A „kvantitatív forradalom” Magyarországon

GINELLI ZOLTÁN

Vajon mit jelent a „kvantitatív forradalom” Magyarországon? Erre a kérdésre kíván válaszolni a blokk első fejezetének szerves folytatásaként második tanulmányom a magyar párhuzamok és interpretációk áttekintésével, illetve a magyar „tértudomány” megfogalmazódásának kritikai újraértékelésével. A kérdés aktualitását mutatja, hogy a „kvantitatív forradalom”

fontos referenciaponttá vált a kortárs térelméleti irányzatokat bemutató hazai tanulmányokban, térelméleti vitákban és tudománytörténeti pozicionálási kísérletekben egyaránt. Meggyőződésem, hogy miközben a nyugati „kvantitatív forradalom” története az utóbbi két évtizedben egyre inkább a nemzetközi szakirodalom homlokterébe került (lásd Trevor J. Barnes kutatásait), addig a hazai kvantitatív-analitikus térelméletek mai kiindulópontjait, nemzetközi összehasonlíthatóságát és beágyazottságát nem tudjuk érdemben újraértékelni addig, amíg nem tisztázzuk helyi tudománytörténeti, tudásszociológiai és tudásföldrajzi alapjait (Gyimesi 2011a; Ginelli 2016a; 2016b; 2018a; 2018b; 2018c). Ez pedig szükségszerűen elvezet minket a szocialista időszak alatt kialakuló térelméleti felfogások, társadalomföldrajz és regionális gazdaságtan újraértékeléséhez, illetve a rendszerváltás utáni posztszocialista folytonosságok megértéséhez is, amely különösen a pozitivizmus és a marxizmus hazai újraértékelése szempontjából kulcsfontosságú (ezzel sajnos nem foglalkozik kötetünk marxista térfelfogással foglalkozó fejezete, Czirfusz et al. 2018).

Mivel Magyarországon a „kvantitatív forradalom” története mindmáig lényegében elbeszéletlen maradt, ezért sajnos igencsak leegyszerűsített és részrehajló utalások tárgyává vált. Magyarországon a „kvantitatív forradalom” narratív sablonján keresztül a hegemón angolszász földrajztudománytól átvett narratívák termelődtek újra a nyugatitól merőben eltérő kelet-európai kontextusban, ami sokféle ellentmondáshoz vezetett. A rendszerváltás után az új térelméleti megközelítéseket bemutató hazai kutatók gyakran egyoldalú vagy ellentmondásos intellektuális distinkciókat és narratívákat fogalmaztak meg, míg a nyugati irányzatok genealógiájába bekapcsolódva a kelet és nyugat közötti diszpozíciót és anakronizmust saját, helyi törekvéseik legitimálására használták fel. A hazai környezetben éppen ezért az abszolút, relatív és relacionális térfelfogások értelmezését, az egyes irányzatoknak a „kvantitatív forradalommal” való szembeállítását, a társadalomföldrajz és a regionális tudomány közötti diszciplináris surlódásokat, vagy az utóbbi években kibontakozó térelméleti vitákat a nemzetközi viták fényében, a tudás szituációba ágyazott és kontextuális megközelítése alapján

91

értelmezem újra (Gyimesi 2011a; 2011b; 2012). Végül a posztszocialista és nyugati hatások

„kettős függésében” lévő hazai kontextusban felmerül annak veszélye, hogy a

„posztpozitivista” kritikai irányzatok megfogalmazódása a pozitivizmussal szembeni történeti és episztemológiai leegyszerűsítésekhez vezet, holott a pozitivizmus hazai újraértékelése nemcsak annak érdemi kritikájának és a többi irányzat jobb megértésének, hanem – az első tanulmány iránymutató következtetéseihez kapcsolódóan – a kvantitatív, analitikus és pozitivista térelméleti megközelítések új irányainak kijelölésének is elengedhetelten feltétele.

Szocialista kelet-európai „kvantitatív forradalom”?

