Térbeli Forradalmak: A „kvantitatív forradalom” és a pozitivista térelméletek

GINELLI ZOLTÁN Bevezetés

A kortárs analitikus térelméleti megközelítésekkel foglalkozó blokkunkban amellett fogok érvelni, hogy a neopozitivista és kvantitatív-modellező térelméleti irányzatok alapproblémáinak magyar kontextusban való megértéséhez elengedhetetlen a „kvantitatív forradalom” eredeti, nyugati kontextusának megismerése. A nemzetközi társadalomföldrajzi tankönyvekben kihagyhatatlan fejezetnek számító „kvantitatív forradalom” a neopozitivista és matematikai modelleken alapuló térelméleti megközelítések elterjedését jelöli az 1950-es évektől. A földrajztudomány a tér fogalmának és a kvantitatív térelemzésnek (spatial analysis) az előtérbe helyezésével ekkor vált a területi tervezésben érdekelt, analitikus tértudománnyá (spatial science), egyúttal megszületett a regionális tudomány is.

Ugyanakkor az idézőjel azért indokolt, mert kanonizált státusza ellenére a „kvantitatív forradalom” egy észak-amerikai tudományos konfliktusban kialakult narratíva, amely az angolszász hegemónia kibontakozásával terjedt el más térségekben úgy, hogy közben eredeti feltételei és körülményei homályba vesztek.²⁶ Tekintettel arra, hogy kötetünk többi része többnyire a pozitivista térelméletekkel szemben megfogalmazódó irányzatokat mutat be, ezért kicsit „az ördög ügyvédjeként” én nem a „kvantitatív forradalom” nyugati szakirodalomban gazdagon megírt – és emiatt igencsak kecsegtető legitimitást nyújtó – kritikájával foglalkozom (habár sajnos ez is hiánycikk a hazai szakirodalomban), hanem a rá épülő narratívák leegyszerűsítéseinek és ellentmondásainak feltárásával, hogy hozzájáruljak a későbbi kritikai reflexiók lehetőségének megteremtéséhez is.

Először bemutatom a „tértudományi” érvelés, a kvantitatív-modellező eszköztár, a neopozitivista megközelítés, valamint az abszolút és relatív térfelfogás körüli tudományos viták kibontakozását a társadalomföldrajzban. A „kvantitatív forradalom” történetének megismerése tehát hozzájárul a kötetben is végigkísérő abszolút, relatív és relacionális

26 Doktori disszertációm (Ginelli 2018a) a „kvantitatív forradalom” tudásföldrajzával és transznacionális történetével foglalkozik, elsősorban a regionális tervezésben jól ismert központi helyek elmélete elterjedésének vizsgálatán keresztül, és kifejezetten a magyar esettanulmány feldolgozásával. A dolgozatom fő állítása, hogy az angol-amerikai főáramú kánon nem tárgyalja a „kvantitatív forradalom” hidegháborús ideológiai határokat átszelő globalizálódásának a folyamatát, egyúttal elfedi vagy periferizálja a „harmadik világbeli” posztgyarmati és a „második világbeli” szocialista és posztszocialista történeteket és alkalmazási tapasztalatokat, valamint a globalizálódásban és a hegemón kánon újratermelésében betöltött szerepüket is.

62

térfelfogások értelmezéséhez, amelyek filozófiatörténeti hátterével a Newton és Leibniz közötti vita fényében Tagai Gergely (2018) fejezete részletesen is foglalkozik blokkunkban. A

„posztpozitivista” relacionális térfelfogás, melyet Faragó László (2018) lendületes bevezetője mellett a marxista és a posztstrukturalista térfelfogásokat bemutató fejezeteink (Czirfusz et al.

