Az abszolút tér ideájának filozófiai gyökerei és hatása a kortárs tértudományokra

TAGAI GERGELY Bevezetés

A térbeliség megismerésének kérdése évezredek óta része az emberi érdeklődésnek. Az igény a világmindenség működésének megértése iránt, a térbeli dimenziók, valamint a társadalmi és gazdasági viszonyok térbeliségének érzékelése folyamatos és jelentős módon alakította és befolyásolta az emberi gondolkodást. Az elmúlt évtizedek, évszázadok (és évezredek) során különböző válaszok születtek arra a kérdésre, hogy “Milyen (hogyan épül fel) a világ?” Különböző korszakokban született különféle filozófiai, kozmológiai és társadalmi elméletek új, de egyben újra meg újra visszatérő elgondolásokkal járultak hozzá a tér elméleti interpretációjához.

Ennek a folyamatnak hozadékában különösen termékeny és intenzív időszaka volt a 17. és 18.

század fordulója, amikor a kialakulóban lévő (pre)modern tudomány alapjain, a korábbi filozófiai és teológiai ismeretekből építkezve több, markáns gondolati irányvonalak mentén elkülöníthető nézetrendszer alakult ki, és foglalkoztatta a kor tudományos, teológiai és filozófiai közvéleményét. A térkérdés bölcseleti megítélésében mai szemmel nézve is jelentősnek tekinthető Descartes, Locke vagy Berkeley hozzájárulása, de különösen Newton és Leibniz térszemléleti koncepciói. Néhányuk hosszú távon is kiindulópontként szolgált a térbeli jelenségekkel kapcsolatos tudományos gondolkodásban, akár a társadalomtudományok számára is. Ilyen Newton abszolút térről alkotott elmélete, amely több területiség-/térközpontú társadalomtudományi diszciplína térértelmezése számára is inspirációt nyújtott.

Az újkori modern tudományok világfelfogásában nemcsak a térről alkotott nézetrendszerek változtak meg és öröklődtek tovább, de a tudományos ismeretszerzés alapelvei is. A korábban uralkodó teológiai és metafizikai magyarázatok helyett egyre inkább azok a szemléletmódok kerültek előtérbe, amelyek a világ jelenségeit akár racionalista, akár empirista módon tudományosan leírhatónak tartották. A természettudományos gondolkodás, a matematikai, fizikai ismeretek fejlődése táplálta a „tudományos igazságok” megismerhetőségének ideáját, és az ezzel kapcsolatos elvek a társadalmi jelenségek vizsgálatába is átszüremlettek. A 19–20.

század pozitivista ismeretelméleti iskolái hatással voltak a társadalmi-területi kutatások gondolatrendszerére is, és ha nem is megalapozott tudományfilozófiai háttérként, de bizonyos elemeikben befolyásolták ezek tudományfelfogását, módszertani megközelítését. Az ekképpen valójában inkább pozitivisztikusnak nevezhető kvantitatív (illetve ökonometriai

35

elemző, modellező) társadalomföldrajzi és regionális tudományi kutatási áramlatok ismeretelméleti háttere pedig ezen irányzatok térbeliséggel kapcsolatos megközelítését is megalapozta.

A tanulmány célja kettős. Egyrészt a közkeletű abszolút tér értelmezés filozófiai gyökereinek feltárásával igyekszik bemutatni, hogy milyen céllal, milyen kérdések megválaszolásához született meg ez az elmélet, és hogy mik a koncepció kulcstényezői, különösen a jelenkori interpretációk általánosításaival összevetve. Ennek a kérdésnek a vizsgálata elősegíti, hogy azonosíthatók legyenek azok a belépési pontok, amelyeken keresztül az alapvetően természetfilozófiai ihletésű térfelfogás modern társadalom- és ismeretelméleti koncepciók részévé is vált. A tanulmány másik célja, hogy az előbbi felvezetésből kibontva tekintsen a pozitivisztikus szemléletű társadalomföldrajzi és regionális tudományi irányzatok térfelfogására, amelyeknek (ugyan nem kizárólagos) alapja a térbeliség abszolutisztikus megközelítése. Ezen keresztül az áttekintés bemutatja azt is, hogy az abszolút tér ideája jelenleg milyen kérdésfeltevések mentén, milyen területeken nyújthat segítséget a társadalmi-térbeli jelenségek vizsgálatához és megértéséhez.

