsödés

A kapitalizmus térbeli viszonyait globális léptéken elemző munkák fontos állítása, hogy a kapitalizmus mint rendszer a folyamatos bővülésben érdekelt, amelynek egyik lehetséges módja a térbeli bővülés. A kapitalizmus ilyenfajta kiterjedésének egyik nagy korszaka volt a 19. század utolsó évtizedeiben kezdődött nagyobb gyarmatosítási hullám, amely a tőkefelhalmozás földrajzainak is új elemzéseit hozta magával.

A tőkefelhalmozás térbeli bővülésének ebben az időszakban az egyik fő teoretikusa Rosa Luxemburg. A tőkefelhalmozás című, németül 1913-ban megjelent könyvében (Luxemburg 1979) a tőkefelhalmozás folyamatának három szakaszát különíti el, amelyben a térbeli és a termelési viszonyok kölcsönhatásai adják a rendező elvet. Az első szakaszban többek között a gyarmati országok természeti erőforrásainak elsajátításával a naturálgazdálkodást szorítják ki.

A másodikban az árugazdaságot vezetik be olyan térségekben, ahol ez nem volt jellemző, illetve az árugazdaság súlyának növekedését kényszerítik ki (pl. a parasztgazdaságok vagy a kézműipar ellehetetlenítése által). A harmadik szakasz a tőkefelhalmozás imperialista fázisa,

A másodikban az árugazdaságot vezetik be olyan térségekben, ahol ez nem volt jellemző, illetve az árugazdaság súlyának növekedését kényszerítik ki (pl. a parasztgazdaságok vagy a kézműipar ellehetetlenítése által). A harmadik szakasz a tőkefelhalmozás imperialista fázisa,