2018; Fabók–Berki 2018) igyekeznek átfogóan és helyi esettanulmányok felvillantásával bemutatni, szintén csak ebből a tágabb történeti kontextusból érthető meg. A „kvantitatív forradalom” újraértékelésével szembesülünk ugyanis azzal, hogy a későbbi „posztpozitivista”

narratívák nemcsak fontos tudomány-történeti folytonosságokat, hanem a korabeli heterogén térfelfogásokat és különböző politikai álláspontokat is elfedték. Emellett a „kvantitatív forradalom” története rávilágít arra, hogy az analitikus térelemzés hagyományát sokféleképpen lehet megközelíteni: a (neo)pozitivizmus különböző ismeretelméletei, a kvantitatív térstatisztikai módszerek, a modellezés gyakorlata, a deduktív és kísérletező módszer, a tudományos objektivitás, a természettudományos analógiák alkalmazása, a geometriai alakzatok térmorfológiája, a tudományos világképben való hit és a tudományos megközelítés társadalmi legitimitása, a technokratizmus kérdése, a modernista tervezés mind más-más, egymással nem szükségszerűen összekapcsolódó, hanem egymástól több ponton is elkülönülő aspektusokat képviselnek. Bízunk benne, hogy ezek a differenciált szempontok termékenyítőleg hatnak majd a társadalmi térről szóló magyar elméleti vitákra is.

A „kvantitatív forradalom” kontextusának megértése tehát elengedhetetlen a legújabb nemzetközi tértudományi fejlemények és térelméleti viták értelmezéséhez is. Sokak szerint az új térelemzési megközelítések és módszerek (pl. GIScience, Big Data) előretörése már egy

„új” vagy „második kvantitatív forradalom” idejét jelzik. Dusek Tamás (2018) analitikus térelemzéssel foglalkozó fejezete is annak fontosságát húzzák alá, hogy az új térelméleti vitákban újra és újra előkerül a kvantitatív térelemzés (spatial analysis) és a kvantitatív földrajz (quantitative geography) szerepe és problémaköre, ezzel együtt pedig a „kvantitatív forradalom” térelméleti hagyatéka is. Ez különösen annak fényében fontos, hogy a kvantitatív módszerek és eredmények már újfajta politikai gazdaságtani viszonyok között válnak a politikai és szakpolitikai legitimáció eszközévé, egyben újabb kutatásetikai kérdéseket is felvetnek. Mindezek nyomán fejezetem végén a kvalitatív/kvantitatív és a kritikai/kvantitatív ellentétek, illetve a kvantitatív és pozitivista térelméletek kritikai újraértelmezése mellett érvelek a „kvantitatív forradalom” tanulságai alapján.

63 Mi is volt a kvantitatív forradalom?

A „kvantitatív forradalom” kialakulását a második világháború konjunktúrája és az amerikai hegemónia kiterjedése tette lehetővé – ahogyan egy visszaemlékező találóan megfogalmazta:

„a második világháború volt a legjobb dolog, ami a földrajzzal történt Sztrabón megszületése óta.” (Stone 1979, 89.) Az USA-ban a földrajztudomány aktívan részt vett a háború előkészítő munkájában, ahol interdiszciplináris „team”-ekben bomlottak fel a korábbi diszciplináris falak és nyíltak meg az új módszerek és analógiák cseréje előtti kapcsolatok, illetve a háború utáni időszakban is sokáig meghatározóvá vált az állami katonai szervezetek és katonai cégek finanszírozása („katonai-ipari komplexum”, Barnes 2006; 2008; Barnes–Farish 2006; Kirby 1994). A háborús és hidegháborús tudománypolitika egy új tudományos hierarchiát állított fel, élén a háborút megnyerő „kemény” természettudományokkal (elsősorban a fizikával és a matematikával), a közgazdaságtannal és a behaviorista megközelítésekkel, míg a geopolitikai átrendeződések miatt (dekolonizáció) a korábbi rassz, etnicitás, kultúra, civilizáció és historizmus helyett egy liberális, urbanista, progresszív, gazdasági modernizációs diskurzus vált uralkodóvá. A racionalista modernizációs szemléletben olyan új tudományterületek és megközelítések jelentek meg, mint a rendszerelmélet, a kibernetika, a jövőkutatás, a játékelmélet, az ökonometria, vagy éppen a regionális tudomány. Az amerikai földrajztudomány megváltozásában és a regionális tudomány 1950-es évekbeli kialakulásában fontos tudásföldrajzi tényező volt az 1930-as években Európából érkező, főleg német és osztrák politikai menekültek szerepe (pl. a későbbi neoklasszikus közgazdaságtan alapítói, a Bécsi Kör logikai pozitivista filozófusai), és a német telephely-elméletek sajátosan neoklasszikus gazdaságtani, amerikai átvétele is (von Thünen, Weber, Christaller, Lösch). A földrajztudományban a régió (region) és a táj (landscape) fogalmaival szemben előtérbe került a tér fogalma, ami kifejezte a korai hidegháborús időszak expanzív társadalomtervező, gazdaságfejlesztő és geopolitikai lelkületét.²⁷ A matematikai modelleket „új földrajzot”