Abszolutizált terek megjelenése az antik gondolkodásban

A világ működése és a természet rendje megértésének igénye kapcsán a térprobléma már az antik gondolkodásban is igen hamar felmerült, de a magának a fogalomnak a tisztázása rendszer szinten sokáig nem került előtérbe (Maróth 2002). Elsők között jelenhetett meg a tér elvont fogalma a püthagoreusok megközelítésében. Elgondolásuk szerint a világ minden egyes létezője számokból áll, viszont így – mint minden más létező dolognak – maguknak a számoknak is van kiterjedése. A püthagoreusok szerint a kiterjedt testek azonban nem önmagukban állnak, hanem az anyagi világon kívül is van (önálló) tér. Arkhütasz úgy tartotta, hogy a tér különbözik az anyagtól, és független is tőle. Ellenben minden test elfoglal valamennyi helyet, és így csak akkor létezhetnek, ha a helyük is létezik (Jammer 1954).

Az atomista iskolához tartozó filozófusok szerint az anyag részeit el nem foglalt tér választja el egymástól. Amellett, hogy úgy tartották, hogy az anyag (a teljes teltség) az egyetlen valódi létező, vélekedésük szerint a térhez egyfajta nem testi létezési mód kapcsolódik, amely lehetővé teszi, hogy az anyag mozogjon, és léte megtestesüljön (Bailey 1976a [1928]).

Leukipposz, aki ezt az elméletet megalapozta, azt is állította, hogy tér és test teljesen elkülönülnek egymástól: a tér az, amit adott pillanatban nem foglalnak el anyagi részecskék (atomok). Így a tér kiterjedése bár végtelen, az atomok „helyfoglalása” miatt mégsem határtalan, mivel ez porózussá teszi szerkezetét. Tanítványa, Démokritosz szerint viszont

36

nemcsak a tér végtelen, hanem az anyagi részecskék száma is, amelyek állandó mozgásuk, ütközéseik révén alakítják az anyagi világot, viszont a mozgás közegét jelentő térre nincsenek hatással (Jammer 1954). Egy később élt atomista, Epikurosz ennél több tekintetben radikálisabb álláspontot képviselt. Elképzelése alapján a tér ugyanolyan létező, mint a test, és e két dolog végtelensége szükségszerű – hogy a tér befogadhasson végtelen nagyságú testet, illetve, hogy a végtelen anyag pótolja az elvesző részeket (Bailey 1976b [1928]).

Platón térfelfogása, kozmológiája sokat merített mind a püthagóreusok, mind pedig az atomisták elméletéből. Nézetei szerint – az ideatanra alapozva – háromféle létezőt, „fajt” kell megkülönböztetni: a keletkezőt, a mintát, aminek hasonlóságára születik a keletkező, valamint azt, amiben keletkezik. A változatlan formájú, keletkezéstől és elmúlástól mentes és érzékelhetetlen ideák csak belátással, tudással ismerhetők meg. Az előbbiekkel azonos nevű és hozzájuk hasonló, de érzékelhető, keletkező és mindig mozgó fizikai létezők észlelés és vélekedés útján hozzáférhetők. Míg fogalmilag közöttük áll a tér („chora”), ami romlástól mentes, és ami helyet ad (befogadó közege) minden keletkezőnek. A platóni felfogásban a tér az érzékeléstől elvonatkoztatva, az „okoskodásnak bizonyos fattyúhajtása” segítségével ragadható meg, de ez nem ad róla megbízható tudást (Platón 1997).