Ahogyan az előző fejezetből láthattuk (Ginelli 2018c), a „kvantitatív forradalom” eredetileg nyugaton, kifejezetten Észak-Amerikában bontakozott ki. De akkor milyen értelemben beszélhetünk „kvantitatív forradalomról” Magyarországon? Ez azért is nehezen megválaszolandó kérdés, mert az angolszász dominanciájú nemzetközi szakirodalom kihagyta a posztgyarmati periféria és a szocialista országok fejlődésének elbeszélését. A szocialista kelet-európai földrajztudomány (és „tértudományok”) összehasonlító története tehát még nem íródott meg, holott a nyugati fejleményekkel párhuzamosan és összekapcsolódva a kelet-európai szocialista országokban is hasonló megközelítések váltak dominánssá, és ezek a posztszocialista fejlődési irányokat alapvetően meghatározták (Nemes Nagy 2001; 2014;

Timár 2001; 2003; 2004; 2006; 2009a).⁴⁶ De a szocialista magyar földrajztudományban a

„kvantitatív forradalom” csak elvétve jelent meg explicit hivatkozásként (recenziók vagy kutatóintézeti beszámolók, fordítások formájában), ám ennek ellenére szembetűnő a fent elemzett nyugati munkák hatása és jelenléte, ha részben orosz fordításban és a szovjet fejleményekkel együtt is olvasták őket.

Szocialista előzmények

Míg a Szovjetunióban Sztálin nacionalista izolációs politikájának keretében nyílt erőszakkal számolt le az 1930-as években még virágzó matematika és matematikai gazdaságtan irányzataival (pl. Kondratyev, Kántorovics), és megakadályozta a nyugatihoz hasonló kvantitatív geográfia korai kialakulásának lehetőségét is, addig a „desztálinizáció” utáni Hruscsov-féle tudománypolitika fokozatosan érvényesítette az alkalmazott

46 Egy viszonylag gyenge és részrehajló kísérletként született a lengyel Mazurkiewicz (1992) munkája, amely főleg a lengyel földrajztudományra összpontosít. A sztereotipikus nyugati interakciókat jól mutatja, hogy brit kiadású, angol nyelvű könyvének előszavában a brit kvantitatív geográfus Ron J. Johnston a kötetet a

„totalitárius” kelet-európai szocialista országok „államdiktálta” és a nyugati kapitalista országok „piacdiktálta”

geográfusai közötti „politikamentes” párbeszéd számára ajánlotta, míg a felmerülő tudományfejlődést és tudományos problémákat a két típusú társadalom eltérő belső tulajdonságaira vezette vissza.

92

modellező módszereket a tudományban és a hosszú távú népgazdasági tervezésben (Saushkin 1962; 1971). Ennek hatására a szovjet geográfusok már az 1960-as évektől az amerikai mintát figyelem előtt tartva igyekeztek matematikai elméleteket alkalmazni és a nyugati munkákat is lefordítani, az „ideológiamentes” matematizáló nyelvezet pedig legitimálhatta a tudásáramlások és interakciók bővítését „Kelet” és „Nyugat” között (Jensen–Karaska 1969).

A második világháború utáni Magyarországon a szovjet típusú szocialista rendszer kiépítése (1949) a helyi tudományos és politikai elit meghurcolását és a korábbi „burzsoá” térelméletek elvetését eredményezte a földrajztudományban.⁴⁷ A marxi-lenini ideológiai alapokat követő Markos György népgazdaság-tervező gazdaságföldrajzi irányzata a korábbi geográfus elittel szemben politikai okokból elvetette nemcsak a kultúrtörténeti, földrajzi determinista, faji és biológiai analógiákon alapuló elképzeléseket, hanem a kapitalista viszonyokba ágyazódó