hirdető új technikai apparátussal (számítógépek, GIS) felszerelkezve egészen újfajta térfelfogásokat és térábrázolási módszereket dolgoztak ki. A „kvantitatív forradalom”

lendülete először észak-amerikai központokból bomlott ki, de a svédországi Lund Egyetemről nyert inspirációt, és először az Egyesült Királyságban, az 1960-as évek során pedig ez a matematikai térelemző módszertan és szemlélet szerte Európában és a világban is elterjedt (Barnes 2009).

27 Ez akkoriban egy általános tendenciává vált, de elsősorban az angolszász, észak-amerikai kontextust, illetve a szocialista országokat is jellemezte.

64

Ugyanakkor a „kvantitatív forradalom” egy szakadást, törést és konfliktust hangsúlyozó helyi narratív konstrukció, amelyet az USA-ban az uralkodó regionális földrajzzal szemben a

„kvantitatív geográfusok” új generációja hagyományozott az utókorra saját programjuk legitimálása érdekében (Taylor 1976), részben a Kuhn-féle paradigmaváltás fogalmából (Berry 1978; Gyimesi 2011), részben a tudományos forradalom (a szocialista világban

„tudományos-technikai forradalom) hidegháborús diskurzusából táplálkozva, de egyszerre egy többnyire szcientista érvelésbe burkolt politikai törést („forradalmat”) is kifejezve.²⁸ Fontos tehát kihangsúlyozni, hogy a „kvantitatív forradalom” mint fogalom kizárólag a földrajztudományban és az ahhoz szorosan kapcsolódó területeken (regionális tudomány, városkutatás) jelent meg. Habár Ian Burton már 1963-ban arról írt Torontóban, hogy „a kvantitatív forradalomnak vége”, ez az átalakulási folyamat koránt sem volt rövid lefolyású, és nem szorította háttérbe a korábbi megközelítéseket sem (pl. a regionális földrajzot), valamint az „egységes zászló” dacára igen sokféle megfogalmazódása is volt. Burton (1963) kvantitatív forradalomról, Gould (1969) módszertani forradalomról, Davies (1972) elméleti (conceptual) forradalomról, Wilson (1972) statisztikai-modellező forradalomról, Blaut (1972) pedig egy általánosabb, régebbre visszanyúló relativisztikus forradalomról beszélt (kapcsolódva a relatív térfelfogáshoz), ám utólag ezt a folyamatot „elméleti forradalomnak”

és „térbeli forradalomnak” is nevezték, ami kifejezte a térelméleti kérdések előtérbe kerülését.

A narrativitás szempontjából ezek után roppant érdekes, hogy a későbbiekben mégis a

„kvantitatív forradalom” megnevezés vált nemzetközileg is egyeduralkodóvá. A pozitivista megközelítést követő geográfusokra máig jellemző, hogy a használt módszerekből identitást merítve nevezik magukat egyszerűen csak „kvantitatívaknak” (quantifiers), ami kifejezi az implicite pozitivista episztemológiát követők gyakori hajlamát a filozófiai vitamentességére is, hiszen az egyetemes tudományos megközelítés – „the scientific method” (Harvey 1969) – és a tudományos objektivitás értékmentessége felülírja a szemléletbeli különbségeket (Kitchin 2006; ugyanezt az érvelést követi Fotheringham 2006). Ez azért ironikus, mert az „új geográfusok” fő innovációja éppen a tudományos magyarázat tudományfilozófiai, episztemológiai megalapozása melletti érvelés volt (Harvey 1969), hiszen korábban a földrajztudomány empirikus és terepmunkán alapuló megközelítéséből fakadóan távol maradt

28 A konfliktus érzelmi töltetét jól adja vissza a „régi” regionális földrajz egyik képviselője: „Az 1950-es évek végére megérettünk az 1960-asakra, de a következő évtized talán lehetett volna sokkal kevésbé viharos és jóval kevésbé traumatikus, ha az eszes fiatal kvantitatívak némelyike egy kicsit jobban nevelt, kicsit kevésbé harcias, goromba és arrogáns lett volna.” (Hart 1979, 114.)