Platón tere ideális: homogén, nincsenek tulajdonságai. Azt is lehet mondani, hogy a „chora”

egy vászon, amire a „létezés képmása rá van nyomva” (Simonovits 1974, 11.). Így a platóni tér önmagában szükségképpen üres, mivel csak úgy töltheti be funkcióját, ha híján van azoknak az alakzatoknak, amiket potenciálisan magában foglalhat. Platón úgy vélekedett, hogy a testek által kitöltött tér végtelen, a kozmosz befogadásával mégis lehatárolt, és ebben a véges világban a geometriai alakzatokból álló testek teljes plénumot alkotnak (Duhem 1976a [1913]). Az, hogy a forma (az ideák) lenyomata a térben ad létezést a keletkező dolgoknak, sejteti azt is, hogy a platóni üres tér anyagi jellegű. Nyersanyag, amely a beleépülő geometriai alakzatoknak köszönhetően kiterjedést nyer, és ez a kiterjedés a mindig változó testek egyetlen állandó és azonosítható jellemvonása (Duhem 1976a [1913]; Jammer 1954).

Platónt követően Arisztotelész a korábbi filozófiai térkoncepciók kritikájaként (elsősorban Démokritosz és Platón ellenében) fogalmazta meg saját elméletét, amely azután több mint másfél évezredre a nyugati (hellén és később keresztény) gondolkodásba beépült térfelfogások legmeghatározóbb kiindulópontjává vált. Arisztotelész munkáiban a tér meghatározásánál fontosabb szerepet kap a hely koncepciójának megalapozása. A tér ezen keresztül megragadható úgy, mint a helyek összessége (Jammer 1954). Az arisztotelészi hely a térhez viszonyítva, annak azon része, ami egybeesik a test határaival. Pontosabb

37

megfogalmazásban a hely a testet átfogó közeg belső felülete (Maróth 2002). Arisztotelész a korábban felmerült hely- (tér)fogalmak kritikáján keresztül jut erre a következtetésre. Így, állítása szerint a hely nem lehet anyag vagy forma, mivel nem kiterjedés, ami befogadva a testeket hozzájuk tartozna. Nem is valami üres, homogén térrész, ami a helyét változtató testek térfogatától függetlenül állandó volna.

Arisztotelész értelmezése szerint a hely a testektől független, nem része azoknak. A tárgyak elhagyhatják helyüket, így ugyanaz a hely átvihető egy másik testbe is, de kiterjedése (mérete és alakja) szükségszerűen megfelel a tartalmazott dolgoknak. Az, hogy a test és a testet átfogó közeg mindenhol érintkeznek – ami az előbbiekből következik –, biztosítja a helyek rendszeréből felépülő tér számára a folytonosságot, és egyúttal az üresség lehetőségét is kizárja, hiszen az anyag részei mindenhol érintkeznek az anyag más részeivel. A plénum léte azonban nem zárja ki a mozgás lehetőségét (folyadékok áramlása, minőségi átalakulás), sőt, ez által biztosított annak megvalósulása, mivel az anyag nélküli ürességben nincs semmi, ami közvetíthetné a változást kiváltó hatásokat (Jammer 1954; Simonovits 1974).

Arisztotelész rendszerében a mozgás mindig valamihez viszonyított mozgást jelöl. A vonatkoztatási rendszert a körülvevő közeg adja, amelynek állandósága segít megragadni a test helyzetét az univerzum belül. A kozmoszon belüli összes hely egészhez való viszonyának számbavétele vezet el a tér fogalmához. Ezen kívül nem értelmezhető sem a tér, sem a hely ideája, ennek következtében a világegyetem – amely Arisztotelész általános kozmológiája szerint szférákra tagolt, zárt rendszer – véges, az utolsó szféra határolja (Grant 1969). Az univerzum kiterjedésében véges, de a helyek végtelenül felosztják az anyagi világot, minthogy a világegyetem minden lehetséges helyet magában foglal (Jammer 1954;

Simonovits 1974).