„burzsoá” morfológiát, a priori geometrizálást, matematizálást és „idealista” pozitivizmust is – éppen amikor nyugaton kibontakozóban volt a „kvantitatív forradalom”.⁴⁸ Az új gazdaságföldrajz így elveszítette korábbi tájelméleti és újonnan kibontakozó elméleti bázisát is, és döntően a területi tervezésnek alárendelt, a termelőerők elhelyezkedését és a területi munkamegosztást „leíró” tudományterületté vált, elfordulva az osztályelemzésektől is (Timár 2009a). Ugyanakkor a „burzsoá” geográfusok emberföldrajza és fiatal gazdaságföldrajza eleve nem is volt felkészülve az iparfejlesztő és tervező-modernizáló központosított állam követelményeire. Másfelől a „szovjetizáció” rövid időszaka korántsem volt totális hatású vagy ellentmondásoktól mentes, és az ideológiai diskurzus elfedi az összetett belső konfliktusokat és térelméleti folytonosságokat is (Ginelli 2016b; 2018b).

Az emberföldrajz gazdaságföldrajzzá alakításával – vagy annak leple alatt – fokozatosan társadalmivá vált, az állami tervezőintézetekben, kutatóintézetekben és bizonyos periférikus helyeken (pl. Debrecen), illetve más diszciplínákban (pl. urbanisták) pedig folytatódott a

„burzsoá” térelméletek művelése és tervezésbeni alkalmazása is. A „szovjetizáció” politikai, diszciplináris és életrajzi töréseit hangsúlyozó elbeszélésekkel szemben az 1930-as évektől az 1960-as évekig tartó időszaknak több, a nyugatival átfedéseket mutató térelméleti fejleménye is volt: a regionális tervezés intézményesülésével megjelent a matematikai és térstatisztikai módszerek által tervezhető régió, a morfológiától elvezető funkcionalista térszemlélet, a jogtudománnyal (vö. Magyary-iskola) szemben a közgazdaságtani és mérnöki szemlélet

47 A kvantifikáló és geometrizáló felfogásoknak már a 20. század elejétől kezdve fontos hagyományai és szocialista folytonosságai alakultak ki (Ginelli 2018b).

48 Markost a párthatalom a kommunista mozgalomból és nem a földrajztudományból emelte ki (Markosnak diplomája sem volt), ám 1956-os tevékenysége miatt 1958-tól háttérbe szorították (Ginelli 2018b).

93

dominanciája az állami területi tervezésben (Lampland 2011),⁴⁹ a településhálózat holisztikus rendszerének felfogása, végül pedig a (kultúr)tájat előtérbe állító, agrárfókuszú, organikus, természeti, faji, kulturális és historizáló megközelítéseket egy többnyire iparosító-urbanista, gazdaságcentrikus, modernizáló, a hidegháborús tudomány alkalmazott és tervezői tekintélyét előtérbe állító szemlélet váltotta fel (Ginelli 2016b; 2018b)

A poszt-sztálini reformmozgalommal és az új gazdasági mechanizmus kibontakozásával az urbanista-tervező lobbi az Országos Tervhivatal munkatársaival együttműködésben intézményesítette a regionális tervezést (1958) (Perczel 1989). A regionális tervezés és az egyre inkább matematikai és mérnöki szemléletű tervezés számára a kedvező feltételeket az 1950-es évek „voluntarista” iparfejlesztésében kialakult nagyfokú egyenlőtlenségek (hegyvidéki ipartengely, Budapest felduzzadása, kétlaki ingázás stb.) ellensúlyozása, a területi korrekció-harmonizáció, a vidéki iparosítás és a jóléti-infrastrukturális beruházási politika hívta életre. A területfejlesztés nyelvezetében a pártpolitika és a szakértők íratlan kompromisszumaként egy ideológiaitól elváló „technokrata fordulat” jelent meg, amely előtérbe helyezte a népgazdasági terveket a „tudományos szocializmus” értelmében legitimáló matematikai modelleket és térstatisztikai elemzéseket. Ennek nyomán például a nyugaton slágerelméletnek számító és Iowában például bevásárlóközpontok telepítésére használt Christaller-féle központi helyek elméletét, vagy a Doxiadis-féle ekisztikát, az 1960-as évek elejétől az állami tervezés keretében kifejlesztett Országos Településhálózat-fejlesztési Koncepció (1971) kidolgozására használták.⁵⁰ A magyarok élen jártak az ipartelepítésben is használt lineáris programozási eljárásokban, a mezőgazdaság matematikai modellezésében, újra megjelent von Thünen agrárintenzitási köreinek térstatisztikai vizsgálata, továbbá az input-output módszer, a telephely-elméletek, az ökonometriai modellek alkalmazásai is (Lux 2015), valamint a kutatóintézetekben kapcsolat alakult ki a szovjetek számára is nagy érdeklődéssel fogadott Isard-féle regionális tudománnyal. Meghatározóvá vált a rendszerelmélet és a jövőkutatás (prognosztika) is, de a rendszerelmélet funkcionalista nyelvezete (a térszerkezet elemek funkcionális egysége) és tudományfelfogása (a tudomány rendszere funkcionális alrendszerekből áll) inkább alapszemléletként és nem a nyugatihoz hasonló explicit irányzatként fogalmazódott meg (Lackó 1973). A területi kutatásokban az 1970-es évek végére a részben szovjet, de döntően nyugati szakirodalomból kanonizálódott az