65

a filozófiai kérdésektől.²⁹ Ugyanakkor tudományszociológiai szempontból a matematizálás nyelve egyfajta „álcázási” stratégiaként is szolgált a generációs különbségek elmélyítésére (Taylor 1976) – ez a fordítási eljárás jól tetten érhető abban, ahogyan Berry (1964) „földrajzi adatmátrixával” a regionális kutatást „hagyományos vektoranalízisként” határozta meg. Ám míg Harvey bőszen elmarasztalta az ósdi „leíró” földrajzi szemléletet a fizika felől érkező új térfelfogások és geometriák figyelmen kívül hagyásában, mégis rögtön elismerte, hogy „a fizika bővülő tudományterületéhez szorosan kapcsolódó geometriák nem alkalmazhatóak a földrajzban.” (Harvey 1969, 209.) Az „új földrajzosok” ugyanis ekkor még a nem-euklideszi geometriák közül egyedül a topológiát használták (nemhogy Riemann-tereket!), elsősorban a gráfelmélet egyszerű kapcsolati számításaira és a tematikus térképekben szomszédsági vizsgálatokra (Taylor 1976, 135.).³⁰ A „kvantitatív pillanat” viszont lehetővé tette, hogy a tudományos diskurzust egy módszertani problematikába terelve elfedjék az elméleti-filozófiai megalapozás felületességeit is, hiszen a kutatások többnyire a következtető (inferenciális) térstatisztika empirikus vagy módszertani esettanulmányaiból álltak (Livingstone 1992, 327.;

Barnes 1996). A módszertani ujjgyakorlatokká, elméletek tesztelésévé váló és a szigorú tudományos normákat praktikus megoldásokra váltó tanulmányokat egyre több kritika érte, amelyek tanulságaiból csak az 1970-es évekre kezdett világosan körvonalazódni az új irányzat tudományfilozófiai problémaköre és kézikönyvekkel alátámasztott kánonja. A törvények, modellek, elméletek és hipotézisek széles körű alkalmazása ellenére a társadalomföldrajzban inkább az 1970-es évek kritikai irányzatai definiálták a (neo)pozitivizmust, amivel a

„kvantitatívak” közvetlenül nem azonosították magukat, de az ebből fakadó előfeltételezések különböző variációit alkalmazták (Guelke 1978; Hill 1981; Johnston 1986; Kitchin 2006).³¹

29 Ez elsősorban a fiatalabb és egészen más filozófiai hagyományú észak-amerikai kontextusra igaz, hiszen a kontinentális európai kontextusban több geográfus is komolyan részt vett a filozófiai diskurzusban.

30 A matematikai érvelés retorikai tartalma azért érdekes, mert a földrajzot mindig is áthatotta a kvantitativitás, sőt a „paradigmaváltó” kvantitatív geográfusok fő ellenségeként kikiáltott Hartshorne is – a Princetonon végzett matematikus diplomájával a háta mögött – alapvetőnek tartotta a matematikai módszert (Hartshorne 1959, 161.).

Tehát önmagában a matematikai egzakt módszer nem volt forradalmi, még akkor sem, ha az új eszközök sokkal hatékonyabbnak bizonyultak. A „forradalom” szerepe sokkal inkább a közösség megszervezésében és az új felfogás terjesztésében volt fontos, tehát a közösség előbb teremtette meg a követendő új irány normáit, mint a mélyen átgondolt elméleti vagy módszertani apparátust.