Az abszolutista térfelfogás előképe

Az előbbi – a platóni, de még inkább az arisztotelészi eredetű – térfelfogások alapvető hatással bírtak a nyugati-keresztény (skolasztikus) gondolkodás természetfilozófiájára. A skolasztikus szerzők elsősorban az arisztotelészi tanítás és a keresztény eszmék összeegyeztethetőségét magyarázták térrel kapcsolatos, kozmológiai munkáikban is;

térképzetük csak kevéssel haladta meg Arisztotelész elképzelését. Aquinói Szent Tamás vagy William Ockham írásaiban felismerhető többek közt Arisztotelész helyről alkotott definíciója, mozgáselmélete és a viszonyítási rendszer szükségességének kérdése (a hely az univerzum egészéhez képest), (Duhem 1976 [1956]; Jammer 1954).

38

A kor más gondolkodói (Kopernikusz vagy Giordano Bruno, illetve az itáliai természetfilozófusok – Bernardino Telesio, Francesco Patrizi), tudományos felfogásában bírálták a skolasztika (és ezen keresztül az arisztotelészi filozófiai rendszer) kozmológiáját, minthogy ez a tér felépülésének és a világ működésének magyarázatához olyan elveket kapcsol, amelyek nem teljesen ismertek az ember számára. Ebbe a körbe tartozott René Descartes is, aki egy, Arisztotelész és a skolasztika megközelítését felváltó, új filozófiai rendszer kidolgozására törekedett (Northrop 1946).

A filozófia alapelvei című munkájában Descartes a skolasztika szubsztancia-elméletén túllépve, a nem teremtett szubsztancia – Isten – mellett két teremtett szubsztanciát különböztetett meg: az egyik a lélek, a másik a test. Előbbi fő attribútumaként a gondolkodást jelölte meg, a test meghatározó tulajdonságának pedig a kiterjedést tartotta (Descartes 1996 [1644]).

A kiterjedt test Descartes véleménye szerint tulajdonképpen megegyezik a térrel, és csupán az emberi gondolkodás különbözteti meg tőle, minthogy „Ugyanaz a kiterjedés, amely a test természetét alkotja, alkotja a tér természetét is, úgyhogy csak úgy különböznek ők egymás között, mint ahogyan a nem vagy a faj természete különbözik az egyed természetétől”

(Descartes 1996 [1644], 77.). Descartes a test és a tér közötti különbséget abban látja, hogy míg a test kiterjedése egyedi, addig a téré általános. Azon a módon, ahogy az általános dolgot sok egyedi dolog építi fel, úgy épül fel a kartéziánus tér is a testekből, amelyeket magában foglal.

A testek kiterjedésének és a tér azonosságából vezethető le Descartes elméletében az is, hogy a tér folytonos. Mivel a tér anyagi jellegű, így a benne vagy rajta kívül lévő ürességnek még az ideája is ellentmondásos (Casey 1997). És míg a tér testi jellege arra is utal, hogy a világegyetem nem lehet végtelen, addig folytonosságából következik határtalansága, meghatározatlan kiterjedése.

Descartes, megközelítésében nagy hangsúlyt fektet arra, hogy valamiképpen megkülönböztesse a belső és a külső hely fogalmát. Érvelése szerint egy dolog azért foglalhat el egy helyet, mert kiterjedt. Ebben az értelemben a (belső) hely megegyezik az anyagi testek nagyságával, alakjával, vagyis magával a térrel (Casey 1997). Elmélete szerint a külső hely szintén a test egyik attribútuma, amelyet az befolyásol, hogy a test hogyan helyezkedik el a többi test között, tehát a tulajdonképpeni helyzettel azonosítható. A külső hely máshogy kapcsolódik a dologhoz, mint a kiterjedés, mert utóbbit a nagyság és az alak határozzák meg.

Descartes értelmezése alapján, míg ezek az attribútumok elválaszthatatlanul hozzátartoznak a

39

testhez, addig a helyzet viszonylagos tulajdonságnak tekinthető, mivel a testek elmozdíthatók adott helyzetükből (Descartes 1996 [1644]).