49 Magyary Zoltán már az 1930-as években a taylorista üzemszervezési szemlélet alkalmazását kísérelte meg a közigazgatás-tudomány reformja érdekében (Ginelli 2018b).

50 Fontos megjegyezni, hogy a „szovjetizációs” narratíva töréseket hangsúlyozó olvasatával szemben a magyar regionális tervezés hagyományai a két világháború közötti időszakra, intézményesedése pedig az 1940-es évekre és a háború utáni újjáépítésre vezethető vissza (Ginelli 2016b; 2018b).

94

elsősorban matematikai módszertani kézikönyvekből álló, analitikus térelemzői megközelítés (Ginelli 2016b).

A homogénnek tűnő tudományos és politikai diskurzus ellenére különböző térfelfogások érvényesültek. Például a szovjet hegemónia és a „tudományos szocializmus” politikai legitimálását szolgáló rajonizálási diskurzusban (rajon: gazdasági körzet) az 1960-as évekre éles körzetesítési viták bontakoztak ki két teljesen eltérő régiófogalmat mozgósító szakértői csoport, a gazdaság-ágazati szemléletet „felülről lefelé” érvényesítő gazdaságföldrajzosok és az inkább jóléti-modernizáló, a korabeli nyelvezetben „bővített újratermelést” hirdető és a települési központok alapegységeiből „alulról-felfelé” fejlesztő urbanisták között (Enyedi 1961). Míg a „kvantitatív forradalom” nyugati központjaiban a történeti földrajz jelentősége csökkent, addig a magyar történeti földrajz – „burzsoá” hagyományainak kiszorítása után – az 1970-es évektől éppen a kvantitatív eszköztár és kifejezetten a Christaller-féle központi helyek elmélete révén szökkent újra szárba, habár társadalomtörténeti megközelítése egyre inkább az Annales-iskola monografikus történeti földrajzához állt közelebb, és távol maradt a térbeli törvényszerűségek geometrizáló és ökonomista felfogásától (Győri 2005). Mégis, a nyugatiak által elterjesztett elméletek és a kvantitatív módszer legitimálhatott politikai okokból megszűnő irányzatokat, amelyek „módszertani pozitivistaként” (Steinmetz 2005) működtek tovább.

Az 1970-es évek elejére egy fontos eltolódás érzékelhető a „termelőerők térbeli elhelyezkedésének” vizsgálata felől a regionális gazdaságtan vagy térgazdaságtan felé, amely az 1960-as évektől kinyíló nemzetközi tudományos kapcsolatokból is fakadt (Ginelli 2016b). Ahogyan Lackó László (1973, 298.) megfogalmazta, az elsősorban nyugati országokból – például a regionális tudományból – szerzett tapasztalatok nyomán „néhányan hajlottak afelé, hogy az »elaggott« gazdaságföldrajz helyére a térgazdaságtant állítsák,”