31 A „pozitivizmus” kifejezést eredetileg a francia filozófus és szociológus, Auguste Comte használta a 19.

század közepén, de „pozitív filozófiáját” nem tudományfilozófiaként, hanem a tudomány papjai által vezetett társadalmi utópiájának politikai filozófiájaként határozta meg, amelyben a vezető tudomány a szociológia (Sheppard 2014). A „neopozitivizmus” összefoglalóan a két világháború közötti nyelvfilozófiai fordulat révén létrejött analitikus filozófiai irányzatokat jelöli, beleértve a Bécsi Kör logikai pozitivizmusát (másnéven logikai empirizmus), a Popper-féle kritikai racionalizmust és a második világháború utáni kibontakozó analitikus tudományfilozófiákat is. Fontos azonban hozzátenni, hogy a logikai pozitivisták is csak igen ritkán használták magukra a „pozitivizmus” kifejezést (Howard 2003; Sheppard 2014).

66 A neopozitivista térelméleti érvelés

A fentiek dacára, ha sokáig implicit formában is, de a földrajztudományban ekkoriban jelent meg a neopozitivista elméletalkotás gyakorlata. Habár szimbolikus jelentőségét és a konfliktus kibékíthetetlenségét néhány „új geográfus” – leginkább William Bunge – által felépített narratíva erősen eltúlozta, mégis a Hartshorne–Schaefer „vita” volt az első explicit intellektuális konfliktus az „idiografikus” regionális földrajzi és az éppen öntudatra ébredő (neo)pozitivista földrajz megközelítése között (Schaefer 1953; Hartshorne 1954; 1955; 1958;

lásd még Ullman 1953). Míg az amerikai kánont megalapozó Richard Hartshorne (1939) számára a földrajztudomány sajátos diszciplináris megközelítését leginkább a regionális földrajz fejezte ki, addig a szocialista lelkületű német emigráns Fred K. Schaefer (1953) a tudományok közös módszerét hirdetve módszertani kivételességgel (exceptionalism) vádolta a tekintélyes amerikai professzort. Hartshorne a hagyományos szisztematikus-analitikus és regionális földrajzi diszciplináris felosztást olvasztotta össze a német neokantianizmusból kölcsönzött nomotetikus és idiografikus szemléletekkel, hangsúlyozva a regionális földrajz szerepét abban, hogy az idiografikus vizsgálat során a jelenségek („elemek”) területi eloszlásának (areal differentiation/variation) egyedi kombinációiból képződő régiók („elemkomplexumok”) sajátosságaira mutasson rá. Hartshorne számára a szisztematikus földrajz feladata, hogy a többi tudománnyal való érintkezés és a szubdiszciplináris szakosodás révén adatokat szolgáltasson a regionális földrajz „régióképző” térbeli szintézise számára (Hartshorne 1939, 424.). Schaefernél viszont éppen fordítva, a regionális földrajz „gyűjti, leírja, listázza vagy rendszerezi” a területi adatokat, hogy aztán a szisztematikus földrajz elemző munkája révén általános térbeli törvényszerűségeket állapítson meg (Schaefer 1953, 228–229.). A Schaefer-féle neopozitivista felfogásban már nem a regionalitást vizsgáló idiografikus vagy nomotetikus szemlélet két eltérő célú és autonóm megközelítése érvényesült (ahogyan a neokantianizmusban), hanem egy egységes, térbeli törvényszerűségeket kereső hipotetiko-deduktív, másnéven deduktív-nomológikus verifikálási modszer.³²

32 Schaefer nem használta sem a (neo)pozitivista, sem a hipotetiko-deduktív kifejezést, de szellemi inspirációját a Bécsi Kör logikai pozitivistáihoz tartozó osztrák emigráns filozófus, Gustav Bergmann adta (vö. Tagai 2018). A

„vita” azért nem valós, mert Schaefer időközbeni halála (1953) miatt cikkét is Bergmann szerkesztette, sőt Lukermann (1989) szerint egy részét ő is írta. A schaeferi neopozitivista átértelmezés „átmenetiségét” mutatja, hogy a Hartshorne-féle neokantiánus idiografikus/nomotetikus dichotómiát nem vetette el, de a „szisztematikus tudományok” közös törvénykereső módszerének hangsúlyozásával már a Bécsi Körtől származó egységes tudományos módszer programját vetítette előre. Schaefer kritikájának eredménye, hogy az idiografikus/nomotetikus fogalompárt a „kvantitatívok” továbbra is használták, de az eredeti német neokantiánus gondolatkör évtizedekig elfedésre került (Gregory 1978; Entrikin 1989). A hazai „tértudományokban” is elterjedt pozitivista értelmezésekkel szemben a „nomotetikus” nem a „deduktív” és az „idiografikus” nem az „induktív”