Descartes-tal szemben – aki a teret az anyagi szubsztancia, a test kiterjedésével azonosította – egyik kortárs kritikusa, a francia filozófus-tudós egyházférfi, Pierre Gassendi különbséget tett a korporális kiterjedés és a térbeli dimenziók között. Ez a megkülönböztetés, nemcsak a tér önmagában való elgondolását tette lehetővé számára, de utal Gassendi azon elképzelésére is, hogy a térbeliség elsődleges az anyaggal szemben (Casey 1997). Gassendi álláspontja szerint a tér nem teremtett dolog: létezett a világ megalkotása előtt is, és létezni fog annak pusztulása után is. Örökkévalósága mellett a tér állandó és mozdulatlan is, a mozgó világ részei csak a helyüket változtatják a tér részei között. Önmagában a tér mint puszta dimenzionalitás, homogén (izometrikus, izotrop), és így, mivel részei megkülönböztethetetlenek, nem lehet lehatárolni – az üres tér végtelen (Gassendi 1976 [1658]). A tér tehát, lényegét tekintve merőben elkülönül az anyagi testekből felépülő világtól, azonban több módon kapcsolódik hozzá és összemérhető vele.

Összemérhető vele az anyag kiterjedése révén, ami egybeesik a testek méretének (hosszúság, magasság, mélység) megfelelő térrésszel. A világ együtt létezik a térrel, minthogy térben létezik, és nincs olyan része, ami téren kívül volna (Gassendi 1976 [1658]). Így, Gassendi elképzelése szerint, a tér az anyagi világ létezésének feltételét képezi, maga viszont független a korporális létezőktől. Független a tapasztalattól és az érzékeléstől is, és abszolút realitással bír, ezáltal a „létezés egyedülálló módját élvezi” (Casey 1997, 140.).

Gassendi filozófiai rendszerében a tér, jellemzői és létezési módja révén, sokkal inkább Istenhez kötődik, mint az anyagi univerzumhoz (ami mindkettőnek alá rendelt). Ebben a relációban a tér végtelensége és mérhetetlensége analóg Isten végtelenségével és mérhetetlenségével. Az isteni kiterjedés azonban egészen más, mint az anyagi világ, a testek kiterjedése. Gassendi szerint valahol lenni (a térben, egy helyen) nem tartozik Isten esszenciájához, minthogy helye nem egy hely a tér valamely részén, hanem saját maga (Gassendi 1976 [1658]). Viszont végtelen kiterjedése révén mindenhol jelen van (omnipraesens), és ez mégis magában hordozza a tér koncepcióját.

Az abszolút tér newtoni gondolata

Gassendi abszolút felfogását, hogy egy Istenen (és szubsztancián) kívüli testetlen létezőnek abszolút realitást tulajdonít, már kortársai (pl. a cambridge-i platonisták, Ralph Cudworth és Henry More) is bírálták (McGiure 1978). Más gondolkodókra azonban inspirálólag hatottak

40

nézetei: az abszolút tér (és idő) elméletének legmegalapozottabb kidolgozását adó Isaac Newton sok tekintetben Gassendi tanításaiból is merített természetfilozófiájának alapgondolatai alapján (Casey 1997; McGuire 1978), valószínűsíthetően Walter Charleton közvetítésével (Hall 2002).

Newton több írásában is kifejtette térszemléletét. Elmélete legteljesebb formájában az 1687-ben megjelent A természetfilozófia matematikai alapjai (Philosophiae Naturalis Principia Mathematica – Principia) című művében kapott helyet, de optikai témájú írásaiban és több, életében meg nem jelent tanulmányában (például De Gravitatione) is foglalkozik a témával.

Ezek mellett a Leibniz–Clarke levelezés is betekintést nyújthat a newtoni felfogásba, amelyben Samuel Clarke, Newton követője (és tulajdonképpeni szócsöve) érvel az önmagában vett, reális tér létezése mellett. Newton maga a tér fogalmát nem határozta meg definícióként (Jammer 1954), így az abszolút tér mibenlétére az általa feltárt jellegzetességek mozaikjának összerakásából lehet következtetni. Véleménye szerint a tér fogalma – mint ahogy az időé, a helyé és a mozgásé is – mindenki előtt ismeretes, és az érzékelhető dolgokkal való összefüggésekből adódik (Newton 2003 [1687]).