mivel „a térgazdaságtan módszertanilag korszerűbbnek és egzaktabbnak mutatkozott, mint a gazdaságföldrajz.” Az új irányzat az „ortodox” és „leíró” gazdaságföldrajz termelőerőkre irányuló figyelme helyett a piacgazdasági jellegű jelenségek, a nem-termelői ágazatok (szolgáltatások) és a regionális komparativitás vizsgálatának irányába mutatott. Érdekes módon Illés Iván (1975) ekkoriban még elvetette az Isard-féle regionális tudomány (regional science) fogalmát, azzal érvelve, hogy transzdiszciplinaritása miatt minőségében különböző jelenségek közös térbeli törvényszerűségeit feltételezi, ami „a marxista tudományelmélet és a

95

tudományrendszertan számára elfogadhatatlan” (Illés 1975, 18.).⁵¹ Ugyanakkor Kovács Csaba a gazdaságföldrajzban is előtérbe helyezte a tér általános törvényszerűségeinek vizsgálatát a korábbi tájfogalommal szemben, és hangsúlyozta a minőségében eltérő „gazdasági tereket”, kiemelve, hogy bár a földrajz tértudomány, de a tértudomány (utalva a térgazdaságtanra) nem egyenlő földrajzzal, mert a földrajz a tér fogalmát „leszűkíti a Földre, a földi terekre”, így „a gazdasági tér nem lehet benne a természeti térben, mert az emberek gazdasági viszonyaiban nincs semmi természeti” (Kovács 1966, 45.). Azonban Kovács (1966, 39.; 1971) Hettner

„szubjektív idealista és mechanikus materialista” térfelfogásának, avagy „vulgáris geografizmusának” szovjet kritikáját vette át, bírálva a neokantiánus „abszolút tér vagy a tér mint apriori szemléleti forma” és a „tér holmi tartályként való felfogását”, de nem foglalkozott a nyugati „kvantitatív forradalommal”.⁵²

A marxista-leninista politikai gazdaságtanra való formális hivatkozás ellenére ezek a térelméletek és térelemzési módszerek a neoklasszikus közgazdaságtan alapfeltevéseinek a szocialista tervgazdasági viszonyokra adaptált változatait képezték (vö. Faragó 1991).

Magyarország szovjet politikai és nyugati tőkés „kettős függőségének” (Böröcz 1992) megfelelően a tudásáramlásokat is a nyugati és szovjet kettős hatás határozta meg. Az Isard-féle regionális tudomány korai, 1960-as évekbeli hazai recepciója mögött nemcsak az irányzat erősen technokrata szemlélete (Barnes 2003; 2004), hanem a nyugati társadalomföldrajz elzárkózásával szembeni Isard-féle „nyitáspolitika” és a szovjetek fokozott érdeklődése is állt.

Így a rendszerváltás után nem véletlenül éppen a regionális tudományhoz nyúltak vissza a földrajzos végzettségű „regionalisták”. A regionális gazdaságtan megfogalmazódásában a nyugathoz képest erősebb volt a közgazdaságtannal való szövetségkeresés, és nem a földrajztudományon belül honosodott meg, hanem a térbeli törvényszerűségek vizsgálatának kiemelésével a „gazdaságföldrajzzal” szemben fogalmazta meg magát, kifejezve talán egy

„liberális” és „konzervatív” (ortodox) politikai attitűdbeli különbséget is. A magyar

51 Erre később Faragó (1991) és Nemes Nagy (2003, 5.) is visszautal, utóbbi egyúttal ironizálóan jelezve, hogy végül Illés is „regionalista” lett.