67

A korábbi geográfiára jellemző megközelítés helyett, amely a térbeli jelenségek közötti ok-okozati (kauzális) következtetésekkel igazolta a térbeli törvényszerűségeket, a logikai pozitivista elveket követő hipotetiko-deduktív modellben az objektív valóságból tapasztalati úton szerzett megfigyeléseket először tapasztalati (szintetikus) alapállításokká általánosítjuk (pl. területi korrelációt számolunk, osztályokat képzünk), aztán a hipotéziseink feltételei (axiómái) alapján a priori formális logikai (analitikus) alapállításokkal összevetve tesztelésnek vetjük alá (pl. szignifikancia- és valószínűségvizsgálat, paraméterváltozás robusztussága), végül a folyamatot a szükséges korrekciók elvégzésével a megfelelő magyarázati erősség eléréséig megismételjük (Harvey 1969, 37.; lásd Hempel–Oppenheim 1999[1948]). A geográfusok körében nagyvonalúan „tudományos módszernek” is becézett eljárás hatékonnyá tette egyrészt az eltérő hipotézisek deduktív összevetésével a potenciálisan egyszerűbb (kezelhetőbb), hatékonyabb és nagyobb magyarázóerővel bíró térelméletek vagy térmodellek kiválasztódását (Chorley–Haggett 1967; Harvey 1969), másrészt a térbeli jelenségek megbízható előrejelzése révén a tervezést, végül a pozitív tudomány eredetien új és társadalmilag hasznos tudást hozhatott létre (Kitchin 2006).

Azonban a geográfusok nem igazán vettek tudomást arról, hogy a később neopozitivistaként általánosított megközelítések már az 1930-as évektől kezdve különféle irányokban értelmeződtek át (pl. Popper-féle kritikai racionalizmus, Wittgenstein nyelvjátéka).

Ugyanakkor a logikai pozitivista/empirista felfogás elültetett egy kettős gondolati magvat:

ontológiailag az empirizmusából fakadóan az objektív valóságot rendező struktúrák és törvényszerűségek tapasztalati megismerhetőségét, míg episztemológiailag az analitikus megközelítésében egy tudományterületeket átfogó közös formális nyelvet (logika, matematika) feltételezte, amely a diszkrét diszciplináris határok és tárgyak sajátosságaival szemben minden tudományra (tehát a természet- és társadalomföldrajzra egyaránt) kiterjeszthető, vagy pusztán módszertani és analogikus alapon, vagy ontológiailag a természettudomány mindenhatóságát és törvényszerűségeit a társadalomra kiterjesztő szcientizmus, illetve a természeti valóság egyedüli megismerhetőségét hirdető fizikalizmus vagy naturalizmus érvelésével élve.³³ Bár az „új geográfusok” közül sokan próbálkoztak következtetési módokkal egyezik. Az esetleges átfedések ellenére az induktív/deduktív következtetés az analitikus következtetési mód valamely iránya, míg a nomotetikusság magát a törvényszerűségekre törekvő analitikus célú megismerést, az idiografikusság pedig az eszmék és kulturális értékek analitikusan nem megragadható általánosításait is jelentheti (pl. eszmék történelmi hatása). A neokantiánus értelmezés persze attól is függ, hogy a Windelband-féle vagy a Rickert-féle megközelítést követjük.

33 Hartshorne (1959) egyébként később Schaefer felfogását (jogosan) szcientistának nevezte. Fontos hozzátenni, hogy az „egységes tudomány” gondolata szintén egy konkrét történelmi helyzetből adódó politikai konfliktusba ágyazódott, amely az olykor igen radikálisan szocialista érzelmű logikai pozitivista filozófusok emigrációja után depolitizálódott az amerikai tudományfilozófiában (Howard 2003). Az erősen baloldali „Vörös Bécsben” a Bécsi

68

többek között a rendszerelmélet tudományterületeket átfogó szemléletének kidolgozásával (Chorley 1962; Stoddart 1965), az USA-ban különösen kettévált a társadalom- és természetföldrajz, és kifejezetten a társadalomtudományi érdeklődés hangsúlyozódott ki (vö.