Newton álláspontja szerint az abszolút tér a mozgással – nevezetesen a körmozgással – összefüggésben vezethető le (Gould 1962; Jammer 1954). Gondolatkísérletében egy vízzel megöltött és merevre csavart kötélre függesztett edény nyugalmi helyzetéből kilépve, a zsinórban lévő feszültségeknek megfelelően forgásba kezd, viszont ezt a mozgást a víz eleinte nem követi, felszíne vízszintes marad. Ahogy az edény forgása erőt fejt ki a vízre (centrifugális erő), úgy az is forgásba kezd, és egyre távolodva a kötéltől (a forgás középpontjától), „felmászik” az edény falaira, felszíne homorúvá válik, az edényhez képest újra relatív nyugalomba kerül. Amikor a víz még nyugalomban van, azaz az edényhez képest ellenkező irányban forog, még nem állapítható meg valódi mozgása. Ahogy relatív mozgása gyengül, és a víz az edényhez képest – azzal együtt forogva – nyugalomba kerül, úgy ismerhető fel az abszolút mozgás (Newton 2003 [1687]).

Az érvelés alapján azok a mozgások, amelyeket mozgásban lévő helyhez viszonyítunk, csupán relatív mozgások. Az abszolút mozgás, viszont mindig csak valamilyen mozdulatlan helyhez képest határozható meg. Ha tehát észlelhető a valódi mozgás – ahogy Newton szerint, kísérlete alapján –, úgy léteznie kell valamiféle mozdulatlan helynek, az abszolút térnek, amelyben ez megvalósulhat (Newton 2003 [1687]). Newton mai és korabeli kritikusai (például George Berkeley) szerint ez az érvelés nem állja meg a helyét, mert hiányos, és csak

41

a relatív mozgásformákat árnyalja (Lacey 1970), vagy mivel a példabeli abszolút mozgás nem következik a centrifugális erőből, amely maga csak a mozgás mértékére utal (Disalle 1994).

A newtoni értelmezés alapján az abszolút tér tehát valamiféle vonatkoztatási rendszer, amely keretét adja a mozgásnak (Earman 1989; Jammer 1954; Rabinowitz 1962). Ez azonban nem jelenti azt – amit sokan tulajdonítanak az abszolút térnek –, hogy tartályszerűen magában foglalná a dolgokat (Casey 1997, Disalle 1994), hanem egyfajta feltételrendszerét képezi a mozgásnak, azaz nem valamiféle aktív cselekvőhöz viszonyítva függenek tőle a dolgok, hanem létükben (Harvey 1969; Lacey 1970; McGuire 1978).

Az abszolút tér magában foglalja a testeket, de nem a descartes-i módon, hogy a teret maguk a testek határolják le; az abszolút térben a testek kiterjedésükkel csak magukat határolják körül.

Ezért a tér határtalan, mert egyformán létezik a testeken kívül és belül is (Clarke 4. válasza, Clarke 5. válasza, Leibniz–Clarke 2005 [1715–1716]). Abban, hogy a tér a testeken kívül, azoktól függetlenül is létezik, megfogalmazódik, hogy a testek nélküli, üres tér éppen úgy abszolút realitással bír, mint maguk az anyagi testek. De ebben az állításban ugyanígy tetten érhető az abszolút tér jellegének egy másik igencsak fontos karaktere, az állandóság is.

Aminek kapcsán Newton úgy vélekedett: „Az abszolút tér, saját lényegénél fogva, külsőleg egyáltalán semmihez sem viszonyítva, mindenkor egyenlő és változatlan marad” (Newton 2003 [1687], 107.).