52 A marxista-leninista gazdaságföldrajz a termelőerők elhelyezkedését és a területi munkamegosztást vizsgálta, de elhagyta az osztályviszonyok elemzését, és annak átfogó térelméleti megalapozása sem fogalmazódott meg, így az elemzések többnyire kimerültek a termelés és foglalkoztatás térbeli elhelyezkedésének és kapcsolatainak gépies leírásában és elemzésében. A szocialista időszakbeli magyar marxista térfelfogás hiányának okát sokan abban keresték, hogy Marx munkásságában háttérbe szorultak a térbeli aspektusok, ám a nyugati marxista társadalomföldrajz erre részben rácáfolt (vö. Faragó 1991; lásd a marxista térfelfogással foglalkozó fejezetünket, Czirfusz et al. 2018). Valószínűbb, hogy az államszocialista viszonyok között az alkalmazott kutatások előtérbe helyezése miatt Marx kapitalista viszonyokra irányuló kritikája nem igazán volt fontos a területi tervezésben érdekelt földrajztudomány számára, amely inkább a telephely-elméletek felé fordult. A marxista térelmélet kezdetleges megfogalmazásaként említhetők Kovács Csaba írásai, ám néhány marxista-leninista alapvetést kivéve egyrészt nem a marxi életművet bontakoztatta ki, másrészt a térbeliség logikai-analitikus sajátosságaival foglalkozott: egymásmellettiség, kiterjedés, elhelyezkedés, struktúra (Kovács 1954; 1966; 1971).

96

kontextusban a „regionális tudomány” elődjeként megjelenő térgazdaságtani irányzat konstruálta azt a tudományos munkamegosztást megállapító narratívát, amelyben a

„gazdaságföldrajz” az empirikus „leíró”, feltáró és adatszolgáltató funkciókat tölti be, míg a

„térgazdaságtan” az elméleti, elemző, „tudományosabb” vonalat képviseli (Illés 1975). Illés továbbá a nyugatiakhoz hasonlóan az ár-, profit-, és költségterek, a folyamat- és cselekvőorientált relatív térfelfogás mellett érvelt, szemben az abszolút térfelfogású gazdaságföldrajzzal, amelynek feladata a földrajzi tényadatok „komplex” leírásával a megalapozó munka.

Kelet-nyugat párhuzamok és különbségek

A rendszerváltás utáni új irányok megértése érdekében érdemes a fenti rövid történeti vázlat alapján néhány fontos aspektust kiemelni a nyugati „kvantitatív forradalom” és a hazai fejlemények összehasonlításával.⁵³ Az államszocializmus alatt – az elsősorban Markoshoz köthető antipozitivista hatalmi harcokat vagy a rajonírozás körüli szakértői vitákat kivéve – nem egy tudományszociológiai konfliktusban („forradalom”), hanem a központi államhatalom szubvenciója és a szovjet mintára kialakított kutatóintézeti hálózat révén fokozatosan bontakozott ki a kvantitatív-analitikus térelemzői megközelítés. Az adatbőség ellenére a naturális adatok dominanciája, az adattitkosítás és központi irányítás miatt kevesebb kutatói autonómia (pl. terepkutatás és adatgyűjtés állami kontrollja), illetve a relatív technológiahiány miatt a számítógépek lassabb elterjedése hátráltatta az új térelemzési módok kialakulását. Míg nyugaton a földrajztudomány belső átalakulása okozott „kvantitatív forradalmat”, Magyarországon először nem a geográfiában (gazdaságföldrajzban), hanem a tervező szemléletű urbanisták és közgazdászok(hoz közel állók) körében bontakoztak ki a nyugaton elterjedő elméletek és módszerek, továbbá a geográfiában a nyugati elméletorientált modellezéshez képest itthon egyértelműen az empirista és gyakorlatorientált megközelítések dominanciája érvényesült. Míg nyugaton először főleg egyetemeken (tehát már korán a földrajzoktatásban is), addig itthon az adatokhoz jobban hozzáférő és az egyetemektől

„agyakat elszívó” kutatóintézetekben és állami tervezőintézményekben jelent meg a

„kvantitatív térelemzés” (vö. Probáld 2007). De a nyugathoz hasonlóan a társadalmi-gazdasági kérdéseket vizsgáló kvantitatív elemző-tervező irányok szintén a régi földrajzi

53 Ebben a vázlatos összehasonlításban csak néhány általános és a későbbi térelméleti irányok értékelése szempontjából perdöntő fontosságú aspektust ragadtam ki. A „kapitalista” és „államszocialista” vagy a „nyugat”