Probáld 1999; 2001; 2007).³⁴ A „térbeli törvényszerűségek” hangoztatása ellenére tartózkodtak a korábbi földrajzi determinizmus szigorú ok-okozati törvényeitől, és többnyire a fizikalizmus vagy naturalizmus ontológiáját is tagadták (a társadalom működési elvei nem a fizikából vagy biológiából eredeztethetők), tehát a „tudományos módszer” egyrészt a Hartshorne-féle leíró empirizmus „elmélethiányosságára” reagált, másrészt legitimálta a fizikai és a meteorológiai analógiák módszertani használatát, végül a matematikai számszerűsítés az objektív igazolhatóság megőrzésének zálogává vált a logikai-analitikus kezelhetőség és kísérleti megismételhetőség lehetőségei miatt. A „kvantitatív geográfusok”

ezek után kutatás-módszertani és episztemológiai felfogásuk mintájára létrehozták a földrajztudomány fejlődésének egyirányú és progresszív narratíváját is, amelyben a még kezdetleges leíró, induktív, idiografikus, intuitív földrajzot meghaladja az elemző, deduktív, nomotetikus, tudományos földrajz, természetesen a „kvantitatív forradalom” Kuhntól kölcsönzött paradigmaváltásán keresztül (Chorley–Haggett 1967; Berry 1973; Gyimesi 2011).

Az abszolút, relatív és relacionális térfelfogások kontextuális értelmezése

A „kvantitatív forradalom” narratívái által rögzített konfliktusok fontos folytonosságokat fedtek el. Hartshorne a régiót egy elmebeli konstrukciónak tartotta (Hartshorne 1939, 275.), amelynek sajátos karaktere az objektív területi tényadatok esetleges kombinációi miatt végtelenül sokféle módon lehatárolható. Emellett politikai és gazdasági földrajzosként az

„immateriális tényeken” nyugvó régiók létjogosultsága mellett érvelt, és az ontológiailag

„tehermentesített”, módszertani jellegű és „leíró” régiófogalma stratégiai szerepet töltött be.

Leszámolt az általa „zavarosnak” titulált kultúrtörténeti esszencializmussal vagy természeti törvényszerűségekkel magyarázott táj- és régiófogalmakkal (mind az amerikai, a francia Annales, mind a német irányok esetében), ami egyúttal egy jellegzetesen liberális amerikai álláspontot fejezett ki az európai államhatárok kérdésében, illetve a nácizmus által felkarolt Lebensraum, az organikus holizmus és az állammorfológia térfelfogásaival szemben.

Kör filozófusai (Schlick, Carnap, Neurath, a berlini kört vezető Reichenbach) számára a „metafizikai tévelygésekkel” leszámoló szimbolikus logika „egységes tudománya” a fizikai elveken alapuló társadalommérnökiség gyakorlatával egy igazságosabb, kommunisztikus társadalom kialakítását tűzték ki politikai programjukként, szembe kerülve az ekkoriban konzervatív nacionalizmushoz, sőt nácizmushoz közeledő német hermeneutikai fenomenológia dominanciájával (lásd Heidegger–Carnap vita).

34 A szocialista országok esetében is erősen érvényesült a természet- és társadalomföldrajz különválasztása.

69

Hartshorne objektivista, idealista empirizmusa révén tehát valójában átmenetet képezett a későbbi neopozitivista felfogások felé (Ginelli 2016a).

Hartshorne (1939) a földrajztudományt a német geográfus, Alfred Hettner nyomán chorológiaként, a térbeli eloszlást vizsgáló tértudományként határozta meg, és ebben szintén

Hartshorne (1939) a földrajztudományt a német geográfus, Alfred Hettner nyomán chorológiaként, a térbeli eloszlást vizsgáló tértudományként határozta meg, és ebben szintén