Az üres tér állandósága egyrészt homogenitásában ragadható meg, ami testek nélküli puszta dimenzionalitásából adódik. Ennélfogva a tér egynemű, önmagával azonos, és ezért oszthatatlan. Az oszthatatlanság azt is jelenti, hogy a tér „részei” elválaszthatatlanok egymástól, ezáltal a newtoni abszolút tér folytonosnak tekinthető. Erről John Locke is ír, aki a részek elválaszthatatlanságából következtetett a „tiszta” tér mozdulatlanságára, minthogy az elválaszthatatlan dolgok között nem következhet be a helyzetek megváltozása, vagyis a mozgás, és ezáltal a tér önmagához képest örök nyugalomban marad (Locke 2003 [1690]). Ez egybevág Newton azon gondolatával, mely szerint az abszolút tér mozdulatlan, így változhatatlan, minthogy a benne foglalt állandóság nemcsak a tér részeinek egyformaságára utal, hanem ezen keresztül arra is, hogy az azonosság miatt nincs mozgás, ami a változás zálogát jelenti.

A relatív tér és a hely fogalma Newton filozófiájában

Mivel Newton rendszerében a tér egységes és a testektől független, nincsenek olyan részei, amelyek alapján különbséget lehetne tenni egyes elemei között, ezért az emberi érzékelés

42

számára megismerhetetlen (Earman 1989). Az emberi érzékelés viszont tapasztalataink alapján felfogja a teret, részeket határol le benne, felosztja, mozgónak találja. Hogy az érzékeléssel összeegyeztethetővé tegye a teret, és a fent említett ellentmondásokat feloldja, Newton bevezette a relatív tér fogalmát. Megállapítása szerint a „relatív tér az előbbinek [abszolút tér – saját megjegyzés] a mértéke, vagy ennek valamilyen mozgó része, amely a testekhez viszonyított helyzete következtében válik érzékelhetővé” (Newton 2003 [1687], 107.). A newtoni relatív tér tehát érzékelhetőségében analóg az abszolút térrel, viszont mégsem annak pontos megjelenítése (Casey 1997). „Az abszolút és a relatív tér jellegüket és méretüket tekintve azonosak, de számszerűleg nem mindig egyenlők.” – írja Newton (2003 [1687], 107.). A newtoni értelemben vett abszolút és relatív tér viszonyát szemléletesen ragadja meg Clarke egyik megjegyzése is. „A valóságban nincs … lehatárolt tér, hanem képzeletünkben csak mi rögzítjük figyelmünket egy tetszés szerinti részre vagy mennyiségre, mely maga mindig és szükségszerűen határtalan” (Clarke 5. válasza, Leibniz–Clarke 2005

számára megismerhetetlen (Earman 1989). Az emberi érzékelés viszont tapasztalataink alapján felfogja a teret, részeket határol le benne, felosztja, mozgónak találja. Hogy az érzékeléssel összeegyeztethetővé tegye a teret, és a fent említett ellentmondásokat feloldja, Newton bevezette a relatív tér fogalmát. Megállapítása szerint a „relatív tér az előbbinek [abszolút tér – saját megjegyzés] a mértéke, vagy ennek valamilyen mozgó része, amely a testekhez viszonyított helyzete következtében válik érzékelhetővé” (Newton 2003 [1687], 107.). A newtoni relatív tér tehát érzékelhetőségében analóg az abszolút térrel, viszont mégsem annak pontos megjelenítése (Casey 1997). „Az abszolút és a relatív tér jellegüket és méretüket tekintve azonosak, de számszerűleg nem mindig egyenlők.” – írja Newton (2003 [1687], 107.). A newtoni értelemben vett abszolút és relatív tér viszonyát szemléletesen ragadja meg Clarke egyik megjegyzése is. „A valóságban nincs … lehatárolt tér, hanem képzeletünkben csak mi rögzítjük figyelmünket egy tetszés szerinti részre vagy mennyiségre, mely maga mindig és szükségszerűen határtalan” (Clarke 5. válasza, Leibniz–Clarke 2005