és „kelet” dichotómikus összehasonlítással szemben földrajzilag és időben is változó kontextusokról van szó:

például az inkább piacvezérelt USA-hoz képest Svédországban és Kanadában meghatározó szerepe volt az állami tervezésnek, míg az Egyesült Királyságban az 1960-as évektől az államilag szubvencionált regionális tervezés járult hozzá a „kvantitatív forradalom” sikeréhez. Nyilvánvalóan a kelet-európai és magyar fejlemények transznacionális elemzése elősegítené az összehasonlítási alapok tisztázását.

97

hagyományok alkalmatlanságát hirdették az új hidegháborús tudományos munkamegosztásban (Lackó 1973; Illés 1975). Ugyanakkor Magyarországon erősebb volt a közgazdaságtudomány és a rendszerelmélet hatása, és csak az 1980-as évekre vált hangsúlyosabbá a lokális közösségekre fókuszáló társadalomelmélet (német szociálgeográfia) és a behaviorizmus (Cséfalvay 1989; 1990; Timár 2006; 2009a).

Mindezek nyomán a vitákban gazdag nyugati kontextushoz képest Magyarországon a földrajztudomány definíciója és a térelméletek körüli érdemi viták is elmaradtak. Míg a nyugati társadalomföldrajzban („tértudományban”) az 1960-as évek társadalmi egyenlőtlenségei és mozgalmai hívták életre a térelméleti pozitivizmus kritikáját, addig Magyarországon a korai marxista-leninista ideológiai lózungok ellenére sem fogalmazódott meg sem marxista, sem pozitivista térelmélet.⁵⁴ Az 1950-es és 1960-as évek gazdaságföldrajzi

„vitáiban” a pozitivizmus mint a „burzsoá” idealizmus alkalmazástól és társadalmi hasznosságtól távol maradó beállítódása jelent meg, holott a pozitivista episztemológia éppen a hasznos tudást és a tervezés szükségességét hirdette, ám ironikusan megjelent a társadalmi viszonyoktól függetlenül értelmezett tér fétisének és a marginalista közgazdasági elméletek kapitalista egyenlőtlenségeit újratermelő kritikája is. Mindeközben az 1960-as évektől a hazai társadalomtudományokban a „polgári pozitivizmus” empirizmusa is elfogadhatóbbnak tűnt a reformmarxizmus revizionizmusával szemben (Timár 2003, 57–58.), tehát a társadalomföldrajz és a területi kutatások empirizmusa az erős intellektuális zártság mellett olyan depolitizáló ellenállási vagy konszolidációs stratégiaként is értelmezhető, amelynek meghatározó hatása volt a rendszerváltás utáni (látszólag) apolitikus és empirizáló irányokra is. Összefoglalva, míg a szocialista időszakban jelen volt a nyugati „kvantitatív forradalom”

afféle lekövetése, az episztemológiai fordulat nem vált explicit tudományos konfliktussá, habár az alkalmazott tervezői modernizmus a nyugatinál összehasonlíthatatlanul élesebb politikai konfliktusban jelent meg, a rendszerváltozás politikai válsága pedig a tudományos útfüggőségek miatt az 1970-es években konszolidált térelemzési szemlélet „reneszánszát”

hozta.

A „kvantitatív forradalom” rendszerváltás utáni pozicionálása

Az 1989 utáni rendszerváltozás keretében a piacgazdaságtani szerkezetváltás és az Európai Uniós csatlakozás hívta igazán életre a magyar regionális tudományt. Ahogyan Rechnitzer (2007, 1583.) nem kevés pátosszal megfogalmazta, „a rendszerváltásból nem vesztesen, nem

54 A pozitivizmus jelentéséről, illetve a pozitivizmus és neopozitivizmus megkülönböztetéséről lásd az előző fejezetemet (Ginelli 2018c). Az egyszerűség kedvéért itt csak a pozitivizmus kifejezést fogom használni.